A helyi sajtó beszámolt a 2018. január 25-ei eseményről.
A kitüntetett Jámbor Ilona megkért, hogy az eseményen ismertessem a munkásságát. Lentebb található a fölolvasott laudációm.
Márkus János a Kölcsey Egyesület titkára, Berecz Gábor ügyvezető elnök, Kocsis Rudolf díjazott, Nagy István, Jámbor Ilona díjazott, Puskel Péter Kocsis Rudolf laudálója, Fekete Károly alelnök
2017. november 10-én válaszoltam Juhász Bélának az aradi lakásukban feltett kérdéseire. Az interjú az aradi Nyugati Jelen 2018. január 4-ei „Nem tűrtem azt, hogy igazságtalanságok érjenek” (I.) és 5-ei számaiban jelent meg „Nem tűrtem azt, hogy igazságtalanságok érjenek” (II.).
– Tudom, hogy millió dologgal foglalkoztál, foglalkozol Pécskán. Szeretnéd, hogy az utókor szobrot állítson majd neked?
– Nem szeretném. Nekem nem kell szobor. Én nem pénzért dolgozom. Kizárólag azért teszem azt, amit teszek, hogy jól érezzem magam. Ennyi az önzés benne, semmi más.
– És jól érzed magad?
– Abszolút!
– Minek tartod magadat? Pécskainak, Arad megyeinek, erdélyinek, romániainak, európainak?
– Amikor 1980-ban benősültem Pécskára, nagyon rövid időn belül rájöttem, hogy én pécskai sosem leszek. Ugyanis az a pécskai, akit én akkor megismertem, az egy igen zárkózott, a szomszédjával is ritkán szóba álló embertípus. Nagyvarjason, ahol én felnőttem, emlékszem, hogy egyszer hajnali ötkor, amikor anyám dagasztani kezdte a kenyeret, rájött, hogy nincs elég só otthon. Felébresztett, s elküldött Ökrös Bözsihez, hogy kérjek tőle egy marék sót. Hajnali ötkor… Ez Pécskán elképzelhetetlen…
– Mi ennek a magyarázata?
– Nagyvarjas sokkal szegényebb település volt, mint Pécska. Biztos emiatt is egymásra utaltabbak voltak ott az emberek. Közben lehet, hogy én is ugyanolyan pécskai lettem, mint akiket ott találtam. Nemrég egy interjú során megkérdezték, mit jelent nekem a haza? Rávágtam: a Kárpát-medencét. Nem vagyok én a fellengzős felfogás szerinti európai. Sima kárpát-medencei magyar vagyok. Sem több, de semmivel sem kevesebb. 1989. december 28. után egy csomó közösségi tevékenységbe belekezdtem. Először is kezdeményeztem a Pécskai RMDSZ-szervezetnek a megalakítását. 2005-ig elnöke voltam.
– Előtte nem szerveztél semmit?
– Azelőtt nem léteztem. Jártam dolgozni, ennyi. Nem voltam párttag, gyűléseken sem kellett részt vennem, kivéve a kötelező párttanfolyamot az iskolában, havi egy idióta gyűlést. ’90 után kezdtem „mozogni a prérin”. 1992–2004 között Pécska RMDSZ-es, főállású alpolgármestereként dolgoztam. Kétszer két-két évig az Arad megyei RMDSZ előbb önkormányzati-, majd művelődési alelnöke voltam. 1993–95 között a Szövetségi Képviselők Tanácsa, az RMDSZ országos döntéshozó testületének voltam a tagja. 2008-ban kiléptem az RMDSZ-ből.
„Elvégezni a fizikát, jó dolog; nehéz egyetem”
– Miért választottad a fizikát, amikor egyetemre mentél?
– Nem választottam a fizikát… Sosem voltam jó tanuló. Felvételiztem a 3-ba, 135-ből harminckettediknek jutottam be. Kilencedikben Fábián tanította a fizikát, majd 10–12-ben Erdélyi Károly. Viszonylag jó feladatmegoldó vagyok, van érzékem hozzá. Végső soron ebből építkeztem, amióta vagyok. A fizika jól ment. Elég jó voltam matematikából is, és csak tűrhető kémiából. Nem jutottam be a vegyészmérnökire Temesváron. Őszire csak a Tudományegyetemen maradt hely fizika–kémián. Bejutottam. Elvittek katonának. Mikor visszajöttem, kiderült, hogy megszűnt a fizika–kémia. Mindenkit áttettek a fizikára. Én kifejezetten jól jártam. Elvégezni a fizikát, jó dolog; nehéz egyetem.
– Toró Tibor professzor tanított?
– Nála államvizsgáztam a földönkívüli civilizációkkal való kapcsolatfelvétel lehetőségeiről.
– Nem lett volna szerencsésebb számodra, hogy valamilyen humán szakra iratkozzál, mint szociológia, történelem vagy irodalomtörténet?
– Biztos, hogy nem. Mindenféle humán tárgyból gyenge voltam.
– Arra nem gondoltál, hogy be gyere tanítani valamelyik aradi magyar iskolába?
– Eszembe nem jutott. Miután befejeztem az egyetemet, a pécskai pionírház elektronikaiszakkörének irányítói állását kaptam meg. Utána egy évet Tornyán, majd négy évet a pécskai magyar iskolában tanítottam. Aztán visszakerültem a pionírházba. ’90 után kaptam 8 órát a pécskai román líceumban, és 10 órát a magyar iskolában. Azóta ennek a két iskolának a kinevezett tanára vagyok… Nem volt értelme bejönnöm Aradra, a feleségem pécskai; ’80-ban megesküdtünk, ’81-ben házat vettünk, ’90-re rendbe tettük, gyermekeink születtek. Ingázni nem akartam. Fárasztó lett volna.
– Nem vagy túlságosan elszigetelődve ott, Pécskán?
– Egyáltalán nem vagyok elszigetelődve. Viszonylag magamnak való fazon vagyok, nem vagyok bratyizó alkat, és magam szeretem elvégezni a dolgomat. Ha kitűzök magam elé egy célt, azt elérem, megcsinálom a tőlem telhető maximalizmussal. Ha szükséges, igénybe veszek segítséget is. De mindenképpen megvalósítom azt, amit akarok. Például a Kölcsey Egyesületnek tördelem a könyveit – Pécskáról. Az internet világában ma már nem számít a távolság.
„Rengeteg dolgom lenne még; vannak ötleteim”
– Mi mindennel foglalkozol mostanában a tanítás mellett?
– Sok mindennel. Tördelek könyveket, ha megkérnek, évente szervezek Klebelsberg-napot. Újabban Herczeg Ferenc került be a képbe, akiről igen keveset tudunk. Valamikor egy napon említették Gárdonyival, Mikszáthtal és Jókaival. ’45-ben indexre tették, nem adták ki, tananyagba nem került be, a magyar köztudatból Herczeg Ferencet egyszerűen kiiktatta a kommunizmus.
– Hogyan kötődött ő Pécskához?
– 1920 előtt tizenkét évig Pécska országgyűlési képviselője volt a budapesti Parlamentben. Talán neki is kéne egy emléktábla, a másik öt meglévő, Pécskához kötődő személyiség táblája mellé. Ezen gondolkodom.
– 2011-ben kaptam tőled egy CD-t, amelyen digitalizáltad Arad vármegye monográfiájának hat kötetét. Mondanál erről valamit?
– Mindent digitalizáltam, amit magyar forrásként használnak pillanatnyilag az Aradot kutatók. Már 2000-ben és 2009-ben készítettem Klebelsberg-CD-t, 2013-ban Somogyi Gyula Arad vármegye községeinek leírását és más jelentős, Arad megyéhez szorosan kötődő munkákat. A helyi Kálmány Lajos Közművelődési Egyesülettel, melynek most az elnöke vagyok, dr. Pálfi Sándor akkori elnökkel, kezdeményeztük a helyi katolikus templom falán Kálmány Lajos emléktáblájának elhelyezését. Ugyanoda került Mester János (2010) és a Nagy Oszkár (2015) emléktáblája. Többek között honvédsír-emlékmű emelését kezdeményeztem a katolikus temetőben. Részese voltam a templomkertben található Gróf Klebelsberg Kuno-szobor felállításának. Ezenkívül tanulmányt írtam az Arad megyei magyar oktatásról. És még sorolhatnám.
– Ki finanszírozta a digitalizálásokat?
– Senki. Számítógépem van otthon, vettem egy könyvszkennert, a könyveket kölcsön kértem innen-onnan-amonnan. És azután ültem a szobában a számítógép mellett hónapokig.
– Könyvek kiadásánál bábáskodsz.
– Kiadtuk Kovách Géza Fejezetek Pécska nagyközség múltjából (1995), Apácai Bölöni Sándor Cú, vénasszony bábája (1997) és Betyárgyerek az erdőben (1999) gyűjtéseit, Stéger Sándor Magyarpécska múltjából (1999), Péter László Kálmány Lajos (2008), és a Kálmány Lajos Magyar hitvilág (2009) köteteket.
– Nyomatott munkáid is vannak.
– Megjelent Pécskáról román nyelven egy 600 oldalas monográfia; ebből 130 oldalt én írtam. Tervben van egy magyar nyelvű monográfia is. 2010-ben jelent meg a Pécskai nótafa című nótáskönyv, amelyet én szerkesztettem. 2010-ben adtuk ki a Pécskai – magyar – oktatás 1910-2010, EurópábólEurópába, című kötetet. 2013-ban a Tornyai tanítók és diákok, 2014-ben a Szabó Istvánnal közösen írt Nagyvarjasi harangszó és 2015-ben Ficzay Dénes – Kis irodalomtörténet, című könyvem jött ki a nyomdából. Rengeteg dolgom lenne még; vannak ötleteim, fizikai erőm van, szellemileg még ura vagyok az óhajaimnak, van, mit csináljak, a feleségem tűri, úgyhogy rendben van a történet…
„Azokat a dolgokat, amelyeket megcsináltam, más nem igyekezett létre hozni”
– Azt beszélik, hogy konfliktusos ember vagy. Mi ebben az igazság?
– Tizenkét és fél évig voltam alpolgármester. Azt mondták egyesek, hogy nem állok szóba az emberekkel. Ami egyáltalán nem volt igaz. Tudom én, hogyan kell beszélni a kevés iskolát végzett paraszttal, és azt is tudom, hogyan kell beszélni az egyetemi professzorral. Ahhoz sosem volt türelmem, hogy másfél órán keresztül hallgassam azt a problémát, amit már százhuszonnyolcszor végighallgattam, és megoldást is javasoltam rá. A politikus hímel-hámol, hízeleg, hogy a polgár elégedetten hagyja el az irodáját. Én nem ez a fajta vagyok. Ezért is koptam ki a politikából. A közéleti tevékenységemben is úgy kezelem a helyzeteket, mint egy fizikafeladat megoldásakor: megvannak a peremfeltételek, megvan rá a megoldási algoritmus, ráteszem, és van pontos, jó végeredmény. Ennyi.
– Nem érzed magad magányos farkasnak?
– Nem, de nem igénylem a falkát sem. Igénylek segítséget ahhoz, amit nem tudok megoldani. Amit meg tudok oldani, azt inkább megoldom egyedül. Azokat a dolgokat, amelyeket megcsináltam, más nem igyekezett létre hozni.
– Van sok barátod?
– Rengeteg ismerősöm van. Barátom egy-kettő, és az elég.
– Irigyeid vannak-e?
– Nem tudom, nem is érdekel. Én dolgozom, a munkát soha senki nem irigyeli.
– Szeretnek az emberek?
– Vannak, akik igen, és biztosan vannak, akik kevésbé.
– Diákjaid tisztelnek?
– Szerintem igen.
– Jóban vagy szomszédjaiddal?
– Velük sem volt sohasem konfliktusom a mindennapi életben. Nekem akkor vannak konfliktusaim, amikor valakik állítanak valamit, ami szerintem hülyeség. Akkor én szemtől szembe megmondom: Komám, ez hülyeség!
– Te szereted az embereket?
– Igen. Miért ne szeretném őket? De számolok azzal, hogy olyanok, amilyenek. Mindenki emberből van, gyarló meg hiú, meg dolgos, meg lehetetlen, vagy a szívét odaadja neked… Rengeteg embert megismertem kicsi gyerekkoromtól mostanáig.
„Soha nem akartam senki hasonmása lenni”
– Vannak példaképeid?
– Olyan értelemben nincs példaképem, hogy olyan szeretnék lenni, mint valaki. Voltak olyan emberek, akikről állítom, hogy érdemes követni a példájukat. Nem véletlen az, hogy én ápolom Pécskán Klebelsberg Kuno emlékét, nem véletlen az sem, hogy javasoltam, legyen Pécskán emléktáblája Nagy Oszkárnak. Jelenleg Nagy Oszkár a legvásároltabb nagybányai festő. Különben 63 évesen nincs szükségem példaképekre. Gyerekkoromban sem voltak. Soha nem akartam senki hasonmása lenni. Olyan vagyok, amilyen vagyok. Elég nekem önmagamat elviselni.
– Elismerik munkádat?
– Kapok elismerő szavakat sokfelől, érzem azt, hogy egyetértenek azzal a megközelítési móddal, ahogy én közelítem meg a világot. Ennyi nekem elég. Ilyen értelemben van erkölcsi megbecsülés. Anyagi megbecsülésre soha sem fókuszáltam. Azt tanultam otthon gyerekkoromban, hogy annyi elég, amennyi van. Például, én nem tettem le a fokozati vizsgáimat, hogy nagyobb legyen a fizetésem. Bár ebbe több tényező közrejátszott.
– Kaptál-e valamilyen hivatalos kitüntetést?
– Nem. Nincs is rá igényem. És van olyan kitüntetés, amit nem is szívesen fogadnék el. Mert már olyanok is megkapták, többen, akik szerintem véletlenül sem arra valók. Minthogy engem azokkal említsenek egy lapon, inkább ne tüntessenek ki!
– Abszolút egyet értek. És tudom, hogy ez nem nagyképűség részedről.
– Tisztában vagyok azzal, hogy mindaz, amit eddig megvalósítottam, mennyi és milyen ahhoz képest, amit azok megcsináltak, akiknek már adtak valamilyen színes kartonlapot. Álljon sorba mindaz a 128 személy, aki legalább annyit tett Arad megyében magyarként, magyarul, magyarokért, mint én. Lássam itt mind a 128-at! Akkor beállok 129-iknek. De csak akkor!
„… a slendriánságot irtani kell!”
– Egyszer, amikor egy asztal körül ültünk, egy tiszteletre méltó, nyugalmazott tanárismerősünk „főcenzornak” javasolt téged. Azaz, azt szorgalmazta, hogy minden, Arad megyében nyomtatásban megjelenő írást olvass el, és ha megfelelőnek tartod, engedélyezd a megjelenését. (Ugyanúgy, mint az átkosban.) Te akkor elutasítottad ezt a javaslatot. Miért?
– Az illetőnek megvannak a maga megcsontosodott, fixa ideái. Remélem, nem sértem meg ezzel. Egyet értek azzal, hogy vannak bizonyos típusú szövegek, amelyek talán jobb lenne, ha nem jelennének meg, mert olyan értékvilágot képviselnek, ami senkinek sincs hasznára. Viszont attól kerek a világ, hogy azok is vannak. Persze a slendriánságot irtani kell!… Én nem vállaltam el a feladatot, mert nem vagyok bölcsész. Fizikatanár vagyok. És végzem a magam dolgát.
„A hazai magyar közoktatás magyar tannyelvű román közoktatás”
– Vannak kedves emlékeid egykori iskoláiddal vagy az egyetemmel kapcsolatosan?
– Bentlakó voltam ötödiktől felfelé. A bentlakó életnek megvan a maga varázsa. Mindig jól éreztem magam az iskolában.
– Rossz gyermek voltál?
– Nem. Jámbor, aki még tanulgatott is.
– Lázadó voltál?
– Igen. Hogyha a tyúkszememre léptek, akkor visítottam. Nem tűrtem azt, hogy igazságtalanságok érjenek. Viszonylag merev értékrendben nőttem fel, apámnak is kifejlett volt az igazságérzete.
– Szerinted, jó úton jár jelenleg a romániai oktatás?
– A romániai közoktatás egy csődtömeg. Azt szoktam mondani, hogy az a legrosszabb vezető, aki nem akar semmit, és annál is rosszabb, aki a semmit nagyon akarja. 1990 után évente cserélték a közoktatási minisztereket. Az ilyen gyakori miniszterváltás minősíthetetlen vezetőket termel futószalagon. Oktatás kapcsán mi magyarok nagyon jó, és rettenetesen rossz helyzetben vagyunk. Volt egy Eötvösünk és volt egy Klebelsbergünk. Más referenciánk nem lehet. Ezekhez a hatalmas személyiségekhez bűn hozzámérni a romániai közoktatást. A romániai közoktatásban nincs koncepció. Olyan ez, mint amikor felépítesz téglából egy házat tízemeletesre, de nem teszel bele egyetlen köbcenti maltert, betont meg vasat sem. A legenyhébb szél elfújja. Az érettségi eredmények katasztrofálisak, a nyolcadikos tudásszintmérők képe rettenetes. Azért, mert olyan a rendszer. A rendszerhibák azért vannak, mert nincs koncepció.
– Mi a véleményed a hazai magyar oktatásról? Mit kéne tenni feljavítása érdekében?
– Semmit sem lehet tenni. A hazai magyar közoktatás magyar tannyelvű román közoktatás.
– Mégis, mit lehetne lépni?
– Legalább a természettudományos tankönyveket a magyar tannyelvű iskolákba Magyarországról kellene hozni. Tudniillik, szakmailag jobb színvonalúak, és hatékonyan lehet belőlük tanítani. Vagy: ha lenne magyar közösségi autonómia, magára lenne utalva a magyar közoktatás… Az iskola-menedzsmentnek jelenleg semmibe nincs érdemi beleszólása.
– Hogyan lehetne több gyereket vonzani a magyar iskolákba?
– Van rá egy recept: jönne több gyerek, ha egyetemlegesen érdemes lenne magyarnak lenni. Ehhez az kellene, hogy a magukat magyarnak tartók fölnézzenek a magyar kultúrára, Magyarország pillanatnyi teljesítményére. Mert akkor a szülők úgy gondolnák, hogy porontyuk akkor jár jobban, ha magyarul tanul. Akkor akár a román szülők egy része is magyar iskolába adná gyermekét.
– Miért fontos, szerinted, hogy anyanyelvén tanuljon a gyermek?
– Nagyon egyszerű: a nyelv egyfelől tartást ad, másfelől megszabja a gondolkodásodat. Egész életed a családban megtanult és beszélt nyelvre épül. Ha a gyermeket, aki mindig magyarul beszélt otthon, nagyszüleivel, szüleivel, testvéreivel, belökik az óvodába, majd az iskolába egy számára teljesen érthetetlen román közegbe, akkor az a gyermek teljesen elbizonytalanodik. Egy csomó dolog benne van a nyelvben. És saját szülei fosztják meg ettől a gyermeket. Állítom, hogy aki rosszat akar a saját gyermekének, adja más nyelvű iskolába! Ha azt szeretné, hogy használjon gyermekének, akkor olyan nyelvű iskolába írassa, amilyen nyelven otthon, a családban beszélnek. Az alapot vasbetonból kell önteni, és az az anyanyelv.
„… képesnek kell lenni a konfliktusok levezénylésére!”
– Érdekel a politika?
– 1989. december 28-án kavartam bele magam a politikába. Életem 15 évét a politikára szántam. Jól éreztem magam benne, volt egy csomó konfliktusom is, de a mai napig állítom, hogy a konfliktusos helyzetekben mindig igazam volt. Soha sem igazolódott be a másik fél igazsága. Amikor időnként írok egy-egy politikai jellegű szöveget a sajtóban, soha, egyetlen egyszer sem írt valaki válaszként ellenvéleményt. Viszont majdnem minden esetben elmondják: „Igazad van, de nem kellett volna megírnod.” Az, hogy 1947–1990 között nem volt nyilvánosság ebben az országban, máig nagy tehertétel. Hogy 1990 után sem vagyunk hívei a nyilvánosságnak, az tragédia. Tehát, vagy keressük a megoldásokat konfliktusok közepette, vagy menjünk a fenébe! Tizenöt évig, míg Pécskán RMDSZ-elnök voltam, egyszer nagy konfliktusos helyzet volt. Megoldottuk. Mindenki békében egyetértett azzal a megoldással, amelyre jutottunk. Felvállaltam és rendeztem a helyzetet. Ehhez rengeteget kellett dolgozni, a munkát el kellett végezni… És képesnek kell lenni a konfliktusok levezénylésére!
– Miért léptél ki az RMDSZ-ből 2008-ban?
– Azért, mert a feltörekvő, ifjú titánok azt mondták: kívül tágasabb! Egyetlen céljuk az volt, hogy én ne legyek tovább közöttük. Elérték. De a szervezet nem lett eredményesebb.
– Szálka voltál a szemükben?
– Igen, tudniillik én kategorikusan kezelem a dolgokat.
– Nem vagy eléggé diplomatikus?
– Egyáltalán nem vagyok nyalós, nem vagyok hízelgő, mert szerintem a dörgölőzés, a nyalás, a hízelgés mindig ártott, mindig ártani fog, és semmit sem visz előre. Vagy szembe nézünk a problémákkal, vagy vegyük tudomásul, hogy ártunk mindennel, minden szinten, egyfolytában. Vagy megoldjuk a problémát, vagy rosszul járunk! A sebet be kell gyógyítani!
– Jelenleg milyen politikai irányzat vonz?
– Üdvösnek tartom az értékkonzervatív politikát. Klebelsberg életfilozófiáját, politikai megközelítését tartom követendőnek a mai napig. Eredményesen kell dolgozni, ahol lehet, egymást támogatni, és a vadhajtásokat levágni.
„Hiszek a papírra nyomtatott betűben”
– Értek nyomot hagyó csalódások?
– Engem nem értek. Mások csalódhattak bennem, mivel nem neveltem ki magam körül utódokat. Senkit nem tudok megnevezni, aki azt a munkát, olyan ritmusban és olyan minőségben, mint ahogy én végeztem, csinálni tudná utánam. Én elértem mindazt, amit szerettem volna.
– Véleményed szerint, van-e jövője nálunk a nyomtatott magyar sajtónak?
– Hiszek a papírra nyomtatott betűben.
– Úgy tudom, hogy volt neked Pécskán egy újságod…
– Heinrich József plébánossal csináltuk. Nyolc évig tartó, szép periódus volt a Pécskai Újság. De belefáradtunk.
– Hallhatunk-e valamit családodról?
– Szüleim elhunytak. Amikor megszülettünk, nagyanyám Gyorokon volt szakácsnő. Féléves koromban Nagyvarjasra költöztünk, szüleim ott házat építettek, engem meg az ikertestvéremet felneveltek.
– Nem is tudtam, hogy van ikertestvéred.
– Ő tetőfedő bádogos Magyarországon 1990 óta… Az egyetem után én Pécskára kerültem, megnősültem. Feleségem tősgyökeres pécskai, magyartanárnő, most már nyugdíjas. Van két gyerekünk: Ákos Kolozsváron informatikus, a Csiky Gergely Főgimnáziumban végzett ő és felesége is, aki az irodalomtudományok doktora. Van náluk három unokánk: Csongor, Villő és Boróka. Lányunk topográfus, földmérő mérnök Temesváron. Ott él és dolgozik.
„… a bennünket körülvevő világ megismerhető”
– Szereted a jó zsíros, falusi házi kosztot?
– Mindenevő vagyok. De azt tartom, hogy háromszor kell enni naponta, és csak egyszer szabad jóllakni.
– Kedvenc ételeid?
– Szeretem a finom, házi süteményeket, szeretek főzni is, nagyon ritkán szoktam is.
– Mit tudsz főzni?
– Bármit. Még születésnapi tortát is. Levestésztát is gyúrtam már.
– Tartasz a háznál disznókat?
– Nem, pedig a disznóólat megépítettük valamikor. Tartunk csirkéket a húsukért, tyúkjaink is vannak folyamatosan…
– Hogy viszonyulsz a gyengébb nemhez?
– Ez húzós kérdés. Két válaszom van rá: az egyik az, hogy szeretem a szépet, a másik az, hogy időnként van olyan, hogy bókolok X-nek, Y-nak, de mindenféle cél nélkül. Nem vagyok szoknyavadász, nőcsábász. Ha valaki tetszik, semmiképp sem hajtok rá… Én a jól elvégzett munkát becsülöm, szeretem, tisztelem, és eszembe sem jut azt nézni, hogy azt férfi vagy nő végzi. De csinálja meg!
– Vallásos érzelmű vagy?
– Nem vagyok sem bigott, sem Isten-tagadó. Hiszek abban, hogy a bennünket körülvevő világ megismerhető, és igen jelentős mértékben leírható matematikai eszközökkel.
– A mai embernek szüksége van a hitre?
– Hit nélkül nem érdemes élni. Akinek van hite, az céltudatos. Aki nem céltudatos, az átvegetál a Földön, befut, kifut, egyáltalán nem fog számítani, hogy létezett. A szerencsés ember tudja, hogy honnan jött, és hova szeretne eljutni. És annak rendeli alá az egész életét. Mindent azért tesz, hogy jól érezze magát: fát vág, vagy misére megy, verset olvas vagy bibliát.
„… nem vagyunk egyedül a Világegyetemben”
– Mivel töltöd legszívesebben szabadidődet?
– Leülök a számítógéphez, fészbukozom, hozzászólok itt-ott-amott, időnként kapok hideget-meleget, arra reagálok. Elég rugalmas tudok lenni, sok mindent lenyelek, de bármit nem… Nem járok kocsmába, nem cigarettázom, nem járok nőkhöz…
– Tévézni szoktál sokat?
– Háttértévézés van nálam. Feleségem nézi olykor a televíziót, én a számítógépnél ülök, közben hallom, hogy mi van, s néha odapillantok a tévére.
– Szoktál regényeket olvasni?
– Nem. Hosszú szövegeket nem. Legfeljebb, ha szakirodalom.
– Gyorsan olvasol?
– Nem. A gyorsolvasás felületes.
– Emlékszel még a Schrödinger-egyenletre? Le tudnád írni most? Mert én nem…
– Már nem tudom leírni. Nekem elég tudnom a következtetéseit.
– Hiszel a földönkívüli élet lehetőségében?
– Hogyne hinnék. Ebből diplomáztam az egyetemen. A diplomamunkámat egyszer le fogom fordítani magyarra, és lesz belőle könyv… Szerintem nem vagyunk egyedül a Világegyetemben. Viszont soha sem fogunk más hasonlókkal találkozni. Ez biztos! Ufók nincsenek. Ezt matematikailag bebizonyították. Fizikusként meg vagyok győződve arról, hogy más civilizációkkal fizikálisan soha sem fogunk érintkezni. Mert rettenetesen messze vagyunk egymástól. Viszont elképzelhetőnek tartom, hogy az emberiség találhat másik értelmes civilizációt, és jólesően nyugtázhatja majd, hogy tényleg léteznek.
„Lelki, szellemi gazdagság vesz körül”
– Optimista vagy?
– Optimistának kell lenni! Aki nem optimista, az besavanyodik.
– Félsz az öregkortól?
– Egyelőre el sem képzelem, hogy milyen lehet az. Fizikailag, szellemileg rendben vagyok… Szerintem senki sem fél az öregkortól.
– Érzelmes típus vagy?
– Vannak helyzetek, amikor elérzékenyülök. Olykor megtörténik, hogy elcsuklik a hangom. Amikor olyasmiről beszélek, ami megérint.
– Szoktál sírni?
– Megesett, hogy sírtam. De nagyon ritkán. Például, a szüleim halálakor nem sírtam.
– Milyen a hangulatod?
– Van, amikor rendben érzem magam, van, amikor bosszankodom, mert ilyen az élet. Van, ami tetszik, és van, ami idegesít. De ezzel mindenki így van.
– Hamar felmegy benned a pumpa?
– Igen. Olykor nagyon hamar tudok nagyon mérges lenni. Olyankor kiabálok, odacsapok, viszont nagyon tudok hallgatni is. Nagyon dühös tudok lenni akkor, amikor nem ért a szóból a másik. Ha látom, hogy előbb-utóbb megértjük egymást, akkor birkatürelmű tudok lenni.
– Elfogadod a másságot?
– A természetnek vannak tévedései, azokat tudomásul veszem, viszont ne kérkedjen vele az, aki – nyilván akaratán kívül – ilyen. Tartsa meg magának!
– Alkotó emberként, ars poeticád van-e?
– Igyekszem elvégezni emberi becsülettel azt, ami szerintem az én dolgom, nem kergetek elérhetetlen célokat, de igyekszem megcsinálni azt, amihez hozzáfogok.
– Gazdag embernek érzed magad?
– Lelki, szellemi gazdagság vesz körül, anyagilag sem panaszkodhatom, mert az a kevés, amit keresünk, elég. Többre nem vágyom. Világot látni már nem akarok, voltam sokfelé.
– Boldog vagy?
– Sok mindent megcsináltam, családunk rendben van, otthon jól vagyunk, rengeteg virágunk van, azért, hogy szép legyen a kertünk. Hogy ne lennék boldog?!
Jó 22 év után került ismét a kezembe az alábbi írásom, amit 1995. nyarán, nyolc részben, június 22-e és augusztus 2-a között, 42 nap alatt, nyolc részletben közölt az aradi Jelen napilap.
Egyetlen egy személy vette a lapot. Az ő négy részes hozzászólását augusztus 10-e és 16-a között, egy hét alatt közölték. Szerzői jogviták elkerülése végett azt a válaszreakciót nem teszem közzé, csupán jelzem a megjelenés időpontjait, és indító gondolatait. 2018-as visszapillantás 1995-re részletei…