Telepakolta a Ládát könyvekkel és elhozta a Láda levét is. Nagy István fizikatanár azt mondja, hogy pécskai magyarként végzi a dolgát: – könyvet szerkeszt, fényképez, virágokat nevel, mindig foglalkozik valamivel. A Ládában elmondja, hogy szerinte mi a hosszú házasság titka és felidézi a disznóvágások hangulatát is. Nagy István a Ládában, ahol aradi magyarok mesélnek önmagukról!
Pálfi Kinga: – Szeretettel köszöntök mindenkit. A Ládában ma Nagy István van velünk Pécskáról. Számos helytörténeti könyv szerkesztésében vesz részt, ma is aktívan ír, és jelen van a közösségi rendezvényeken. Azt mondják róla, hogy ő a szórvány napszámosa.
Köszöntöm szeretettel, és nem tudom mennyire ért egyet ezzel a kifejezéssel, amit önre ragasztottak.
PK: – A szórványban.
NI: – Nem a szórványban. Dehogy a szórványban. Én pécskai magyarként azt, amit magyar szempontból a magyarok számára fontosnak tartok. Tehát én egyáltalán nem érzem magam szórványbelinek. Én Pécskán élek 1980 óta. Ott volt két, térben is elkülönülő – nevezzük közösségnek, bár ez rossz szó –, népesség. Volt akkor olyan 4500 magyar, 4500 román meg 2000 cigány, ez most már, a magyarok fogynak, a cigányok is fogynak, a románok szaporodnak, de egyébként ott tömb volt a tömbben, az Arad megyei szórványhoz képest, ugyanúgy ahogy Kisiratos is egy tömb, Majlát is egy tömb.
Nagy István: – Hát nem tudom, hogy ki ragasztotta rám, nem vagyok én napszámos, végzem a dolgom.
PK: – Én egy újságcikkben találtam ezt, hogy a szórvány napszámosa, azért gondoltam, hogy megkérdezem.
NI: – Nem emlékszem, hogy találkoztam volna vele, de valaki biztos leírta.
PK: – Igen. Mielőtt erről a sok mindenről beszélgetnénk én szeretném, ha megmutatná, mit hozott a ládába, mert jól megpakolta.
NI: – Igen. Hoztam.
PK: – Ide sorba kipakolhatja őket.
NI: – A legrégebbi a Fejezetek Pécska nagyközség múltjából című könyv, ez az első könyv, amit én tördeltem meg szedtem. Kovách Géza egykori történelemtanárom írta és 1995-ös.
Aztán van itt egy – merem állítani –, párját ritkító kivitelű és tartalmú, történetesen román nyelvű monográfia Pécskáról, ennek a 600 oldalából olyan 140-et én írtam, én szedtem ákumbákum kézírásokból a zömét, akkor még számítógépen keveset kaptam. Van hozzá egy szép térképmelléklet, azt most nem bontjuk ki.
PK: – Ez Pécska monográfiája.
NI: – Igen.
Aztán van itt egy emléklap.
PK: – Itt nyugszik három névtelen honvéd.
NI: – Tehát volt a pécskai katolikus temetőben egy sír, rajta egy egyszerű betonkereszttel, hogy három névtelen magyar honvéd. Amikor nekem megmutatta a gondnok, éppen előtte kaszálták le, ott égették el a síron a lekaszált füvet. Kérdezte a gondnok, hogy mit lehetne ezzel csinálni? Aztán az lett belőle, aki rajta van a képen. A békési Minya Gránittól koldultam a lapot, egy 2m x 1m-es gránitlap.
PK: – Mért kellett azt koldulni?
NI: – Hát írtam nekik, hogy adjanak ingyen. És akkor adtak.
Ez – Tornyai tanítók és tanulók – egy Tornyáról írott könyv arról az iskoláról, amelyikbe jártam V-VIII-ba.
Ezt – Nagyvarjasi harangszó – a Láda operatőrének nagybátyjával együtt írtuk, Nagyvarjasról.
PK: – Szabó Istvánnal.
NI: – Igen. Én ott nőttem föl.
Ez meg – ha már szórvány – egy 25 példányban készült valami, – Pécskai, Aradi, Nagyvarjasi Kalendárium.
Készítettünk Szabó Istvánnal egy 2020-as kalendáriumot úgy, hogy volt egy Aradi-, egy Pécskai- meg egy Nagyvarjasi Kalendárium, mindenikből volt 50 példány, mindegyiknek volt egy közös része, és volt nem közös része. Az aradi specifikusabban aradi, a pécskai pécskai és a nagyvarjasi meg inkább nagyvarjasi volt. Ebbe a kötetbe benne van a közös és a nem közös is, minden.
PK: – Tehát ezek a kötetek itt valójában mind helytörténethez köthetők, mind azokhoz a településekhez, amelyeken ön vagy tanult, vagy él, illetve élt vagy dolgozott, vagy olyan helyek, ahol megfordult?
NI: – Olyan helyek, ahol élek, gyakorlatilag, meg éltem. Ezeken a helyeken még Temesváron éltem, amikor diák voltam, de egyébként itt, ezeken a helyeken élek. Most is.
PK: – Mért fontos az, hogy ilyen formában foglalkozzon ezekkel a helyekkel, vagy ilyen formában is, hogy egy könyv egy maradandó emlék, ebben megörökíti, elraktározza, megőrzi azt a sok-sok információt, ami kötődik ahhoz a helyszínhez?
NI: – Ha már meg tudja az ember csinálni – rossz szó a csinálás de maradjunk ennél –, akkor csinálja meg. Ilyen egyszerű. Most, nyilván érdekelnek is a helytörténeti vonatkozások, és valamennyire képes is vagyok ezt összerakni, és akkor így születnek ezek a könyvek. Nyilván, hogy tekintélyes mennyiségű munka van mögöttük, ezek mögött is, meg mások mögött is, de hát azért vagyunk, hogy csináljuk valamit.
PK: – Pedig ön nem történelemtanárit végzett, nem is történelemtanárként dolgozott, nem is magyar irodalmat tanult vagy tanított, hanem fizikát.
NI: – Igen persze, fizikaórán a gyerekek időnként felhánytorgatták nekem, hogy miért javítja ki a helyesírási hibát, mert maga nem is magyartanár. Erre azt tudom csak mondani, hogy amikor én V–VIII-ba jártam, Szarvashegyi Róza volt a mezőgazdaság-biológia tanárunk – ő tanító volt tulajdonképpen, de ezeket a tárgyakat tanította –, levonta a jegyünket a helyesírási hibákért, amikor ellenőrzőt írtunk az ő tárgyaiból.
Engem zavar az, hogyha helytelenül ír valaki, mert látszik rajta. Tehát őt magát árulja el, hogy mennyit ér a bőre.
Igen, én fizikát végeztem. Eszembe jutott az is, hogy hozzam el a diplomadolgozatom. Ott van az asztalomon.
PK: – Mi volt a témája?
NI: – A galaktikus párbeszéd lehetősége.
PK: – Huh. Nekem huh.
NI: – Két kérdés tulajdonképpen. Az egyik az, hogy létezhet-e másik értelmes civilizáció a világegyetemben? A válasz azzal együtt egyértelmű igen, hogy ennek tárgyi bizonyítéka, vagy bárminemű bizonyítéka pillanatnyilag nem áll rendelkezésünkre. A másik pedig az, hogy amennyibe létezhet, akkor kapcsolatba léphetünk-e vele? Amire a válasz egyértelmű nem. Ide se jöhetnek, mi se mehetünk oda. A távolságok fizikailag áthatolhatatlanok. Az út megtételéhez szükséges energia mennyiség miatt.
PK: – De egyébként örülne, ha lehetne kapcsolatot teremteni?
NI: – Nem kell ennek se örülni, se semmi. Tény az, hogy az ember mondjuk húsz embernél többel nem tart kapcsolatot. Ez mindenkinek a maga mikroszférája. Azon túl persze, nekem is a telefonomban van kilencszáz valahány telefonszám, szinte mindegyikről tudok valamit, de attól még emberként egy mikroklímában élünk. Mit tudhatnánk meg tőlük? Hát fejlettebb technológiát. De azzal se tudunk bánni, ami rendelkezésünkre áll, akkor minek nekünk ennél fejlettebb? Tehát fel kell nőni a feladathoz, ahhoz hogy tudjunk vele valamit kezdeni. Érdekes lenne tudni róluk, vagy megtudni, hogy vannak, de hát a lehetőségek azok korlátoltak meg behatároltak.
PK: – Látva ezt a sok könyvet nekem először az jut eszembe, hogy ehhez nagyon sokat kellett ülni a számítógép előtt.
NI: – Én reggel hat fél hétkor kelek, és este tizenegykor fekszem le, nap közben nem szoktam aludni, elvégzem azt a dolgom, amit el kell, tanárként az iskolában elvégeztem, aztán hazamegyek, otthon a ház körül van, amit meg kell csinálni azt megcsináljuk, és azon kívül számítógép, reggeltől estig párhuzamosan olvasok naponta több tíz oldalt, könyvet tördelek, gépelek be ezt, azt, amazt, vitatkozom akikkel
PK: – kell
NI: – érdemes meg lehet, meg azokkal is, akikkel érdemtelen
PK: – De nem az nem fárasztó, hogy olyan sokat ül a számítógép előtt, vagy azt szívesen csinálja?
NI: – Nem, ez nekem életmód. Nálunk a házban 1991 decembere óta van asztali számítógép, és én azt azóta használom. ’92-ben elkezdtem Pécskai Újságot szerkeszteni, összerakni, tördelni és aztán ez életforma.
PK: – Aki látja önt a rendezvényeken azt is tudja, hogy nagyon sokszor fényképezőgéppel a kezében van, fényképeket is készít. Ez is az életforma része, vagy ez miér?
NI: – Életforma is végső soron, mert ugye az én fényképezési foglalatosságom az két irányú. Az egyik az, hogy otthon a kertünkbe szoktam virágokat fényképezni, aki fészbukozik az ezt tudja. És azon kívül pedig rendezvényeken a rendezvényt, de sokkal inkább a résztvevőket fényképezem, mint magát e rendezvényt.
PK: – Miért?
NI: – Csak. Nincs ebben különösebben… Ideológiát nem tudok hozzárendelni, de azért szerintem örülnek azok, akik meglátják magukat, ha készül róluk egy jó kép, vagy egy jobb kép. Szemetet nem szoktam kitenni. Az lekészült képekből kiválogatom azt, amit arra valónak tartok. Ez azt jelenti gyakorlatilag, hogy 100 elkészült képből 80 kimehet.
PK: – Még valamit rakott a ládába, nem tudom mi az. Pécskai vizet hozott nekünk, vagy?
NI: – Már vagy négyszer eszembe jutott, hogy ezt is ki kéne tenni. Ha elolvassa szerkesztő asszony, akkor ezen azt írja, hogy
PK: – a Láda leve.
NI: – A láda leve, ugye. Erről az juthat eszembe, hogy valamikor régen, kezdő tanárként szilvát szedtünk a téesz egyik telephelyének a bejáratánál, reggeltő estig, és abból nyilván hogy szilvalé készült. Időnként szoktunk, Pécskán összegyűjtjük a gyümölcsöt, van üst, ahol kifőzik, s akkor ez a ládába rakott gyümölcsnek a leve.
PK: – És ezt ön főzte?
NI: – Igen. Én szedtem a gyümölcsöt, én vittem az üsthöz, igen, persze. Nem megyek el a kocsmába, hogy hozzak egy fél liter pálinkát.
PK: – Hát azért inkább megkérdezem.
PK: – Szerencsére egy olyan valaki volt itt, akinek fontos a helyesírás, úgyhogy
NI: – „Lesz-e még Aradnak felnőtt focibajnok csapata?”
Hát hogyha kerül olyan, aki annyi pénzt önt bele, hogy bajnokesélyes legyen a csapat, akkor akár lehet is. Én a magam részéről inkább tömegsport párti vagyok, mint ilyen pénznyelő fociké, mert számomra teljesen Istentől elvadult az a jövedelmi lehetőség, amihez egy ugyanolyan két lábon járó focista jut, mint mi itt ebben a szobában.
PK: – S ezért nem nézi mondjuk a foci közvetítéseket, tegyük föl?
NI: – Hát nem ezért nem nézem. Ritkán nézek focit, régebben gyakrabban néztem focit. Azóta nem nézek majdhogynem semmi sportot, amióta sportnál megjelenik a televízió képernyőjén a fekete háttéren a lila felírás, hogy szerzői jogok meg anyám tyúkja. Egyébként nálunk csak magyar csatornákat nézünk, van nyilván millió román csatorna is a kábeltévébe de azokból semmit se nézünk, és idegesít ez a jogdíjas történet.
PK: – Próbált ez ellen tenni valamit? Mert voltak olyanok, hogy megfogalmaztak petíciókat, ilyen-olyan
NI. Időnként. A petíciók nem érnek semmit. Olcsó játék hülye gyerekeknek gyakorlatilag minden petíció, el egészen az Európai Uniónak összegyűjtött egy millió, magyar jogokért összegyűlt aláírás is végső soron, mert ugye kidobják a kukába.
Hát nyilván, mindenféle nyilvános tereken ha szóba kerül, akkor a magam módján dohogok, de hát
PK: – Mit ér viszont az, hogy ön nagyon sokszor odaszól embereknek fészbukon, kritizálja őket? Van ennek így értelme, és lesz ebből valami olyan megoldás, ami hasznos lehet? Mit gondol?
NI: – Én amit nem tartok elfogadhatónak és úgy mellbe vág, akkor én ott azon nyomban lereagálom, hogy szerintem ez nincs így, és azért szoktam érvelni is, tehát nem csak úgy, nem annyi van, hogy valaki ír egy marhaságot, s akkor azt mondom, hogy menj az anyádba, hanem mondok rá valamit, viszonylag választékos stílusba, adott esetben elég keményen, és meg is indoklom az álláspontom. Ha reagál, s kialakul egy csevegés, akkor én ott érvelek végig, tehát nem csak azt mondom, hogy hallgass, hallgass, hallgass, mert annak nyilván nincs értelme. Szerintem ez egy pedagógusreflex. Azt hiszem.
PK: – És utána megjön a várt eredmény?
NI: – A fenét. Hát az ember nevelhetetlen.
PK: –
NI: – De komolyan. Régen, régen, nagyon régen olvastam, hogy az ember 15 éves korára kialakul 50%–ra, 18 éves korára 75%-ra, és utána, amikor már ép észnél van, majdhogynem felnőtt – ugye most azt mondják, hogy 30 éves korára se felnőtt –, utána még egy picit alakul, de csak picit, tehát nem lehet. Aki felnőtt ember azon már úgyse lehet, annak annyit ér az ilyen típusú odamondás
PK: – Hozzászólás.
NI: – hozzászólás, mint falábnak a sós borszesz. Tehát nem fog megváltozni. Szerencsés esetben rácsodálkozhat, hogy jé, ilyen hülyén is lehet látni a világot. Ennyi.
PK: – Magával szembe is ilyen kritikus?
NI: – Hát persze, miért ne? Én magamról legalább olyan rossz bizonyítványt tudok kiállítani, sőt még rosszabbat, mint akárki más.
PK: – Mivel elégedetlen?
NI: – Mindennel, ami nem úgy van, ahogy lennie kellene.
PK: – De önmagával kapcsolatban mivel elégedetlen?
NI: – Önmagammal… Viszonylag rendetlen vagyok.
PK: – Miben látszik, hogy otthon nem tudom, szanaszéjjel hagyja a kávéscsészét…
NI: – Hát időnként mondja a feleségem, hogy tedd el, tedd el, tedd el. A számítógép mellett gyűlnek, gyűlnek, gyűlnek a kupacok, és akkor ugye van évenként a húsvéti meg karácsonyi nagytakarítás, meg még legalább kétszer el kell onnan rámolni, mert rontja az asszonynak a kilátását de ennyi. Azért viszonylag nem vagyok én rendetlen, de biztos, hogy lehetnék rendesebb is.
PK: – És mi az, amivel elégedett önmagával szemben?
NI: – Á, semmivel. Nincs. Hát miért lennék elégedett? Elvégzem a dolgom. Az a dolgom, hogy csináljam meg, és csókolom.
PK: – Abban mondjuk, hogy van kitartása, hogy ezeket, mikor elkezdi ezt a könyvet, tudja hogy végigcsinálja.
NI: – Ez nem megelégedettség kérdése.
PK: – Hogy felnevelt két gyermeket.
NI: – Igen, felneveltük a feleségemmel a két gyereket. Köszönjük szépen, jól vannak. Itt vannak, A szakmájukból élnek meg. Tisztességes szakmájuk és abból eredő jövedelmük van. Jól vannak.
PK: – Tehát akkor lehetne elégedett is.
NI: – Nem a jó szó. Jól esik azt látni, hogy rendbe vannak. De nevezhetjük, na jó, az hogy jólesik nevezhetjük elégedettségnek is. Végső soron igen, na.
PK: – Ugye most már nagytata is?
NI: – Igen, van egy két éves, egy hat éves, egy nyolc éves és egy tíz éves unokánk.
PK: – Isten éltesse őket!
NI: – Köszönjük.
PK: – Milyen nagytata szerepben lenni?
NI: – Érdekes, mert kíváncsi unokáink vannak, s nyilván, ahogy nőnek a kíváncsiságuk is gyarapszik, és jóleső érzés azt látni, hogy vannak dolgok, amivel engem keresnek meg, mert tata te ezt tudod. Ez így érdekes.
PK: – Például miben? Legutóbb?
NI: – Ó, hát Csongor, a legnagyobb unokánk rengeteget olvas, odaáll az általa már elolvasott könyvek mellé, és azok magasabba, mint ő. Olyan egy méter harminc most, mondjuk. Ebből adódóan tele van mindenféle információkkal, és akkor jön, és kérdi. A múltkor otthon két lombik felhasználásával pálinkát főztünk. Ő rakta össze. Hozta ezt a lombikot, hozta azt a lombikot, minden megvolt, s csináltuk, benn a konyhába.
PK: – Azt mondta itt a legelején, hogy húsz olyan ember van, akivel – általában – mindenki tartja a kapcsolatot szorosan. Az ön esetében kik tartoznak ebbe a húsz emberbe?
NI: – Ebbe a húsz emberbe a család, a két gyerek, a menyünk, a feleségem, azon kívül akikkel könyveket buherálunk, Fekete Karcsi a Kölcseytől, Király András a Szabadság-szobor Egyesülettől, aztán tavaly volt az Alma Materes kötet, akkor az Alma Materesekkel. De nagyon szűk baráti kör, akikkel összejárnánk az most már nincs. Régebben volt de most más nincs.
PK: – Most inkább a családon van a hangsúly talán? Vagy mindig is a családon volt?
NI: – Nem. A család az mindig központi szereplő volt, mert hát a család, meg minden, ami a portán van az fontos, azon kívül pedig sok emberrel beszélünk, találkozunk. Miközben nem járunk össze most már úgy rendszeresen senkivel, senki olyat nem tudok, akivel haragban lennénk. Tehát így, együtt fut a két dolog.
PK: – Van-e bármi, amit hiányol a napjaiból?
NI: – Nem hiányolok semmit. Nem, tényleg nem. Volt, amikor mondtam, régen, inkább viccből, hogy el kellett volna menjek Új Zélandra pásztornak, de az már elmúlt, de például külföldre se akarok menni, tehát világot látni.
PK: – De valamikor fontolgatta, hogy elköltözzön?
NI: – Nem. Sosem fontolgattam. Eszembe nem jutott. Ezt inkább viccből mondtam, ha nem mentem el ’90-ben Új Zélandra birkapásztornak, most már nem megyek sehova. Nem, eszembe nem jutott, hogy bárhova mennem kéne. Jó nekem itt. Elvagyok.
PK: – És ez a nagyon szoros magyar kötelék, a magyarsághoz való kötődés ez honnan jön?
NI: – Otthonról, meg az iskolából. Otthon, nálunk gyerekkoromban Nagyvarjason csak magyar nótákat meg népdalokat énekeltek a lakodalomban, irredentákat meg nem irredentákat is, azokba nőttünk föl. Aztán az iskolában Tornyán Molnár Jakab volt a magyartanárunk, szerettük, meg szerettem, az Ujj házaspár tanított, aztán Aradon Ficzay, Kovách Géza, Miska bácsi, Erdélyi Karcsi, tehát innen van ez mind.
PK: – És ezt próbálja meg továbbadni is, ha jól érzem, akár a tanítványainak, akár a családnak?
NI: – Hát nem biztos, hogy továbbadom. Vagy úgy egyáltalán. Én végzem a dolgom, aztán hogyha valakit ez megihlet, nem biztos, hogy ez a jó szó rá, elkapja ez a dolog, akkor ez rendben van, ha meg nem, hát Istenem. Nem.
NI: – Najó, akkor legyen egy rózsaszín szó.
Disznóvágás.
Legutoljára disznót 2010 decemberébe vágtam. A disznóvágás az mindig egy családi buli volt. Gyerekkoromban is, meg felnőtt koromban is. Hajnalban fölkeltünk, levágtuk, megpörköltük, földolgoztuk, este megettük a finom vacsorát, anyám hájas tésztát sütött, mit tudom én.
PK: – Melyik volt a legfinomabb falat a disznóvágáson?
NI: – Disznóvágáson? Az érdekes, amikor a töltött dolgokat készíti az ember, és akkor a májast kikavarja, megkóstolja, a kolbászt kikavarja, megkóstolja azt a nyers húst, van, aki megborzad tőle de én szeretem.
PK: – Mit eszik legszívesebben?
NI: – Mindent.
PK: – Egy kedvenc étel csak van.
NI: – A frissen szedett borsóból készült borsóleves például finom. Finom a jól elkészített zöldpaszúj leves csülökkel. Finom a nem túl édes torta. De szeretem a szavarint is.
PK: – És ezeket ön készíti, a felesége?
NI: – Az a helyzet, hogy tudok főzni. Nagyanyám főszakács volt, anyám is jól főzött, feleségem is jól főz. Mostanában már ritkán főzök, egy dolog az rám marad, az az egész éjszakás sült hús, azt én rakom össze, én rakom be, és aztán reggel kiszedjük a kemencéből és annál finomabb húsétel nincs. Teszünk karikára vágott vöröshagymát, hogy ne a tesihez tapadjon a hús, befűszerezzük a húst, alá öntünk negyed liter fehér száraz bort, rátesszük a fedőt, betesszük a sütőbe, 9–10 órát bent van a sütőben 90 fokon, másnap reggel kikapcsoljuk, délbe még jó langyos, kicsit délben éppen még lehet melegíteni, ki lehet tenni az asztalra tepsistől, káprázatosan finom.
PK: – Az biztos. De van egy valamilyen alkalom, amire készül?
NI: – Többnyire amikor összejön az egész család, akkor több is fogy, és akkor szoktunk ilyet. De volt már olyan is egyszer például, ezelőtt jó néhány évvel, a feleségem reggel arra ébredt, hogy fatörzs torta volt az asztalon. Csináltam ilyet is.
PK: – Mi a hosszú házasság titka?
NI: – A hosszú élet.
PK: – Jó válasz.
NI: – Nyilván, az alapösszetevő a hosszú élet, azon kívül pedig megbeszéljük, amit meg kell beszélni, tudomásul vesszük, hogy a másik olyan, amilyen, mert másképp nem működik. Más nem kell hozzá. Semmi más nem kell hozzá.
PK: – Hisz a sorsban?
NI: – Nem.
PK: – Olvasás közben át szokta ugrani az unalmasabb részeket?
NI: – Nem, én minden betűt elolvasok, amihez hozzáfogok mindent elolvasok.
PK: – Romantikusnak tartja magát?
NI: – Nem igazán, de valamennyi van bennem.
PK: – Babonás?
NI: – Nem.
PK: – Játszik valamilyen hangszeren?
NI: – Nem.
PK: – Szokott naplót írni?
NI: – Nem.
PK: – Szereti a sört?
NI: – Megiszom.
PK: – Szed vitaminokat?
NI: – Nem.
PK: – Szokott sírni filmeken?
NI: – Áh.
PK: – Szeretne újra gyerek lenni?
NI: – Talán igen, de úgyse lehetek. Reinkarnáció nincs, úgyhogy
PK: – De hány éves korba menne vissza, a hány éves Istvánhoz?
NI: – Mit tudom én. Az óvodában már jó volt.
PK: – Kipróbálni újra kicsit óvodás lenni?
NI: – Jó volt ott Lelik Anival. Az iskolában is viszonylag jó volt, mondjuk amikor a tanítónéni a térképpel utánunk suvasztott az nem volt olyan kellemes,
PK: – Remélem az a Ládás beszélgetés is jó volt, vagy jó esett.
NI: – Jó volt…
