Kategória: Nincs kategorizálva

Pécskán 1897-től három ártézi kutat fúrattak, de a részletek nem ismertek.

A két magyarpécskai kút vagy 90 évet volt használható, mire eliszaposodtak.

A románpécskai, a Momac, a fúrás idején is, majd 1919-ig működő községi jegyző, Momák Flóris / Florian Momac / nevét viselő, 2024. március elején lett használhatatlanná nyilvánítva, amit az În revizie / átvizsgálás alatt / felirat kifüggesztésével hozott a fogyasztók tudomására a város vezetősége.

Mint kiderült a közegészségügyi hatóság emberi fogyasztásra alkalmatlannak nyilvánította a mintegy 20 éve hidroforos rendszerben működő kutat, mert alighanem megsérült, átrozsdásodhatott a kútcső felső szakasza, és a beszivárgó talajvíz miatt minőségromlás következett be.

Azért a feltételes mód, mert semmilyen hivatalos tájékoztatást nem adtak ki a kút bezárásáról.

Viszonylag gyorsan, május 10-én, megjelent egy ivóvíz kutak fúrására szakosodott cég, amely 12 nap alatt új kutat fúrt.

Az új furat mélységét titok övezi, vagy van olyan mély, mint a korábbi volt, vagy nincs. Lehet, hogy majd egyszer kiderül.

Alább a régi kútról készült, valamint a fúrás közben általam készített képek láthatóak.

1910 körüli levelezőlap-

Kútfelirat.

Kútfelirat.

Átvizsgálás közben…

Az új kutat fúró cég.

A kútfúrók kitelepülése.

Megkezdték a fúrást.

A fúrás a végéhez közeledik.

A fúrás befejeződött.

Megérkeztek az új kút béléscsövei.

Bent vannak a béléscsövek és az apró kavicsos rögzítésük is megtörtént.

Az átöblített új kút.

A Momac-kút vízminőségi igazolványa 2017-ből.

A Momac-kút vízminőségi igazolványa 2017-ből.

Azt hinné az ember, hogy a számolás egy komoly dolog.

Én így vagyok a népszámlálásokkal is.

És ez így volt rom mániában is 2002-ig. Az esetleges, politikai indíttatásokból megejtett, levéltárakban őrzött feljegyzésekkel aligha dokumentálható beavatkozásokkal együtt is.

De 2011-re ez megszűnt. Románia kisiklott demokráciája már a democsokrácia rom mániai útját járta, és a népét sem volt képes megszámolni. Pedig nagyon azon volt, hogy pontos adatokat szolgáltasson.

Az alábbi táblázatban a népszámlálás hivatalos számai szerepelnek.

Az 1977-es csúcsot jelentő 1.713.928, 7,95%-nyi romániai magyar 1992-ig, 15 év alatt 0,83%-kal fogyott, elsősorban az 1987 után megszaporodó kiszökések, majd az 1990-től beindult elvándorlás miatt. 1992 és 2002 között és 2011-ig is 0,51%-kal fogytunk, hogy az azt követő évtizedben ez már 0,84% legyen.

2002-ig a népszámlálás ideje alatt el nem ért, meg nem számolt lakosok aránya ezred vagy századszázaléknyi volt, de 2011-ben ez az arány 6,15%, ami 1.236.810 személy jelentett, és 2022-ben már 2.484.926 személyt nem értek el, ami az országos lakossági nyilvántartásban szereplők 13,04%-a.

Az ország megszámolandó lakosaiból utol nem értek arányának tíz évenkénti 3 század százalékról 6,15%-ra, majd 13,04%-ra ugrása hű tükre annak, hogy a román állam közigazgatási képessége csődbe jutott. Arra azonban még képes, hogy ezt az 1,24, majd 2,48 millió lakost átemelje a nyilvántartásaiból a népszámlálási adatok közé, amivel elérte az összegyűjtött adatok pontosságának lebegtetését, vagylagossá tételét.

Ilyen körülmények között mindenki mondhat szinte bármit arról, hogy hol, pontosan hány, és milyen etnikumú vagy felekezeti hovatartozású ember él, szerte az országban.

Ami a romániai magyarságot illeti arról minden népszámlálás után írtak az újságírók, majd az egyetemi oktatók, statisztikai hivatali és tudományos kutatóintézeti demográfusok is.

És ezek a szerzők minden újabb népszámlálás után összevethették tudományos termésüket azzal, amit az újabb, friss méréstől vártak.

Beszédes az RMDSZ 2023. július 10-ei közleményének a címe: 1,1 millió magyar LEHET Romániában. Lehet! És ennek a lehetnek az RMDSZ kormánypártként is részese.

Az adataikból kiderül, hogy a 2011-es népszámlálástól a 2021-esig Erdélyben mindenütt fogytak a magyarok, és Hargita megye kivételével minden megyében csökkent a magyarok aránya. A Hargita megyei fél százalékos aránynövekedés aránynövekedés hivatalosan 25.500-as fogyást jelent, de ha a személyesen meg nem számoltakat is figyelembe vesszük, akkor ez a fogyás 14.785.

Az alábbiakban 2011-re és 2021-re vonatkozóan korrigált számokat használok. A ténylegesen megszámolt magyarokhoz hozzáadom azokat is, akik a meg nem számoltak között lehettek, és a számukat a megszámoltak etnikai arányai alapján számoltam ki.

Így alakult Erdély, Partium és Bánság magyarságának száma az utóbbi 44 évben:

Minden tekintetben vesztesek lettünk. Jelentősen fogytunk számosságunkban és arányunkban egyaránt.

A Nyugati Jelen hatósugarába tartozó megyékben így alakult a magyarok száma és részaránya:

A magyarok minden megyében, mindegyik időszakban fogytak és teret veszítettek. Figyelmet érdemlő a Fehér megyei magyarok lassúbb, de a Temes és Arad megyeiek gyorsabb fogyása is.

Arad és Temes megyékhez hasonló helyzetből indultak az alábbi megyék is, ahol a fogyás 1977-től ugyanúgy folyamatos.

Ezekben a megyékben is minden időszakban fogytak a magyarok.

A fentieknél nagyobb létszámú magyar által lakott megyék magyarságának a száma így alakult:

A minden időszakra jellemző fogyás mellett Szatmár és Szilágy megyében egy-egy időszakban magyar aránynövekedés látható.

A Kolozs megyei magyar fogyás feltűnően nagy. Annál is inkább, mert Erdély gazdasági és kulturális mágnesének számít, ahol a legnagyobbak a jövedelmek és a kulturális kínálat is.

A székely(es) megyék is fogytak.

Hargita és Kovászna megyékben 1977 és 1992 között volt kis gyarapodása a magyarságnak, de Maros megyében fogytak. 1992 után elkezdett fogyni a székelység, a Maros megyei sokkal jobban, mint Hargita és Kovászna megyékben. Hargita megyében két időszakban picit nőtt ugyan a magyarok aránya de számosságukban fogytak.

Arad megyében 1977 után – Kisjenőt, Angyalkutat és Szintét kivéve –, mindenütt folyamatosan fogytak a magyarok.

Az alábbi fenti táblázatban a 2011-ben 200-nál több magyar lakossal rendelkező Arad megyei közigazgatási egységek szerepelnek.

A táblázatot az 1997 óta bekövetkezett 44 éves helyi arányvesztés szerint rendeztem. Arányukban legtöbbet a Nagyiratos községbeli magyarok veszítettek (– 32,55%), és legkevesebbet a Szinte községben lakók (– 1,60%).

Számosság tekintetében a megyeszékhelyen volt a legnagyobb fogyás. Arad magyarsága 44 év alatt 23.131, Pécskáé (Tornyával, Szederháttal és Óbodroggal együtt) 3.917-tel, Vingáé (Majláttal, és Monostorral együtt) 1554-gyel.

Össze lehet vetni a magyarok 2021-es létszámát az 1977-ben volttal is, hogy lássuk a törpülés mértékét.

A borosjenői magyarok akkori létszámuk 81,12%-kal fogytak, az aradiak a 66,61%-kal, míg a szinteiek csak 24,61%-kal.

Az 1977-eshez képest 2021-ben Borosjenőben a magyarok 18,88%-a él, Aradon 33,39%, Pécskán 40,21% míg Szintén 75,39%.

A fenti adatok bármiféle politikai mellveregetést meg bűvészkedést értelmetlenné tesznek.

Lehet okolni a népszámlálás lebonyolításának módját, az önmegszámolásra készített számítógépes program nehéz kezelhetőségét, de nem ezek miatt fogyunk. Ahogy a fogyásunk tényét a népszámlálás megbízhatóságára sem lehet kenni.

A fogyás, a gyermekhiány elkerülhetetlen következménye osztályok, akár iskolák megszűnése.

A községi, megyei, parlamenti képviselői, polgármesteri és alpolgármesteri mandátumok fokozatos apadása is borítékolható.

Közösségi, személyi elvű autonómia nélkül – ami nincs és Bukarestben egyhamar nem is hagyják, hogy legyen –, sajnos az erdélyi magyarság kiszolgáltatott. Saját, önfejlesztő stratégiái lehetnek, de azok megvalósításához nincsenek eszközei, mert nem rendelkezik az állam által a magyarság rendelkezésére bocsátott lehetőségekkel.

Az erdélyi oktatási intézmények egy része magyar tannyelvű ugyan, de azokban csak román tantervek alapján készült, bár magyarra fordított, román tananyagokból lehet tanítani.

A kulturális intézmények megyei vagy helyi, községi-városi költségvetés függőek, amiről ritkán döntenek csak magyarok, magyar érdekek megvalósulásáért.

Az egyházi intézmények leginkább a híveiktől származó saját lehetőségeikre kell, hogy hagyatkozzanak.

A magyarok állami elbizonytalanítása, miszerint érdemesebb románná asszimilálódni, jelen van, és hat. Különösen ott, ahol kevés magyar él szanaszét a románok között, különösen a városokban.

Sajnos Romániában az erdélyi magyarságnak semmilyen közvetlen eszköz nem áll rendelkezésére a demográfiai hanyatlása megállítására. Bár Hargita, Kovászna, Maros, Szatmár és Szilágy megyékben látszólag hatalmon van az RMDSZ, de a demográfiára ható döntéseket egytől egyig a román többségű bukaresti parlament hozza. Ha nem így lenne, akkor a javító hatásának, több évtizedes távlatban, látszania kellene az erdélyi magyar demográfiai mutatókon.

A demográfia szakértői a fogyás okaiként a rossz korfát, az erdélyi magyarok elöregedett voltát és az országon belüli vándorlást is okolják, amit szerintük megfejel a külföldre vándorlás, ami mostanra sokkal kevésbé Magyarország központú, mint volt 2000 előtt.

Azzal együtt, hogy nem kevés fiatal magyar házaspár három vagy több gyereket is vállal, a gyermek nélkül maradók és a csak egy gyermekkel maradók túlsúlyát ők nem tudják összmagyar gyarapodásba átbillenteni.

Magyarország országgyűlése és kormánya 2010 utáni támogatásainak hatása egyelőre nem érzékelhető az erdélyi magyar demográfiai mutatókon, és lényegi változásokat aligha lesz képes kiváltani.

A Magyarpécskai római katolikus plébánia esketési, keresztelési és temetési nyilvántartásaiból kigyűjtötte Nagy István, pécskai fizikatár.

Papp Paulus Fr. Minorita 1756. február 1959
Eperjes Pál P 1756.
Papp Pál P. 1757 június
Borsos Ottó P. 1758 február 24
Raphael P. Administrator 1759 augusztus 26 1762. január

Adrianus P administrator 1762. augusztus 26

Szilvási Mátyás P. administrator 1763. augusztus 17 1764 február 22

1. Péchy István plébános 1766. április 2. – 1790 január 28 +

1. Kiss Sebestyén P. 1767 május,

2. Trencsényi Raphael P 1779 november

2. Török Antal plébánia adminisztrátor 1790 február 20 – 1790 augusztus 22

3. Dukai Mátyás 1790 április 11 – 1791 május 6

3. Nagy Pál plébános, 1790 augusztus 23 1809 augusztus 26

4. Kovácsóczy Lajos 1790 január 19 – 1790 március 10,

5. Miklósi Maximus 1791 június 22 – 1794 június 6,

6. Tószegi Hippolitus 1794 augusztus 2 – 1797 március 3,

7. Pásztori Imre 1797 szeptember 18 – 1797 október 18,

8. Juhász Mátyás 1797 október 24 – 1798 március 27,

9. Tóth Camillus P 1798 szeptember 16 – 1801 augusztus 10,

10. Felix Demtsag 1799 május 28 – 1800 április 30,

11. P Mechior 1801 augusztus 15 – 1802 június 8,

12. Simon Ferenc 1802 június 8 – 1804 október 8,

13. Györgyi József 1804 október 15 – 1808 augusztus 15,

14. Erőss György 1808 augusztus 28 – 1812 augusztus 5

4. Nyéki János plébános, 1809. július 13 – 1828 szeptember 25

15. Horváth Mihály 1812 október 20 – 1814 szeptember 21,

16. Salamon József 1814 szeptember 18 – 1816 október 13,

17. Gyovay István 1815 szeptember 2 – 1815 szeptember 28,

18. Kováts János 1815 október 7. – 1820 október 20,

19. Tyapay János 1816 október 11 – 1818 október 11,

20. Veszelovszky József 1818 október 10 – 1822 június 22,

21. Kasztaloopov István 1820 február 5 – 1823 október 31,

22. Nyári Ferenc 1823 október 16 – 1823 november 12,

23. Fligseder Joachim 1823 november 4 – 1825 január 10,

24. Kiss József 1824 november 16 – 1825 október 30,

25. Lendvay István 1828 szeptember 10 – 1830 július 20

26. Nyári Ferenc 1828 november 24 – 1829 január 14,

5. Tyapay János adminisztrátor 1829 február 23 – 1829 május 5

27. Varga Pál minorita 1829 január 26 – 1829 március 28

6. Győrffy Antal plébános, 1829 június 7 – 1842 november 1

28. Windhagen Leopoldin 1830 március 10 – 1831 július 28,

29. Sárkány Sándor minorita 1833 március 28 – 1834 május 29,

30. Kirsch Péter 1833 június 5 – 1834 május 18,

31. Lendvay 1833 július 19 – 1833 október 27,

32. Pongrácz Patricius minorita 1833 szeptember 9 – 1834 november 2,

33. Hollós Bonifác 1835 március 17 – 1835 április 16,

34. Dollencz Jőzsef 1835 augusztus 4 – 1837 március 25,

35. Vajda Mihály 1837 április 20 – 1838 április 27,

36. Balogh Antal 1838 május 8 – 1839 augusztus 20,

37. Hollós Bonifác 1838 június 11 – 1838 szeptember 16,

38. Sárkány Elek 1838 szeptember 30 – 1840 július 10,

39. Stopf János 1840 július 11 – 1840 szeptember 28,

40. Orth József 1840 augusztus 3 – 1841 augusztus 31,

41. Csupkay Ferencz 1840 november 3 – 1841 február 21,

42. Toth Bruno 1841 szeptember 7 – 1841 október 7,

43. Szabados József 1841 szeptember 18 – 1841 november 10,

44. Gublinger János 1841 október 29 – 1842 augusztus 10,

45. Csupkay Ferencz 1841 november 17 – 1842 február 23,

46. Hesof Miklós 1842 április 11 – 1842 november 10,

47. Babos József 1842 augusztus 12 – 1843 március 10,

48. Graff Simon 1842 november 21 – 1843 február 1

7. Vinkler János plébános, aradi főesperes, 1844 július 2 – 1875 november 8 +

49. Kornis József 1843 február 5 – 1845 november 23,

50. Szűcs János 1843 március 22 – 1845 augusztus 30,

51. Olejnyik Menyhárt szerzetes 1844 március 24 – 1843 november 29,

52. Tarsotzki György 1845 szeptember 3 – 1847 április 26,

53. Klárik Szilveszter 1845 november 21 – 1846 március 13,

54. Girthi János 1846 március 19 – 1847 június 14,

55. Vajda Mihály 1847 május 10 – 1848 augusztus 17,

56. Heiler Peregrin 1847 június 28 – 1847 augusztus 27,

57. Árai Edmund 1847 augusztus 18 – 1847 augusztus 24,

58. Klárik Szilveszter 1847 szeptember 4 – 1847 október 14,

59. Kaszta István 1847 október 30 – 1849 szeptember 30,

60. Krix Béla 1848 szeptember 10 – 1849 február 15,

61. Fodor András 1849 április 9 – 1849 augusztus 31,

62. Szűts János 1849 szeptember 15 – 1853 szeptember 4,

63. Major Pál 1849 október 3 – 1850 november 2,

64. Aszetzki János 1850 január 2 – 1850 január 25,

65. Schlauch Lőrintz 1850 január 29 – 1850 október 29,

66. Fodor András 1850 november 17 – 1851 november 24,

67. Kőszeghy Antal 1851 december 5 – 1853 május 5,

68. Gergely András 1853 május 13 – 1854 november 14,

69. Patala Károly 1853 november 3 – 1853 november 18,

70. Travnyik. Rudolf 1853 november 17 – 1865 szeptember 20,

71. Kristóf János 1854 november 17 – 1856 szeptember 26,

72. Csikós József 1858 június 1 – 1856 november 16,

73. Paschka András 1858 október 6 – 1861 április 7,

74. Nagy Károly 1861 április 16 – 1864 május 28,

75. Csintalan József 1864 január 4 – 1864 szeptember 2,

76. Balázs Vintze 1864 október 13 – 1865 április 16,

77. Kauten Mihály 1865 május 7 – 1866 szeptember 5,

78. Iurovits Edmond 1865 október 1 – 1867 augusztus 25,

79. Ehling Ferentz 1866 szeptember 10 – 1868 július 29,

80. Semajer János 1867 szeptember 3 – 1868 december 18,

81. Fischer Jakab 1868 augusztus 1 – 1869 április 27,

82. Reinlein Ádám 1869 január 8 – 1872 augusztus 3,

83. Stein Ferentz 1869 május 4 – 1871 március 9,

84. Kollár Sándor 1871 március 28 – 1871 május 3,

85. Pautsek Lőrintz 1871 június 21 – 1871 július 28,

86. Hoffmann János 1871 augusztus 6 – 1873 április 27,

87. Dobsch Ferentz 1872 augusztus 15 – 1874 július 31,

88. Gruber Antal 1873 május 6 1874 február 12,

89. Szathmári Géza 1874 február 15 – 1876 november 29,

90. Neurohr Károly 1874 augusztus 2 – 1874 november 10,

91. Halkoczy Márton 1874 november 10 – 1875 november 3,

92. Kálmán Lajos 1875 augusztus 21 – 1877 április 12

8. Szabados József dr. plébános, tiszteletbeli kanonok, érd. esperes, 1876 április 9 – 1892 április 22 +

93. Hettrich Jakab 1876 november 9 – 1877 március 15,

94. Rózsa József 1877 április 15 – 1878 július 13,

95. Eszes István 1877április 29 – 1878 október 30,

96. Reinlein József 1878 szeptember 1 – 1878 december 28,

97. Kovács János 1878 november 5 – 1879 október 14,

98. Makra Imre 1878 november 18 – 1878 december 15,

99. Oehring Albert 1879 április 30 – 1881 április 30,

100. Hold Ádám 1879 október 17 – 1880 január 22,

101. Máté Jób minorita 1880 január 30 – 1880 augusztus 11,

102. Kis János 1880 augusztus 22 – 1882 március 3,

103. Ackermann András 1881 május 4 – 1883 november 1,

104. Dobai Pius P 1882 március 6 – 1882 április 2,

105. Városy Gyula 1882 április 10 – 1882 november 28,

106. Antok Dániel 1882 december 7 – 1884 május 14,

107. Sztraky János 1883 november 6 – 1884 június 8,

108. Gróczky Péter 1884 június 9 – 1885 július 10,

109. Roosz Mátyás 1884 június 12 – 1888 március 23,

110. Michon Mátyás 1885 szeptember 14 – 1886 július 19,

111. Nagy József 1886 augusztus 1 – 1887 október 30,

112. Breisach Béla 1887 november 1 – 1888 július 7,

113. Sóka Ignácz 1888 március 27 – 1889 július 29,

114. Karács István 1888 július 16 – 1889 március 21,

115. Schlosser Mátyás 1889 március 25 – 1890 augusztus 23,

116. Tamási Lajos 1889 augusztus 1 – 1891 december 27,

117. Sulyok István 1890 szeptember 8 – 1891 június 29,

118. Zatykó Fridolin minorita áldozópap 1891 július 12 – 1891 augusztus 17

119. Balauer Kristóf 1891 augusztus 10 – 1892 szeptember 12,

120. György Gyula 1891 december 31 – 1892 április 29,

9. Hankó György helyettes lelkész 1892 május 1 – 1893 január 31

121. Barta István 1892 szeptember 14 – 1893 március 25,

122. Lengyel József 1892 szeptember 16 – 1894 július 20

10. Szathmári Géza plébános, 1893 február 2 – 1909 október 2

123. Niedermayer Antal 1893 április 11 – 1893 augusztus 28,

124. Szolinger Antal 1893 július 11 – 1893 augusztus 5,

125. Hoffmann Béla 1893 szeptember 3 – 1894 augusztus 14,

126. Lokaicsek Fülöp 1894 augusztus 5 – 1895 szeptember 29,

127. Farkas Szilárd 1894 szeptember 5 – 1895 szeptember 29,

128. Fábián József 1896 április 11 – 1897 július 3,

129. Molnár László 1896 szeptember 8 – 1896 december 26,

130. Gehl Ottmár 1897 február 12 – 1897 augusztus 7,

131. Sipos István újmisés 1897 július 9 – 1897 augusztus 3,

132. Szánthó Géza 1897 augusztus 9 – 1897 szeptember 26,

133. Zsidek Sándor 1897 augusztus 16 – 1899 július 29,

134. Glasz Ferencz 1897 október 8 – 1898 augusztus 17,

135. Márffy József 1898 szeptember 13 – 1899 szeptember 13,

136. Vagács Ödön 1899 augusztus 13 – 1899 november 30,

137. Lesnyák József 1899 október 6 – 1900 augusztus 29,

138. Hamp Ferencz 1900 június 14 – 1900 július 11,

139. Balázs Mózes 1900 július 21 – 1904 november 15,

140. Hammer Jenő 1900 szeptember 7 – 1905 március 4,

141. Konecsny János 1904 december 4 – 1905 július 16,

142. Fülöp Lajos 1905 április 1 – 1905 október 11,

143. Fejér Imre 1905 augusztus 5 – 1906 július 25,

144. Hollóssy Ferencz 1905 november 1 – 1908 április 22,

145. Fülöp Lajos 1906 augusztus 9 – 1907 augusztus 21,

146. Gaál István 1907 szeptember 3 – 1909 október 2,

147. Schneider Ede 1908 május 13 – 1909 szeptember 10,

148. Kleitsch Mátyás 1909 augusztus 12 – 1909 szeptember 4.

11. Gaál István helyettes plébános 1909 október 3 – 1911 január 8
    Schneider Ede helyettes plébános 1909 szeptember 10 – 1911 január 2
12. Olajos József, apát főesperes plébános, 1911 július 13 – 1926 november 6

149. Schneider Ede 1911 január 3 – 1911 augusztus 27,

150. Gaál István 1911 január 9 – 1911 augusztus 9,

151. Balázs Mózes 1911 augusztus 11 – 1911 december 3,

152. Bodor József 1911 szeptember 2 – 1913 augusztus 5,

153. Leimeter József 1911 december 16 – 1911 december 29,

154. Hador István 1912 január 6 – 1912 június 14,

155. Leimeter József 1912 október 5 – 1914 szeptember 29,

156. Czirbusz József 1913 szeptember 6 – 1913 október 30,

157. Szíjártó Géza 1913 november 1 – 1915 június 24,

158. Kiss Károly 1914 október 1 – 1916 augusztus 29,

159. Takács Miklós 1915 szeptember 3 – 1917 szeptember 1,

160. Csotó Nagy István 1916 szeptember 1 – 1921 április 26,

161. Prokop Sándor 1917 szeptember 8 – 1919 január 1,

162. Takács Vince 1919 január 12 – 1924 szeptember 30,

163. Oláh Vencel 1921 május 1 – 1934 szeptember 17,

164. Funk Ferenc 1924 október 4 – 1925 július 12,

165. Stéger Sándor 1925 szeptember 23 – 1934 október 2.

13. Lengyel István, pápai kamarás, tiszteletbeli kanonok, 1926 november 7 – 1961 január 5

166. Gáll Joachim 1930 január 17 – 1930 február 14,

167. Nagy János 1930 november 3 – 1931 november 20,

168. Fábrinyi Károly 1930 november 25 – 1931 február 15,

169. Lengervald Norbert 1931 március 26 – 1932 február 21,

170. Füzék István 1931 augusztus 22 – 1933 május 24,

171. Czimeg József 1932 október 5 – 1933 március 3,

172. Borsos Lajos 1934 október 3 – 1936 április 23,

173. Hampel Károly 1934 november 19 – 1936 szeptember 15,

174. Magdás István 1936 március 4 – 1942 február 6,

175. Boldis József 1936 október 3 – 1939 július 29,

176. Balog István 1939 szeptember 2 – 1941 március 3,

177. Niámeszny Antal 1939 szeptember 12 – 1940 május 31,

178. Galló Géza 1941 március 17 – 1944 szeptember 13,

179. Tóth István 1942 március 11 – 1943 szeptember 12,

180. Boldis József 1943 szeptember 20 – 1948 szeptember 4,

181. Morariu Antal 1945 november 3 – 1948 szeptember 4,

182. Markovitz János 1947 május 16 – 1948 június 22,

183. Müller Jenő 1948 augusztus 2 – 1955 augusztus 10,

184. Szoboszlay Aladár 1948 november 5 – 1951 augusztus 19,

185. Nagyhalmágyi Stéger Sándor dr lelkész 1952 április 14 – 1961 január 5,

186. Pápes Péter 1956 március 5 – 1956 szeptember 12,

187. Zsombori Dezső 1958 október 25 – 1958 november 8,

188. Sántha József 1959 december 10 – 1964 november 1

14. Nagyhalmágyi Stéger Sándor dr, tiszteletbeli esperes plébános, 1961 január 6 – 1967 augusztus 3.

189. Demendjin Péter 1964 december 5 – 1965 szeptember 22,

190. Dunay Ferenc 1965 október 1 – 1967 augusztus 4

15. Bedő Tibor, főesperes plébános, 1967 augusztus 10 – 1991 április 14

191. Ebenspanger Ferenc 1967 november 8 – 1971 július 25,

192. Kalapis Mátyás 1971 augusztus 8 – 1973 április 8,

193. Augusztinov Sebestyén 1974 szeptember 6 – 1975 július 16,

194. Velciov Péter 1975 augusztus 16 – 1976 augusztus 22,

195. Hajdú József 1976 október 7 – 1977 augusztus 27,

196. Nagy Károly 1977 szeptember 2 – 1979 november 26,

197. Kapor János diakónus 1989 február 11 – 1989 április 28,

198. Zilahi András 1991 január 6 – 1991 augusztus 28

16. Heinrich József, kerületi esperes plébános, 1991 szeptember 14 – 2001 február 28

199. Balogh András lelkész 1991 szeptember 23 – 1994 szeptember 26,

200. Balogh Árpád lelkész 1997 december 19 – 2001 január 18

17. Czeglédi Ferenc, címzetes esperes plébános 2001 március 1 →

Jecza Péter: Négyes kereszt

https://jecza.ro/wp-content/uploads/2021/01/Peter-Jecza-Cruce-cvadrupla.jpg

1837 januártól magyarul vezették a keresztelési regisztert.
1861 április 19-től magyarul vezették az esketési regisztert.

A történet 1970-es évekre nyúlik vissza.

Volt Pécskán egy tanító, Gulácsi Zoltán, és egy magyartanár, Apácai Bölöni Sándor, akiknek a néprajzi gyűjtés volt a hobbijuk. 1978-ban Aradon megjelent a Búza, búza, de szép tábla búza című népballada- és dalgyűjtemény könyvecskéjük.

Bölöni Sándor tudott Kálmány Lajos működéséről, és amikor 1995 táján Pécskán fölmerült egy jogi személyiséggel rendelkező magyar civil szervezet létrehozása, akkor ő javasolta, hogy Kálmány Lajos legyen annak a neve.

A Kálmány Lajos Közművelődési Egyesületet (KLKE) 24-en alapítottuk, és 1997. május 23-án jegyezte be az aradi bíróság. Elnöke Dr. Pálfi Sándor helyi családi orvos lett.

Az egyesület 1997-ben kiadta Apácai Bölöni Sándor Cú, vénasszony bábája, Arad megyei népmesék és közmondások, szólások gyűjtését, majd 1998-ban Gulácsi Rozália Magyarpécska közművelődési életének emlékalbuma című könyvét is.

1999. november 5-6-án Kálmány Lajos emléknapokat szervezett a Dr. Pálfi Sándor vezette Egyesület, amelyen Faragó József akadémikus, a könyv szerkesztője mutatta be Apácai Bölöni Sándor Betyárgyerek az erdőben, Arad környéki népballadák című könyvét, és Dr. Burány Béla orvos professzor, néprajzi gyűjtő beszélt Kálmány Lajosról.

Ennek a rendezvénynek a záró momentuma volt a Kálmány Lajos emléktábla elhelyezése a római katolikus templom falára.

Az emléktábla feliratát Péter László professzor, Kálmány-kutató javasolta.

Ez az emléktábla másik négy társaságában látható, elhelyezésük időrendjében: Ormós Zsigmond, Gróf Klebelsberg Kuno, Kálmány Lajos, Mester János és Nagy Oszkár.

A KLKE elnöke 2005-ben alulírott lett, és évenként Klebelsberg-napokat szervezett.

A korábban elhelyezett emléktáblák:

A 2005. november 19-én a rendezvény témája: Közösségi oktatás, helyi oktatás, kisebbségi oktatás, valamint Klebelsberg Kuno emlékezete volt.

2008. november 29-én bemutattuk prof. dr. Péter László: Kálmány Lajos – válogatott tanulmányok című könyvét.

A kötet a Péter László által Kálmány Lajosról 50 év alatt írott tanulmányokat, cikkeket tartalmazza. A professzor úr kérésére végeztem el a tördelőszerkesztői munkát az eredetileg különféle lapokban vagy kötetekben megjelent írásokat.

A könyv a szegedi Bába Kiadó és a Pécskai Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület kiadásában jelent meg.

Majzik István, a Bába kiadó vezetője, Zabán Márta irodalomtörténész és Nagy István

2009. november 7-én mutattuk be a Kálmány Lajos – Magyar hitvilág című könyvet.

Ez a kötet tartalmaz minden Kálmány Lajos tanulmányt, és Péter László kezdeményezésére született. A nyomdai előkészítést én végeztem, és a pécskai Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület adta ki.

Némi szomorúsággal állapítom meg, hogy a megjelenése óta eltelt 14 év alatt ez a kötet nem érte el a szakma, a néprajzosok ingerküszöbét. Sehol sem találkoztam egy érdemi recenzióval pedig Kálmány Lajos elméleti tevékenysége, szakmaisága, látásmódja, módszere, meglátásai megérnének egy szakszerű, alapos körüljárást.

Érdekes lehet például az a belső feszültség, ami az akkoriban felkarolt magyar–finnugor kapcsolódás és a Kálmány által lépten-nyomon meglelt magyar-türk kapcsolatok között feszül.

Azt is figyelemre méltónak tartom, hogy Kálmány szívén viselte a magyarok sorsát, és fontosnak tartotta a helyenként keletkező népfölösleg szétterítését azokra a helyekre, ahol a magyarok kevesebben voltak, mint a más etnikumúak, hogy ott ezzel erősödjön a magyar jelenlét.

Egy néprajzos szakember persze sok más vetületét is feltárhatná az etnográfus Kálmány Lajos tanulmányainak, ha venné a fáradtságot.

2010. november 6-án Gróf Klebelsberg Kuno és Mester János emlékezete képezte a Klebelsberg-nap tárgyát, amely a Mester János emléktábla leleplezésével zárult.

2011. november 26-án a Magyar tannyelvű közoktatás 2011-ben és később, Romániában, és Arad megyében volt a konferencia témája.

2012. november 17-én Gróf Klebelsberg Kuno és a kisebbségek képezte a Klebelsberg-nap gerincét.

Makkai Béla és Miklós Péter voltak az előadók

2013. november 23-án a 25 magyar év 1989 decembere után Pécskán, Arad megyében és Romániában címmel rendezett konferencián a 25 évvel korábban alakult Romániai Magyar Demokrata Szövetség pályaívét jártuk körül.

Erdősi Károly Gróf Klebelsberg Kunoról tart előadást

A 2014. évi Klebelsberg Napot az RMDSZ 25 évének szenteltük.

Az eddigi utolsó pécskai Klebelsberg Napon, 2016. november 19-én Nagy Oszkár festőművészre emlékeztünk egy képeinek utánnyomásaiból összeállított kiállítással és a templomra előző évben elhelyezett emléktáblája megáldásával.

A papi pályáját Csanádpalotán befejező Kálmány Lajost 1875. augusztus 16-ától nevezte ki pécskai káplánnak Németh József segédpüspök. A két települést összekötő egykori út neve Pécskán Palotai út, Csanádpalotán pedigy nyilván, hogy Pécskai út.

Pécskára érkezése utáni első írásban fennmaradt tevékenysége egy temetés, amit 1875. augusztus 18-án végzett.

Ezt követően még 326-szor temetett 1877. április 6-ai utolsóval együtt.

A kereszteléseit 1875. augusztus 21-én kezdte,

és a 403-ból az utolsó kettőt 1877. április 12-én végezte.

Első esketését 1877. augusztus 23-án,

míg az utolsó kettőt a 31-ből 1877. január 16-án végezte.

1875. november 15-én egyetlen napok négy esketést végzett.

Érdekes néhány pillantást vetni a papi feladatoknak a plébános és a két káplán közötti megoszlására.

Kálmány Lajos pécskai szolgálatának 605 napján 327-szer temetett. Ő temette el a halottak 60,33%-át.

Temetések 1875. augusztus 21. – 1877. április 6.
Halkóczy Márton 1875-11-03	37	6,83%
Kálmány Lajos 1875-08-21 1877-04-12	327	60,33%
SZABADOS JÓZSEF esperes plébános 1876-03-30-tól	3	0,55%
Szathmáry Géza 1875-11-04 1875-11-14 1876-03-30-ig helyettes plébános 1876-11-28	131	24,17%
Hettrich Jakab 1876-11-29	43	7,93%
x	1	0,18%
Mindösszesen	542

Kálmány keresztelte a kereszteltek 45,64%-át.

Kereszteltek
Halkóczy Márton 1875-11-03	46	5,21%
Kálmány Lajos 1875-08-21 1877-04-12	403	45,64%
SZABADOS JÓZSEF esperes plébános 1876-03-30-tól	62	7,02%
Szathmáry Géza 1875-11-04 1875-11-14 1876-03-30-ig Helyettes plébános 1876-11-28	235	26,61%
Hettrich Jakab 1876-11-29	126	14,27%
Viskovszky Florián Debreceni káplán	4	0,45%
x	7	0,79%
Mindösszesen	883

Az esketések 19,38%-át osztották Kálmány Lajosra.

Esketések
Halkóczy Márton 1875-11-03	2	1,25%
Kálmány Lajos 1875-08-21 1877-04-12	31	19,38%
Szathmáry Géza 1875-11-04 1875-11-14 1876-03-30-ig helyettes plébános 1876-11-28	86	53,75%
SZABADOS JÓZSEF esperes plébános 1876-03-30-tól	32	20,00%
Hettrich Jakab 1876-11-29	9	5,63%
Mindösszesen	160

Kálmány pécskai működése alatt a plébános, Vinkler János már nem végzett keresztelést, temetést és esketést. Utoljára 1872. január 22-én temetett, 1873. június 9-én keresztelt és 1974. július 11-én esketett. Sírköve szerint Vinkler János 1876-ban halt meg, de a temetések regiszterében nem találtam meg az időpontot. A Nagyhalmágyi Stéger Sándor későbbi plébános által írt Magyarpécska múltjából könyv szerint Vinkler 1873. november 8-án halt meg, ami a fentiek miatt nem lehet igaz.

Kálmány Lajos pécskai káplánkodása idején 1875. november 14-étől 1876. március 30-áig, amikortól Szabados Józsefet nevezte ki a püspök plébánosnak, káplántársa – Szathmári Géza –, helyettes plébános is volt.

Megnéztem, hogy Kálmány Lajos pécskai működése idején jellemzően hány évesen nősültek a férfiak? A legtöbben 23 évesen és a 26 vagy több évesek között már özvegyek is voltak.

Házasságkötés
Életkor	nőtlen	özvegy
19	2	–
20	7	–
21	9	–
22	18	–
23	29	–
24	25	1
25	14	–
26	10	1
27	2	1
28	4	3
30	0	1
31	2
32	1	1
33	0	1
36	0	2
37	0	5
38	0	1
39	0	2
40	0	3
41	0	1
42	0	2
43	1	1
45	0	1
46	1	1
48	0	1
51	0	1
54	1	1
55	0	1
58	0	1
60	0	1

A férjhez menő hajadonok közül a legtöbben 19 évesek voltak, és a 24 évesektől már özvegyeket is találunk a férjhez menők között.

Házasságkötés
Életkor	hajadon	özvegy
16	4	–
17	13	–
18	15	–
19	26	–
20	19	–
21	21	–
22	12	–
23	6	–
24	2	2
25	3	1
26	3	3
27	1	2
28	1	–
29	0	2
30	0	1
31	0	1
32	1	1
33	1	2
34	1	–
35	0	2
36	0	1
37	0	2
38	0	2
39	1	1
41	1	–
42	0	1
43	0	1
44	0	1
45	0	1
49	0	1
50	0	1

2023-ból nézve érdekes a házasultak közötti korkülönbségek megoszlására is vetni egy pillantást. A kettő és öt év közötti különbség volt a jellemző.

Korkülönbség Vőlegény – menyasszony
Korkülönbség	eset
– 14	1
– 5	1
– 4	1
– 3	2
– 2	1
– 1	3
0	11
1	11
2	25
3	18
4	23
5	17
6	12
7	8
8	8
9	4
10	6
12	2
14	1
15	1
16	1
18	1
20	1
27	1

Kálmány Lajos idejében márciusban, áprilisban és decemberben nem házasodtak a fiatalok, és a legtöbb esküvő novemberben volt.

Az esküvők hónaponkénti megoszlása
1875. szeptember	4
1875. október	1
1875. november	37
1875. december	0
1876. január	14
1876. február	24
1876. március	0
1876. április	0
1876. május	14
1876. június	5
1876. július	1
1876. augusztus	2
1876. szeptember	2
1876. október	9
1876. november	23
1876. december	0
1877. január	15
1877. február	9
1877. március	0

A halottak életkor szerinti megoszlása mostani szemmel nézve katasztrofális volt. 1875-77-ben a pécskai csecsemők 46,67%-a nem érte meg az első születésnapját, további 21,77% meghalt 15. születésnapja előtt. A meghaltak 22,87%-a 15 és 60 év közötti volt, és a 60 fölöttiek 8,85%-ot tettek ki.

A temetettek korcsoportok szerint Kálmány Lajos pécskai tartózkodása alatt
Életkor	Temetettek
0 – 1 hét	75	75	253 46,67%
1 – 2 hét	51	68
2 – 3 hét	17
3 – 4 hét	20	67
1 – 6 hónap	47
7 –12 hónap	43	65
1 – 2 év	32		118 21,77%
2 – 5 év	36	72
6 – 10 év	36
11 – 15 év	14	74
15 – 20 év	13		124 22,87%
21 – 25 év	15
26 – 30 év	14
31 – 35 év	18
36 – 40 év	17	64
41 – 45 év	8
46 – 50 év	12
51 – 55 év	13
56 – 60 év	14
61 – 65 év	18	48	48 8,85%
66 – 70 év	10
71 – 75 év	6
76 – 80 év	11
81 – 85 év	2
86 – 90 év	0
91 – 95 év	0
96 – 100 év	1

Akik 2023-ban a közegészségügyet és az egészségügyi ellátást és a tudományt szidják, azok gondolkozzanak el ezen az utolsó képen, a rajta szereplő számokon.

Néhány adat Pécskáról.

1765-től 1925 októberéig volt Rác, majd Oláh, majd Ó-, majd Román Pécska meg Magyarpécska. 1925-től lett Pécska meg Rovine, ez utóbbinak semmi köze a helyhez, és nem tudható, hogy ki, miért, hogy találta ki. Erdély, Bánság és a Részek közigazgatási bekebelezésekor senkit nem kérdeztek meg a név adásakor. Ez 1960 szeptemberéig tartott, amikor se szó, se beszéd a román kommunisták összecsapták a két községet egyetlen közigazgatási egységbe. Így lett a mai Pécska, amit gyűjtőnévként már az 1845-ös helyi dohánybegyűjtő esetében is használtak.

Pécskának kiterjedt tanyavilága volt, mintegy 900 tanyával.

Pécska lakossága az idő múlásával:

Nagy István, pécskai fizikatanár

2023. május 6.

Elhangzott Csanádpalotán, a Kálmány Lajos konferencián:

Telepakolta a Ládát könyvekkel és elhozta a Láda levét is. Nagy István fizikatanár azt mondja, hogy pécskai magyarként végzi a dolgát: – könyvet szerkeszt, fényképez, virágokat nevel, mindig foglalkozik valamivel. A Ládában elmondja, hogy szerinte mi a hosszú házasság titka és felidézi a disznóvágások hangulatát is. Nagy István a Ládában, ahol aradi magyarok mesélnek önmagukról!

Pálfi Kinga: – Szeretettel köszöntök mindenkit. A Ládában ma Nagy István van velünk Pécskáról. Számos helytörténeti könyv szerkesztésében vesz részt, ma is aktívan ír, és jelen van a közösségi rendezvényeken. Azt mondják róla, hogy ő a szórvány napszámosa.

Köszöntöm szeretettel, és nem tudom mennyire ért egyet ezzel a kifejezéssel, amit önre ragasztottak.

PK: – A szórványban.

NI: – Nem a szórványban. Dehogy a szórványban. Én pécskai magyarként azt, amit magyar szempontból a magyarok számára fontosnak tartok. Tehát én egyáltalán nem érzem magam szórványbelinek. Én Pécskán élek 1980 óta. Ott volt két, térben is elkülönülő – nevezzük közösségnek, bár ez rossz szó –, népesség. Volt akkor olyan 4500 magyar, 4500 román meg 2000 cigány, ez most már, a magyarok fogynak, a cigányok is fogynak, a románok szaporodnak, de egyébként ott tömb volt a tömbben, az Arad megyei szórványhoz képest, ugyanúgy ahogy Kisiratos is egy tömb, Majlát is egy tömb.

Nagy István: – Hát nem tudom, hogy ki ragasztotta rám, nem vagyok én napszámos, végzem a dolgom.

PK: – Én egy újságcikkben találtam ezt, hogy a szórvány napszámosa, azért gondoltam, hogy megkérdezem.

NI: – Nem emlékszem, hogy találkoztam volna vele, de valaki biztos leírta.

PK: – Igen. Mielőtt erről a sok mindenről beszélgetnénk én szeretném, ha megmutatná, mit hozott a ládába, mert jól megpakolta.

NI: – Igen. Hoztam.

PK: – Ide sorba kipakolhatja őket.

NI: – A legrégebbi a Fejezetek Pécska nagyközség múltjából című könyv, ez az első könyv, amit én tördeltem meg szedtem. Kovách Géza egykori történelemtanárom írta és 1995-ös.

Aztán van itt egy – merem állítani –, párját ritkító kivitelű és tartalmú, történetesen román nyelvű monográfia Pécskáról, ennek a 600 oldalából olyan 140-et én írtam, én szedtem ákumbákum kézírásokból a zömét, akkor még számítógépen keveset kaptam. Van hozzá egy szép térképmelléklet, azt most nem bontjuk ki.

PK: – Ez Pécska monográfiája.

NI: – Igen.

Aztán van itt egy emléklap.

PK: – Itt nyugszik három névtelen honvéd.

NI: – Tehát volt a pécskai katolikus temetőben egy sír, rajta egy egyszerű betonkereszttel, hogy három névtelen magyar honvéd. Amikor nekem megmutatta a gondnok, éppen előtte kaszálták le, ott égették el a síron a lekaszált füvet. Kérdezte a gondnok, hogy mit lehetne ezzel csinálni? Aztán az lett belőle, aki rajta van a képen. A békési Minya Gránittól koldultam a lapot, egy 2m x 1m-es gránitlap.

PK: – Mért kellett azt koldulni?

NI: – Hát írtam nekik, hogy adjanak ingyen. És akkor adtak.

Ez – Tornyai tanítók és tanulók – egy Tornyáról írott könyv arról az iskoláról, amelyikbe jártam V-VIII-ba.

Ezt – Nagyvarjasi harangszó – a Láda operatőrének nagybátyjával együtt írtuk, Nagyvarjasról.

PK: – Szabó Istvánnal.

NI: – Igen. Én ott nőttem föl.

Ez meg – ha már szórvány – egy 25 példányban készült valami, – Pécskai, Aradi, Nagyvarjasi Kalendárium.

Készítettünk Szabó Istvánnal egy 2020-as kalendáriumot úgy, hogy volt egy Aradi-, egy Pécskai- meg egy Nagyvarjasi Kalendárium, mindenikből volt 50 példány, mindegyiknek volt egy közös része, és volt nem közös része. Az aradi specifikusabban aradi, a pécskai pécskai és a nagyvarjasi meg inkább nagyvarjasi volt. Ebbe a kötetbe benne van a közös és a nem közös is, minden.

PK: – Tehát ezek a kötetek itt valójában mind helytörténethez köthetők, mind azokhoz a településekhez, amelyeken ön vagy tanult, vagy él, illetve élt vagy dolgozott, vagy olyan helyek, ahol megfordult?

NI: – Olyan helyek, ahol élek, gyakorlatilag, meg éltem. Ezeken a helyeken még Temesváron éltem, amikor diák voltam, de egyébként itt, ezeken a helyeken élek. Most is.

PK: – Mért fontos az, hogy ilyen formában foglalkozzon ezekkel a helyekkel, vagy ilyen formában is, hogy egy könyv egy maradandó emlék, ebben megörökíti, elraktározza, megőrzi azt a sok-sok információt, ami kötődik ahhoz a helyszínhez?

NI: – Ha már meg tudja az ember csinálni – rossz szó a csinálás de maradjunk ennél –, akkor csinálja meg. Ilyen egyszerű. Most, nyilván érdekelnek is a helytörténeti vonatkozások, és valamennyire képes is vagyok ezt összerakni, és akkor így születnek ezek a könyvek. Nyilván, hogy tekintélyes mennyiségű munka van mögöttük, ezek mögött is, meg mások mögött is, de hát azért vagyunk, hogy csináljuk valamit.

PK: – Pedig ön nem történelemtanárit végzett, nem is történelemtanárként dolgozott, nem is magyar irodalmat tanult vagy tanított, hanem fizikát.

NI: – Igen persze, fizikaórán a gyerekek időnként felhánytorgatták nekem, hogy miért javítja ki a helyesírási hibát, mert maga nem is magyartanár. Erre azt tudom csak mondani, hogy amikor én V–VIII-ba jártam, Szarvashegyi Róza volt a mezőgazdaság-biológia tanárunk – ő tanító volt tulajdonképpen, de ezeket a tárgyakat tanította –, levonta a jegyünket a helyesírási hibákért, amikor ellenőrzőt írtunk az ő tárgyaiból.

Engem zavar az, hogyha helytelenül ír valaki, mert látszik rajta. Tehát őt magát árulja el, hogy mennyit ér a bőre.

Igen, én fizikát végeztem. Eszembe jutott az is, hogy hozzam el a diplomadolgozatom. Ott van az asztalomon.

PK: – Mi volt a témája?

NI: – A galaktikus párbeszéd lehetősége.

PK: – Huh. Nekem huh.

NI: – Két kérdés tulajdonképpen. Az egyik az, hogy létezhet-e másik értelmes civilizáció a világegyetemben? A válasz azzal együtt egyértelmű igen, hogy ennek tárgyi bizonyítéka, vagy bárminemű bizonyítéka pillanatnyilag nem áll rendelkezésünkre. A másik pedig az, hogy amennyibe létezhet, akkor kapcsolatba léphetünk-e vele? Amire a válasz egyértelmű nem. Ide se jöhetnek, mi se mehetünk oda. A távolságok fizikailag áthatolhatatlanok. Az út megtételéhez szükséges energia mennyiség miatt.

PK: – De egyébként örülne, ha lehetne kapcsolatot teremteni?

NI: – Nem kell ennek se örülni, se semmi. Tény az, hogy az ember mondjuk húsz embernél többel nem tart kapcsolatot. Ez mindenkinek a maga mikroszférája. Azon túl persze, nekem is a telefonomban van kilencszáz valahány telefonszám, szinte mindegyikről tudok valamit, de attól még emberként egy mikroklímában élünk. Mit tudhatnánk meg tőlük? Hát fejlettebb technológiát. De azzal se tudunk bánni, ami rendelkezésünkre áll, akkor minek nekünk ennél fejlettebb? Tehát fel kell nőni a feladathoz, ahhoz hogy tudjunk vele valamit kezdeni. Érdekes lenne tudni róluk, vagy megtudni, hogy vannak, de hát a lehetőségek azok korlátoltak meg behatároltak.

PK: – Látva ezt a sok könyvet nekem először az jut eszembe, hogy ehhez nagyon sokat kellett ülni a számítógép előtt.

NI: – Én reggel hat fél hétkor kelek, és este tizenegykor fekszem le, nap közben nem szoktam aludni, elvégzem azt a dolgom, amit el kell, tanárként az iskolában elvégeztem, aztán hazamegyek, otthon a ház körül van, amit meg kell csinálni azt megcsináljuk, és azon kívül számítógép, reggeltől estig párhuzamosan olvasok naponta több tíz oldalt, könyvet tördelek, gépelek be ezt, azt, amazt, vitatkozom akikkel

PK: – kell

NI: – érdemes meg lehet, meg azokkal is, akikkel érdemtelen

PK: – De nem az nem fárasztó, hogy olyan sokat ül a számítógép előtt, vagy azt szívesen csinálja?

NI: – Nem, ez nekem életmód. Nálunk a házban 1991 decembere óta van asztali számítógép, és én azt azóta használom. ’92-ben elkezdtem Pécskai Újságot szerkeszteni, összerakni, tördelni és aztán ez életforma.

PK: – Aki látja önt a rendezvényeken azt is tudja, hogy nagyon sokszor fényképezőgéppel a kezében van, fényképeket is készít. Ez is az életforma része, vagy ez miér?

NI: – Életforma is végső soron, mert ugye az én fényképezési foglalatosságom az két irányú. Az egyik az, hogy otthon a kertünkbe szoktam virágokat fényképezni, aki fészbukozik az ezt tudja. És azon kívül pedig rendezvényeken a rendezvényt, de sokkal inkább a résztvevőket fényképezem, mint magát e rendezvényt.

PK: – Miért?

NI: – Csak. Nincs ebben különösebben… Ideológiát nem tudok hozzárendelni, de azért szerintem örülnek azok, akik meglátják magukat, ha készül róluk egy jó kép, vagy egy jobb kép. Szemetet nem szoktam kitenni. Az lekészült képekből kiválogatom azt, amit arra valónak tartok. Ez azt jelenti gyakorlatilag, hogy 100 elkészült képből 80 kimehet.

PK: – Még valamit rakott a ládába, nem tudom mi az. Pécskai vizet hozott nekünk, vagy?

NI: – Már vagy négyszer eszembe jutott, hogy ezt is ki kéne tenni. Ha elolvassa szerkesztő asszony, akkor ezen azt írja, hogy

PK: – a Láda leve.

NI: – A láda leve, ugye. Erről az juthat eszembe, hogy valamikor régen, kezdő tanárként szilvát szedtünk a téesz egyik telephelyének a bejáratánál, reggeltő estig, és abból nyilván hogy szilvalé készült. Időnként szoktunk, Pécskán összegyűjtjük a gyümölcsöt, van üst, ahol kifőzik, s akkor ez a ládába rakott gyümölcsnek a leve.

PK: – És ezt ön főzte?

NI: – Igen. Én szedtem a gyümölcsöt, én vittem az üsthöz, igen, persze. Nem megyek el a kocsmába, hogy hozzak egy fél liter pálinkát.

PK: – Hát azért inkább megkérdezem.

PK: – Szerencsére egy olyan valaki volt itt, akinek fontos a helyesírás, úgyhogy

NI: – „Lesz-e még Aradnak felnőtt focibajnok csapata?”

Hát hogyha kerül olyan, aki annyi pénzt önt bele, hogy bajnokesélyes legyen a csapat, akkor akár lehet is. Én a magam részéről inkább tömegsport párti vagyok, mint ilyen pénznyelő fociké, mert számomra teljesen Istentől elvadult az a jövedelmi lehetőség, amihez egy ugyanolyan két lábon járó focista jut, mint mi itt ebben a szobában.

PK: – S ezért nem nézi mondjuk a foci közvetítéseket, tegyük föl?

NI: – Hát nem ezért nem nézem. Ritkán nézek focit, régebben gyakrabban néztem focit. Azóta nem nézek majdhogynem semmi sportot, amióta sportnál megjelenik a televízió képernyőjén a fekete háttéren a lila felírás, hogy szerzői jogok meg anyám tyúkja. Egyébként nálunk csak magyar csatornákat nézünk, van nyilván millió román csatorna is a kábeltévébe de azokból semmit se nézünk, és idegesít ez a jogdíjas történet.

PK: – Próbált ez ellen tenni valamit? Mert voltak olyanok, hogy megfogalmaztak petíciókat, ilyen-olyan

NI. Időnként. A petíciók nem érnek semmit. Olcsó játék hülye gyerekeknek gyakorlatilag minden petíció, el egészen az Európai Uniónak összegyűjtött egy millió, magyar jogokért összegyűlt aláírás is végső soron, mert ugye kidobják a kukába.

Hát nyilván, mindenféle nyilvános tereken ha szóba kerül, akkor a magam módján dohogok, de hát

PK: – Mit ér viszont az, hogy ön nagyon sokszor odaszól embereknek fészbukon, kritizálja őket? Van ennek így értelme, és lesz ebből valami olyan megoldás, ami hasznos lehet? Mit gondol?

NI: – Én amit nem tartok elfogadhatónak és úgy mellbe vág, akkor én ott azon nyomban lereagálom, hogy szerintem ez nincs így, és azért szoktam érvelni is, tehát nem csak úgy, nem annyi van, hogy valaki ír egy marhaságot, s akkor azt mondom, hogy menj az anyádba, hanem mondok rá valamit, viszonylag választékos stílusba, adott esetben elég keményen, és meg is indoklom az álláspontom. Ha reagál, s kialakul egy csevegés, akkor én ott érvelek végig, tehát nem csak azt mondom, hogy hallgass, hallgass, hallgass, mert annak nyilván nincs értelme. Szerintem ez egy pedagógusreflex. Azt hiszem.

PK: – És utána megjön a várt eredmény?

NI: – A fenét. Hát az ember nevelhetetlen.

PK: –

NI: – De komolyan. Régen, régen, nagyon régen olvastam, hogy az ember 15 éves korára kialakul 50%–ra, 18 éves korára 75%-ra, és utána, amikor már ép észnél van, majdhogynem felnőtt – ugye most azt mondják, hogy 30 éves korára se felnőtt –, utána még egy picit alakul, de csak picit, tehát nem lehet. Aki felnőtt ember azon már úgyse lehet, annak annyit ér az ilyen típusú odamondás

PK: – Hozzászólás.

NI: – hozzászólás, mint falábnak a sós borszesz. Tehát nem fog megváltozni. Szerencsés esetben rácsodálkozhat, hogy jé, ilyen hülyén is lehet látni a világot. Ennyi.

PK: – Magával szembe is ilyen kritikus?

NI: – Hát persze, miért ne? Én magamról legalább olyan rossz bizonyítványt tudok kiállítani, sőt még rosszabbat, mint akárki más.

PK: – Mivel elégedetlen?

NI: – Mindennel, ami nem úgy van, ahogy lennie kellene.

PK: – De önmagával kapcsolatban mivel elégedetlen?

NI: – Önmagammal… Viszonylag rendetlen vagyok.

PK: – Miben látszik, hogy otthon nem tudom, szanaszéjjel hagyja a kávéscsészét…

NI: – Hát időnként mondja a feleségem, hogy tedd el, tedd el, tedd el. A számítógép mellett gyűlnek, gyűlnek, gyűlnek a kupacok, és akkor ugye van évenként a húsvéti meg karácsonyi nagytakarítás, meg még legalább kétszer el kell onnan rámolni, mert rontja az asszonynak a kilátását de ennyi. Azért viszonylag nem vagyok én rendetlen, de biztos, hogy lehetnék rendesebb is.

PK: – És mi az, amivel elégedett önmagával szemben?

NI: – Á, semmivel. Nincs. Hát miért lennék elégedett? Elvégzem a dolgom. Az a dolgom, hogy csináljam meg, és csókolom.

PK: – Abban mondjuk, hogy van kitartása, hogy ezeket, mikor elkezdi ezt a könyvet, tudja hogy végigcsinálja.

NI: – Ez nem megelégedettség kérdése.

PK: – Hogy felnevelt két gyermeket.

NI: – Igen, felneveltük a feleségemmel a két gyereket. Köszönjük szépen, jól vannak. Itt vannak, A szakmájukból élnek meg. Tisztességes szakmájuk és abból eredő jövedelmük van. Jól vannak.

PK: – Tehát akkor lehetne elégedett is.

NI: – Nem a jó szó. Jól esik azt látni, hogy rendbe vannak. De nevezhetjük, na jó, az hogy jólesik nevezhetjük elégedettségnek is. Végső soron igen, na.

PK: – Ugye most már nagytata is?

NI: – Igen, van egy két éves, egy hat éves, egy nyolc éves és egy tíz éves unokánk.

PK: – Isten éltesse őket!

NI: – Köszönjük.

PK: – Milyen nagytata szerepben lenni?

NI: – Érdekes, mert kíváncsi unokáink vannak, s nyilván, ahogy nőnek a kíváncsiságuk is gyarapszik, és jóleső érzés azt látni, hogy vannak dolgok, amivel engem keresnek meg, mert tata te ezt tudod. Ez így érdekes.

PK: – Például miben? Legutóbb?

NI: – Ó, hát Csongor, a legnagyobb unokánk rengeteget olvas, odaáll az általa már elolvasott könyvek mellé, és azok magasabba, mint ő. Olyan egy méter harminc most, mondjuk. Ebből adódóan tele van mindenféle információkkal, és akkor jön, és kérdi. A múltkor otthon két lombik felhasználásával pálinkát főztünk. Ő rakta össze. Hozta ezt a lombikot, hozta azt a lombikot, minden megvolt, s csináltuk, benn a konyhába.

PK: – Azt mondta itt a legelején, hogy húsz olyan ember van, akivel – általában – mindenki tartja a kapcsolatot szorosan. Az ön esetében kik tartoznak ebbe a húsz emberbe?

NI: – Ebbe a húsz emberbe a család, a két gyerek, a menyünk, a feleségem, azon kívül akikkel könyveket buherálunk, Fekete Karcsi a Kölcseytől, Király András a Szabadság-szobor Egyesülettől, aztán tavaly volt az Alma Materes kötet, akkor az Alma Materesekkel. De nagyon szűk baráti kör, akikkel összejárnánk az most már nincs. Régebben volt de most más nincs.

PK: – Most inkább a családon van a hangsúly talán? Vagy mindig is a családon volt?

NI: – Nem. A család az mindig központi szereplő volt, mert hát a család, meg minden, ami a portán van az fontos, azon kívül pedig sok emberrel beszélünk, találkozunk. Miközben nem járunk össze most már úgy rendszeresen senkivel, senki olyat nem tudok, akivel haragban lennénk. Tehát így, együtt fut a két dolog.

PK: – Van-e bármi, amit hiányol a napjaiból?

NI: – Nem hiányolok semmit. Nem, tényleg nem. Volt, amikor mondtam, régen, inkább viccből, hogy el kellett volna menjek Új Zélandra pásztornak, de az már elmúlt, de például külföldre se akarok menni, tehát világot látni.

PK: – De valamikor fontolgatta, hogy elköltözzön?

NI: – Nem. Sosem fontolgattam. Eszembe nem jutott. Ezt inkább viccből mondtam, ha nem mentem el ’90-ben Új Zélandra birkapásztornak, most már nem megyek sehova. Nem, eszembe nem jutott, hogy bárhova mennem kéne. Jó nekem itt. Elvagyok.

PK: – És ez a nagyon szoros magyar kötelék, a magyarsághoz való kötődés ez honnan jön?

NI: – Otthonról, meg az iskolából. Otthon, nálunk gyerekkoromban Nagyvarjason csak magyar nótákat meg népdalokat énekeltek a lakodalomban, irredentákat meg nem irredentákat is, azokba nőttünk föl. Aztán az iskolában Tornyán Molnár Jakab volt a magyartanárunk, szerettük, meg szerettem, az Ujj házaspár tanított, aztán Aradon Ficzay, Kovách Géza, Miska bácsi, Erdélyi Karcsi, tehát innen van ez mind.
PK: – És ezt próbálja meg továbbadni is, ha jól érzem, akár a tanítványainak, akár a családnak?

NI: – Hát nem biztos, hogy továbbadom. Vagy úgy egyáltalán. Én végzem a dolgom, aztán hogyha valakit ez megihlet, nem biztos, hogy ez a jó szó rá, elkapja ez a dolog, akkor ez rendben van, ha meg nem, hát Istenem. Nem.

NI: – Najó, akkor legyen egy rózsaszín szó.

Disznóvágás.

Legutoljára disznót 2010 decemberébe vágtam. A disznóvágás az mindig egy családi buli volt. Gyerekkoromban is, meg felnőtt koromban is. Hajnalban fölkeltünk, levágtuk, megpörköltük, földolgoztuk, este megettük a finom vacsorát, anyám hájas tésztát sütött, mit tudom én.

PK: – Melyik volt a legfinomabb falat a disznóvágáson?

NI: – Disznóvágáson? Az érdekes, amikor a töltött dolgokat készíti az ember, és akkor a májast kikavarja, megkóstolja, a kolbászt kikavarja, megkóstolja azt a nyers húst, van, aki megborzad tőle de én szeretem.

PK: – Mit eszik legszívesebben?

NI: – Mindent.

PK: – Egy kedvenc étel csak van.

NI: – A frissen szedett borsóból készült borsóleves például finom. Finom a jól elkészített zöldpaszúj leves csülökkel. Finom a nem túl édes torta. De szeretem a szavarint is.

PK: – És ezeket ön készíti, a felesége?

NI: – Az a helyzet, hogy tudok főzni. Nagyanyám főszakács volt, anyám is jól főzött, feleségem is jól főz. Mostanában már ritkán főzök, egy dolog az rám marad, az az egész éjszakás sült hús, azt én rakom össze, én rakom be, és aztán reggel kiszedjük a kemencéből és annál finomabb húsétel nincs. Teszünk karikára vágott vöröshagymát, hogy ne a tesihez tapadjon a hús, befűszerezzük a húst, alá öntünk negyed liter fehér száraz bort, rátesszük a fedőt, betesszük a sütőbe, 9–10 órát bent van a sütőben 90 fokon, másnap reggel kikapcsoljuk, délbe még jó langyos, kicsit délben éppen még lehet melegíteni, ki lehet tenni az asztalra tepsistől, káprázatosan finom.

PK: – Az biztos. De van egy valamilyen alkalom, amire készül?

NI: – Többnyire amikor összejön az egész család, akkor több is fogy, és akkor szoktunk ilyet. De volt már olyan is egyszer például, ezelőtt jó néhány évvel, a feleségem reggel arra ébredt, hogy fatörzs torta volt az asztalon. Csináltam ilyet is.

PK: – Mi a hosszú házasság titka?

NI: – A hosszú élet.

PK: – Jó válasz.

NI: – Nyilván, az alapösszetevő a hosszú élet, azon kívül pedig megbeszéljük, amit meg kell beszélni, tudomásul vesszük, hogy a másik olyan, amilyen, mert másképp nem működik. Más nem kell hozzá. Semmi más nem kell hozzá.

PK: – Hisz a sorsban?

NI: – Nem.

PK: – Olvasás közben át szokta ugrani az unalmasabb részeket?

NI: – Nem, én minden betűt elolvasok, amihez hozzáfogok mindent elolvasok.

PK: – Romantikusnak tartja magát?

NI: – Nem igazán, de valamennyi van bennem.

PK: – Babonás?

NI: – Nem.

PK: – Játszik valamilyen hangszeren?

NI: – Nem.

PK: – Szokott naplót írni?

NI: – Nem.

PK: – Szereti a sört?

NI: – Megiszom.

PK: – Szed vitaminokat?

NI: – Nem.

PK: – Szokott sírni filmeken?

NI: – Áh.

PK: – Szeretne újra gyerek lenni?

NI: – Talán igen, de úgyse lehetek. Reinkarnáció nincs, úgyhogy

PK: – De hány éves korba menne vissza, a hány éves Istvánhoz?

NI: – Mit tudom én. Az óvodában már jó volt.

PK: – Kipróbálni újra kicsit óvodás lenni?

NI: – Jó volt ott Lelik Anival. Az iskolában is viszonylag jó volt, mondjuk amikor a tanítónéni a térképpel utánunk suvasztott az nem volt olyan kellemes,

PK: – Remélem az a Ládás beszélgetés is jó volt, vagy jó esett.

NI: – Jó volt…

Tegnap jött velem szembe a fészbúkon az Élet és Irodalomból megosztott Láng Zsolt írás: Cs. Gyímesi Éva hátizsákja.

Megnyitottam, megvártam, hogy lemenjen a fél perc reklám, majd elolvastam.

Amikor a végére értem ezek jutottak eszembe:
– A sorból kilépő én mindig mérhetetlenül kiszolgáltatott.

– Láng Zsolt 40 évet átívelő kifutás nélküli eszmefuttatása

Kíváncsi lettem a hivatkozott közlésre, arra a kerekasztal beszélgetésre, amelynek leirata 1980-ban jelent meg a Korunkban, így megkerestem.

Alább ez a két írás olvasható.

Mire a végére értem nekem az volt az érzésem, hogy 2020-ban ugyanaz elmondható, mint amiről 1980-ban beszéltek. Most mások lennének a beszélgetők de ugyanazt mondhatnák.

30 év “szabadság” után ugyanolyan szertehulló az erdélyi magyarság, ugyanolyan kóválygók és tehetetlenek benne a magukat értelmiséginek mondók, miközben többségük most is csak éttermiségi, mint voltak 1980-ban.

Most sokkal több a népicsája, a dínom-dánom, a falunap, a városnapok, a nagy- és kisvárosi magyar napok, de ezeknek semmi haszna.

Hazamennek az erdélyi – Halmitól Resicabányáig, Kisvarjastól Bodzafordulóig – magyar résztvevők, magukra csukják az ajtajaikat, kipihenik gasztrofáradalmaikat, majd másnap románul beszélnek a gyermekeikkel, unokáikkal. Ha akkor mondjuk 15% járatta a gyerekeit román iskolába, akkor ma ez az arány 30-60%. Ha akkor a cenzúra miatt nem jelentek meg irományok, akkor most azért, mert nincs rá adakozó mecénás, vagy az alkotó nem mindenhova nyaló alkat, és ezért elfogy az alapítványi pénz, mire az ő pályázatához érnek a bennfentes bírálók.

Tegnap, 2020 január 18-án ünnepelte az 1989 december 22. 1990. január-márciusa között között- Pécskán december 28-án – megalakult RMDSZ az országos születésnapját, önelégülten, gőgösen, kirekesztőn, felejtőn, miután a 2019. december 19-ére megszervezettet december 17-én lefújta. A decemberi előtt kérdezte tőlem valaki: te is ott leszel? Dehogy, mondtam neki, én renegát lettem. Ugyan miért hívtak volna meg, ha Tőkés László nevét sem ejtették ki?

1980-ban volt a Román Kommunista Párt és a Magyar Nemzetiségű Román Dolgozók Tanácsa, Most van az RMDSZ és egy sor társszervezete, de most is összehívhatna a Korunk – http://korunk.org/, az Igaz Szóból lett Látó – http://www.lato.ro/, az Utunkból lett Helikon https://www.helikon.ro/, a Művelődés https://muvelodes.net/, a Krónika – https://kronikaonline.ro/ vagy az Előréből lett Maszol https://www.maszol.ro/ olyan értelmiségieket és éttermiségieket, mint tette a Korunk 1980-ban, és a csevejek után elkészülő leiratokból ugyanolyan gondok, céltalanság, tehetetlenség és lehetetlenség áradna.

És akkor a két írás.

Cs. Gyímesi Éva hátizsákja

ÉS LXIV. évfolyam, 3. szám, 2020. január 17.

Láng Zsolt

Negyven évvel ezelőtt a kolozsvári Korunk szerkesztőségében nyilvános eszmecserét rendeznek. Ankét, ez a kor szava, úton-útfélen ankétoznak az elvtársak (a népi etimológia megfejtése: ankét pofont kapsz!). Gáll Ernő, a lap főszerkesztője tartja a megnyitót. Nem nevezi meg a találkozó témáját, viszont hosszan beszél a veszélyekről. A romániai magyar szellemi életben „szétaprózódás”, a sokszínűség álcájában fellépő „atomizálódás” tapasztalható, ami azzal fenyeget, hogy „lehetetlenné válik a szóértés”.

Mai nyelvre lefordítva, a szétaprózódás/atomizálódás azt jelenti: vannak, akik lesodródnak az útról, ráadásul fel sem fogják, ez „rájuk nézvést” milyen veszélyes, mert ha messzire elkószálnak, már ők, Gáll Ernőék, a romániai magyar intézmények vezetői sem tudnak rajtuk segíteni, ha pedig bajba kerülnek, akkor az egész magyar közösség bajba kerül. „Közös érdek az egység megőrzése.”

A fokozódó nyersanyaghiány miatt (a marosvásárhelyi AZOPAN fotógyár teljes kapacitással exportra dolgozik) a találkozóról nem készül egyetlen fénykép sem. Szerencsére az ankétot magnóra veszik, majd a Bretter Zoltán és Aradi József által lejegyzett és megszerkesztett változatot a lap 1980. 1–2. számában A szóértés előfeltételeiről címmel megjelentetik. Tizenheten ülik körbe az összetolt asztalokat. A falak mentén a raktárból előkotort rozoga székeken a lapnál gyakornokoskodó bölcsészek és azok barátai húzódnak meg. Figyelnek. Az asztalfőn Gáll Ernő: arcán az alkalomhoz illő ünnepélyesség és az évek óta állandósult riadtság. Mint aki attól fél, hogy nem hallott meg valami életbevágóan fontos utasítást. A korszak legdemokratább főszerkesztője, akinek azonban a pártközpontból egyre gyakrabban rálépnek a tyúkszemére, és ilyenkor kénytelen ő is rálépni a beosztott tyúkszemekre. Mellette Balogh Edgár, veterán kommunista, aki annak idején még el tudta intézni, hogy a Vörös Hadsereg megkímélje Kolozsvárt, viszont saját magát már nem menthette meg elvtársaitól, börtönbe csukták. Később rehabilitálták, de régi erejét már soha nem nyerte vissza. Az ő arcán is az idomítottak riadalma. Gáll másik oldalán Rácz Győző, a rendíthetetlen pártkatona, aki nemsokára átveszi a főszerkesztőséget, és a kinevezését követő ünnepi poharazgatás közben összeverekedik Kányádi Sándorral (más emlékezők szerint Gálfalvi Györggyel). Szemben velük a szerkesztőség legfiatalabb tagja, Aradi József, aki a provincializmusból írta szakdolgozatát, és kiváló tárgyismeretét tanúsítja, hogy a fesztivizmust nevezte az „erdélyiség” legfontosabb pillérének. Ő az egyetlen, aki utal az ankét okaira: megjelent egy új nemzedék, költők, írók, filozófusok, az öregek őket hőbörgőknek nevezik, és aki hőbörög, bomlasztja a közösséget.

A füst elviselhetetlen, ennek ellenére mindenki cigarettázik, az is, aki nemdohányzó. Feszülten jegyzetelnek, olykor a szomszéd fülébe suttognak valamit, vagy az asztal fölött lengetve ujjukat, szólásra jelentkeznek. Úgy tűnik, abban a hitben ülnek a volt vármegyeháza eklektikus termében, hogy az előttük álló kérdést képesek lesznek megoldani. Holott 1979 végén erre semmiféle esélyük nincs. A közelgő pártkongresszuson Ceaușescu még hatékonyabb fokozatra kapcsolja a kulturális forradalmat, és a márciusi választásokon a tizenhatmillió választó 99 százaléka rá szavaz.

Az első felszólaló Molnár Gusztáv, a bukaresti Kriterion Könyvkiadó szerkesztője, harmincegy éves. Taktikusan nem védekezik, hanem kész akciótervvel áll elő. Kijelenti, nem elvi vitákra van szükség, hanem közös cselekvésre. Egyed Péter, aki ekkor huszonöt éves, ragyogó tehetségű költő és filozófus, Egyed Ákos történész fia, Bretter György legjelesebb tanítványa, nemcsak „a hőbörgők” nyelvét, hanem a keményvonalas dínókét is jól ismeri, csatlakozik Molnárhoz, és amondó, hogy „a kollektív éthosz eszméje”, más szóval a nemzedékek közötti „bruderség” jegyében meg kell találni az építő jellegű feladatokat. Palotás Dezső, huszonnyolc éves, friss Forrás-kötettel a zsebében szintúgy az együttműködés híve: „sehogy se látok ellentétet öregek és fiatalok között”.

Az ankét alatt a leggyakrabban használt kifejezés (ötvennégyszer szerepel) a „metanyelv”. Többnyire a „valami érthetetlen” értelemben használják. Utána következik a „nemzetiség”. A „hőbörgés” is dobogós. „Elszigetelődés”, ugyancsak a dobogó közelében. Ebbe a szócsoportba tartozik a „recenzens kölyök” (ifjú titán, aki recenziókat ír anélkül, hogy értené, mi a dörgés), „misztifikálni” (rossz recenziókat írni), „kottériaszellem” (klikkesedés), „raj” (renitenskedők), „elitrítus” (misztifikáló renitenskedők atomizálódása). A negatív színezetű dolgokat általában idegen szavakkal jelölik („diszkontinuitása”). Ügyelnek az árnyalatokra: „nemzedéktag”, mondják lekezelőn, „nemzedéktárs”, méltányoló hangsúllyal. A pozitív fogalmak valamilyen cselekvéshez kapcsolódnak: „eszmecsere”, „munkafeladat”, „elkötelezettség”, „népszolgálat”, „tennivaló”, „folytonosságprogram”. A bajt hozó jelenségeket előszeretettel jelölik láttató jelzőkkel: „talajvesztettség”, „beszűkülés”. A „fürdővízzel együtt a gyereket is kiönteni” szólást hárman is bevetik, más-más szövegkörnyezetben. Külön érdekesség, mennyire menő a „középfogalom” kifejezés használata, az eredetileg arisztotelészi (egyébként metanyelvi) fogalom tizenötször fordul elő.

Cs. Gyímesi Éva ekkor harmincnégy éves, a bölcsészkar adjunktusa, két fontos könyv szerzője (Megtalált nyelvünk, Találkozás az egyszerivel). Hozzászólalásában a nyelvről beszél, pontosabban a nyelvhasználatról. Vegyük azt a kifejezést, mondja, hogy „a sajátosság méltósága”, vagy azt, hogy „népszolgálat”. Különösen az első félrevezető. Legfeljebb „a méltóság illúziójáról”, de sokkal inkább „méltatlan helyzetről” kellene beszélni. A másodikkal úgy élünk vissza, hogy „színvonaltalan, provinciális tevékenységet fejtünk ki népszolgálat címén”. Pontosítsuk a beszédünket, kéri, és el is kezdené, de nem hagyják, hogy befejezze. Pedig lényeges dolgokat mond ki, ami abból is látszik, hogy az utána következők minduntalan az ő felszólalásához kapcsolódnak, jóllehet szavait saját értelmezésükhöz applikálják. Tiltakozik, megismétli eredeti mondandóját, mire készségesen bólogatva, a többiek megismétlik saját, ellentétes értelmű kijelentéseiket. Amikor Szőcs István, az Előre napilap és az Utunk munkatársa is átértelmezi szavait, kétségbeesetten felkiált: „nem azt mondtam”, erre Szőcs a süketet játszva, zavartalanul folytatja megkezdett mondatát. A magnófelvétel lejegyzői, elárulva, mit is gondolnak Cs. Gyímesiről, némely mondata végét elhalmozzák kérdő- és felkiáltójelekkel, kicsit elzongoráznak az írógép billentyűin. Pedig amit kimond, az a romániai magyarság legnagyobb paradoxonára világít rá: miközben a kisebbség bezárkózik saját kultúrájába, önmaga felszámolásához járul hozzá.

„Az anyanyelvről van szó”, toporzékol Balogh Edgár, a „sajátosság méltósága” fogalompár megalkotója. „Az önazonosság megtalálásában a jelképek szerepe fontosabb a verbálisan megfogalmazhatónál”, veti ellene Aradi József, ámbátor alaposabban megnézve, ez nem ellenvetés, hanem a Balogh Edgár-féle ködösítés igazolása. Aki ellenzi a ködösítést, az Cs. Gyímesi Éva, éppen azzal, hogy megismétli, valóban az anyanyelvről van szó. Ahhoz, hogy megőrződjön, pontosabban fogalmazva, hogy használatban maradjon, értenünk kell, mit is mondunk. A nyelv alkotóelemeinek, a szavaknak és a kifejezéseknek jól meghatározottaknak kell lenniük, „mindig ugyanabban az értelemben, következetesen kell előfordulniuk”. És ez nem csupán a tudományos nyelvekre vonatkozik.

Úgy tűnik, ezzel is mindenki egyetért, de ez újfent csupán a látszat. Szász János, a bukaresti A Hét című lap szerkesztője hiába helyesel, „úgy van, úgy van”, érvelése azt bizonyítja, hogy lényegében azt mondja, „nincs úgy”. Domokos Géza, a Kriterion befolyásos igazgatója jóváhagyólag megismétli a Cs. Gyímesi mondanivalóját, „igen, igen, messzemenően igen”, legyen a nyelv pontos, „legyen többszólamú a mondandó”, ellenben úgy folytatja: „egy kikötéssel élünk csupán, hogy ezeknek a szövegeknek szocialista és nemzetiségi valóságunkban gyökerező célja is legyen”.

Mi ez az általános süketség? Ott ülnek, mint akiket a beszélgetésre alkalmatlan nyelv máris foglyul ejtett. „A sajnálatos az lenne a mi esetünkben, ha a viszonylagos diszkontinuitás jelenségét az áthidalás igénye nélkül valamiféle ignoramus et ignorabimus példává változtatnók”, szavalja Egyed Péter, az ankét legfelkészültebb résztvevője. „Dilthey mélylélektani empátiájá”-ra utal, és közben a kollektivitás süket lendülete viszi a „sajátosság méltóságának” barikádjaira.

Az ankét végéhez közeledve, Balla Zsófia, aki a tizenhét résztvevő között Cs. Gyímesi Éva mellett a másik női meghívott, feladva addigi némaságát, szembesíti az ankétozókat a valós helyzettel: „Azt hiszem, körüljártunk valamit, amiről mindenki beszélt, és mégsem mondtunk semmit.” Erre Aradi is kilép a nagyothallók szerepéből, köntörfalazás nélkül fogalmaz: a „kisebbség” óhatatlanul „ritualizálja azt, amit oltalmazni akar”, az oltalmazott kultúra kiürül, és afféle isten nélküli hitként él tovább. A kisebbségi ideológia „a mindenkori hatalmi keretekre támaszkodik”, és „az éppen uralkodó ideológiával együttműködve” próbálja saját érdekeit képviselni.

Itt aztán már senki nem szólal meg, Gáll Ernő lendületesen berekeszti az ülést. „Akkor fél év múlva találkozunk”, mondja, de sem fél év múlva, sem később erre nem kerül sor.

A következő év elején Cs. Gyímesi Éva leadja a Kriterion Könyvkiadónak a Teremtett világ kéziratát. Poszler György alapműnek nevezi: „minden benne, amit egy végzős egyetemistának tudni kell. Vagy éppen az, amit pályája végéhez közelítve egy érett kutató – szinte befejezésként – letehet az asztalra.” Közben íródnak a további kötetek, és már a címük is jelzi, Cs. Gyímesit az értelmezés különböző, egymástól szögesen eltérő szempontjai foglalkoztatják: Álom és értelem, Gyöngy és homok.

„A többes szám első személy gyakran az elhallgatott nézetkülönbségek és elmulasztott párbeszédek spanyolfala: nagyvonalúan konszenzust sejtet ott is, ahol egyáltalán nincs egyetértés.” Már a puszta fogalompár, „gyöngy és homok” (a transzilvanizmus időszakában születik), feltételezi a „mi” és az „én” különálló szempontjait, de leginkább azt sugallja, hogy a „mi” szempontjai az értékesebbek, tudniillik a gyöngy kelendőbb a homoknál. „Szenvedés által szerzett életjog”, micsoda méltatlan állapot, mondja Cs. Gyímesi Éva.

Az 1989-es romániai forradalom után jelenik meg a Gyöngy és homokis, közel tíz évvel megírása után. A diktatúra szögesdrótkerítését felszámolták, a horizontok kitágultak, kilátás nyílt a szabadságra, és a süketséggel sem kell már „védekezni a szekusfülek ellen”, ennek ellenére az emberek többsége mégis üvegfalak között maradt, és nagyothallóként mondja a magáét. Vagyis nem a magáét. Továbbra is a „mi” képviseletében beszél. Ez pedig „nem a konfliktus reális megszüntetésének távlatát kínálja, hanem a harmónia hiányának folytonos újratermelését ösztönzi”.

Tanárként különös gondot fordít a „mi” mögé bújt hatalmi szerkezet lebontására. Olyan tanár szeretne lenni, „aki nem tart igényt a kinyilatkoztatás tekintélyére”. Ahogy Kosztolányi Esti Kornélja a főnyereménytől, olyan tékozlón igyekszik megszabadulni mindenféle hatalomtól. Megválasztják az RMDSZ tanügyi alelnökének, de néhány hét után otthagyja. Létrehozza a Láthatatlan Kollégiumot, a bölcsészkaron belül, de külsősök bevonásával. A szellemi inspiráció forrását látja a megbontott struktúrában. A kari oktatók helyett másféle környezetből hívja meg a kollégium tutorait. Látványos határhelyzetbe hozza az irodalomoktatást. Azt próbálja érzékeltetni, hogy a korábbi, a kollektív bölcsesség tárházaként felfogott irodalom koncepciója kisiklott. A perifériára szorított jelenségek felé fordul. Ezzel is érzékeltetni kívánja a kirekesztő süketség következményeit.

Nem ismerek rajta kívül mást, akit ennyire sunyin és vehemensen igyekeztek elhallgattatni. Régi barátai közül nem egy akadt, aki egyszerűen lehülyézte, vagy azt terjesztette róla, hogy idegen befolyás alá került, sőt, eladta magát. A Wass-kultuszt bíráló írásait a gyergyói medencében zajló EMI-táborban nyilvánosan elégetik (később kábé hasonló indulatoktól vezérelve a sírját is feldúlják). Amiért felemeli szavát a „nyelvművelő tanodaként” működő alibiegyetemek ellen, egyik tanárkollégája orvosi esetnek minősíti. A süketség természetrajzát jól mutatja, hogy a halálára írt megemlékezésekben rendre visszatér az intelem: „békében élhetne ma is, ha nem térítik le választott pályájáról”.

„Alapvetően azt gondolom, hogy a szabadság érett személyiséget feltételez. Én szemben állok nemcsak a kommunista uniformizáló kollektivizmussal, amelyik államosítja az egyedet, s így megfosztja szabadságától, hanem a nemzeti kollektivizmusokkal is, amelyeket csak egy lépés választ el az agresszív fasizmustól. Nem én mondtam, Grillparzer mondja még a nemzeti romantika idején, hogy egy lépés van a nacionalizmustól a bestialitásig… A nemzeti kollektivizmus éppúgy elhanyagolja az individuum méltóságát és szabadságát, mint a kommunizmus.”

Közben egyértelműen ragaszkodik egy olyan „én”-hez, amelynek határai az „én”-en túlmutatnak. Katolikusnak és erdélyinek vallja magát. A teljesség (katholikosz) értelmében katolikusnak, és a másokkal való együttélés hagyományát ápoló, nyitott szellemű erdélyinek (büszke soknemzetiségű felmenőire).

2011. május végén Kolozsvár egyik nevezetes hídjáról a Szamosba veti magát. Egy járókelő fedezi fel a vastraverzek közé besodródott testet, a mentők félórás hiábavaló élesztés után a sürgősségi klinika bonctermébe szállítják. Kövekkel telepakolt hátizsákja külső zsebéből előkerülnek az iratai, értesíteni tudják hozzátartozóit. Búcsúlevelet nem találnak nála.

Egyik interjújában azt mondja Szabédi Lászlóról (aki az ötvenes évek végén, a Bolyai egyetem felszámolásakor a vonat alá vetette magát), hogy tette magánöngyilkosság volt, voltaképpen megsértődött, amiért kizárták a pártból. „Nem kellene emblematikus hőssé avatni azt, aki ahelyett, hogy tanított volna tovább sok nemzedéket, mert nagyszerű tanár volt, végül is magán meghasonlásból öngyilkosságot követ el. Magán öngyilkosság.” Vajon saját öngyilkosságát hová sorolná? Széchenyiről írt esszéjében (Egy korty a Gróf úr poharából, Látó, 2007/3.) arra jut, hogy a ravasz meghúzásával Széchenyi feladta a harcot, „így szolgáltatván magyar módra destruáló példát közvetlen utódainak, és a mai, ugyancsak meghasonlásra hajlamos magyaroknak”.

Ő kiknek, miféle „mi” számára akart példát szolgáltatni? Létezik-e olyan „mi”, amely számára érthető az ő utolsó gesztusa? Mondjuk, létezik-e még katolikusság, létezik-e még erdélyiség? Vagy már végleg az ideológia pókhálójába ragadtak? A hátizsák kövei a süketség eluralkodását tanúsítják. Ugyanakkor jelzik azt is, hogy talán mégis van fülünk meghallani valamit. Ha mást nem, az „én” mérhetetlen kiszolgáltatottságát.

A SZÓÉRTÉS ELŐFELTÉTELEIRŐL

Korunk, 1980., 1-2, 41-62 ll.

„Nincs helye semmiféle kizárólagosságnak”

Gáll Ernő: Szeretettel köszöntök mindenkit, aki meghívásunkra eljött és jelenlétével is igazolja, hogy ez a kezdeményezés időszerű, szükséges volt.

Remélem, eszmecserénk lefolyása és várható eredmény e meggyőző bizonyítéka lesz annak, hogy jószándékú emberek szót érthetnek még akkor is, ha különböző kérdésekben esetleg eltérő nézeteket vallanak.

Nézzük csak meg, mi is indokolta vállalkozásunkat? Egyrészt örvendetes, másrészt aggodalomra is okot adó jelenségek léptek fel művelődésünkben, s az a veszély is fenyegetni látszott, hogy elmélyül a szétaprózottság, a különböző felfogások képviselői közt pedig lehetetlenné válik az érintkezés.

Örvendetes – véleményem szerint – a vitaszellem megélénkülése, a különböző, egymástól eltérő nézetek érvényesülése és az az önreflexió, amely – akár nemzedéki keretek között – az egyre nyugtalanítóbb kérdésekre keres választ: kik vagyunk, milyen az a világ, amelyben élünk, s végül, merre tartunk? Biztató továbbá a „másfajta rajok” egymást követő stafétája is.

Ha évekkel ezelőtt, az ún. „elmélet” vagy – tolvajnyelven szólva – a „szöveg” került bizonyos újító-kritikai velleitású törekvések közvetítésével előtérbe, mostanság mintha egy bizonyos költészet válna a messzemenő nonkonformizmus nem kevés értetlenséget és vihart kiváltó tolmácsolójává. Jelentkezik végül – s őszintén szólva, számomra talán ez a legörvendetesebb – egy ugyancsak fiatalos és élénk érdeklődés a hazai társadalmi valóság, illetve annak feltárása, a szociológia és a szociográfia iránt.

Egyidejűleg azonban olyan indulatok és szenvedélyek lobbantak fel egy-egy vita során, amelyek a természetesnek vehető véleménykülönbségeket elválasztó szakadékká mélyíthetik, s a félreérthetetlen jószándékokat félremagyarázva, virtuális szövetségesekből ellenfeleket csinálnak. Ama érthető igyekezet, hogy kivonjuk magunkat a hamis tudattal azonosított ideológiák hatása alól, a régi, részben hitelüket vesztett fogalmak és szimbólumok kicserélését ösztökélte, félő viszont, hogy ez az igyekezet részben új kizárólagosságokban nyilvánul meg, részben pedig olyan cezúrához vezet, amely a folytonosság teljes megszakításával művelődésünket létalapjaiban gyengíti.

Megmagyarázható, hogy egy átfogó válság szorításában bizalmatlanság lép fel bizonyos intézményi rendszerekkel szemben, nem szabadna azonban eltekintenünk – gondolom – az intézmények és képviselőik közötti különbségektől. Adott ideológiai tartalmak nyomasztó monopóliuma s az ennek megfelelő nyelvi struktúrák elleni tiltakozás kiválthatja a formák, a jelképek iránti fokozott – már-már kizárólagos – érdeklődést s az egyébként korszerűnek számító nyelvkritikai buzgalmat. Kérdéses azonban, mire jó és kinek használ egy csak bennfenteseknek szóló „metanyelv”-hez való menekülés? Észre kell ugyanis vennünk, hogy – Aradi kifejezésével – már-már „nem értjük egymást”, de ennél csak az lenne aggasztóbb, ha nem is akarnánk egymást megérteni.

Persze, az említett jelenségeket kiváltó tényezők sem mellőzhetők. Rámutathatunk az egyeseknél nehezen oldódó maradiságra, a sajátosságok ama szűklátókörű védelmezésére, amely betokosodásban, minden „más”-sal s minden nem e tájakról származó újító gondolattal szembeni elzárkózásban nyilvánul meg. Van szakmai hübrisz, s ez könnyen dilettantizmusnak bélyegez minden olyan szokatlan, többé-kevésbé kiérleletlen kísérletet vagy megfogalmazást, amely nem illeszthető be a professzionalizmus keretei közé. A szolgalelkűség, a karrierizmus, a kiváltságokkal is járó pozíciók féltése szintén megteszi a magáét. Biztos vagyok abban, hogyha köreinkben több nyitottság és megértés, magyarán szólva több demokratizmus jelentkeznék, az említett jelenségekben feszülő érzelmi töltés is sokat veszítene intenzitásából, esetről esetre pedig „proletár-pukkasztó” jellegéből.

Kedves Barátaim!

Tudjuk, a visszahúzó erők mindig előszeretettel használták a szokatlan eszmék és fogalmak bekebelezésének a módszerét, ami – tudvalevőleg – a manipuláció egyik válfaja . A jogos védekezésben azonban ne öntsük ki a fürdővízzel a gyereket is. Nem volna szabad lemondani például olyan fogalmakról, illetve a bennük kifejeződő magatartásról, mint nemzetiségi népszolgálat és az ezt kiegészítő felelősség. Azt hiszem, nem tévedek azt állítva, hogy éppen ezeknek a hívó szavára jöttünk ide valamennyien. Ragaszkodásunk e fogalmakhoz természetesen nem fetisizálja őket. Állandó és szigorú kritikával elkerülhető, hogy üres szólamokká, bürokratikus tendenciák tolmácsolóivá váljanak. E felelősségnek kell mindig eszünkbe juttatnia, hogy míg értelmiségünk derékhada a nemzetiségi létet közvetítő hagyományosabb szimbólumokhoz ragaszkodik, fiataljaink egy része pedig valaminő „elitrítus” szertartásának hódolva, egyetnemértését fejezi ki, a népi sors az iparosodás és városiasodás olvasztótégelyében alakul.

E követelmény szellemében, a mai eszmecsere munkafeltételeként induljunk ki abból, hogy művelődésünk fejlődése és jövője a sokszínűséget igényli. Egy olyan kis és sajátos kultúrának , mint a mienk, vitális szüksége van az elvidékiesedés veszélyét ellensúlyozó nyitottságra és változatosságra. Vegyük tehát tudomásul, hogy többféle hagyomány létezik, de egyiknek sincs monopóliuma . Éppen ezért nincs helye semmiféle kizárólagosságnak. Senki sem veheti magának a jogot, azt az erkölcsi tekintélyt, hogy másokat gyanúsítson vagy megbélyegezzen. A kiátkozások ideje lejárt.

A sokszínűség nem azonos az atomizáltsággal. Nem azonosítható egy olyan művelődés képletével, amelynek különböző áramlatai vagy iskolái bunkerekbe, eszmei sündisznóállásokba húzódva, szüntelenül egymásra tüzelnek, s még a tűzszünetben sincs köztük semmilyen kapcsolat, semmilyen érintkezés.

Ha így értelmeznénk és alkalmaznánk, erkölcsi öngyilkosságot követnénk el. Művelődésünk létszükségletei nemcsak a sokszínűséget, hanem azt is igénylik, hogy a különböző nézeteket vallók között elvi magaslatú vita, hiteles párbeszéd jöjjön létre. Meggyőződésem, hogy ez a belső dialógus legfőbb létparancsolataink közé tartozik. A türelem jegyében kibontakozó párbeszéd elősegítheti a bizonyos létfontosságú tennivalókat illető egyetértés megvalósítását.

„Ha a történelmi folytonosságot akarjuk újrateremteni”

Molnár Gusztáv: Gáll Ernő árnyalt bevezetőjében a folytonosság megszakításának veszélyéről beszélt a „másfajta rajok ” jelentkezésével kapcsolatban. Egy ilyen jelenség feltétlenül fennáll, nem tudom, hogy veszély-e vagy nem veszély; ennek az okairól és lehetséges feloldásáról szeretnék néhány szót szólni. Az okait nem kell különösebben részletezni, hiszen nemcsak a generációk közötti folytonosság esetleges megszakadásáról van szó, hanem sok esetben az egy generációhoz tartozók közötti akadozó kommunikációról. Ezt valamilyen formában át kell hidalnunk, anélkül hogy ez a többszólamúság ellenében történne. Hogyan? Csakis úgy, ha az elvi vitákkal nem megelégedve – nem mondom azt, hogy az elvi vitákat mellőzve –, de azokkal nem megelégedve olyan közös feladatokat keresünk, olyan közös témákat, amelyek szélesebb szórásban is érvényesek, amelyeket fontosabbnak tartanak különböző beállítottságú emberek. Egyáltalán, a munkában érvényesíthető feloldásról beszélek.

Nem sok értelmét látom annak, hogy elvi vitákba bonyolódjunk. Valami gyakorlati kivezető útra gondoltam, gondolok jó ideje. Ez a gyakorlati kivezető út a folytonosság újrafelfedezése, a folytonosság újrateremtése lehetne. Nagy tévedés volna azt képzelni, hogy 1965-ig vagy 75-ig létezett valami folytonosság, ami aztán hirtelen bizonyos „rajok” jelentkezésével megszakadt. Itt másról van szó. Közelebbi és távolabbi hagyományainkkal kell újra megteremteni a folytonosságot. Elsősorban a különböző világszemléletű, de a közösségükért egyképpen felelősséget vállaló magyar értelmiségiek Vásárhelyi Találkozójával. Hivatkozni sokan hivatkoznak rá, de rettenetes, hogy a mai napig nincs összegyűjtve – nem mondom, hogy nem jelent meg, ez más kérdés –, de össze sincs gyűjtve a Vásárhelyi Találkozó teljes anyaga. Ezt meg kell csinálni, meg lehet csinálni. De ennél is fontosabb újrateremteni a kapcsolatot és a folytonosságot a 45 után alakuló történelmünkkel.

Persze lehet arról is vitatkozni, hogy a fiatalok miket írnak az Echinoxban, a Fellegvárban, jó verseket vagy rossz verseket, hogy hőbörögnek-e vagy ezoterikusak stb. Úgy látom, hogy ez most nagyon fontos kérdés itt Kolozsváron. Én őszintén bevallom, hogy nem tartom olyan fontos kérdésnek. Ma az idősebbekkel való foglalkozást fontosabbnak tartom. Mivel ezt a találkozót a Korunk szervezte meg, tennék egy talán hasznosítható javaslatot. A javaslat a következő: fel kellene mérni, hogy kik tudnak érdemlegesen nyilatkozni vagy írni a 44 utáni korszakról, össze kell gyűjteni minél több anyagot, és az anyag egy részéből egy vagy két számot kell csinálni. Nincsenek illúzióim. Nagyon jól tudom, hogy lesznek olyan szövegek, amelyeket nem fog a Korunk egy pillanat alatt megjelentetni. De bizonyos részleteket kiemelni ilyen beszélgetésekből és visszaemlékezésekből – ezt érdemes elgondolni. Mert ha egy kicsit is elgondolkozunk azon, hogy legalábbis szellemiekben milyen stációk következtek egymás után itt nálunk és egy kicsit Kelet-Európában, akkor rögtön feltűnik, hogy a sor valahol a „dial-mat” nagy természet- és társadalomontológiájával kezdődik, a hatvanas évek közepétől egy sajátos történetfilozófiai beállítottsággal folytatódik, majd a hetvenes évek közepén fellép ennek a történet-metafizikának az elméleti kritikája. De mindez csak spekuláció, filozófia, elmélet. Talán eljött az ideje annak is, hogy a filozófiai és elméleti csatározások mellett magukat a tényeket, a társadalmi, politikai és ideológiai folyamatokat is rekonstruáljuk. És az alapvető magatartásmintákat. Ebben a munkában többféle szellemi beállítottság, többféle temperamentum találkozhat. Felidézhetjük és értelmezhetjük a történteket belülről, kívülről vagy utólag kívül kerülve – de fogjunk neki és csináljuk végig.

Althusser írja a Liszenko-kötet bevezetőjében, hogy a bürokratikus szocializmus alapjellemzője a némaság, a csend, az emlékezethiány. És ha mi a történelmi folytonosságot akarjuk újjáteremteni, a puszta tény, hogy végigkövetjük az eseményeket, egyúttal bizonyos értelemben elvi jelentőségű lesz. Lehet, hogy ezeket a fiatalokat itt Kolozsváron nem érdeklik az úgynevezett társadalmi vagy a sajátosan kisebbségi, nemzetiségi kérdések. Lehet, hogy így van.

Ez a fajta újrateremtett folytonosság felkeltheti az érdeklődésüket. De csak ez. Csakis ez.

Amit elmondtam, nem üres okoskodás, hanem – több mint egy éves munka után konkretizálódott – reális munkaterv. Teljesen megváltozott tudattal és megváltozott lélekkel gondolkodom és írok azóta, amióta magam próbálok bizonyos dolgoknak utánanézni. Sokkhatás ez, a történelem menetével, ízével és bűzével való találkozás.

„A magyar kultúra számtalan diszkontinuus nemzedékváltást ismer”

Egyed Péter: Lényegében kapcsolódva ahhoz, amit Molnár Gusztáv elmondott, a kérdésnek néhány más vetületét is ki szeretném bontani. Miután részt vettem abban, amit ő néhány kolozsvári fiatal helyi hőbörgésének nevezett, az utána következő egy év alatt magam is át tudtam gondolni, hogy körülbelül mi volt ez. Nyilván az első kérdés, ami közvetlenül felmerül, az, amit Gáll Ernő is kiemelt a bevezetőjében, éspedig, hogy itt jelenségként észrevehető egyfajta nemzedéki diszkontinuitás. Véleményem szerint nem törvényszerű, hogy a nemzedékek közötti folyamatosság mindenkor, tehát ebben az esetben is fennálljon, hiszen a magyar kultúra számtalan diszkontinuus nemzedékváltást is ismer. Viszont ha a jelenség magyarázatát keressük, akkor ennek a diszkontinuitásnak az alapja valószínűleg az lehet (és itt utalok az előttem szólóra), hogy mivel minden értelmiségi nemzedék vagy összességében, vagy egyedeiben valamilyen társadalmilag működő célrendszert testesít meg, ez a nemzedék vagy nem ismerte, vagy elutasította, vagy nem akarta megismerni az előtte járó nemzedék célrendszerét. Véleményem szerint inkább nem ismerte.

A kérdés az, hogy amennyiben ezt az ismeretet lehetővé teszik, kialakulhat-e egy olyan közös célrendszer vagy a célrendszereknek egy olyan közös eleme, amely kritikailag hozzájárulhat ezúttal a nyelvezet megváltoztatásához is. Ezzel eljutottunk a metanyelv kérdéséhez. Hogy vannak egyedek vagy csoportok számára érthetetlen nyelvezetek egy kultúrában , az természetes. Viszont itt már a kezdet kezdetén olyan jelenséggel találkoztunk, hogy ezek az érthetetlen nyelvezetek elsősorban a maguk értékmivoltában tűntek fel. Senki nem próbálta meg azt megnézni, illetve leszögezni, hogy ezek vannak, s utána azt kutatni, hogy mi a tartalmuk, mit fejeznek ki, és csak végső soron keresni azt, hogy milyen közvetett vagy közvetlen értékrendszerek fennállásához, társadalmi célokhoz kapcsolódnak.

Aki azonban figyelemmel kíséri a sajtót, az megfigyelheti, hogy általában az idősebbek aposztrofálnak, tehát ők jegyzik meg, hogy „fiatal hőzöngők” vagy „tanítványok” stb., stb. Ez sem eleve elítélendő, ha a kérdés ismerete alapján történik. Szeretnék utalni arra , hogy a román kultúrában, irodalomban, amennyire én ismerem, a nemzedékek váltása sokkal harmonikusabban történik meg, valószínűleg azért, mert éppen ezeknek a társadalmi, illetve irodalmi cél- és kifejezésrendszereknek a sokkal komolyabb, mennyiségileg sokkal nagyobbrendű jelenléte miatt az intézményi asszimiláció sokkal jobban működik, s a kultúra intézményei a következő generációkat kritikailag-önkritikailag mindenképpen kapcsolni tudják.

A sajnálatos az lenne a mi esetünkben, ha a viszonylagos diszkontinuitás jelenségét az áthidalás igénye nélkül valamiféle ignoramus et ignorabimus példává változtatnók, amelyben ténylegesen létrejön az, hogy az ún. „fiatal nemzedék” elutasítóan viszonyul az előbb elmondottakhoz.

„Nincs metanyelv”

Palotás Dezső: Megfogalmazhatnánk így is: Hegyek között, völgyek között mokanyica kanyarog, / Ülnek benn e kézenfogva … fiatalok és idősebbek. Értem, hogy miről lenne szó, de nem értek egyet a szembeállítással. Kinézek az ablakon: itt van a Fellegvár. Értesültem Nagy Istvántól, hogy ott régebben olcsó kupik voltak. Ma méregdrága szálloda van a helyükön. Logikus, hogy ha Nagy István az olcsó kupikról írt, mi a méregdrág a szállodáról fogunk írni. Ez nem nemzedéki hozzáállás kérdése. Más valóság, másképp közeledik hozzá az ember. Sehogy nem látom ezt az ellentétet öregek és fiatalok között … Aztán nem tudom, mi az, hogy metanyelv …

Egyed Péter: De itt már megegyeztünk abban, hogy az „érthetetlen nyelvezetet” nevezzük metanyelvnek.

Palotás Dezső: Elnézést, én nem beszéltem metanyelvről!

Egyed Péter: Senki nem beszélt az idősebbek és fiatalok ellentétéről, éppen ellenkezőleg: „bruderságot ” tételeztünk.

„Mérjük fel, hogy mi történt”

Szász János: Tételezzük inkább fel, hogy nincs metanyelv, hanem értjük egymást, és egyetértünk. Akkor nem marad má s hátra , mint amit Molnár Gusztáv mondott: nézzük meg, hogy mit csinálunk.

Rácz Győző: Molnár Gusztáv azt javasolta: mérjük fel, hogy mi történt 45 után a szellemi életben…

Szász János: Nemcsak a szellemi életben, hanem az egész társadalomban.

Rácz Győző: Tehát mérjük fel a rendelkezésünkre álló dokumentumok alapján, hogy mi történt itt a szellemi életben és a társadalmi valóságban 45 után, mert azoknak az elméleti jellegű, ún. elvi problémákat tisztázó vitáknak, amelyek eddig zajlottak, Molnár Gusztáv különösebb értelmét nem látja. Ez volna az ő programja. Az, hogy ezt hogyan valósítsuk meg, arról már nem beszélt.

Molnár Gusztáv: Egy részleges javaslatot tettem…

Rácz Győző: Igen, hogy nézzük meg, mi történt a Vásárhelyi Találkozón.

Molnár Gusztáv: Nem. A Korunk különszámáról beszéltem, lehet, hogy irreális ez a javaslat, de konkrét javaslat, meg lehet nézni, mit lehet ebből kihozni.

Rácz Győző: Elképzelhetőnek tartok egy olyan számot, amelyben tényleg történészeket, szociológusokat, filozófusokat, a társadalmi valóság más kutatóit föl lehetne kérni arra, hogy a szellemi életet vagy a kulturális élet területeit felmérve tanulmány jellegű vállalkozásban álljon hozzá ehhez a kérdéshez. Megszerkeszthetőnek látok egy ilyen súlypontot. Azt hiszem, azért persze végig kellene gondolni mégis, hogy bizonyos problémák kidolgozására mozgósítsuk ezeket a szakembereket, s ennek megfelelően egy átgondolt tematika alapján szerkesszük meg a számot.

Molnár Gusztáv: Érzésem szerint nem feltétlenül a tudományos-elméleti írások műfajában kellene ezt elsősorban csinálni, vagy legalábbis nem csak ebben. Beszélgetések, visszaemlékezések közlésére gondolok. A lehető legváltozatosabb formákra, a szépirodalomtól a dokumentumíráson keresztül az elméletig elmenően.

Csibi Károly: A Molnár Gusztáv-féle programot úgy is fel lehet fogni, mint egyfajta regressziót. Véleményem szerint itt nem erről van szó. Sokkal inkább arról, ami az irodalomtörténetben is észlelhető jelenség: a nagyapák és az unokák találkozásáról, ami a mi helyzetünkben különösképpen érdekesen alakul. Érvényes az, amit Egyed Péter mondott, hogy nem ismerjük az előttünk járó nemzedékek célrendszerét. De hozzátenném: ismerhettük-e? A folytonosság nemcsak újrafelfedezés és kegyes emlékezet, hanem továbbgondolása annak, ami mögöttünk áll.

„Véleménykülönbségek centrális kérdésekben vannak”

Rácz Győző: A központi kérdést Egyed Péter el akarta „boronálni”, amikor Palotás Dezsőt „letorkolta”. Gáll Ernő vitaindítójából is kiderül – bár ő nemzedéki ellentétről nem beszél –, hogy véleménykülönbségek centrális kérdésekben vannak. Az a csöndes polémia, amit Gáll Ernő lényegében Aradi Józseffel folytatott az intézmények funkciójával, meghatározásával, szerepével kapcsolatban is, az is lényegében két generációnak különfajta hozzáállása egy döntő jelentőségű dologhoz. És ha nem is így fogalmazott Gáll Ernő, hogy öregek és fiatalok közti ellentét, úgy fogalmazott, hogy mindenki érthette: Aradi véleményéről és az ő különvéleményéről van szó. Ez pedig kifejez bizonyos fajta másságot azokban az elméleti kérdésekben, amelyekről szó volt. Ami pedig ennek a bizonyos metanyelvnek a kérdését illeti, Gáll Ernő azokra a túlspekulált szövegekre gondolt, amelyek mesterségesen túlbonyolítanak elméleti kérdéseket és amelyek egy olyan fogalomrendszer keretében jelennek meg, ahol a fogalmak egy másfajta jelentést, szemantikai összefüggést hordoznak, mint amit az ember elfogadott az elméleti irodalomból.

Én most hirtelen csak egyetlenegy, szerintem nagyon lényeges dologra hívnám fel a figyelmet. Amikor Gáll Ernő egy régebbi könyve megjelent, akkor Bretter György egy meglehetősen problémás hangú kritikát – de nem pamfletet, kritikát – írt a könyvről, amelynek egyik központi kifogása a könyvvel szemben az, hogy az egész könyv tulajdonképpen a középfogalmak szintjén tárgyalja a fölvetett kérdéseket, és nem dolgozott ki magának egy olyan meta- (tehát filozófiai) nyelvet, amelynek a segítségével beemelhette volna absztrakcióit az ideologikum világából ennek a bizonyos metanyelvnek a világába, s ezzel biztosított volna a tárgyalásmódjának egy olyan elméleti szintet, amely a kérdéseket ki tudná emelni a köznapiságból. Annak idején én is reflektáltam erre a kérdésre ugyancsak egy, a Gáll Ernő könyvéről írott kritikámban, és próbáltam bizonyítani azt, amit itt Palotás Dezső megfogalmazott, hogy a mi elméleti irodalmunkban nincs ilyen metanyelv, legalábbis én nem ismerem el egy ilyen metanyelvnek a jelenlétét, és soha nem bíráltam fiatalok szövegeit, és nem utasítottam el fiatalok szövegeit azon az alapon, hogy túl absztrakt vagy túl spekulatív a megközelítési módja ennek vagy annak a kérdésnek, de igenis elutasítottam néha, kollektív megbeszélések alapján, olyan úgynevezett „metanyelvi” szövegeket, amelyekben logikai töresek vagy következetlenségek jelentkeztek.

Palotás Dezső: A metanyelv fölösleges és zavaros. Összemossa a két lehetséges megoldást, hogy jó szöveg vagy rossz szöveg, jó irodalom vagy rossz irodalom. Azt hiszem, ez a kategória inkább zavarosban halászóknak való holmi.

Rácz Győző: Lényegében egyetértünk.

„Itt két jelenségről va n szó”

Szász János: Disztingváljunk: itt két jelenségről van szó, legkevesebb két jelenségről. Az egyik az, amire Gáll Ernő utal, hogy van Kolozsváron és nemcsak Kolozsváron egy új költői, de nemcsak költői rajzás, amely új formanyelvvel jelentkezik, ezt nevezhetjük, ha akarjuk metanyelvnek, de akkor metanyelv volt minden avantgarde formai újítás mindig. A kérdés az, hogy mikor lesz egy új formanyelvi hullámból vagy metanyelvből irodalmi köznyelv, tehát mikor tanulják meg ezt a nyelvet, mint ahogy minden nyelvet meg lehet tanulni. Ha van benne erő kor- és önkifejezésre, akkor végülis kibújik ebből a „hurkából”. Ez az új rajzás is a nyelvet ebből a metaállapotból, amivel minden mindig kezdődik, ebből a kezdetlegességből, amin itt most nem a megmódolás kezdetlegességét értem, feltétlenül eljuttatja majd az olvasó, befogadó számára élvezhető köznyelvi szintre, amennyiben lesznek, leszünk addig még olvasók egyáltalán.

Más kérdés az értekező nyelv kérdése. Olyan régi motorosnak, mint jómagam is kétszer el kell olvasnom egy-egy ilyen szöveget, ami nem volna olyan nagy baj, hiszen azért van fejem, azért vagyok olvasó, de valóban egy olyan nyelvi „síkföld” alakult ki. Hogy ennek van-e értelme, ahogy Gáll Ernő felvetette, az egy külön kérdés. Hogy ennek belső esztétikai, alkotáslélektani indítékai megvannak, az vitathatatlan . Kérdés csak az …

Rácz Győző: Bocsáss meg, hogy közbeszólok. Van a kérdésnek egy olyan vonatkozása is, amiről „óvatosságból” nem szoktunk beszélni. Ennek az ún. meta-nyelvnek a kialakulásában, sajnos, egy társadalompolitikai, társadalomtörténeti szituáció is közrejátszott. Van itt egy-két tehetséges elméletíró, aki tényleg arra vállalkozott, hogy továbbgondoljon elméleti problémákat. A továbbgondolás eredményeinek a megfogalmazása és közlése már sokkal nehezebben ment azért, mert azok az intézmények, amelyek lehetnek konzervatívak is, és lehetnek haladók is attól függően, hogy a benne ülő egyének milyen tartalommal töltik meg ezeket az intézményeket, szűrőkként jelentkeztek. Ezeknek az elméletíróknak egy része ezért éppen a metanyelvvel próbálta meg „átrázni ” – nem támadóan mondom –, átrázni ezeket a szűrőket…

Cs. Gyímesi Éva: Úgy hiszem, a fogalom eltérő felfogásából eredő félreértések elkerülése végett nem lenne haszontalan röviden tisztázni itt, milyen nyelvhasználati módokat is nevezünk olykor megalapozottan, máskor megalapozatlanul vagy szükségből metanyelvnek. Különbséget kellene tenni legalább három közkeletű értelmezése között. Eredeti jelentése azzal a követelménnyel függ össze, hogy a tudományokban – gondolok itt elsősorban a humán tudományokra – a „tárgynyelv”-et meg kell különböztetni attól a nyelvtől, amelyen róla beszélünk, a „metanyelvtől”. Ez logikai követelmény, és a fogalomalkotás terén abban nyilvánul meg, hogy a metanyelv alkotóelemeinek mindig jól meghatározottaknak, definiáltaknak kell lenniük, mindig ugyanabban az értelemben, következetesen kell előfordulniuk. A definiáltság és egyértelműség követelménye pedig végülis minden tudományra, s a filozófia nyelvezetére is áll. A tudományos fogalomalkotásnak e „metanyelvként ” nevezett rendszere lényegében a tudományos kutatás hatékonyságának és az ismeretközlés ellenőrizhetőségének alapfeltétele, tehát nem elvetendő.

Itt azonban még legalább kétféle, az eredeti értelmezéstől eltérő jelentésben fordult elő. Az egyik az a felfogás, miszerint a különféle okokból burkoltságra, rejtezkedésre kényszerülő nyelvhasználat lenne az úgynevezett metanyelv, a másik felfogás szerint pedig metanyelvnek neveztetik mindközönségesen az, ami érthetetlen, ami zavaros, ami blöff. E két sajátos értelmezés talán túlságosan is eltér az általános, bevett, eredeti jelentéstől, és megnehezíti az elvi vitát. Különösen, ha a zavarost, a valóban értelmetlent nevezzük elegánsan így. Úgy vélem, nem szabad ennyire visszaélni a fogalommal.

Azok a fiatalok, akikről itt szó van, szerintem pontosan azért figyelemre méltók, mert mindenekelőtt megpróbáltak kidogozott fogalmi nyelven beszélni dolgainkról. Egyed Péter szemiotikai jellegű tanulmányaira gondolok elsősorban, amely az első, eredeti értelmében vett metanyelv használatára tett kísérletet. Az igaz, hogy metanyelv címén sok színvonalon aluli, valóban zavaros szöveg is fut a szerkesztők és bizonyos szerzők önmagukkal szembeni igénytelenségének jeleként, de ezek egyszerűen rossz írások, nem pedig jól átgondolt nyelvhasználati módok.

A metanyelv sajátos értelmezésének a mi közéletünkben, sajnos, vannak negatív következményei. A burkoltság, a rejtezkedés alkalmat ad olyan kifejezések forgalmazására, amelyek pontatlanok, azaz először is nem fedik azt, amit kifejezni akarnak, s ezért könnyen vissza lehet élni velük. A szerintem mitizált fogalmak között van például „a sajátosság méltósága” és a „népszolgálat”. Különösen az első vezethet félre könnyen, mert ez a megnevezés arra vonatkoztatva, amire akar vonatkozni, illuzórikus: legfeljebb a méltóság illúziójáról, de sokkal inkább méltatlan helyzetről kellene beszélni helyette. A másodikkal általában úgy élünk viszsza, hogy színvonaltalan, provinciális tevékenységet fejtünk ki népszolgálat címén. Holott itt elsősorban az a dolgunk, hogy mindenki a maga helyén lehetőleg maximális minőséget nyújtson. Másfelől a „struktúra ” körvonalazatlan fogalmával is vissza lehet élni: ha egy ifjú szerzőnek visszaadják a kéziratát, akkor azzal vigasztalja magát, hogy nem „illeszkedik a struktúrába”. A fogalmaknak ez a ködösítése egyáltalán nem válik hasznára a vidékiség más tüneteivel is küszködő kultúránknak és közéletünknek.

Rácz Győző: A maga hozzászólása némileg korrigálja azt, amit Molnár Gusztáv mondott. Ő ugyanis azt állította, hogy nincs értelme az elvi vitáknak. A maga hozzászólása pedig éppen azt bizonyítja, hogy igenis van értelme elvi vitáknak még arról a kérdésről is, hogy van-e vagy nincs metanyelv. Igenis érdemes volna egy elvi vitát folytatni azért, mert amint most a maga hozzászólásából kiderült, itt a tudományos szaknyelvi metanyelvről volt szó, aminek semmi köze nincs a szónak ahhoz a jelentéséhez, ami a metanyelvvel kapcsolatban a filozófiában kialakult. Én ezért mondtam, hogy a mi elméleti irodalmunkban nincs metanyelv…

Cs. Gyímesi Éva: Nálunk. Egyetemesen a tudományos nyelv a metanyelv.

Rácz Győző: Én abban az értelemben mondtam ezt, hogy bennünket nem zavar, hogy nincs metanyelv. Nem az a kifogásunk, vagy személyesen nekem nem az a kifogásom bizonyos szövegekkel kapcsolatban, mint ami pl. Gáll Ernőnek. Őt zavarja bizonyos szövegek túlspekuláltsága, amit ő metanyelvnek nevez. Én ezért korrigáltam Gáll Ernőt, és azt mondtam, hogy engem ez bizonyos kéziratok megítélésében nem zavar. Engem az zavar, amikor a metanyelvnek nevezett – hogy én is Aradit idézzem – „szövegben” nem lehet semmiféle logika alapján végiggondolni vagy elfogadni azt az értékítélet-rendszert, amely egy tanulmányban többé-kevésbé követhető vagy sem.

Cs. Gyímesi Éva: De akkor tisztázzuk, hogy ez a szóhasználat, amivel itt mi élünk, egy sajátosan méltóságos metanyelv-szóhasználat? Vagy pedig általánosan a metanyelv fogalmát értjük rajta?

Palotás Dezső: Tekintve, hogy irodalmi vagy irodalomkritikai szövegekről van szó, ezek magyarul vannak, és vagy túlbonyolítottak, vagy nem, vagy homályosak, vagy nem. Vagy rosszak, vagy jók stb…

Nincs értelme a metanyelv kifejezést használni. Tudományosan hangzik, nagyon szép, minden recenzens kölyök használja, mert jól hangzik. Ennyi az egész.

„A metanyelv kérdése másodlagos kérdés”

Molnár Gusztáv: A metanyelv kérdése másodlagos kérdés. Nem lényegtelen, hisz a fogalmak definiálásáról van szó, valóban, de nem hiszem, hogy azért jöttünk most ide, hogy bizonyos fogalmakat definiáljunk.

Bizonyos helyzeteknek a megítéléséről van szó, bizonyos tennivalóknak a körvonalazásáról. Rácz Győző megjegyezte azt a kijelentésemet, hogy az elvi vitának nem látom értelmét. Ezt én is bizonyos szűrővel értettem. Egy adott helyzetben nem látom értelmét. Egyébként alapvetőnek tartom. De az elvi vitákon túl kell közös nevezőre jutnunk.

Csibi Károly: A metanyelv kérdése nem is annyira másodlagos, van ugyanis egy eddig még nem érintett oldala. A metanyelv problémakörébe sok mindent bele lehet gyömöszölni, lévén hogy mindenki másképpen érti. Az előzőkben a metanyelv érthetetlenségét érintettük, és próbáltuk kimeríteni, tehát a „szakzsargon” öncélú használatának a kérdését. A jelenségnek van azonban egy veszélyesebb oldala, melynek foglalata éppen a Rácz Győző által említett ún. „célzatos metanyelv”. A külső okok miatt másképp ki nem fejezhető – közölhető – tartalmak metanyelvi sugallata szükségszerűen kialakult megoldás, és az ilyen irányú igyekezet elismerést érdemel minden olyan esetben, amikor egyébként – és ettől függetlenül – értékes műalkotásban vagy nagy súlyú közérdekű írásban jelenik meg. Az olvasó többnyire mindig el is érti az így jelzett fogalmat. Az általam nehezményezett eljárás főleg a modern hazai költészetben érhető tetten: a szerző meglovagolja ezt a lehetőséget, és bőven szállít ilyen bújocskázó, szövegen kívülre utaló célzásokat. Sajnos, leginkább olyankor, amikor a vers egésze egyébként silány lenne. Egyfajta jelszóvá vált szavakat csempész be a sodrás, lendület nélküli szövegbe (sokszor a kurzív segítségével kiemelve), amivel el is éri célját, a vers álesztétikumát elvakult katarzissal fogadják. Az ilyen „kódolt” fájó pontokra építkező szerző egy-kettőre felkerül aztán a bestseller listára, de kérdés, meddig marad rajta. A közösség öntudatát nem azzal erősíthetjük, ha a költészetet ily módon kisiklatjuk.

„A minőségről van szó”

Cs. Gyímesi Éva: Akkor már beszéljünk a minőségről, mert erről van szó. Azon a címen, hogy valaki divatozó nyelvet használ, nem fogadhatunk el sem az idősebbek a fiataloktól, sem fordítva semmiféle szöveget. A közös nevező, amiről beszélnünk kell az idősek és fiatalok között, hogy milyen minőséget termelünk szellemiekben, értelmiségiek képzésében egyáltalán.

Csibi Károly: Szerintem annál inkább fennáll a veszély. Talán a mai olvasó a költészettől többet vár. Olyasmit, amit máshol nem talál meg. Ha úgy véli, hogy a metanyelvi megfogalmazások mögött megtalálta, feltétel nélkül elfogadja a verset anélkül, hogy annak külnösebb értéke lenne.

Könczei Ádám: Itt van egy nemzedék, aki elégedetlen a korábbi szellemi élettel, a szellemi élet körülményeivel, intézményeivel stb., s ezt az elégedetlenségét csak bizonyos nyelvi burokban fejezheti ki. Meg kell értenünk magát a folyamatot, ami ilyen helyzetet szül. Hogy mikor kezdett ez a nyelvi burok önálló életet élni, mikor kezdte elveszíteni eredeti funkcióját Feltenném a kérdést: vajon csak egy nemzedéknek volt dicséretreméltó kiváltsága, hogy végül is szembenézett bizonyos keretekkel, és megpróbálta őket meghaladni? Ez csak nemzedéki kérdés?

Palotás Dezső: Valóban nem tudom, miért kell bennünket mindig és állandóan és feltétlenül nemzedékként emlegetni? Állítólag a második Forrással kezdődött ez a nemzedékesdi. Azóta dívik ez a „egy mindenkiért és mindenki egyért” típusú nekünkrontás. Szász Jánostól senki sem kéri számon, hogy mit írt Fodor Sándor. Az ún. fiatal nemzedék esetében egy kalap alá veszik az egész társaságot. Az egyik közülük ír egy szamárságot, máris: „ilyen ez a nemzedék”! Együtt kell maradniok és egy szűk vályúban kell turkálniok mindaddig, amíg valahogy ők is megöregszenek, akkor azután már nem kötelező nemzedéknek lenni.

Tehát én nem vállalom a felelősséget azért a szamárságért, amit történetesen egy velem egykorú ember írt. Más se vállalja az én szamárságaimért a felelősséget.

„Az elszigetelődés veszélye”

Tóth Sándor: Szerintem hiba volna elbagatellizálni ezt a „nemzedéki kérdést” , aminthogy hiba volna elmisztifikálni is. Új nemzedék jelentkezése , a nemzedéki staféta – biológiai törvényszerűség következménye . Az volna a nagy baj , ha egyszer megszakadna. Minden új nemzedék az integráció igényével s egyben a konfrontáció jelszavával lép porondra. Ez mindig bizonyos feszültségekkel, bizonyos kollíziókkal járt, mindig bizonyos problémákat vetett fel. A múltban is, ma is. A maiakkal a mi feladatunk szembenézni.

Palotás Dezső tiltakozott itt a leghevesebben a nemzedéki besorolás ellen, aki évjárata szerint éppen ehhez a most jelentkező nemzedékhez tartozna. Azt mondta, hogy őt ne vonják felelősségre mások szamárságaiért, másrészt az ő szamárságait ne olvassák rá nemzedéki alapon mások fejére. Ebben neki igaza van. Csakhogy a nemzedéki kérdés nem ennyiből áll. Éppen Palotásnak személyes tapasztalatai is vannak arról, hogy mennnyire más dolog a kapukon kívül rekedni, szemben azokkal, akik inter muros csinálhatják a – nemtudommit. Ez bizony nemzedéki élmény. Ha nem is kizárólagosan nemzedéki, de mondjuk sajátságosan nemzedéki élmény. Olyan élmény, amit jobb megspórolni. És az induló nemzedékből egyesek, többen meg is spórolják maguknak, a többség azonban így vagy úgy megismerkedik vele, és ez a tapasztalat – kollektív tapasztalat – aztán egyik meghatározója lesz egy nemzedéki – az egész nemzedékre többé-kevésbé jellemző – közérzetnek. Minthogy pedig – legalábbis nemzetiségi kultúránkban – a most induló nemzedéknek nem kedvez egy jelentősebb társadalmi mobilitás felhajtó ereje, e közérzetnek ma nagyobb a nyomatéka, mint a korábban induló nemzedékek esetében.

De van itt más is – ugyancsak a csökkenő társadalmi mobilitás jegyében –, amiért azt mondom: nem a legszerencsésebb csillagzat alatt indul ez az Echinox – Fellegvár – G. G.-kör-nemzedék. Úgy néz ki: értelmiségünk nemhogy bővített módon, de ma már inkább csak genetikailag reprodukálja magát. Nem vállalkozom a jelenség értelmezésére, nyilván igen sok tényező együtthatásának az eredménye, ezek között is a rossz iskolának bizonyára jelentős a felelőssége. Mindenesetre a tapasztalat azt mutatja, hogy a magasabb szellemi igényű fiatalok túlnyomó többsége értelmiségi családból származik, ahol tehát négykézláb mászkáló koruk óta a könyvtár, a lemezjátszó környezetében, a család megfelelő szellemi légkörében nőttek fel. Ez az előzménye annak, hogy – tessék odafigyelni – publikáló fiataljaink túlnyomó többsége írók gyereke, professzorok gyereke stb., stb.

Rácz Győző: Palotás Dezső képviseli itt a munkásosztályt egyszemélyben…

Tóth Sándor: Szinte egyszemélyben. Szinte egyszemélyben.

Molnár Gusztáv: A parasztságot is képviselik egynéhányan… (Derültség)

Tóth Sándor: Ebből viszont az következik, hogy ezt a generációként is jelentkező társaságot súlyos veszélyek fenyegetik. Egy bizonyos elszigetelődés veszélye, egy bizonyos belterjesség veszélye, sokkal inkább a saját kevésbé szerencsés születésű nemzedéktársaiktól való elszigetelődés veszélye, mint a szellem világában való elszigetelődés. És talán ebből adódik a metanyelv-kultusz, az egymásnak-írasmódja, amivel sokkal inkább elszigetelődnek olvasóiktól, mint amennyire értéket teremtenek.

Erről persze ők nem tehetnek, és ostoba dolog volna ilyen szempontok alapján, nem pedig kit-kit értéke szerint ítélni meg. De maga a tény, ez a helyzet rejt magában bizonyos veszélyt, és nagy mulasztásuk lenne, ha ezt idejében nem tudatosítanák. Milyen veszélyre gondolok? A belterjesség és az ebből következő elszigetelődés veszélyére. A „gesztusokból is értjük egymást” alapján az egymásnak írás veszélyére. Egyszóval a kottéria-szellem veszélyére, amely a körön kívüli nemzedéktársaiktól szigetelné el őket.

Tény, hogy bizonyos szempontból mostoha körülmények között indul ez a nemzedék. Ezért aztán ha elégedetlen és elkeseredett, azt én nagyon is meg tudom érteni. Még azt is megértem, ha a mai fiatalok apáik vétkének, mulasztásának hiszik, hogy az örökségük olyan, amilyen. Mert ugyan mit hagyunk rájuk? Egy csomó kérdőjelet. Illetve ha mégis, más is akadna abban a poggyászban, azok a kérdőjelek eltakarják. Mindebből természetesként következik a „majd mi megmutatjuk nekik” gesztusa. Tökéletesen egyetértünk: így van ez rendjén. Ám ha csupán borzas indulataikat mutatják meg, azzal már nem tudok egyetérteni. Észlényektől, intellektusoktól joggal várom el, hogy mondanivalójukat a ráció primátusa jellemezze.

A metanyelv-vitához szeretnék még hozzászólni. Ez a terminus egy új diszciplína új terminusa. A fogalom viszont, amit jelölnek vele, és az igény, amit hozzákapcsolnak, nagyon régi, itt Gyímesi Éva fogalmazta meg, megkülönböztetve azoktól a rejtőzködő, illetve blöff-szövegektől, amelyek számára jogosulatlanul sajátítják ki ezt a terminust. Gyímesi Éva szerint ugyanis olyan szöveg felel meg a metanyelv igényeinek, amelyik tárgyát az általános szintjén ragadja meg, éspedig definiált és mindig azonos értelemben használt – tehát tudományos igényű – fogalmak, fogalomrendszer segítségével. Hát erről a teoretikus igényességről mondom, hogy ez nem valami nóvum, de a metanyelv elkötelezettjei elméleti igényességükben még tovább mennek. A tárgy metaforikus megközelítését, sőt a középfogalmakkal való operálást is olyan eljárásoknak tekintik, amelyeket – mindkettővel kapcsolatban ily értelmű programatikus megfogalmazásokat hallottunk az eddigiek során – a metanyelv nem tűrhet meg, mert szennyezi elméleti tisztaságát.

Csakhogy – szerintem – egy ilyen tiszta „meta”-szöveg nem alkalmas bonyolult szövevényű jelenségeknek, folyamatoknak – ilyen a mi valóságunk húsba vágóan fontos teljessége is – a logikai konkrét szintjén való elmélet reprodukálására. Felhoznám e kérdés kapcsán Bibó István példáját. A negyvenes évekbeli nagy tanulmányai a XX. századi magyar elméleti irodalom ritka nagy teljesítményei. Ezekben Bibó a tárgyát igényesen kidolgozott, következetes kategóriarendszerrel, valamint a középfogalmak segítségével ragadja meg, sőt a metaforikus eszközök felhasználástól sem riad vissza. Vajon ez utóbbiak ellenére olyan reveláló az elméleti teljesítménye, vagy talán éppen ezért? Ajánlok egy kísérletet: fordítsa le tiszta alapkategoriális metanyelvre valaki, mondjuk A kelet-európai kisállamok nyomorúsága (1946) című tanulmányát, és aztán vessük össze a „fordítást ” az eredetivel – hogy meggyőződjünk arról: nagyon bonyolult jelenségek és folyamatok árnyalt elméleti megragadásához a bibói modell adekvátabb, mint a metanyelvelés.

Meg kell mondanom, hogy a metaforadömping értekező prózában, elméleti igényű írásban engem is nagyon zavar. Ám ha számot vetek nemzetiségi művelődésünk szűkös kereteivel, akkor azt mondom: ne öntsük ki a fürdővízzel a gyereket. A Korunk olvasótábora – szerencsére – jóval szélesebb, mint szerzőinek köre. Nos, ha a szerző mondanivalóját elméleti igényességgel fejti ki, hát ne tagadjon meg egy-egy metaforafogódzót attól az olvasójától, aki enélkül talán leszédülne az elvontságuk meredélyein, ezzel viszont bátorítást kap a továbbkapaszkodáshoz. Ha az írásnak egyébként megvan a gerince, ettől még nem veszít rangjából. Sőt: nyert. Megnyeri tudniillik azokat az olvasókat, akik különben nem olvasnák el, mert NEM tartoznak a beavatottak szűk köréhez. Amikor szűkös kamarával kell gazdálkodnunk, gondoljuk meg ezt is.

Molnár Gusztáv: Teljes mértékben egyetértek azzal, hogy a konkrét, adott esetben metaforákat is használó nyelvezetre a mi viszonyaink között nagyobb szükség van, mint akár a tisztán szaktudományos, akár az egyértelműen spekulatív filozófiai nyelvre. Ezt egyébként még csak nem is nevezném fogyatékosságnak: pozitive meghatározható nyelvezet ez, és pozitive meghatározott feladatköre van. De – Bibót említetted – azt hiszem, hogy ő tiltakozna vagy tiltakozott volna a leginkább, ha nem halt volna meg néhány nappal ezelőtt, az ellen, hogy akár ezt a nyelvezetet is egyedülállónak tekintsük. A Bibó nyelvezetéről van szó, egy konkrét, ún. középfogalmakkal operáló, sok esetben az egyszerű józan észre apelláló nyelvezetről. Ezt sem szabad kizárólagossá tenni.

Én meg vagyok győződve arról, hogy egy egész sor jelenséget csak ilyen nyelvezettel lehet megközelíteni. Viszont az általam említett rekonstruálásoknak például olyan aspektusai is vannak, amiket csak a legrafináltabb, német filozófián edződött nyelvezettel lehet visszaadni. Úgyhogy nemcsak szellemiekben, hanem a nyelvezet terén is a pluralizmust kell irányadónak tekintenünk.

„Milyen nyilvános fórumai vannak”

Cs. Gyímesi Éva: Van egy nagyon lényeges pontja annak, amit Tóth Sándor mondott. Azt hiszem, objektíve nem olyan mostoha körülmények között jelentkezik ez a nemzedék, amely az Echinox, a Fellegvár, újabban a Napoca universitară hasábjain is jelentkezett. Ha most megnézzük, hogy milyen fórumai vannak ennek a nemzedéknek, nem is lehet azt mondani, hogy annyira kevés.

Egyed Péter: Milyen nyilvános fórumai? Ezek nem nyilvános fórumok.

Cs. Gyímesi Éva: Engedd meg, hogy beszéljek, jó?!?! Ha nem is nyilvános fórumok ezek, a keretet, a lehetőséget szerintem most sem töltjük ki eléggé lényeggel. Az itt közölt nemzedékhez szóló olvasmányok lehetnének sokkal igényesebbek. Az, amit Gáll Ernő fölvetett a vitaindítójában, a nemzetiségi sorssal szemben érzett felelősség minden tevékenységi területünkön, az szerintem közvetlenül összefügg a minőséggel.

A felelősség – minőség; a minőség – felelősség. Minden nemzedék akkor méltó önmagához, és akkor nyerheti el a másik nemzedék tiszteletét – és itt kölcsönösségről van szó –, ha ezt a minőséget megvalósítja.

És ez a minőség szentesítheti csak a dolgok többsíkúságát, többszólamúságát, mert hamis az a többszólamúság, amelyikben az egyik szólam rossz minőség és a másik szólam jó. És ne próbáljanak többszólamúságként magyarázni egyesek, itt nem a vitaindítóra gondolok, rossz minőségeket, mert egyesek a többszólamúsághoz való jog kivívása címén próbálnak elfogadtatni rossz minőségeket. Gondolok itt olyan versekre vagy esszéknek nevezett irományokra , amelyek még a versezet vagy az iromány nevet sem bírják el olykor. Minket megdolgoztattak, átíratták a kéziratainkat, mielőtt azok megjelentek volna. Nem személyeskedésként mondom, de nincs senki, aki a fiatalok dolgaival foglalkozna, és minőségi mércét szabna írásaiknak. Aki nem ideológiai, hanem minőségi szűrő legyen.

Palotás Dezső: Ez megint a nemzedéki szemléletre vezethető vissza. Mert nézzük meg az Utunk évente kétszer esedékes ifjúsági oldalát. „Rájuk szánunk egy oldalt, jöjjenek a fiatalok!” „A-tól B-ig, B-től Z-ig, ezt meg ezt hozták.” Aztán az egészet bedobáljuk, ezek fiatalok úgyis.

„Három dolog van, amit pillanatnyilag nem tudunk összehozni”

Szász János: Ahol nem írják oda, hogy fiatalok, ott sem szűrnek.

Cs. Gyímesi Éva: Így van!

Szász János: A minőség végső soron közhely, de közhelyekben élünk, ezt el kell fogadnunk, amíg vannak emberek, akik írnak.

Három dolog van, amit pillanatnyilag nem tudunk összehozni. Tehát, egy: Gáll Ernő a nemzedék és a metanyelv kérdését kizárólag a folytonosság szempontjából vetette fel. Hogy meg tudjuk-e teremteni azt az eszmei, művészi gondolati folytonosságot, amivel ennek a nemzetiségnek nemcsak a költői, hanem más felelős értelmiségijei is szóba tudnak állni a saját népükkel. Számára izgató, hogy ezek a nyelvezetek vajon ezt a fajta dialógust hogyan tudják egyáltalán biztosítani. Másik: itt ülnek a teremben nyilván most induló fiatal költök, akik még első kötetükig sem jutottak el, nekik problémáik vannak, az egyik az, amit Tóth Sándor mondott el, hogy bizony mostohák a körülményeik, a másik, amit Gyímesi Éva mondott, hogy bizony nincs minőségi szűrő, nincs igényesség velük szemben. Harmadik: az, amit Molnár Gusztáv mondott, és én úgy veszem ki, hogy Gáll Ernő egyetért ezzel, hogy közös munkafeladatokat kell találnunk, ha nem is éppen a legfiatalabb, most induló költőkkel – akiknek az a dolguk, hogy először írják ki magukat, találják meg önmagukat –, talán a többiekkel, hogy ezt az eszmei folytonosságot, az állandó önmeghaladást, a fönnálló megkövesedett gondolkodást gátló önismeretet és az öneszmélést gátló folytonossághiányt megszüntessük. Természetesen ezek a fogalmak, lehet, hogy ködösek, de elfogadtuk őket. Akkor én bedobnám a sartre-i „elkötelezettséget”, mégpedig a nemzetiségi elkötelezettség jegyében, azt, hogy gyakorlatilag anyanyelvünkből, hovatartozásunkból adódik, hogy elkötelezettjei vagyunk ennek a közösségnek, amelyből jöttünk.

Azt hiszem, ez olyan széles platform, amelyben mindnyájan találkozhatnánk. Ez elől nem térhetünk ki, legfeljebb a folytonosságok radikális megszakításával.

Tóth Sándor: Mindenképpen frusztrációval!

„Ugyanabból a közösségből vétettünk”

Szász János: Hogy a lélek – ha elfogadjuk ezt a metafogalmat – miféle sérelmek és törések által vészeli át a létezést, ez egy más kérdés. Most arról van szó, ha a „népszolgálat” – Balogh Edgár kedvenc szava – nem kell a fiataloknak, találjunk nekik és önmagunknak egy másik fogalmat. Mindegy, a dolog nem a szón múlik, hanem azon, hogy ugyanabból a közösségből vétettünk, amelyet szolgálni! szeretnénk. Ehhez tényleg szükség van bizonyos szinten közös feladatokra, amelyekben a most induló nemzedék is részt vehetne. Lesz, aki elhull az úton, a kérdés csak az, mennyivel veszélyeztetettebb ennek a most induló fiatal nemzedéknek a helyzete, mint más fiatal nemzedékeké volt. Ha ezt tudnók kitapogatni, itt megtalálni azokat a módozatokat, amelyekben találkozhatna intézmény és nemintézmény, tapintat és odafigyelés, kritika és beszélgetés, szóval minden, ami ebből a veszélyeztetettségből valamit le tudna faragni, valamit el tudna hárítani belőle. Tehát ha egy kicsivel bensőbb, meghittebb viszonyokat tudnánk kialakítani, alkotók, emberek, személyek és szerkesztők között. Ez a feladat valóban az idősebbekre hárul, mert a fiatalok nincsenek benne az intézményekben.

„Alapvető elvékonyodást tapasztalhatunk”

Egyed Péter: Tóth Sándor bizonyos fenntartásokat fogalmazott meg ennek az értelmiségi nemzedéknek a genetikai újratermelésével kapcsolatban. Én azt értettem ki mindabból, amit ő mondott, hogy ő attól fél, attól tart, hogy ez a generáció származása (még mindig a származás! – mintha nem a hivatástudat vagy elkötelezettség döntene itt), esetleges melegházi körülményei stb. miatt sokkal kevésbé érzékeny a romániai magyarság szociális kérdései, létproblémái iránt, sokkal kevésbé ismeri azokat, mint az előttük járók.

Már maguk azok a tények, amelyek itt felmerültek, véleményem szerint ezt cáfolják, ugyanis a legfiatalabb értelmiségiek, akik itt ülnek ebben a teremben, egyelőre értelmiségi pályájuk kezdetén, eléggé proletársorsban kezdik azt, amit kezdenek. Hányódnak eleget az országban, összmagyar és szociológiai célokkal. Nem hiszem, hogy a problémák ismerete terén olyan handicappel indulnak, ami melegházi helyzetet eredményezne.

Ez a nemzedék – és itt kapcsolódnék a Szász János felvetette kérdéshez – ez a nemzedék legalábbis mostanáig lényegében kevésbé tudta kifejezni a közfogalmak szintjén mindazokat a célkitűzéseket, amelyek az állami, a társadalmi és a szakmai integrációkból számára meghatározott ideológiaként megfogalmazhatóak, s következésképpen az ehhez kapcsolódó szimbólumok kidolgozásával is elmaradt.

Itt visszatérnék a vita elején megfogalmazott kérdéshez. A nagy megrázkódtatások után a közfogalmak szintjén politikai, ideológiai, értelmi szempontból abszolút elfogadhatóan kialakult az – gondolok itt Kós Károlyékra vagy az októbrista emigrációra, később a Magyar Népi Szövetségre –, hogy mit jelent feladatként, célokként, államilag, társadalmilag, érzelmileg eligazodni és integrálódni. Ez a nemzedék viszont sok ok miatt – amelyekbe a kérdések tudományos, kritikai taglalásának a hiánya is belejátszik – az integrációt teoretikusan a már említett metanyelven oldotta meg, amit én ezentúl fodormenta nyelvnek fogok nevezni. Tehát ha valaki, egy nagyon éles eszű ember, aki – tegyük fel – egy társadalmi mélylélektanosnak vagy egy Diltheynek az empátiájával fog rendelkezni, ennek a korszaknak a különböző esztétikai természetű, irodalomtörténeti-irodalomkritikai „szecskáit” elemzi, akkor felfedezheti, hogy ezekben egy eszmei vonulat van – és ennek kifejezője a fodormenta nyelv. Továbbmenve azt mondanám, hogy egy Kafka-esszében például az állami és a társadalmi integráció nagy problémái aposztrofálódnak – egyedekről van szó – államelméletként.

Másik probléma – ha az előttünk járó nemzedékek számbelileg jóval tehetősebb, jóval mutatósabb mennyiségben tudják ma megmutatni magukat, akkor kérdés, hogy az ezekben az 5–10 éves intervallumokban egymást követő nemzedékek számbeli és kohéziós súlya hogyan viszonyul az előzőkhöz. Énszerintem mind a két vonatkozásban – számbeli és kapcsolatbeli vonatkozásban is – alapvető „elvékonyodást ” tapasztalhatunk.

Az értelmiség szakmai és erkölcsi reprodukciója és fejlődése olyan probléma, amelyet megoldani – létkérdés. Természetesen ez is más kérdések rendszerében szemlélendő, s egy jövendő vita kiindulópontja éppen az értelmiség itteni és jelenvaló funkcióinak és feladatainak, státusának a vizsgálata lehet.

„Nem szabad a fiatalok kézirataiba beavatkozni”

Szőcs István: Gyímesi Éva valami olyasmire tett célzást, hogy az ő nemzedéke és számtalan előtte járó nemzedék azért volt előnyösebb helyzetben, mert az idősebbek nevelték, oktatták, irányították őket, vagyis „stilizálták” a szerkesztőségbe beérkezett kéziratokat.

Cs. Gyímesi Éva: Én nem ezt mondtam!!

Szőcs István: Volt egy olyan korszak, amikor a szerkesztőknek az volt a feladatuk – örökölt módszer volt –, hogy a beérkezett kéziratokat „jobbá” tették. Visszaadták, átdolgoztatták a szerzővel, átírták.

Nagyon szerencsétlen módszernek tartom, bár húsz éven át én is gyakoroltam. Nem szabad a fiatalok kézirataiba beleavatkozni!! Nem azért, mintha igenis nem lenne ok beleavatkozni és nem volna indokolt a beleavatkozás, hanem azért, mert egy bizonyos dacból –, ha nyíltan nem is, de belülről – visszautasítják a beleavatkozást. Tehát a kritika felülről lefelé nem gyakorolható.

Az igazi kritikát csak a nemzedéken belül lehet elvégezni. Azért örülök a Palotás Dezső megjegyzésének és általában egész magatartásának, mert látom, hogy ez a kifogás a metanyelvi jelenséggel szemben nemcsak az idősebbeknél jelentkezik. Annál kevésbé, mert annak idején az idősebbek is beleestek ebbe a … ez nem is romantika, hanem valamiféle hókusz-pókusz, szélhámosság volt. A szavak időnként devalválódnak. Elvesztik a tartalmukat. Ez egy ismert jelenség.

Ha viszont a fogalmak vesztik el a tartalmukat, legközkeletűbb fogalmaink, akkor az ezekhez való viszonyban igen nagy különbségek vannak a nemzedékek között. A folytonosságot tekintve végzetes különbségek.

Általában az írókat két nemzedékre lehet osztani: akik vállalnak egy folytonosságot az előttük járókkal, és akik nem: akik teljesen újra akarnak mindent kezdeni, ha egyáltalán akarnak kezdeni valamit, és ha egyáltalán vannak elképzeléseik. Mert sokszor az rémlik fel az emberben, hogy e mögött a különbségre való törekvés mögött nincsen semmiféle elképzelés. Egyszerűen tagadása annak, amit az előttük járó nemzedék elkoptatott, elhasznált, egyszerűen olyanfajta megszüntetése az inflációnak, amikor más elnevezésű papírpénzeket adunk ki, de ezekre ugyanúgy nincsen aranyfedezet. És ez a kérdés nem volna problematikus, ha csak azok írnának bonyolultul, ha csak azok törekednének egy bombasztikus, tudományoskodó, elméletieskedő nyelvezetre, akik a semmitmondásukat akarjá k ezzel eltüntetni. Ezt általában a középszerű költők művelik, de megvan ez a kritikában, esszéírásban. Gondolok például Boér Gézár a vagy Bréda Ferenc néhány írására, ahol úgy érzem, hogy túlhajszolja a nagyzoló kifejezéseket.

A lényeg azonban mégsem ez. Az ember a huzamos használatban megutál fogalmakat, szavakat, és amikor ezeket el akarja hárítani magától, nagyon gyakran a mosdóvízzel együtt kiönti a gyereket, és ez a legveszélyesebb a metanyelv kérdésének nevezett jelenségben.

A fiatalok saját egzisztenciájukat érzik fenyegetve. Vagyis úgy látják, hogy megírtak minden megírhatót az előttük járók. „Nem marad más számunkra, mint hogy csak reprodukáljunk, befogadjunk és ismételjünk? Vagyis lemondjunk a költészetről, lemondjunk egyáltalán a magasabb szellemi tevékenységről, és más foglalkozást válasszunk??”

Természetes, hogy minden egészséges érzés ez ellen föllázad. És itt kezdődik aztán a minőség kérdése, hogy milyen jellegű ez a lázadás, mennyire őszinte: beéri-e azzal, hogy igényeskedő szóhasználattal, újszerű terminusokkal biztosítsa a maga jogát a megszólaláshoz, vagy tartalmivá is tud válni?

Tekintsünk el attól, hogy minek nevezzük a jelenséget, a lényeg az, hogy ez a nemzedéki különbség nem is a fiatalok, hanem elsősorban az öregek számára veszélyes. Nem értjük a fiatalokat, mert nem fejezik ki magukat eléggé őszintén és elég tárgyszerűen. Nem az a baj, hogy a fiatal nemzedék egy különlegesen bonyolult nyelvezetet használ, hanem az a baj, hogy a fiatalok nem találtak maguknak egy igazán őszinte és kifejezőképes nyelvet.

És nem is keresik.

Ne feledjük el, mi a lényeges különbség a 45 éven felüliek és alattiak között – mert itt húzódik valahol a határ. Mi idősebbek többféle társadalmi rendszerben éltünk, sőt nagy részünk többféle impériumban , tehát egészen különböző erkölcsi értékfogalmaink voltak különböző korokban. Olyan szavak, hogy „társadalmi változás”, „forradalom”, „háború”, egészen mást jelentenek a számunkra, mint az utánunk jövőknek, akik ezeket legfeljebb csak áttételesen ismerik.

Ugyanakkor mi, idősebbek sem tudjuk, hogy azt a látszatot, amit ezek a fiatalok keltenek, milyen valóság igazolja.

Németh László mondja valahol: „Aki jól tud valamit, azt egyszerűen tudja.” A lényeg az, hogy a fiatalok teremtsék meg az ő egyszerűségüket. Nem úgy, hogy utánozzák a miénket. Ha már szembeszállnak az apákkal, ne térjenek vissza feltétlenül a nagyapákhoz. Teremtsék meg a saját egyszerűségüket a saját bonyolultságuk helyett. Azt hiszem, ez a lényege ennek a kérdésnek.

„Nem ismerheti meg önmagát”

Juhász András: A minőség kérdését én másként látom. Annak a korcsoportnak a helyzetéből indulok ki, amely saját egyéniségének, egyéni nyelvének megteremtésére törekszik. Ahhoz, hogy megtalálja önmagát, következetesen kell dolgoznia. Tehát dolgozik: megteremti a saját formanyelvét, megfogalmazza önmagát. De munka közben megismerheti-e önmagát? És megismertetheti-e magát az olvasóközönséggel, ha a fiatalok kéziratai fiókokban halmozódnak fel?

Nem azt látom a minőség problémájának, amit Cs. Gyímesi Éva, hogy hiányzik a „szűrő”, hogy a fiatalok kéziratait nem dolgoztatják át. A probléma inkább az, hogy a kéziratok hónapokon-éveken át a fiókokban várnak megjelenésre, a következő ifjúsági oldalra vagy összeállításra. Amikor viszont szabad utat kapnak, minden változtatás nélkül közlik őket. Én ebben látom a problémát. Ami nyolc hónap múlva jó, miért nem jó nyolc hónappal előbb is?

A „jövőnek írunk” – ez rendben van. De miért mindig csak a „múltbeli ” önmagunkkal találkozhatunk és a jelenbelivel soha? Saját minőségünkkel nyilvánosan csak akkor szembesülhetünk, amikor már túlléptünk rajta, s már csak szégyenkezünk miatta. Az egyéni önmeghaladás – ami nemzedéki jelentőségű is lehetne – ilyen körülmények között kinek-kinek a magánügyévé válik. Nemcsak a szerző nem láthatja tényleges önmagát, az olvasó sem láthatja valóságos mivoltában a szerzőt. Az alkotónak nincs folytonos nyilvánossága, a pontszerű jelentkezés következtében a róla alkotott kép is mozaikszerű.

Mi teszi ezt nemzedéki problémává? A folytonosság hiánya véleményem szerint egy egész korosztályt a minőség görcsös akarására kényszerít. A ritkán adódó „mozaik”-lehetöségeket maximálisan kihasználni, mindent a pontszerű jelenlétbe bezsúfolni – ez az elszánt keserűség létrehozza a maga – nemzedéki szinten jelentkező – esztétikáját, etikáját és nem utolsósorban a maga ideológiáját.

Munkásapa gyereke vagyok, anyám háztartási alkalmazott, három testvérem van. Ezzel manapság nem szokás kérkedni. Csak azért mondom, mert tisztában vagyok a lehetőségeimmel. Írásom elsüllyeszthető egy asztalfiókban, megjelenik nyolc hónap múlva, vagy nem jelenik meg, lényegtelen. De nem érzem lényegtelennek, ha egy egész nemzedék viszonylatában történik ugyanez. Egy írásfolyamat csak akkor válik – nem egyéni, hanem ténylegesen közösségi – manifesztummá , ha alkotó, befogadó egyaránt követni tudja saját önmeghaladásának, minőségi alakulásának folyamatát. A köz – legyen az nemzetiség vagy társadalmi réteg – e folytonosságon kívül nem tudatosíthatja saját értékeit, nem ismerheti meg önmagát.

A Forrás-kötet lehet a fiatal alkotó értékelésének viszonyítási rendszere. Egy ilyen kötet azonban valamely fejlődési folyamat megkésett lenyomataként mindig csak az egyén, sohasem az egész közösség, réteg, korosztály mozgásának értékelési támpontja. A fiatal alkotóknak pontosan azért van szükségük saját maguk teremtette keretekre (lapra, mellékletre), hogy nemcsak egyéni, hanem közösségi szinten is „manifesztummá” válhassanak.

„A fiatalság nem akar népszolgálatot?”

Balogh Edgár: A társadalmi hatékonyság jelentőségéről szólnék. Azok az ifjúsági megnyilvánulások, csoportosulások, mozgalmak, jelenségek, amelyekről ma beszéltünk, a diákság részéről megnyilvánuló újabb és újabb kísérletek, de a nemcsak az ifjúságra , hanem a középnemzedékre is vonatkoztatható nyelvi kísérletek, formajátékok – ezek mind nagy jelentőségűek az irodalom fejlődése szempontjából. De az írásnak nyilvánvalóan szerepe van, a magyar nemzetiségnek a tudatfejlesztését szolgálja szűkebb, szélesebb, még szélesebb, akár egyetemes vonatkozásban.

Ami minket, idősebbeket, akik hasonló ifjúsági mozgalmakból nőttünk ki, megdöbbent, az a mély ellentét, ami egyrészt a mai sajtó és a közönség, másrészt a fiatalság és a közönség eltávolodásából ered. Más a sajtó eltávolodása a maga sablonjaiban, sztereotípiáiban, és más ennek a belülről forrongó fiatalságnak a kísérletező törekvéseiből fakadó távolsága a közönségtől. Mindkettő veszélyes.

Úgy érzem, hogy az írás művelőinek mindig is gondolniuk kell arra , vagyis minden ifjúsági csoportosulásnak feladata és célja tudni, hogy kire miképp akar hatni, kit miképp akar megváltoztatni. Azok a nagy változások, amelyeken a társadalom az urbanizáció, az iparosítás, a nemzetiségi politika következtében átmegy, mind állandó válságban tartják a társadalmat és egy új nemzedéknek, egy új ifjúságnak – legalábbis az irodalom keretén belül – nemcsak a belső minőségi letisztulasára, nyelvi fejlődésére, hanem ezeknek a változásoknak a tudomásulvételére, a dolgokhoz való viszonyulására is gondolnia kell. Olyan mértékben lesz jelentős ez a nemzedék, amilyen mértékben hatni fog tudni írásával a szélesebb, még szélesebb vagy egyetemes magyar tömegekre.

Felvetődött itt a népszolgálat kérdése. Nem értettem meg, Gyímesi Éva mit akart mondani azzal, hogy a fiatalság nem akar népszolgálatot. Talán misztikus fogalomnak tartja ezt a szót? De hisz ez nagyon egyszerű, a szó maga megmondja : az értelmiségnek, amely nem azonos szerepében a népegésszel, van egy felgyűjtött tudásanyaga, egy specialitása, így írók esetében az irodalom, az orvostudomány az orvosok esetében, s ezt olyan szélesebb tömegek felé kell tudnia közvetíteni, azok anyanyelvén, amelyek egyénileg nem specialisták orvostudományban, mérnöktudományban vagy irodalomban. A népet szolgálni tehát nyilvánvalóan azt jelenti, hogy én, fiatal magyar értelmiségi fölkészülök arra a szerepre, amit be kell töltenem.

A televízió magyar adásában hallottuk, hogy egy felhívásra több mint 800 magyar színjátszó, műkedvelő csoport, énekkar jelentkezett. De van-e nekünk 800 olyan rátermett emberünk, aki ezeknek a művészi színvonalát biztosítja, aki irányítani tudja ezeket a kisközösségeket? Ugyanez a kérdés áll a szabadegyetemekre, az ifjúsági lapokra, de a meglévő intézményekre is, amelyek sokszor megkeményedettek, sablonosak. Oda be kell tudnia törni a fiatalságnak. Meg kell találnia a módját. Döntő jelentőségű, hogy a GG-csoport, a Fellegvár-csoport és még mondhatnék más irodalmi köröket, hogyan tudnak a meglévő kereteken túl behatolni a magyar közéletbe úgy, hogy a legszélesebb közönségünket a nemzetiség újrafelfedésében előmozdítsák. Ami pedig a sajátosság méltóságának kérdését illeti, az sem misztikus fogalom…

Herédi Gusztáv: Edgár drága, nem azt kérdezte, hogy mi az a sajátosság méltósága, nem a fogalmat akarta Gyímesi Éva tisztázni, nem olyan primitív ő, hogy ne tudja, mi ez…

Balogh Edgár: Majd ő megvédi magát!

Herédi Gusztáv: Dehát ne vicceljünk! Éva azt kérdezte, hogy ma ezt hangoztatni hogyan lehet, és milyen alapon és milyen tartás van mögötte.

Balogh Edgár: Hogyha a nemzetiség a sajátosság méltóságáról beszél, akkor – a szó maga megmondja – teljes jelentőségében felismeri és elismeri mindazt a jelképrendszert a nyelvtől a képzőművészeten át a zenei anyanyelvig, mindazt, amit meg kell őriznünk és tovább kell vinnünk, hogy az a közel kétmilliónyi ember, aki a mi nyelvünkön beszél, és a nemzetiségünkhöz tartozik, le ne maradjon az emberi fejlődésről.

Én a magam részéről helyeslem azt a javaslatot, amelyet Molnár Gusztáv vetett föl, hogy a régebbi nemzedékek hasonló kísérletét, vagyis hatékonyságra törekvését, a nemzetiségi életben való céltudatát, programját, sikereit, balsikereit, jó vagy rossz próbálkozásait föl kell újítani. Nem azért, hogy a múltba merüljünk, azt hiszem, Molnár Gusztáv sem így gondolta, hanem azért, hogy ez a kitűnő értékekkel jelentkező mai fiatalság is megtalálja a maga céltudatát a nemzetiségi életben, megtalálja a sajátosság méltóságát, megtalálja a népszolgálatát.

Egyed Péter: Kapcsolódnék a Molnár Gusztáv javaslatához, és én is tennék egy javaslatot, amin már rég töprengek. Mindenféle szempontból rendkívül hasznos lenne, ha például a Korunk szentelne egy vagy több számot a jelen pillanatban Romániában működő összes nemzetiségi intézményeknek.

„Kiút: a nagyobb tér biztosítása”

Csibi Károly: Lévén, hogy a nemzedéki kérdésről is szó esett, és Juhász András kollégám is felvetett néhány részkérdést, egy idevágó visszatérő problémakört szeretnék részletezni. Az értelmiség ún. biológiai reprodukciójának veszélye, amit Tóth Sándor említett, szerintem nem amiatt fenyeget, amit Egyed Péter kivédett, tehát világnézeti beszűkülés vagy talajvesztettség miatt, hanem azért, mert az effajta „családon belüli” szukcesszív székfoglalás következtében létrejön egy konzervatív, normatív-kizáró jellegű sajtógyakorlat. Érzésem szerint a sajtópolitika hibáit nem szabad a „cenzúra” rovására írni, nagyon sok esetben a kialakult és megszilárdult szerkesztőségi „érdekközösségek” működése idézi elő a lapok beszűkülését, érdektelenné válását. Így kezdi egyik-másik létfontosságú nemzetiségi sajtóorgánumunk a „kevesek lapja” ragadványnevet felvenni az olvasók körében, ami a mi sajátos helyzetünkben távolról sem jelent értékmegkülönböztető, kiemelő ítéletet. Ennek oka nagyrészt az, hogy a felülemelkedett, vagy ezt mímelő X (vagy „X fia”) nem emelkedik ugyanakkor a személyes érdekféltés fölé is, megindítva így a szerkesztőségi manipulációk sorát, melyek a mezőny többi összetevőinek a kizárását eredményezik. Kérdés az, hogy nem fogják-e túl későn felismerni, hogy egyedül maradtak, s a mellőzött nemzedék már nem képes székfoglalásra. Mert az értelmiségi családokból – a műszaki pályák vonzása miatt – egyre kevesebb „hivatásfolytató” születik. Kiút: a nagyobb tér biztosítása a fiatalok számára, nemcsak mennyiségileg (hasábokban), hanem a szükséges pluralizmus érvényesítésével is.

„A nyelvhasználatok kölcsönös toleranciája”

Balla Zsófia: Azt hiszem, körüljártunk valamit, amiről mindenki beszélt, és mégsem mondtunk semmit. Újra elismételném a legfontosabb kérdéseket. Miért kell társadalmi-társadalompolitikai okokból metanyelvet használni? Miért utasítja el egy idősebb nemzedék az új nemzedék nyelvét? Mi ennek az oka? Miért nem ismerheti már eddig is a fiatal nemzedék azt a történelmi periódust, amelyet Molnár Gusztáv említett? Vajon csak lustaságból? Hiszen rengeteg emlékirat jelent meg és jelenik meg folyamatosan. Lehetséges-e ennek a tényszerű ismertetése, hiszen történt rá utalás, hogy működésbe fognak így is lépni bizonyos szűrők? […] Nem mondom azt, hogy ilyenfajta kutatás nem folyik, de kérdés, hogy fel lehet-e valamit tárni szociológiailag? […] nincs szociológia és pszichológia? Miért gyanús az, aki meghalad? Miért lehet visszaélni a metanyelvvel? Miért nem bontható le a sajtó nyilvánossága előtt a kettő különbsége, a tudományos igényű nyelvé és azé, ami tényleg halandzsának minősülhet? Miért csak egy ilyen beszélgetésben?

Más kérdés: miért defenzív az értelmiség? Hogyan, mi módon kényszerülhet nyílt vitára, hiszen egész délután erről beszéltünk. Miért nem ad az iskola lehetőséget arra, hogy csatornaváltás történjék, hogy az annyiszor fölhánytorgatott hermetizmust elkerüljék? Hogy valóban más rétegek is eljuthassanak oda, hogy partikuláris érdekeiket meg tudják fogalmazni, azért, hogy ne kelljen az értelmiségnek azt hinnie, hogy neki mandátuma van, és mindenki helyett szólnia kell. Miért nem valósulhattak meg e partikuláris érdekeknek egyéb megfogalmazásai is? Miért idegenedik el az említett fiatal értelmiségi, nemzedéktag vagy nemzedéktárs, személy szerint ki szigeteli el őket? Mi hívja elő azt, hogy nemzedékre való különbség nélkül jelenik meg a sajtóban halandzsa és nem-halandzsa, és nem működhetik az a bizonyos minőségi szűrő? Tóth Sándor vitákat elemző Korunk-tanulmányában szó van az álviták túlburjánzásáról. Honnan van ez? Azt hiszem, erről kellene beszélni, végül is csak így juthatunk el az adottságokhoz.

Ebben a pillanatban akkor az is megfogalmazódik, hogy mi lesz a funkciója a Molnár Gusztáv megfogalmazta igénynek, annak, hogy középfogalmakkal írjuk le önismeretünket. Pótolhatják-e ezek azokat a körülményeket, amelyek különben is előhívnák ezeket a leírásokat? Vajon ez a vita a metanyelvről nem azt az elvi kérdést példázza, hogy valami megint azért küzd, hogy a maga nevében jelenhessék meg, hogy ne kényszerüljön nyelvváltásra, fogalomváltásra, hogy állandóan ki kelljen lépnie önmagából, és másképp kelljen érthetővé tennie magát, mint ami? Szász János szerint a veszélyeztetettséget a kultúrán belül kell „kihordani”. Erről v a n szó. A kultúrán belüli tolerancia éppenséggel példaszerű lehetne. Nem kéne elfogadnunk azt, hogy „szegény ember vízzel főz” – ebben ellent kell mondanom Tóth Sándornak. Nem szabad belemennünk abba, hogy nem bírjuk meg a konfrontációt, a kritikát, a lebontást. Nem hiszem, hogy tényismeret nincs az elméletíróknál; nemigen lehet őket halandzsázáson rajtakapni, legalábbis az igényesebbjét bizonyosan nem. Hiszen a lebontás is valami felé mutat, nagyon is érezhető, hogy mi az, amit elutasítanak – akár „fodormentául” –, pontosan az, ami az előbbi kérdéseimet idesoroltatta, ami az idegenkedést, ingerültséget kiváltja.

Az, hogy a költészet ragaszkodik a formanyelv-újításhoz, az egyáltalán létezésének alapfeltétele. Hiszen ha általában olyan funkciókat vállal magára , amelyek valójában az ideológiakritika, szociológia, közgazdaságtan, jogtudomány felségterületeihez tartoznak, akkor közvetve elismeri azok működésképtelenségét. A sokféle nyelvhasználat és ezek kölcsönös toleranciája példaszerű lehet. Olyan erkölcsi magatartás, amelyet kívánatosnak tartok. Amennyiben egy egész közösség igénye, hogy őt a maga sajátosságában az adott környezet elfogadja, tolerálja, akkor pontosan ennek a közösségnek kell, azt hiszem, azt a pluralitásmodellt megteremtenie, amely létének erkölcsi előfeltétele, egyáltalán ez teszi életképessé ezt a közösséget.

„A többszólamúságnak legyen felelős emberi hangja”

Domokos Géza: Az lenne jó, h a akadn a köztünk valaki, aki megválaszolna Balla Zsófia kérdéseit.

Rácz Győző: Ehhez két óra kellene. Még két óra.

Gáll Ernő: De megérné!

Szász János: Kéne hozzá tíz év.

Domokos Géza: Nem hiszem, hogy idő kérdése, és kétlem, hogy valaki megválaszolhatná. De ha meg is válaszolná, túl öreg vagyok ahhoz, hogy higgyek romantikus közhelyben, miszerint ha egy igazságot egyszer kimondtak, már győzött is. Mint a gyakorlat embere, engem azok az igazságok érdekelnek, melyek cselekvéshez segítenek. Valaminek az elindításához és sikeres, de legalább félsikeres befejezéséhez. Elnézést kérek, ha felszólalásom elüt eddigi beszélgetésünk jobbára elméleti jellegétől.

Meglepett, hogy többen is vonakodtak kimondani vagy próbálták elsimítani a nemzedéki ellentétek problémáját. Persze hogy van ilyen. Már utaltak rá, hogy megvan a biológiai magyarázata, de ami még ennél is lényegesebb: a társadalmi élmények különbözőségéből, az önmegvalósítási esélyek másságából fakadó közérzet: oka. Miben látom én a dolog bonyolultságát?

Elsősorban abban, hogy nemzetiségi intézményeink – egy-két kivétellel – befagytak. Nem járja át őket a fiatalítás friss levegője. Egyed Péter utalt rá – s én alátámasztom állítását –, hogy mennyivel jobb a helyzet a román szellemi életben. Húsz éve dolgozom a Scînteia-házban. Tanúja lehettem sok új szerkesztőség megszületésének, a meglévők szakadatlan módosulásának-változásának, újságírógenerációk, kis- és nagyemberek menésének, jövésének, előre- vagy hátralépésének. Csak a mi lapjainknál nemigen változott a helyzet. A román kollégák elmennek egyetemi tanárnak , állami vagy pártfunkcionáriusnak, diplomatának, miniszternek. Vagy lebuknak. Nemzetiségi ember nem egykönnyen bukik le…

Gáll Ernő: De akkor alaposan!

Domokos Géza: De akkor nagyon! Ha tíz esztendővel ezelőtt a tévé magyar szerkesztőségének, A Hétnek és a Kriterionnak a létrehozásakor valóságos munkahelyi boomról beszélhettünk Bukarestben, ma úgyszólván „táblás ház ” van mindenütt. Minden hely foglalt. A vidéken megjelenő művelődési lapoknál az utóbbi évtizedben csak elhalálozás, elegáns vagy kevésbé elegáns lelépés, nyugdíjazás után ürült hely. Ha kimutatás készülne nemzetiségi intézményeink vezetőinek funkcióban eltöltött éveiről s a munkaközösségek átlagéletkoráról, nagyon elcsodálkoznánk… Hogy Egyed Péter például ott van, ahol van, s nem lehet neki itt Kolozsváron a képzettségének és tehetségének megfelelő munkahelyet biztosítani – szimptomatikus jelenség. Mindez kihat most induló irodalmáraink, fiatal kutatóink közérzetére és a munkakedvére. Az új intézményi munkahelyek teremtése döntő problémája szellemi életünknek. Meg kell találnunk a módját annak, hogy ezt kellő súllyal elmondhassuk, és a jelenlegi helyzeten változtatni lehessen.

Gondoljuk csak el: amikor Szabó Dezső közzé akarta tenni mondandóját – most ne minősítsük ezt a mondandót –, kiadta saját költségén a Füzeteit; Bródy Sándor megjelentette a Fehér könyveket; Németh László a harmincas években a Tanút. Erdélyben, ahogy az első világháború utáni új írónemzedék jelentkezett, kezdetét vette az Erdélyi Fiatalok mozgalma , és napvilágot látott a Tizenegyek antológiája. Megértem, hogy a mostani fiatalok kétségbe vannak esve; úgy érzik, egy csomó mindent, fontosat, lényegeset nem tudnak elmondani, közölni. Félnek, hogy mire odajutnak, hogy elmondhassák – bábáskodás nélkül mondhassák el! –, már nem lesz érdekes, s mások lesznek ők maguk is. Azt szeretnék, hogy ami most van bennük , az jelenhessen meg, saját szerkesztői koncepcióban. Nem áltatom magam, tudom: jelen pillanatban új lap vagy folyóirat létrehozása irreális óhaj. Megoldást az ifjúsági mellékletek kiadásában látok. De ne mi, a „művelődési hatalom” mostani gyakorlói szerkesszük vagy „irányítsuk” azokat, hanem ők, szocialista társadalmunk fiatal alkotó erői, a jövő letéteményesei. Akik közlésre vágynak, s azt szeretnék, hogy a bizalom légkörében irodalompolitikát, kultúrpolitikát csináljanak. Nem az a probléma, hogy a melléklet külön jelenik-e meg, vagy bekerül a laptestbe. A lényeg szerintem: ki szerkeszti. Erre kellene megoldást találnunk, s az Utunk, a Korunk – az Igaz Szó, az Ifjúmunkás, az Igazság tapasztalatát is figyelembe véve – sokat tehetne e tekintetben. Szóba került az Echinox, s azonnal elhangzott az ellenérv: milyen nyilvánossága va n az Echinoxnak? Ami igaz is.

Sejtem, hogy Molnár Gusztáv mit szeretne megtudni abból az időszakból, melynek a kutatását javasolja. Biztosan sok a ma is érvényes tanulsága annak a kornak Mégis, a folytonosság újrakötését elsősorban a jövőhöz igazítanám. A tennivalókhoz. Vegyük például kultúránk, irodalmunk kapcsolatát a munkásosztállyal – a korszerű marxizmus ideszámítja a mérnököket, technikusokat is –, amely számban és társadalmi szerep tekintetében rohamosan növekszik. Nem lehetünk elégedettek a jelenlegi helyzettel. Aligha volt idő, amikor a magát elkötelezettnek valló művészi alkotás, kulturális intézményeink rendszere annyira laza kapcsolatban állt volna a romániai magyar munkással, mint ma. Tudom, hogy ez súlyos kijelentés, de állítom: így van! Gondolok a munkásemberre mint az irodalom és művészi alkotás alanyára, de azt is gondom, hogy mi foglalkoztatja őt. Hogyan viszonyul nemzetiségéhez, anyanyelvéhez? Hogyan vélekedik rólunk, művelődési munkánkról? Az a benyomásom, hogy a televízión, s részben a színházakon kívül, semmilyen más formában – beleértve a könyvkiadást is – nem találkozik rendszeresen, nincs eszméltető kölcsönviszonyban nemzetiségi kultúrájával. Tisztában vagyok vele, sok ága-boga van a kérdésnek. Egyik, s talán nem is legkisebb, a mi tehetetlenségünk és képzelőerő-hiányunk. És ne haragudjon meg senki rám, ha kimondom: ifjú költőinket és prózaíróinkat – tisztelet a kivételnek – mintha nem is foglalkoztatná a kérdés. Amiről írnak, és főleg ahogyan írnak, nem sok jót ígér ez irányban. Nem szeretném, ha félreértenének: jó, hogy van neo-avantgarde , ezoterikus költészetünk és a magunkfajta bonyolult vagy álbonyolult emberek „belső történéseire” figyelő prózánk. Van immáron metanyelvünk is. De ha csak ez lenne – pedig a tendencia ilyen irányú –, az sem lenne jó.

Aztán itt vannak az iskolák. Olvastam A Hét évkönyvében a Nevelés- és Oktatásügyi Minisztérium igazgatójának a tanulmányát. Megdöbbenéssel vettem tudomásul, hogy az 1977–1978-as tanév több mint 180.000 főiskolai hallgatójából 7.497 a magyar nemzetiségű diák. Ha jól számoltam, 4,15 százalék. Megdöbbenéssel, mondom, mert az arány, az ország magyar összlakosságát (7,9 százalék) figyelembe véve, szembeszökően alacsony. De ennyi nem elég. Mint ahogy a sérelmes duzzogással sem megyünk semmire. Meg kell vizsgálni a jelenség okait. Biztos vagyok benne , hogy az ismert vagy feltételezett okokon kívül, szó van itt tanulóink hiányos felkészültségéről, nem kielégítő romțn nyelvtudásáról, számos középiskolánk gyenge színvonaláról is. Amiért, má r megbocsásson a világ, mi is felelősek vagyunk.

Ezzel összefüggésben, érintem csupán a sokszor emlegetett szakmaiság problémáját. Az elmúlt évtizedben sok értekezletet tartott a Kriterion különböző szakterületek embereivel, könyveink olvasóival. Ott világosan megfogalmazódott, hogy mire vár az illető tudományos diszciplína, mit kér a közönség. Kiderült, hogy kevés olyan szakírónk van, aki a sürgetett munkákat jól, korszerűen, a magyar szaknyelv mai színvonalán meg tudja írni. Es ami még meggondolkoztatóbb, alig akad közöttük fiatal, vagyis 30-40 éves szakember. Hol a hiba? Legalább mérjük fel a helyzetet, keressük meg a magyarázatát. Csak a tény konstatálásával, „honfiborúval” e téren sem jutunk messzire.

Vagy: ki tudná megmondani: milyen fiatal értelmiségünk idegennyelv tudása?

Íme, csak néhány kérdés, amit nemzetiségünk jövője szempontjából égetően fontosnak tartok.

Ha mindezt és szellemi életünk sok más dolgát-baját végiggondoljuk, feltétlenül el kell jutnunk a Gáll Ernő bevezetőjében említett minőségi igényhez. Közbevetőleg: nem tudom, miért ne lehetne az emberi, állampolgári, nemzetiségi méltóságnak is minősége? Rá kell jönnünk az itt is megfogalmazott korparancsra, arra tudniillik, hogy nekünk, nemzedékek és szakmák képviselőinek – az olykor elkerülhetetlen összeütközéseken túl – kommunikálnunk kell egymással. Ha nem is egész nemzetiségi közösségünkkel – már csak azért sem, mert egy csomó dolog, amiről itt vita folyt, nem is érdekli az egész közösséget –, de legalább azokkal, akik akár az anyagi, akár a szellemi javak létrehozásánál nemzetiségünket képviselik, gondjait megfogalmazzák, művelődési és erkölcsi gyarapodásán munkálkodnak.

Befejezésül fiatal esszéíróink és a Kriterion kapcsolatáról. Annak idején örültünk, hogy kiadhattuk a Szövegek és körülmények című gyűjteményt. Tudtuk és nyilvánosan is megfogalmaztuk, hogy vele valami új kezdődik kultúránkban. Az öt szerző közül azóta négy saját kötettel jelentkezett a Forrás-sorozatban. Bizalommal várjuk a további szövegeket, és reméljük, meglesznek hozzá a körülmények is. Egy kikötéssel élünk csupán, hogy ezeknek a szövegeknek szocialista és nemzetiségi valóságunkban gyökerező célja is legyen. Es arra is gondoljanak a kéziratok szerzői – s az eljövendő mellékletek szerkesztői! –, hogy többszólamúságuknak meglegyen az igazi, a felelős emberi hangja. És legyenek annak meghallói. Enélkül értelmetlenné válik minden. Meddővé silányul a legragyogóbb tehetség, zsákutcába kerül a legtisztább szándék is.

„Nem azért kell a folytonosság, hogy legyen”

Aradi József: Megpróbálok, lehet, hogy nem sikerül, megválaszolni néhány kérdést azok közül, amelyeket Balla Zsófi itt nekünkszegzett. Először is végigfutnék azokon a magatartásokon, amelyek az itt elmondott problémákkal szemben jelentkeztek. Típusokat lehetne felállítani.

Molnár Gusztáv programja és a hozzá kapcsolódó javaslatok kimondottan értelmiségi találkozó jelleget kölcsönöznek ennek a vitának. Értelmiségi kategóriájú emberek ülnek itt, és azt a legkisebb közös nevezőt keresik, amelynek alapján egyáltalán egy közös programot el lehet fogadni. Ez a program nem gondolt, illetve nem kérdezett közvetlenül rá pontosan arra a kultúrán kívül rekedt rétegre, amelyre Domokos Géza utalt, a nemzetiségi kultúra művelőinek, termelőinek lehetséges igazolóira, a befogadókra . Tehát itt adva volt a közös értelmiségi tennivaló, és a közös értelmiségi tennivalóhoz fűződő javaslatok.

Volt ettől függetlenül, s talán ezt leginkább Juhász András képviselte, egy bizonyos értelmiségi státus felé törekvő érdek, mely nem kíván a Molnár Gusztáv féle programhoz kapcsolódni, nem az értelmiségi önigazolás centrális kérdéseivel foglalkozik, hanem a folyamatos nyilvánossághoz való jogát szeretné érvényesíteni. Nem véletlen, hogy Juhász András munkás származására hivatkozik, s ezzel két dolgot közöl: azt, hogy kívül érzi magát a kultúrán, és azt, hogy belül akar kerülni, mégpedig a szokásos mechanizmusok révén.

Végül Palotás Dezső képviselte a népet, a maga destruktív, minden értelmiségi fontoskodást megkérdőjelező stílusával. Ö volt „a nép szava”.

A közös nevezőre visszatérve, nyilvánvaló, hogy itt miről van szó. A közös nevezőben énazonosságunkat keressük; a Molnár Gusztáv által javasolt folytonosságprogramban, annak a múlthoz való kötődésében nagyon erős nyomatékkal szerepel a nemzetiség saját identitásának keresése. Új ebben az irányulásban az, hogy ezt az önazonosságot nem a régmúltban vagy legalábbis nem elsősorban Bethlen Gábornál vagy Apáczainál, hanem a közvetlen közelmúltunkban keresi. Ezt a közvetlenül kitűzött célt ő a „történelem ízével és bűzével” együtt próbálja megtalálni, s ebből a szempontból nézve teljesen másodlagos a kérdés, hogy ebben a pillanatban milyen elvi viták folynak, illetve vannak-e Kolozsvárott ilyen vagy olyan költők, „hőbörgők” vagy „nemhőbörgők”. Ez az értékrangsorolás rendkívül világos, mint ahogy a kiindulópontja is az. Abból indul ki ugyanis, hogy ebben a pillanatban a romániai magyar értelmiségen belül az identitást érintő kérdésekben, tehát alapvető kérdésekben nincs egység. Hogyan szoktuk elképzelni ezt az egységet? A hagyományokhoz való viszonyunk egységének. A különböző elnevezésekkel való kísérletezés, a „sajátosság méltóságának” a vitája : ezekben mind azzal küszködünk, hogy „nem értjük egymást”. A nemzetiségi identitás mineműségét illetően tehát nézeteltérések, felfogáskülönbségek vannak, ami nemcsak a múlthoz való viszonyunkat, hanem elsősorban a jövőhöz való viszonyunkat érinti. Hogyha következetesen végiggondoljuk, emögött különféle lehetséges alternatívák húzódnak meg.

Ennek a többes számnak az okaira kellene rákérdeznünk ahhoz, hogy továbbléphessünk, és azután arra is rákérdezhessünk, hogy a jelen helyzet és a jelen magatartásmintái, azok az adottságok, amikkel az emberek ezekre a kérdésekre nálunk itt válaszolnak, ezek hova nyúlnak vissza, mennyire állandó adottságok, mennyire és mikor változtathatók meg. Hogy ne csak morális imperatívuszként adresszáljuk egymásnak ezeket a kérdéseket, ne csak felhívjunk egységre, hanem megnézzük, hogy milyen „hagyományos” közegellenállása volt mindenfajta változtatásnak az értelmiségen belül is, és az értelmiségen kívül főleg.

Bárki, aki lapnál dolgozik, nem tud szemet hunyni afölött, hogy van egy kollektív jelképhasználat, amely nagy történeti keretszemélyiségeinkre, történeti helyeinkre utal vissza, és van egy ettől függetlenül jelentkező, ettől függetlenülő másik jelképhasználat, mindegy, hogy ezt fodormentanyelvnek hívjuk vagy milyen nyelvnek, a filozófián belül ennek a másnak a jelképe lehet Wittgenstein, mint ahogy a műszaki értelmiség egy időben Bronowskira hivatkozott. Lényeg az, hogy ellen-jelképet keresnek, amely nem úgy, nem abban a formában működik, mint a hagyományos jelképek. De az ókori mitológiában is lehet olyan jelképeket találni, amelyek nincsenek benne a bevett, közhasznú identitásszimbólumok sorában. Gáll Ernő az ellenjelképek rituális használatára utal, amikor „elitrítus”-nak nevezi ezt a jelenséget.

Ezen túl és ezen kívül – és úgy érzem, a műszaki értelmiség is mindjobban kívül kerül mindenfajta hagyományos jelképhasználaton –, ezen kívül ott vannak a „nép” tömegkommunikációs jelképei és rítusai, a ma délutáni „népé”, aki a futballmeccseket hallgatja vagy nézi, azok az identitáskereső és közösségkereső rítusok, amivel az az ember erősíti magát vagy teremti meg a saját folytonosságát, aki számára a hagyományos kulturális jelképek némák maradnak .

Nem tudom, meg lehet-e egyetlen szóval jelölni azt a furcsa jelenséget, hogy ezek a hagyományos jelképek egyre kevésbé a tartalmuk révén, egyre kevésbé a mögöttük lévő történeti és helyi folytonosság révén hatnak. Ezt a jelenséget én ritualizációnak nevezném, a nemzetiségi kultúra ritualizációjának. Minél rituálisabb ezeknek a jelképeknek a használata a nemzetiség kultúrán kívüli rétegei számára, annál nehezebb ezekhez hozzáférni. Ez a ritualizáció elsősorban a jelképek befogadásában nyilvánul meg. Lehet, hogy a kultúra termelői a jelképeket tartalmi módon gondolják el, befogadásuk, használatuk mégis közvetlen, látványszerű. És elutasításuk is rituális jellegű. Ez a folyamat nagyon is meggondolkoztatónak tűnik számomra, s egy csomó kérdésünket talán átértékelteti velünk. Többek között a szövegírókkal kapcsolatos kérdéseinket és az olyan új jelenségekhez való viszonyunkat, mint a Fellegvár, Echinox és társai. Egyszóval az ún. „elitrítusok” szerepének megítélésében juthatunk így másfajta , a hagyományostól eltérő következtetésekre.

Először is néhány kemény ténnyel számolnék, amikor megpróbálom a jövő felől levezetni, mi történik majd ezekkel az egymástól függetlenülő, többes számba került kollektív- és csoportrítusokkal.

1. Gondolok elsősorban egyfajta értelmiségi arányeltolódásra. Annyiszor elmondtuk már kiadói találkozókon és másutt, hogy a fiatal értelmiségen belül – nemzetiségi vonatkozásban is – a műszakiak kerültek túlnyomó többségbe. Ez a műszaki értelmiség eltávolodott a hagyományos klasszikus-humán kultúrától, s ezért nagyon nehezen tudja vagy egyáltalán nem tudja megfogalmazni a saját önidentitását. Ha mégis erre kényszerült, ezt legfeljebb csak a hagyományos kultúra adott eszközeivel, adott jelképeivel teheti, például néprajzi könyvek vásárlásával. Nézzük meg, hogy ezek az emberek hol élnek, menjünk el Rostás Zoltán nyomvonalán Craiovára, Bukarestbe és Galacra, és keressük meg nemzetközi hírű műszaki értelmiségünk színe-javát. Itthon alig tud valaki róluk, egyszerűen nem részei a magyar nemzetiségi kultúrának. Munkájuk, amit csinálnak, nem integrálódik közvetlenül az identitást kifejező kultúrába, úgy tűnik, ebben a pillanatban nem használható jelképként számunkra, vagy nevezzük nevén a dolgot – nem egységesít.

2. Van egy népesedési adottság. Az a kemény tény, hogy semmilyen adminisztratív intézkedés nem változtatta meg ennek az etnikumnak a hagyományos születési magatartását. Ebből a tényállásból, ha csoda nem történik, akkor távlataiban nézve le lehet vezetni, hogy adva van egy nemzet, amely egyre jobban fiatalodik, és adva van egy nemzetiség, amely az ország különböző részein különféleképpen, de bizonyos helyeken nagyon erőteljesen öregszik. Lehet, hogy ez most még nem érzékelhető, de hosszú távon ennek következtében egyre nagyobb lesz a nemzedékek közti szakadék, amit az intézményes és nem intézményes törekvések közti szakadékként érzékelünk. A korral jár, hogy az ember merevedik, hajlamosabb lesz a rugalmatlan válaszokra, válaszai az elöregedett populációk biológiai rítusaira hasonlítanak, amelyek a volthoz, adotthoz ragaszkodva az önismétlés fantasztikus rítusait tudják kidolgozni önmaguk folytatására.

3. A harmadik kemény tény, amire itt többen utaltak, hogy bizonyos kulturális központokban pontosan a hetvenes években nőttek fel azoknak az értelmiségieknek a gyermekei, akik nem egyszerű genetikai reprodukció révén lettek a negyvenes, ötvenes években értelmiségivé, hanem a szó szoros értelmében véve ,,a népből jöttek”. Velük tulajdonképpen tetőzött is Kolozsvár vagy Marosvásárhely értelmiségi utánpótlása, hiszen tetőzött bizonyos értelmiségi rétegek irányában e hagyományos művelődési központok befogadóképessége is. Ha ezt a tendenciát meghosszabbítjuk, mindaz, amit itt a hermetizmus vagy a metanyelv „veszélyének” értelmeztünk, hosszú távon teljes mértékben elvékonyodik. Egyszerűen nem lesznek a hagyományos kultúrcentrumokban élő elvékonyodó értelmiségi rétegeknek olyan típusú és olyan számú „értelmiségi hőbörgésre” hajlamos gyermekei. Amit itt láttunk, az egy demográfiai csúcs kivételes adottsága. Kinek lesznek ilyen gyermekei? Hol folyik majd az értelmiség genetikai és nem genetikai újratermelődése? Vidéken. Egyed Péter „értelmiségi proletariátusának” lesznek gyermekei, akik pontosan azokban a vidéki szakiskolákban „képződnek”, amelyeknek a színvonaláról itt beszéltünk. Mert vannak ugyan a nemzetiségi értelmiség kulturális újratermelésében részt vevő ún. „elit” iskolák, de nem vidéken, nem a hagyományos művelődési központokon kívül. Más kérdés, hogy közben a nemzetiségnek ú j kulturális központjai is keletkezhetnek…

E kemény tények halmozódásából le kell tudnunk vonni a következtetéseket. Sokféle prognózis adódhat belőlük, csak az nem, hogy a főveszély az ún. szövegírók, az érthetetlen nyelvezet, tehát az említett elitrítus felöl fenyegetett volna, vagy fenyeget bennünket. Annál kevésbé, mert a nemzetiségi kultúrában való részvételük, „szerepvállalásuk” legalább annyira problematikus, mint a fiatal műszaki értelmiségé vagy a kultúrán kívüli „tömegeké”. Intézményeik, akár az egykori Stúdió-51-re gondolok, akár az Echinoxra, akár a Visszhangra, tulajdonképpen nem igazi, csak kábeles nyilvánosságot kaptak. Úgy funkcionálnak, mint a vezetékes rádió, akkor jut el hozzájuk valaki, ha nagyon utánajár. Egyedül a Fellegvár tűnik kivételnek. De ha alaposabban megvizsgáljuk a Fellegvár fogyasztási szokásait, azt tapasztaljuk, hogy az Igazság-olvasók többsége nem tekinti a magáénak, apróbetűs, nem az ő rítusuk. Kérdés, hogy mi az ő rítusuk. És meddig lesz az adottság az ő rítusuk. Ehhez tudnunk kell, mi az, ami megváltoztatható.

És ezzel eljutottunk a prognózis módszertanának a kérdéséhez. Kereshetünk történeti analógiákat. De ez is csak egy korábbi adottság kiragadott keresztmetszete, melynek hasonló vonásaival próbálunk mai jelenségeket magyarázni. Talán célravezetőbb a folytonosságot keresni és a Molnár Gusztáv-féle programból kiindulni. Ez a folytonosság azonban nem öncél. Nem azért kell a folytonosság, hogy legyen, hanem azért van rá szükségünk, hogy le tudjuk mérni, mi az, ami állandó az adottságainkban. Mi az a változtatásokkal szemben mutatkozó keleteurópai „közegellenállás”, vagy akár etnikai sajátosság, amely nemcsak az etnikum születési magatartásában nyilvánul meg, hanem az adott és öröklött magatartásmintákban, azok szűkösségében is. Ezeknek a „közegellenállásoknak” a felderítése nélkül egyetlen prognózis sem lehet hatékony.

„Más a rítusuk, mások a jelképeik”

Történetileg nézve az ún. „nemzedéki höbörgés” valóban nem tűnik új, sohanem-volt jelenségnek. „Nemzedéki hóbörgéssel” vádolták az Erdélyi Fiatalokat éppúgy, mint a köréből kikívánkozó Venczel Józseféket, a Helikon-ellenzéket éppúgy, mint a Magyar Párt ellenzékét. A „höbörgés” mindig azt jelentette, hogy „bomlasztják az egységet”, és ezzel a kisebbség önidentitását erősítő konszenzust, magát a kisebbségi létet kérdőjelezik meg. De nyomban a történeti analógiák csapdájába esünk, ha eltekintünk attól, hogy milyen társadalmi összefüggésrendszerben „történt” ez a nemzedéki polarizáció. Többen is utaltak ugyan itt erre a kontextusra, de ennek a tényleges tartalmáról nem esett szó.

Olyan ideológiai mezőben jelentkeztek ugyanis a két világháború között az új nemzedékek, amelyben különböző ideológiák ütköztek és keveredtek egymással. Nemcsak azért alapítottak új lapokat, mert éppen másfélék voltak, vagy mert másféleségük miatt nem jutottak be a meglévő lapok intézményi kereteibe, hanem elsősorban azért, mert saját lapjukban saját (vagy sajátjuknak hitt) másfajta ideológiájukat fogalmazták meg. Az ideológiai többes szám alternatíva-bőségében mindig adódott egy olyan ideológia, amelyben az új nemzedékek megtalálták önazonosságukat. Ebben az ideológiai többes számban, az ideológiai mező egészét véve alapul, a kisebbség szempontjából – paradox módon – az alapvető értékeket, bizonyos alapvető nemzeti jelképeket illetően konszenzus volt, vagy legalábbis nagyobb volt a konszenzus, mint a jelképhasználati egyes szám körülményei között. Tehát a polgári nyilvánosság a kisebbség sokkal szélesebb rétegeit érintő egyetértés és identitásélmény lehetőségeit biztosította, azzal, hogy az ideológiák harcában is az identitás alapvető jelképeit forgalmazta . Ezért fontos örökségünk a Vásárhelyi Találkozó.

A marxizmus győzelmével új helyzet állt elő. Az új helyzetben lényegesen megváltozott a nemzedékváltás és a nemzetiségi intézmények viszonya. Új intézményeket, új kereteket hoztak létre. Ezekbe az új keretekbe aztán vagy belenő egy nemzedék, vagy sem. Szerencsés esetben, mint az Ifjúmunkás vagy a Megyei Tükör, az új nemzedék (ez esetben az ún. második Forrás-nemzedék) „magáévá tette” a keretet, „belenőtt” abba.

Ehhez az új helyzethez vegyük most hozzá, hogy Bibó István Kelet-Európájában élünk, ahol a szubjektum találkozása saját népével és létével mindig rendkívüli problémákat jelentett a szubjektum számára. Ez az elég tartósnak számító adottság szabta meg, hogy a népi-nemzeti jelképek használata, tehát a népi ideológia mindig a mindenkori hatalmi keretekre támaszkodott, az adott intézményi keretek kihasználására törekedett, az éppen uralkodó ideológiával együttműködve próbálta saját érdekeit képviselni. A nemzetiség vonatkozásában ez sokkal hatványozottabban jelentkezik. Az „együttműködés ethosza” jellemezte azt a nemzedéket is, amelynek a gyermekei most ,,hóbörgéssel” vádoltatnak. Ez az ethosz mindig az adott intézményi keretek maximális, minőségi kihasználását szorgalmazta, s folyamatosan átörökítette magát az újabb nemzedékekre mindaddig, amíg az egyazon ideológián belüli megújulás lehetőségeivel és alternatíváival lehetett számolni, mindaddig, amíg az adott ideológián belül az újabb és újabb nemzedékek más-más formában – akár nemzedékideológiában – meg tudta fogalmazni saját törekvéseit, ki tudta fejezni saját érdekeit és szükségleteit. A második Forrás-nemzedék ilyen nemzedék-ideológiával „csempészte be” magát az adott keretekbe.

A prognóziskérdés most a következő: mi történik akkor, amikor a társadalom szerkezetváltozása következtében (városi léthelyzetben) – ami egyre inkább világjelenség – az identitásválságok korát éljük. Nemcsak a nemzetiség atomizálódott egyedei találják meg mind nehezebben saját etnikai identitásukat, hanem – mint Egyed Péter elmondta – az ifjúság is, sőt az ifjúság esetében kettős identitásválságról is beszélhetünk. Arról van szó, hogy az ifjúság nem tudja megfogalmazni a saját integrációját lehetővé tevő ideológiát, mert etnikai önazonosságához és társadalmi önazonosságához egyaránt nehezen jut el. Valószínűleg ezekkel az identitásválságokkal függ össze az a ritualizációs folyamat, amelyet az előbb mint jelenséget leírtam.

A kérdés tehát a következő: mi történik az egynemű szemléleti mezőben és a szubjektum kelet-európai adottságaival megterhelten akkor, ha azt a kettős ritualizációs folyamatot is tudomásul vesszük, amely egyfelől a nemzetiségi kultúrában, másfelől az ifjúsági-értelmiségi szubkultúrában – az előbbi tükörképeként – végbemegy. Az erre a kérdésre adandó válaszunk – vagy válaszaink – azért fontosak, mert ettől függ, hogy milyen szerepet tulajdonítunk a jövőben az újabb értelmiségi nemzedékeknek. És ettől függ az is, hogy hogyan határozzuk meg az értelmiség társadalmi-nemzetiségi felelősségét.

Balogh Edgár „népszolgálati” elképzelése szerintem mindaddig érvényes marad, amíg az értelmiséget olyan szakértőként fogjuk fel, aki a tudását adja át a népnek. Már távolról sem ilyen egyszerű a helyzet, ha abból indulunk ki, hogy értelmiségi tudásunk mindinkább hipotetikus tudássá válik. És ezt az állandó felülvizsgálatnak kitett tudást kell átadni egy olyan kelet-európai népnek, amely bizonyosságokhoz szokott. Minél bizonytalanabb a helye-helyzete, annál „nagyobb” bizonyosságokra áhítozik. Teljességgel kérdésessé válik ez a „népszolgálati” elv akkor, amikor az említett ritualizációs folyamat következtében az értelmiség mindinkább arra kényszerül, hogy a jelképek átadásában tekintse szakértőnek magát. Még kérdésesebb a helyzet, ha ezek olyan szentségként kezelt, mindinkább ritualizálódó jelképek, amelyeknek a használata kizarólag az értelmiségre korlátozódik. Mert az értelmiség belső jelképhasználata annál több szertartásszerű elemet tartalmaz, minél kevésbé számíthat befogadásra a nemzetiség egyéb rétegeinél. Azoknál, akiknek más a rítusuk, mások a jelképeik. A befogadás nehézségei pedig egyre szertartásszerűbbé teszik magát az „átadást” is. Hogyan alakul ebben a helyzetben az értelmiség funkciója? Ha a ,,népszolgálat” nevében azt tesszük a feladatává, hogy mindenkihez el- vagy inkább „le”-juttassa a saját jelképeit, hogy a hagyományos humán kultúra jelképei alapján teremtsen nemzetiségi-társadalmi konszenzust, sajátos ellentmondáshoz jutunk.

Egyrészt eltekintettünk attól, hogy nemcsak az értelmiségnek lehetnek saját rítusai, saját jelképhasználata . Másrészt az értelmiségen belül sem biztos, hogy a ma már döntő súlyú műszaki értelmiségre a hagyományos humán jelképek „rátukmálhatók”…

Balogh Edgár: Elsősorban az anyanyelvről van szó, csak azután a jelképekről! Az anyanyelv szempontjából egyenlőek!

Aradi József: Nyilvánvalóan az anyanyelvről is szó van…

Tóth Sándor: A fogalmi gondolkodás legalább annyira sajátj a az embernek, mint a jelkép és a rítus!

Aradi József: Valóban sajátja – anyanyelv is, fogalmi gondolkodás is. Azokban a korszakokban, amikor a közösség könnyen meg tudja találni saját identitását az ideológiák többes számán belül, ezek a kérdések fel sem tevődnek. Most viszont, amikor – éppen több tényező összefonodása következtében – a nemzetiségi kultúra és az ifjúsági szubkultúra vonatkozásában egyaránt új helyzet állt elő – az új helyzettel az is együtt jár, hogy maguk a kérdések másként vetődnek fel: a „jelképek rituális átadásának” értelmiségi-szakértői tudása az önazonosság szempontjából fontosabbá vált a verbálisan megfogalmazhatónál.

Történetileg nézve, míg a két világháború között és közvetlenül a háború után az ideológiai többszólamúsághoz a rítusok egyes száma társult, máig teljesen megfordult ez a helyzet. Különbözőek voltak az ideológiák, de ugyanazt énekelték, ugyanabba a törzskávéházba jártak, ugyanazt a városképet használták jelképként az ideológiai frontvonalak mindkét oldalán. Ma „egy az ideológia”, de mást énekelnek, más kávézóba vagy kocsmába járnak, más „városképet”, „Fellegvár-képet ” használnak nemcsak a különböző nemzedékek, hanem egy nemzedéken belül is. A jelképek, rítusok többes számához az is hozzátartozik, hogy a Fellegvár-oldal „nemzedéke” más csoportrítust dolgoz ki a maga számára, ami a sajátja, amit ő maga hozott létre, míg az intézmények az adottság, a hagyomány rítusait védik és viszik tovább. Egyed Péter „rejtett ideológiáról” beszélt, szerintem a rituális többes szám rejtett ideológiai többes számot hordoz.

Ha következetesen végiggondoljuk a dolgokat, az itt „hőbörgésnek” vagy „metanyelvnek” nevezett átmenet után egy olyan „egy szál” nemzedék következik majd – s ezt éppen a felhozott „kemény” tényekből muszáj levezetnem –, amelyiknek, ha létezni akar, nyílt formában is meg kell maj dtudnia fogalmazni saját kettős identitását. És nemcsak önmaga számára fogalmazza azt meg, nemcsak saját értelmiségi létével tud úgy találkozni, hanem más rétegek létével, értékeivel, jelképeivel, tudásszükségletével is, s e találkozás a különneműségek dialógusa lesz. Molnár Gusztáv programja feltétlenül ebben az irányban tesz egy lépést, mert a történelem többszólamúságával való tartalmi ismerkedés nemcsak egyféle rituális jelképhasználatot, hanem egyáltalán mindenféle ritualizációt rombol. Mindenképpen olyan dolog ez, amiben különböző nemzedékek és törekvések közös nevezőre juthatnak, ha a többszólamúság folytonosságának feltárása ez a közös nevező.

Vannak eltűnt, elsüllyedt nemzedékek is – ilyen a második Forrás-nemzedék és a szövegírók közti hiátus nemzedéke –, akiket ez a történeti kihívás feltámaszthat. Ha az itt jelenlévő fiatalok elsősorban inkább önmagukkal voltak elfoglalva, s nem válaszoltak erre a kihívásra, talán ez az elsüllyedt nemzedék vállalkozik majd a Molnár Gusztáv-program vagy az Egyed Péter-javaslat végigvitelére.

Az elmondottak értelmében én a létező rítusok többes száma mellett tudok csak állást foglalni, a kölcsönös tolerancia gyakorlása mellett. Ebben a dologban – úgy érzem – sokkal nehezebb megegyeznünk…

Szász János: Így van. Így van.

Aradi József: …lévén, hogy ezek nem a hagyományos értelemben vett racionális kérdések. A hagyományos racionalizmus a közre, az egység iránti felelősségre hivatkozva könnyen kitudhatja a nemzetiségi kultúrából mindazt, ami a mindennapi élet forradalmához, szűkebb csoportok közösségteremtő kísérleteihez, saját intim jeleik megteremtésének szándékához kapcsolódik. A köz- és a magánszférának ez a tendenciaszerűen jelentkező egybeolvadása a hagyományos racionalizmus számára nyilván irracionalizmusnak tűnhet. Nagyon is hozzászoktunk ahhoz, hogy minden verbális síkon és minden könnyen racionalizálható módon folyt a kultúránkban, és amikor egy olyan helyzet előtt állunk, hogy egy történeti tendencia más köntösben, a szertartások köntösében jelentkezik – fogalmi nyelvvel is lehet rítusokat végezni, talán a fodormenta-nyelv a legjellemzőbb ilyen fogalmi nyelvvel végzett rítus –, ezt képtelenek vagyunk megérteni, következésképp a mögötte húzódó történeti tendencia is érthetetlen marad számunkra.

Tóth Sándor: Fordítva ültünk a lóra, uraim! Ez kellett volna vitaindító legyen, és akkor talán eljutottunk volna valahová.

Gáll Ernő: Fél év múlva találkozunk.

A magnófölvételt készítette Markos Péter-Pál. Lejegyezte Bretter Zoltán és Aradi József. A szerzők némelyikre utólagosan kiegészítette a szövegét.

Az Erdélyi Napló főszerkesztője, Makkay József kérdéseire válaszoltam.

A 2018. november 1-jén megjelent interjú felvezetője:

Nagy István Arad megyei fizikatanár rendszeresen jelen van a közösségi oldalakon közéleti, politikai, tanügyi vitákban. Több alkalommal is markáns véleményt fogalmazott meg a romániai közoktatással kapcsolatban, amelyet lesújtó színvonalúnak tart. Erről beszélgettünk.

Pedagógusként lesújtó véleményed van a romániai közoktatásról. Hogyan látod ebben a rendszerben a magyar oktatást? Jobb vagy gyengébb minőségű, mint a román nyelvű oktatás? Romániai oktatás: nem keresik a baj okát részletei…

A napokban mutatták be Irházi Jánosnak a Pályabeosztás című könyvét, amelyben Király András mondja el eddigi pályafutását. A politikus tükörországban részletei…

(Erdélyi Napló 2001/15)

Nagy István, Pécska

Napok óta a frusztráltságából legitimációba menekített Szövetségi Képviselők Tanácsa örömének arckifejezését próbálom kitalálni.

Tehetem, hisz 1993 és 1995 között tagja lehettem a testületnek.

Az 1989 decemberében kezdődött politikai életem első pofonját az SZKT gyergyói alakuló ülésén kaptam. Az RMDSZ Arad megyei Önkormányzati Konferenciája elnökeként voltam tagja a testületnek. Az említett gyergyószentmiklósi ülésen annyi intoleranciát tapasztaltam az akkor alakult frakciók legnagyobbikától, a demokratáktól, hogy azóta sem tudom feledni. Akkor a fiatalok képviseletével és képviselőivel volt bajuk, de úgy hírlik, hogy az ifjak mostanság is útban vannak. A szüzesség mint szükség részletei…

2015 októberében indult a Nyugati Jelenben Juhász Béla interjúsorozata, amelyben aradi személyiségeket kérdezve azok portréit rajzolja meg. Úgy gondoltam, hogy mintegy hatvan megjelent interjú után, ideje őt is bemutatni.

2011-ben az asztalnál ülő Pellegrini Miklós mellett Juhász Béla adott elő a pécskai Klebelsberg Napon.

– 1950-es vagy. Hol születtél?

Aradon, a Templom utcában, és ott is laktam 21 éves koromig. Juhász Bélát kérdeztem részletei…