Juhász Bélát kérdeztem

2015 októberében indult a Nyugati Jelenben Juhász Béla interjúsorozata, amelyben aradi személyiségeket kérdezve azok portréit rajzolja meg. Úgy gondoltam, hogy mintegy hatvan megjelent interjú után, ideje őt is bemutatni.

2011-ben az asztalnál ülő Pellegrini Miklós mellett Juhász Béla adott elő a pécskai Klebelsberg Napon.

1950-es vagy. Hol születtél?

Aradon, a Templom utcában, és ott is laktam 21 éves koromig..

A nagyszüleidről mi jut eszedbe?

Csak két nagymamámat ismertem. A velünk lakó, engem nevelő anyai nagymamámat édes nagymamának neveztem, ő háztartásbeli volt. Szomorú asszony volt, mert a németek elvitték a háborúba a fiát, anyám öccsét, aki a háború után Franciaországban nyitott egy szabó műhelyt, majd nyomtalanul eltűnt. Az anyai nagyapám, Rónai Ferenc neves úriszabó volt, és negyvenvalahány évesen meghalt.

Az olykor meglátogató apai nagymama, a kicsi nagymama néha hozott a piacról gyönyörű rántani való – élő – csirkéket. Ő mészárszékben, majd egy kenyeret és tejet árusító boltban dolgozott, és onnan kaptuk naponta a friss félbarna kenyeret és a tejet. Juhász nagytata 63 évet élt. Őt hat éves koromban még láttam.

A szüleid hol születtek, mivel foglalkoztak?

Mind a ketten aradiak.

Anyámat, mivel valaki azt mondta, hogy német származású, a háború után 3,5 évre elvitték a Don-kanyarba Oroszországba, ahol szénbányában kellett dolgoznia. Ahogy hazajött összeházasodtak a korábbról ismert apámmal. Könyvelő volt az élelmiszernagykernél.

Apám kereskedőinas volt az Apponyi cégnél, kereskedő maradt, és nyugdíjazásáig a megyei nagy cipőraktárnak volt a főnöke.

Testvéreid?

Egy két évvel kisebb húgom van. A textil szakmában dolgozott.

Gyermekkorodra hogy emlékszel?

A Templom utcában egy 14 lakásos, kertes bérházban laktunk, és annak tágas udvarában mozgalmas, szép gyerekkorom volt. Sokan voltunk gyerekek.

Bár kétszer is jártam úszótanfolyamra a ligeti uszodába, mégsem sikerült megtanulnom úszni.

Emlékszel-e az óvónődre?

Steinhübel Böbe meg Irén óvónéni tanítottak a Zárda épületében lévő óvodában. Sokat szerepeltünk színpadon, többször én voltam a bőgatyás kaszás. Titteltóbel Emmi volt a nagy szerelmem. Az egyik szereposztásban ő volt a királylány, én meg a herceg.

Fölmerült-e, hogy román iskolába írassanak a szüleid?

Nem tudok róla.

Melyik iskolában voltál elemis?

A zárda épületében lévő iskolába jártam.

Ki volt a tanítód?

Nagyon aranyos tanító nénim volt, Oláh Erzsébet. Szerettem.

Általános iskolában ki volt az osztályfőnököd? Mi jut eszedbe róla?

Incze Irén magyar- és történelemtanár volt az osztályfőnökünk. Jó tanáraim voltak, köztük Princz Pál, magyartanár. Nagyon szerettem Kutyik Lajos földrajztanárt is. Steinhübel Zoltán biológiát, az időközben Izraelbe távozott Markovitsné, majd Kapostyákné matematikára tanított.

Nyolcadik után miért éppen a 3-as számú Középiskolába mentél?

Öt középiskola volt Aradon. Oda mentek az osztálytársak, a barátok. Volt felvételi, és nagyon jó eredménnyel, második-harmadik helyen jutottam be. Soha nem voltam első tanuló, de mindig ott voltam az első ötben. Az elsők mindig lányok voltak. Az első volt Herescu Muci, aki most Amerikában egyetemen tanít fizikát, második volt Bokor Klári, aki vegyészmérnök lett. Fejér Lalival váltakozva voltunk harmadik-negyedikek.

A ti osztályotokból a szokásoshoz képest is sokan bejutottak egyetemre.

Nagyon sokan, 28-30-an bejutottunk. Írtam is akkor a bejutókról cikket az újságba.

Kik voltak az osztályfőnökeid?

Kilencedikben Gnandt János. Tizedikben szétváltunk humán- és reál osztályra. Reálba mentem, és Réhon József lett az osztályfőnökünk, aki a XI. második évharmadától elment helyettes főtanfelügyelőnek, akitől Ficzay Dénes vette át az osztályt. Jó osztályfőnökeink voltak. Törődtek velünk, és szerettük, tiszteltük őket.

Középiskolai tanáraid közül kikre emlékszel szívesen, vagy nem szívesen?

Fizikatanáromra, Fábián Györgyre mindenképpen nagyon szívesen emlékszem. Nagyon szigorú volt. Egyszer egy hármast is kaptam tőle, mert dumáltam a padtársammal, és nem tudtam folytatni a megkezdett gondolatmenetet. Nagyon jó tanárom volt Réhon József is, akitől nagyon sok kémiát tanultam, amíg tanított, mert utána Urbán József vette át a helyét. Kovács Miska bácsi matematikatanárra is szívesen emlékszem. Réhonnak nagyon sokat köszönhetek. Ő kedveltette meg velem a kémiát. Ezért is jutottam el XI-ben a kémia olimpia országos szakaszára.

Pótórákra jártál-e?

Tizenkettedikben matematikából voltam néhányszor Matekovits Misinél, aki a nagymamám melletti házban lakott. Az utolsó két hónapban egyszer egy héten jártam Fábiánhoz. És megvolt az eredménye.

Sportoltál-e?

Az túlzás, hogy sportoltam, de benne voltam az iskola második kosárlabda csapatában. Érettségi előtt kiugrott a vállam, amit Vadász Ernő edző-tornatanárom tett helyre. Pârvulescu doktor adott egy papírt umăr drept lax post traumatic diagnózissal. Az egyetemen ezzel fölmentettek a tornaórákról.

Érettségin fizikát vagy kémiát választottál-e?

Kémiát. Jó eredménnyel érettségiztem.

A Szent Csont Klub nevű történettel találkoztál-e?

Tudtam, hogy van, és egyszer hét közben, amikor nem volt program, elhívott Tarkó Gabi, akinek a nagymamájánál volt ez, és Znorovszky Attila meg Szekeres Gábor újságírókkal megnéztük. Stramm kis helynek tűnt. A következő héten mindkét látogatótársamat kirúgták a Vörös Lobogótól, mert elmentek oda. Valószínűleg az volt a baj, hogy nem jelentették. Engem meg az iskolában kivettek óráról, és egy pasas megpróbált kifaggatni. Nem volt, mit mondanom neki, mert bulizni nem jártam oda.

Temesváron fizika-kémiára felvételiztél?

Tiszta kémiára mentem volna, tudományegyetemre, de Temesváron nem volt. Kolozsvár nekem messzinek tűnt. Magyarul felvételiztem. Írásbeli volt matematikából, fizikából és kémiából, meg szóbeli kémiából.

Milyen volt az egyetemen?

Igazi egyetemista életet nem éltem. Közel voltam Aradhoz, és szinte minden hét végén hazajöttem. Nem jártam a kollégákkal kirándulni, bulizni meg így tovább. Diákszálláson laktam, elsőben hatan, utána öten, majd négyen, és utolsó évben ketten voltunk egy szobában. Hallgattam a nagyobb kollégákra, és első vizsgáimra csak a szesszióban tanultam, aminek egy kilences lett a vége általános kémiából, amit már középiskolából tudtam, mechanikából meg matematikából viszont elhúztak. A feltételek se voltak igazán jók. Utána nekiültem tanulni, és kilences átlaggal végeztem az egyetemet. Ott szoktam rá a cigarettára, és lettem dohányos 32 évig. 2001-ben abbahagytam.

Nem volt gond a tanulás, és az egyetem se tűnt túl nehéznek. Szerettem, és jól mentek a dolgok.

Az egyetemről melyik tanáraidra emlékszel?

Legjobban Toró Tiborra emlékszem, őt nagyon szerettem, nála többször jártam otthon is, és ő is meglátogatott Aradon. Hegedűs Imrénél készítettem az államvizsga dolgozatom nemlineáris optikából, amiről ma már nem sokat tudok. Nagyon szimpatizáltam kémiából a laborgyakorlatokat irántó Rusut, szerettem az aradi származású Birăut, aki mechanikát tanított, és Salló Ervint is, aki kémiatanítási módszertant meg kémiatörténetet adott elő..

Az egyetem elvégzésekor állást kellett választanod. Hova kerültél?

Iskolás korom óta írogattam a Vörös Lobogóba, az Ifjúmunkásba… Egyetemista koromban állandó munkatársuk voltam. Megtörtént, hogy havi 500 lej zsebpénzt szedtem össze az írásból. Felajánlották, hogy jöjjek újságírónak az aradi pártlaphoz, a Vörös Lobogóhoz. Akkor nem kellett volna bemennem az állásválasztásra, mert pártvonalon kivehettek. Ez nekem megfelelt, mert az utolsó év előtt megházasodtam. Minden hét végén bementem a szerkesztőségbe. Május táján behívott a főszerkesztő asszony, és elmondta, hogy „törvényváltozás miatt” nem kérhetnek ki az újsághoz. Az úgynevezett forradalom után megtudtam, hogy azért kellett elutasítaniuk személyemet, mert 1972-ben templomi esküvőt rendeztünk. Elkezdtem érdeklődni, és Juhász Zoltán újságíró nagybátyámon keresztül eljutottam a Tanügyi Újsághoz, akik az állásválasztás után fölvettek volna partiumi regionális tudósítónak. Egész jól hangzott.

Azonban olyan volt a konjunktúra, hogy akkor, 1973-ban hozták létre az ipari szakközépiskolákat, és Aradon, a városban volt nyolc állás a tanügyben, és öt az iparban. Az UCECOM iskolát néztem ki magamnak, amit elvitt előlem Berta Károly barátom, és így a faipari középiskolát választottam.

A faipariban mit tanítottál?

Egy évharmadig inasoknak tanítottam kémiát, utána pedig teljes katedrán fizikát. Fizikából véglegesítőztem, majd II. és I. fokozati vizsgát tettem. 18 évig tanítottam ott, aztán kiléptem a tanügyből.

Magántanítványaid voltak-e?

1992-ig. Rengeteg. Jó gyerekek. Az volt nekem a minden. A mostani Moise Nicorăból és a Ghiba Birtaból a legjobb gyerekeket hozzám adták. Orvosis felvételire készítettem őket fel, meg műszakira is. Egy adott pillanatban egy hét alatt száznál több gyerek fordult meg nálam. 5-7-en ültek az asztal körül, kétóránként váltották egymást, minden nap háromtól este kilencig, szombaton déltől nyolcig. Tanítványaim közül évente bejutott az orvosira 23-25 gyerek, és mérnökire még vagy tíz. Nagyon tetszett, és szerettem csinálni. E mellett tanítottam a faipariban, amely kezdetben egész jó iskola volt, de fokozatosan legyengült, most meg már megszűnőben van.

Miért járnak egyes diákok fizetett magánórákra?

Amikor hozzám járt az a sok gyerek, több mint tíz évig, volt felvételi vizsga, az orvosin 10-11-en voltak egy helyre. Azért kellett járni, mert akkora volt a konkurencia, és nehéz erőpróba volt a felvételi.

Nagyon sok diákot küldött hozzám az aradi sztár biológiatanár, Bunescuné. Biológiából terrorral kellett őket fölkészíteni, mert kívülről kellett tudni a tankönyvet, amihez egyfolytában egy bizonyos módszertannal kellett őket stresszben tartani, teszteket íratni…

Nem volt elég, hogy valaki nagyon jó legyen, hanem vizsgázni is tudni kellett. Erre mi kellett, hogy megtanítsuk őket, mert ezt az iskolában nem tették.

Tanárként követted-e a fizika alakulását?

Egy ideig, ameddig bírtam. Érdekelt. Szakirodalmat, viszont nem olvastam. Maximum módszertant és népszerűsítő cikkeket, könyveket.

A lényeg, hogy fizikatanárként végeztem az egyetemet, és az iskolába kerülve tanárként el kellett kezdenem tanulni azt a fizikát, amit meg kellett tanítani. Ezért 3-4 évig rendszeresen készültem az óráimra, füzeteket írtam tele feladatokkal, megoldásokkal. Példatárakat nyaltam át. De az utolsó pillanatig, ha volt egy vizsga, és közölték a feladatsort, akkor azt megoldottam. Napjaink fizikájának az alakulása (fekete anyag, fekete energia, kvantumfizika) érdekel, de mélyrehatóan követni nagyon nehéz.

Ahhoz, hogy rendesen tudjak magánórákat tartani, nekem nagyon-nagyon sokat kellett dolgoznom. Naprakésznek kellett lennem a feladatokkal meg a vizsgatételekkel. De nagyon élveztem.

Hogy élted meg 1989 decemberét?

Arra emlékszem, hogy az utcánkban sorakoztak a páncélozott katonai szállító járművek – katonákkal –, a TAB-ok. Volt egy nagyon jó fejű diákom, nagyon szeretett engem, az apja magasrangú szekus volt, és tőle hallottam először a temesvári eseményekről… Amikor lövöldözéseket hallottunk, most már tudom, hogy többnyire vaktöltényeket használtak, hasaltunk az emeleti szobánkban. 25-26-án fölhívtak a szerkesztőségből, hogy menjek el a Sajtóklubba, mert lesz egy megbeszélés, ahol ott volt Cziszter Kálmán, Tokay György, Pávai Gyula és mások. Az RMDSZ szervezéséről folyt az eszmecsere. Cziszter javasolta, hogy engem is vegyenek be a vezetőségbe, amit nem vállaltam el. Soha nem szerettem gyűléseken ülni, a politikát se nagyon, és tudtam, hogy vár az a rengeteg magántanítvány, akikkel folytatnom kell, akár van Ceaușescu, akár nincs, mert tanév végén vizsga csak lesz… Kint, a téren nem voltam.

Miért lettél vállalkozó?

Már régóta izgatta a fantáziámat. A saját házunk földszintjén volt három üzlethelyiség. Annak idején apósom és anyósom mosodát és festődét működtetett. Apósom neves kelmefestő volt. Hátul most is ott vannak a már nem használt műhelyek. Volt egy kis helyiség, amelyben egy idős néni harisnyaszem-felszedéssel foglalkozott, akitől apósom nem vett házbért. Egy másik helyiségben trafik volt, azt egy szövetkezet bérelte havi hét (!) lejért. Az a helyiség, ahol a festődének volt az áruátvevése szabad volt. Úgy gondoltam, hogy csináljunk valamit, miközben továbbmegy a tanügy. Társultam Váci Gyuri volt focistával, akinek kiterjedt kapcsolati hálója volt, és egy ügyeskedő kolléganővel az iskolából. Összeadtunk pénzt és megnyitottuk a boltot az üres helyiségben. 1992-ben terjeszkedtünk. Elküldtem a nénit, megszakítottam a kapcsolatot a szövetkezettel. Hét hónap után a kolléganőt elküldtük. 1994-ben Váci is kilépett. Sokat veszítettem, mert őt ki kellett fizetnem, miközben a pénzünk áruban volt. Kölcsönöket vettem fel. Utána egyedül folytattam.

Hányban szálltál ki az iskolából?

1992-ben két évre fizetetlen szabadságra mentem a faipariból, majd kiléptem a tanügyből, mert nem volt képem tovább kérni a fizetetlent. Rosszul tettem. Utólag megbántam. Hat eladóm volt akkor, és nem hagyhattam állandó felügyelet nélkül az üzletet…

Hány évig működött a vállalkozás?

1990 májusában indítottuk a Bel Ami-t, és 2016. október 31-én zártam be az üzletet. Szép volt. Az elején nagyon szerettem.

Vállalkozóként követted-e az aradi magyar oktatás dolgait?

Támogattam az Alma Mater Alapítványt, a Szövétneket. Ha volt egy Gólyabál szívesen adtam a gyerekeknek tárgyakat, ezt-azt.

Amikor kezdett rosszul menni az üzlet, behívtak helyettesítő tanárnak fél normával a Csikybe, meg egy évig a faipariba is.

A lányomat a Csikybe adtam, és rajta keresztül megvolt a kapcsolat egykori iskolámmal. De soha nem mentem érdeklődni a lányomról, elvből. A szülői értekezletekre feleségem járt. Én győztem meg, hogy a Goldișra menjen, marketing-management-re. Negyedéven párhuzamosan beiratkozott informatikára is, amit szintén elvégzett. Mindkettőn évfolyam-első volt.

Hányban mentél vissza az iskolába?

Teljes normával 2010 februárjában, amikor kineveztek igazgatónak. Előtte több évig tanítottam ott, a cég mellett, mint óraadó.

Ki, győzött meg, hogy legyél igazgató?

Helyettesítő tanárként dolgoztam az iskolában, és 2009 szeptemberétől Király András átvette Szakács Ferenctől az iskola vezetését. Hadnagy Éva volt az aligazgató. Királyt kinevezték államtitkárnak. Ők ketten behívtak az igazgatói irodába, és elmondták, hogy igazgatónak szeretnének. Nagyon meglepődtem, mert abszolút nem számítottam rá. Közösen meggyőztek.

Gondolom, azért tettek oda engem, mert akkor épült iskolánk új szárnya, és kellett a vállalkozói tudásom meg tapasztalatom. Tárgyalnom kellett egyfolytában az építőkkel, a szerelőkkel. Be kellett rendezni az új osztálytermeket, a módszertani kabineteket, a dísztermet…

Másnap nagyszünetben jött a helyettes főtanfelügyelő, Pellegrini Miklós, és bejelentette a döntést, pedig kinevezés még sehol sem volt. Szót adott, hogy mondjak valamit. Mit mondhattam volna hirtelenjében? Csak hebegtem-habogtam.

Három és fél évig csináltam. 2013 nyarán kiderült, hogy rákos vagyok… Most, egy hónapja gyógyultnak nyilvánítottak. Írásban is.

Hogy gondoltad, mi az, amit igazgatóként megpróbálsz összehozni?

Azon voltam, hogy az épület rendesen meg legyen csinálva, és be legyen rendezve.

Arra törekedtem, hogy barátságos hangulat alakuljon ki az iskolában, hogy a gyerekek szívesen jöjjenek oda.

Voltak problémák, voltak viták, de mindig azt mondtam, hogy a gyerekeket nem büntetni, hanem nevelni kell.

Lehet, hogy túlságosan is, de utáltam a gyűléseket. Nem szerettem a vérszegény megbeszéléseket, amelyeken egyesek csak azért kértek szót, hogy saját hangjukat hallják.

Úgy vettem észre, hogy a kollégák szeretnek.

Vagyonvédelmi megfontolásból kamerákat szereltettem a folyosókra, az udvarra, a bentlakásba meg a tornaterembe, amiért balhé lett. Végül lecsillapodott a hangulat. Voltak fegyelmi problémák, amelyek a kameráknak köszönhetően derültek ki. Egyszer a gyerekek lökdösődtek a WC-ben, és összetörték a csempét. Az volt a büntetés, hogy egy héten belül állítsák vissza az eredeti állapotot. És visszacsinálták. Azóta messziről köszön nekem az a gyerek. De ha akkor kirúgtuk volna, azzal nem biztos, hogy jót teszünk.

Nagyon sok időm ment rá, mert reggel fél nyolctól este félhat-hatig bent voltam. Szombaton és vasárnap is, hol ez, hol az volt.

Utólag hogy ítéled meg ezt a három és fél év igazgatói periódusodat?

Nagyon szívesen csináltam. Értem el eredményeket is. Voltak rendellenes szokások, amelyek miatt felment a pumpa, de rendnek kellett lennie, mert a felelősség az enyém volt. Úgy gondolom, hogy a képességeimhez képest helytálltam, mint igazgató. Utána többen még vissza is sírtak. Mások meg féltek tőlem.

Közben megszoktattam a gyerekeket, hogy fizikából is érettségizzenek. 2013-ban az egyik 9,90-et, a másik 9,40-et írt. Egyikük Manchesterben végezte az alapképzést, és most Delphben mesterizik, a másik most Linzben doktorál.

Kellemetlen körülmények között távolítottak el az igazgatóságból, de Isten éltesse őket sokáig!

A betegszabadságom után a pécskai román iskolából mentem nyugdíjba. Kicsi lett a nyugdíjam, 1081 lej, de nemrég fölvettek az írószövetségbe, és kapok 50% ráadást.

Eltelt közben pár év. Időnként eszedbe jut még az iskola?

Igen. Gyakran eszembe jut. Be is szoktam lépni a titkárságra, két hónapban egyszer, amikor viszem a Szövétnek tiszteletpéldányait. Van, hogy elmegyek az unokáimért, de nem szívesen megyek be a tanáriba. Pedig a volt kollégák kedvesek, a kolléganők aranyosak.

Kikre emlékszel szívesen a Csikyből?

Nem szeretnék neveket kiemelni, mert általában szerettem a kollégáimat, kolléganőimet, jó volt a viszony, majdnem baráti. A titkársággal jóban voltam, a főtitkárnővel néha kiáltoztam, mert kihozott a sodromból, de hamar elmúlt mindkettőnknek. Ha mostanában találkozunk, ő is szívesen emlékszik vissza a munkakapcsolatunkra.

Milyennek látod a román oktatási rendszert?

Nehéz kérdés. Vannak apró dolgok, amelyekkel nem értek egyet. Eleve nem értek egyet a tantárgyversenyekkel, mert csak kínozzák a gyereket, hogy menjen a versenyre, mert akkor kap piros pontot. Ott pedig a gyerekek által megoldhatatlan versenyfeladatokat adnak a szervezők a minisztériumból. A Csikyben piros pontokat kapnak azok a gyerekek is, akik elmennek egy könyvbemutatóra, ami eleinte felháborított, de most már örülök neki, mert az a 30 gyerek nem a szerző pofájáért megy el, hanem a piros pontért, de ott van, jó helyen van, és ragad rá valami.

A román oktatás még mindig el van maradva legalább pár évtizeddel attól az oktatástól, amilyennek kéne lennie a 21. századi oktatási rendszernek. A tankönyvek is, a vizsgatételek is. Igaz, kicsit már változtak, de még mindig nem fektetnek elég hangsúlyt a diákok gondolkodásának fejlesztésére, a logikára, a dolgok gyakorlati oldalára, még mindig évszámokat kérnek a történelemtanárok, verseket kell megtanulni kívülről az irodalomórákra, kötelező jelleggel, ahelyett hogy kedvtelésből tanuljanak meg egy-egy szép verset a gyerekek. Fizikából, kémiából jelentek meg a régieknél illusztráltabb, színesebb tankönyvek, de sok tanár még mindig a lexikális tudást követeli.

Szerinted van-e erdélyi magyar oktatási rendszer?

Nem hiszem, hogy van. Az erdélyi magyar oktatás a romániai oktatásnak egy fejezete. Sajnos nincs egyénisége, pedig jó lenne, kellene, hogy legyen.

Nagyon örülök, hogy az unokáim az óvodában a magyar népdalokat énekelték.

Másképpen foglalkoznak a magyar iskolákban a gyerekekkel. Olyan évzáró meg anyáknapi ünnepségeket, farsangi mulatságot láttam a Tóth Árpád teremben, hogy meghatódtam, és nagyon tetszett. Egy-egy ilyen előadásra odavonzzák a szülőket is a díszterembe. Nem tudom, hogyan történnek ezek a román iskolákban…

A szomorú az, hogy az iskolák nem önállóak. Sem a román, sem a magyar iskolák. Teljesen alárendeltek a tanfelügyelőségnek, illetve a minisztériumnak. Csak nagyon piti dolgokban hozhatnak önálló döntéseket. Ez pedig hátráltatja a fejlődést.

Mekkorák az unokáid?

Az egyik 11, a másik 9 éves. A nagyobbik most megy ötödikbe. Még nem tudjuk, hogy ki lesz az osztályfőnöke.

Tanárként is láttad, igazgatóként is kellett találkozz vele. Milyennek látod az iskolák felszereltségét?

Nincs komoly gond. Vannak sportszerek, térképek, laboratóriumi felszerelések, vetítők. Hogy azt mennyire használják, az tanárfüggő. Éder Ottó nagyon sok mindent beszerzett, Magyarországról is annak idején…

Hogy látod az egyre inkább dívó mutatványoktatást, a rengeteg fénymásolt ezt meg azt?

Divat most. Van jó fénymásolója a Csikynek is.

Az biztos, hogy híve vagyok annak a tanításnak, ami látványos. A fizikatanár végezzen érdekfeszítő kísérleteket, a kémiatanár robbantson, füstöltesse a kémcsöveket, mert ez a gyerekeknek nagyon jót tesz. Vetítsenek filmeket. Sokkal több marad meg a gyerekben egy negyedórás film nyomán, minthogy diktálna helyette a tanár.

A fénymásolt lapok, a munkafüzetek is hasznosak lehetnek. Híve vagyok ennek, inkább, mint a sok dumának.

A tanév végi vizsgák mindig fölrázzák a közvéleményt. Hol lehet a hiba, hogy csak 60% körüli a sikeresség megyei szinten?

Sok gyereknek nem érdeke, hogy külön készüljön ezekre a vizsgákra.

Díjazni kellene az első tízet, de nem csupán értéktelen papírokkal, és biztos, hogy jobban felkészülnének a gyerekek.

Nyolcadikban lehet, hogy hatna, de az érettségitől mégiscsak függ a továbbtanulás lehetősége, és a saját életének a perspektíváját határolja be a vizsgán elért eredmény.

Az érettségi tételeknek a nehézségi fokát le kéne csökkenteni, hogy a hatos átlag aránylag könnyen jöjjön össze. A tételek között legyenek elérhető kérdések, a csúcstehetségek részére pedig kellenének szuper-nehéz feladatok is. Jelenleg ez a rendszer elijeszti a gyerekeket az érettségitől. A tételkészítők valószínűleg nem iskolai tanárok, hanem egyetemeken vagy csúcsiskolákban tanítók.

Ha már úgyis mindenkit bevesznek az egyetemekre, akkor miért legyen olyan rossz az eredménye a végzősök felének? Nem értek ezzel egyet, ugyanúgy, mint a versenyekkel sem.

Hogy látod te a Romániai Magyar Pedagógusszövetség országos és megyei szervezetét?

Azt láttam, hogy a megyei elnök gyakran bejött az iskolába. Szerveztek különféle versenyeket, nagyobb hangsúlyt fektetve az elemistákra meg az általános iskolásokra. De nemzetközi versenyek, például a Zrínyi Ilona matematikaverseny szervezésében is részt vettek. Kétévente osztogatták a Márki Sándor díjat magyar pedagógusoknak, akik valószínűleg meg is érdemelték. Tanári táborokat szerveztek. Engem még régebben be akartak szervezni az országos bizottságba, amit nem vállaltam, és végül Rogoz Mariannát sikerült meggyőzniük. Ha kellett valami szakmai tanács, akkor segítették a magyar pedagógusokat, főleg falun. Szerintem jól végezték a dolgukat.

A Nyugati Jelenben időnként Réhon József, Murvai Miklós vitaindítókat írnak iskoláink, oktatásunk állapotáról, és soha nem lett vita, nem volt hozzászólás. Miért van ez?

Szerintem elsősorban azért, mert sem Murvai, sem Réhon már nincsenek elég közel az iskolához. Sok mindenben egyetértek velük, de nem elég reális a hozzáállásuk. Ugyanúgy van, mint ahogy én magamban reklamáltam, hogy egy magyar rendezvényen miért nem vesznek részt a Csikys tanárok? Vagy csak kettő-három. Aztán próbáltam megérteni őket: messze laknak, vár rájuk a család, millió mindennapi gond, megszokták az érdektelenséget. A kétévenkénti Véndiák-találkozókon én még elkaptam, amikor a végén baráti társaságok összejöttünk, és jól éreztük magunkat, de legutóbb is már csak hat-hét jelentkező volt. Az emberek elfásultak.

Réhon és Murvai jóhiszemű idealisták, türelmetlenek is, de a jó szándék megvan bennük. Biztos igazuk van abban, hogy sokkal többet kellene tenniük a tanároknak.

Szerintem a tanítók talán közelebb vannak a gyerekekhez, talán többet tesznek, viszik őket kirándulni, ide-oda. A nagyobbaknál ritkábban történik meg ez is.

Nekem eddig volt öt könyvbemutatóm. Az elsőre eljött vagy tizenöt kolléga, a másodikra már csak kilenc és az utolsón már csak hárman voltak. Az elsőn érdekelte őket, hogy néz ki ez a szivar, aki rákos, és még nem halt meg. A következőkre sokkal hatásosabb módszerrel hívtam őket, de már nem volt annyira izgalmas a személyem, kezdtem meggyógyulni. De nem akarok rosszmájú lenni.

1989 előtt voltál-e párttag?

Voltam. Amikor szóba jött, hogy a kihelyezésnél kivesz az újság, akkor azt is mondták, hogy párttag kellene, hogy legyek. Utolsó évesen odamentem a párttitkárhoz, hogy be szeretnék lépni a pártba. Meghívtak egy egyetemi pártgyűlésre, és volt, aki felszólalt ellenem, hogy karriert akarok csinálni a párttagságból. Igaza volt. Végül nagy örömmel bevettek. Az iskolában Fehér Miki volt a párttitkár, és én a helyettese. Az volt a dolgom, hogy gyűjtsem a tagdíjat, és vezessem annak nyilvántartását. Büszke vagyok arra, hogy 18 év alatt egyszer sem szólaltam föl a pártgyűlésen.

1989 előtt kerültél-e kapcsolatba a szekuritátéval?

Gondolom, hogy szekuritátés volt, aki a Szentcsont Klub miatt faggatott.

Egyszer az iskolában behívott a legjobb barátom, Fehér Miki, igazgató volt éppen, és mondta: te, voltak itt a szekutól és érdeklődtek felőled. Mit? Érdekli őket, hogy miért lett felásva az udvarotok, mert tudják, hogy ebben a házban ’55 előtt egy zsidó ékszerész család lakott, akik kimentek Izraelbe, de akkor éppen az országban jártak látogatóban, és lehet, azért lett felásva az udvar, mert keresték az elásott aranyat. Elmondtam Mikinek, hogy azért volt az ásás, mert eldugult a mosoda lefolyója, és ki kellett cserélni a vezetéket.

Magánórán tanítottam teljesen normálisan viselkedő, tehetséges, szekus gyerekeket.

Soha nem próbáltak beszervezni.

Az RMDSZ-be mikor léptél be?

Az alakulásakor.

Középiskolásként a tanulás mellett zenéltél is. Szoktál-e még muzsikálni?

Hallgatni szoktam a zenét. Öt évig tanultam itthon akkordeonozni. A gitár divatosabb volt, és ezért egy évig azt is tanultam, ugyancsak a Doroghy bácsitól, aki motorbiciklivel járt a tanítványaihoz félórákat adni. A 3-asban megalakítottuk az Andromeda együttest. A dobos-énekes Bunda Laci a román tagozatra járt, New Yorkban nyugalmazott belsőépítész, Bercovici Vládi anyja román, apja zsidó, de magyarul beszélt, fogorvos Izraelben, Katkó Pali fiatalon meghalt, Virgil Iuga apja román, anyja magyar, így magyarul beszéltünk a zenekarban. Én szólógitáros voltam. Nagyon jó sulibulikat rendeztünk, hívtak bennünket a Slaviciba, a Ghiba Birtaba meg klubokba is. Nagyon élveztük, és pénzt is kerestünk vele. Egy fellépésért 3-400 lejt kapott a csapat, ami diákként nekünk nagyon jól jött. Utoljára 1970-ben léptünk föl a Vörös Lobogó születésnapi buliján, az Astoria szállóban.

Gyakran írsz jegyzeteket a Nyugati Jelenbe. Fölkérésre vagy ötletszerűen teszed?

Ha van ihletem, akkor írok. Elvből nem írok a migránsokról és politikai dolgokról.

Egyszer kért meg egyik kolléga, hogy számoljak be egy rendezvényről helyette, személyes okokból.

Írom az interjúkat. Már hatvan közülük megjelent kötetben is. És további négy elkészült. Itt megtörténik, hogy interjúalanyt javasolnak. Még vannak a listán, de most már kezd hígulni a választék.

Szoktál-e olvasni?

Szoktam. Olvasom a Nyugati Jelent, a facebook-ot, néha érdekes dolgokat az internetről, a Szövétnek részére beküldött anyagokat, mint szerkesztő, az Irodalmi Jelent, nagy szeretettel az UFO Magazint, a Hihetetlen Magazint, nemrég beleolvastam Schwartz Gyuri könyveibe. Voltunk egy hetet Egerben, és megkértem egy könyvesbolt eladóját, hogy mutasson egy olyan könyvet, amit mostanában sokan szeretnek Magyarországon. Egy francia írónő, Anna Gavalda könyvét ajánlotta, amit elolvastam. Modernebb felfogású, szerkesztésű, szerelmi csalódás leírása. Még adott kettőt, amiket még nem olvastam el. Az egyik Grecsó Krisztián új novelláskötete.

Másfél éve előfizetem a Jurnalul Arădeant, hogy lássam ki halt meg a megyében, és belenézek az UTA meccseiről szóló cikkekbe. Utoljára az UTA–Vagonul meccsen voltam kint, ahol 5:3-ra nyert a Vagonul. Vagy az UTA? Nem emlékszem.

Kik a kedvenc íróid, költőid?

Szeretem Esterházy Pétert, aki a kedvencem. Stanisłav Lemet, Ray Bradburyt, Salingert is szívesen olvastam. Örkény Istvánt, Karinthy Ferencet, Juhász Gyulát, Kosztolányit de Rejtő Jenőt is szeretem. Jeszenyint is a kedvencek közé sorolhatom.

Sok aradi magyar rendezvényen veszel részt. Milyennek ítéled ezek látogatottságát és közönségét?

Nagyon jó a véleményem. Aradon rengeteg a kulturális rendezvény, könyvbemutató, kiállítás megnyitó, már nem jutok el mindenikre, és most már válogatok. Döbbenetes, hogy egy könyvbemutatón – mondjuk a Jelen Házban –, megjelenik 160-180 ember. Ilyen nincs Magyarországon sem. Az úgymond sikeres szegedi könyvbemutatómon voltak 25-en, és az ott nagyon mozgó, budapesti költő haverom – Radnai István –, nagyon rácsodálkozott, mert nála csak 11-en voltak.

Jó, hogy nagyon sok a rendezvény, és a még meglévő kevés magyarságnak van miből válogatnia. Szerintem van néha abszolút nacionalista jellegű program, van kevésbé értékes könyvet bemutató esemény, és vannak számomra jók, értékesek, érdekesek is.

Befolyásolja az embereket az időjárás is, de ennek ellenére eljönnek.

Nagy dolog, hogy a színházba, Aradra elhoznak kiváló darabokat is, lásd Körhinta, volt az Operaház tavaly, eljött Gálvölgyi a Hullaégetővel, ami egy különleges darab, és jönnek szórakoztató előadások is, és tolong a közönség. Bár van barátom, aki régen átment Budapestre, hogy lásson egy-két darabot, de nem megy el Aradon a színházba. Nem használják ki eléggé a lehetőségeiket az aradiak.

Régebben álmodni nem mertünk pop- és rockkoncertekről. Falunapra jönnek a Csocseszék is, de jön Sarusi Mihály is bemutatni könyveit.

Egyre jobban aratnak sikert a falunapok.

Miért látni kevés tanárt ezeken a rendezvényeken?

Ez az örök kérdésem nekem is. Nem tudom. Szörnyű rosszul esik látni, hogy az iskola dísztermében van az esemény, és egy-két tanárnál több nincs jelen.

Sok Araddal kapcsolatos rendezvény van, és azokra se jönnek el a magyartanárok, a történelemtanárok. Mert, hogy nem jön el egy matematikatanár…

Én azt sem értem. A fiatalabbak meg a középkorúak nem jönnek el. Péter András nyugalmazott matektanár, például, el szokott jönni. Lehet olyan, hogy az iskolától, a városközponttól messze laknak, mire hazaérnek, család, gyerek, ez az, de akkor is…

Egyszer-egyszer van ilyen, de mindig?

Egyik nagyra becsült kolléganő csak színházba jön, néha, de a férje, szintén pedagógus, inkább a kiskertbe megy…

Minket 1969–73 között Ficzay Dénes, Kovách Géza és Erélyi Karcsi is hívott a Barátság Házában tartott magyar rendezvényekre. Az a tanár, aki ő maga nem megy el, az nyilván nem is hív diákokat, nem is javasol nekik eseményeket.

Ezért tisztelem mostanában Rudolf Ágit, aki tördeli és javítja is a Szövétneket, akit rávettem, hogy hozzon tanítványokat a könyvbemutatókra, és 20-25 gyerek eljön. Tudom a gyerekektől, hogy piros pontot kapnak érte, de legalább jönnek. Ugyanúgy piros pontot kapnak, ha elmennek a színházba. Valahogy kell stimulálni a diákokat. A tanárokat nem tudom, hogyan lehetne ösztönözni a részvételre.

Akiben nincs zsigeri kíváncsiság azt nehéz motiválni.

Nincs rá magyarázatom. Csak sajnálkozni tudok.

Arad magyar közművelődésével viszonylag sok intézmény foglalkozik: Nyugati Jelen, Kölcsey Egyesület, Szabadság-szobor Egyesület, Tóth Árpád Irodalmi Kör, Aradi Magyar Kamaraszínház.

Nagyon fontos, hogy a Jelen naponta megjelenik. Nem tudom, meddig fogják győzni.

Addig győzik, amíg Böszörményi Zoltán beteszi a mínuszt a kasszába.

Igen. Úgy látom, hogy még bírja.

De az újságot is csak az öregek meg az idősebbek olvassák.

Minek alapján választod ki interjúalanyaidat?

A saját véleményem alapján választom azokat, akiket arra valónak tartok, de a szerkesztőséget is megkérdem, hogy mehet, vagy nem mehet? Most az évkönyvbe írtam a Budapesti Nagycirkusz vezetőjéről, aki régi barátom. Neki előtte engedélyt kellett kérnie a minisztériumától, hisz közszereplő.

Miért zuhan a megyeszékhely, Arad magyarságának létszáma?

Zuhan Magyarország magyarsága is, mert elmennek jobb körülmények közé. Aradon, sajnos nagyon sok idős magyar ember távozik az élők sorából. És kevés az utánpótlás, a magyar gyerek. Mert kevesen nevelik magyarnak a gyereküket.

Miért jár az aradi magyar gyerekeknek szinte a fele román iskolába?

Ez a szülőknek a nagy hibája. A szülők közül sokan nem tudják azt felfogni, hogy mennyivel hasznosabb lenne a gyereknek, ha anyanyelvén tanulna. Nagyon befolyásolhatók is a szülők: szomszéd, barát, ismerős, hogy azért adja román iskolába, hogy jobban érvényesüljön. Nem azért, mert nem szeretik Petőfit, és jobban szeretik Coșbucot. Meg vannak győződve róla, hogy a gyerekük érvényesüléséhez az kell, hogy az ország nyelvén tanuljanak. Ez nagy hülyeség, mert nem igaz. De nem tudom, hogy mivel lehetne őket meggyőzni. Attól tartanak, hogy hátránya lesz a gyereküknek abból, ha magyarul tanulnak. Másrészt, van, aki magyarul tanul, elmegy egyetemre, Magyarországra vagy messzebbre, és biztos, hogy onnan már nem jön vissza ide.

Érdekel a politika?

Érdekel, információs szinten. Megnézem a híradókat, általában a magyarokat. De csak arra figyelek, ami érdekel. Politikai, gazdasági dolgok érdekelnek, de a sok rémhírtől meg a balesetektől, katasztrófáktól frászom van. Általában kíváncsi vagyok, hogy mi van a világban, mire számíthatunk.

Nagyon hazug dolognak tartom a politikát. Minden szinten. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek rendes politikusok, de nagyon-nagyon sokat hazudnak annak érdekében, hogy elérjék a céljukat. És nagyon elszomorít, hogy a tömegek csukott szemmel hisznek a hazugságnak. Ez a fájdalmas.

Mi a véleményed arról, hogy bár létezett az RMDSZ, mégis lett még két magyar párt: a Polgári Párt meg az Erdélyi Magyar Néppárt is?

Voltak ellentétek, ellenvélemények. Minden pártban van ilyen. Először klikkek alakultak az RMDSZ-en belül, az egyik nagyobb hangsúlyt akart fektetni a radikalizmusra, a másik talán jobban be akart nyalni a román pártoknak, és akkor kiváltak, mert nem tudtak meglenni együtt. Végül is eredménytelenül.

Az RMDSZ tevékenységét követed-e?

Követem. Ha az újságban vagy az interneten megjelenik róluk valamilyen információs anyag, akkor beleolvasok.

Lehetne eredményesebb ez a szervezet?

Nem tudom megmondani. Nagyon nehéz a helyzet. Nagyon kevesen vagyunk. Kis lépések politikájával, diplomatikusan apróságokat érnek el, de lényeges eredményekre nem számítok.

Szerinted miért mennek el az aradi magyar politikusok csak a saját rendezvényeikre, és a másokéra szinte senki, sehova?

Volt nekem is könyvbemutatóm, amelyre eljöttek ketten-hárman, ha külön meghívtam őket. Telítve vannak, gyűléseznek, szervezkednek – olykor eredménytelenül. Akarnak a családjukkal is lenni. A párjaik mostanában sehova se kísérik el őket.

Az autonómiáról mi a véleményed?

Húha. Hát igen. Az, hogy Székelyföldnek területi autonómiája legyen, nehéz téma. Ha megvalósulna, akkor mi lenne a szórványmagyarokkal, meg a kolozsváriakkal, temesváriakkal? Mi hasznunk lenne nekünk, aradi magyaroknak abból, hogy Székelyföldnek autonómiája van? Nem tudom elképzelni. Nem hiszem, hogy belátható időn belül elérhető az autonómia. Ami fájó, hogy már késő. Ráadásul a többségieket évtizedek óta autonómiaellenességre tanítják. Az autonómiát elfogadó románok jelentéktelen számban vannak.

Román tévét szoktál-e nézni?

Egyre ritkábban. Oda jutottam, hogy a futball világbajnokságot – a döntőt kivéve –, idén nem néztem, mert magyarul nálunk nem volt hallható. Haragszom ezért rájuk. Román csatornákon azért nem nézek filmeket, mert feliratosak.

Mik a terveid?

Szeretnék még sokat írni. Szeretnék most már olyan könyvet írni, ami valóban sikeres, amit nem csak a barátaim, ismerőseim olvasnak el, amit el lehet adni, és nem négyet vesznek meg belőle két év alatt a könyvesboltban.

Gondolkozom már egy regényen, amelynek egy része megjelent az Arad–Gyula kétnyelvű antológiában, a Kötőszavakban. De nem nagyon jut rá elég időm.

Még akarok interjúkat készíteni, jó jegyzeteket írni. Szeretném az üzlethelyiségünket kiadni, mert anyagilag segítene, és biztonságot nyújtana.

Szeretném, hogy követni tudjam az unokáim fejlődését az érettségin túl is.

Jó lenne még tanítani is, de nincs szükség az én tanításomra. Magánórák nem jöhetnek számításba, mert a fizikát levették az étlapról. Iskolában nincs szükség rám, mert kevés a fizikaóra, és sok a fizikatanár.

Barátaid között milyen a magyarok és a románok közötti arány?

Igazi barátaim már nincsenek, mert vagy elmentek külföldre, vagy meghaltak, vagy megváltoztak. Haverjaim vannak, elsősorban magyarok, de akadnak románok is, akik tisztelnek.

Már senkivel nem járunk össze. Így alakult. Úgy látom, hogy napjaink embere már csak saját magának és a családjának él.

Fizikus, kémikus képzettséggel milyen a viszonyod az istenhittel?

Hívő vagyok, de nem fanatikus. Templomjáró nem vagyok, de karácsonykor, húsvétkor elmegyünk a templomba. Nincs türelmem végigülni egy misét. Megtörténik, hogy a feleségem napközben becsal egy imára a templomba.

Nem szeretem belemártani ujjaimat a szenteltvízbe.

Hiszem, hogy létezik mindenek felett egy erő, egy energia, amely ezt az egész világegyetemet megteremtette. Nem hosszú fehér szakállú bácsira gondolok.

Hiszek a sorsban is. Meg az időjárási frontok hatásaiban.

Hiszek az energiavámpírok rossz, romboló hatásában.

Hiszek a szeretet erejében.

Hiszek a szerelemben.

Hiszek az emberekben, főleg a fiatalokban. Nagyon-nagyon szeretem a fiatalokat. Hiszem, hogy övék a jövő. Akkor is, ha sok mindenben nem értünk egyet. Ezt úgy magyarázom, hogy én maradtam le.

A feleséged is nyugdíjas?

Igen. Korábban a Közegészségügyi Ellenőrző Hivatalnál, a Sanepidnél volt laboratóriumi asszisztens.

Ha jól hallom, akkor együtt laktok a lányoddal meg az unokáitokkal.

Igen. A két srác imádja a számítógépes játékokat. És teli van a lakás legókkal. Gyűjtöttek pénzt, és vettek a szüleik nekik egy-egy laptopot is. Ügyes, jól nevelt, tehetséges gyerekek. Tegnap a kicsi feltöltötte a nagyanyja telefonjára a WhatsAppot.

A lányod és a vejed?

A vejem informatikus, a marketinges és informatikus lányom meg itthonról dolgozik, és két fiának szenteli ideje nagy részét. Viszi őket úszni, karatéra, angolra, a nagyobbat gitárórára.

Közösségi alkat, vagy magányos farkas vagy inkább?

Ez jó kérdés. Nem vagyok magányos farkas. Szeretem a közösséget. Szeretek olyan emberekkel beszélgetni, akiket erre alkalmasnak tartok. Utálom a hazugságot, a félrebeszélést, a szerepjátszást. Én őszintének tartom magamat, és akit hasonlóan őszintének látok, avval szívesen eltöltöm az időmet. Ilyen értelemben szeretek társaságban lenni.

Most már az Írószövetségbe is felvettek. Oda, magyarként, mint egy egzotikumot vettek be. De nagyon melegen fogadtak. Megadták a 2016-os prózadíjat. Tettek az írásaimból az ARCA című folyóiratukba.

Irigyeid vannak-e?

Igen. Biztos vannak, főleg az írogatók, kultúra-szervezők között. Van, akiről érzem, hogy irigy, pedig nem kéne annak lennie. Ez az ember habitusától függ, hogy hajlik-e az irigységre vagy sem. Azt hiszem, hogy az, akinek irigyei vannak, letett valamit az asztalra. Valami irigylésre méltót.

Szeretnek az emberek?

Azt hiszem, hogy igen. Kivétel persze van. A gyerekek eleve szerettek. Ma bementünk az egyik üzletbe, és egy fiatal eladónak felderült a tekintete: „Csókolom, tanár bácsi!”… Azt hiszem, hogy a kollégák nagy része is szeretett. Soha nem volt gondom a szomszédokkal, sem a családban.

Azt hiszem, megbecsültek. Én is megbecsülöm a másikat. És vannak olyanok is, akikkel nem rokonszenvezek.

Szereted az embereket?

Attól függ. Általában igen, szeretem a jó, az őszinte, a megbízható embereket. Szeretem azokat, akik engem is szeretnek. Szeretem a fiatalságot, a gyerekeket nagyon. A megengedett határok között szeretem a szép nőket.

Voltak, vannak példaképeid?

Nem mondhatom.

Elismerték, elismerik munkádat?

Hát, mit értesz elismerésen? Azt, hogy egy ismerős megállít az utcán és mondja, hogy jó volt ez az interjúd, tetszett az utóbbi jegyzeted, egyetértek veled, az valódi elismerés. Rendezvényen idősebb asszony – akit nem ismerek –, odajön hozzám, hogy tanár úr, nagyon tetszett, amit írt, kivágom az írásait és gyűjtöm. Vagy a nagyvarjasi Szabó Pista Sarkadról a Lestyán-interjú megjelenése után megdicsért. Ő, és Kövér Péter meg Puskel Péter és Böszörményi Zoltán szokott ilyet, és ez jólesik.

Más elismerés? Megkaptam az Irodalmi Jelen prózadíját 2015-re – a Száraz Köd című novelláskötetemért –, és a Romániai Írószövetség aradi fiókjának prózadíját 2016-ra, ugyanazért a kötetért.

Ennyi.

Nem vagyok Márki Sándor díjas, sem Kölcsey díjas, és nem is bánom.

Jó gyermek voltál?

Igen. Egyszer verekedtem össze a nagy udvarunkban Neluval, egy román gyerekkel, de később nagyon jó haverok lettünk.

Akkor nem is lázadtál.

Nem. Nem volt, miért. Úgy neveltek a szüleim is, és olyan körülmények között nőttem föl, hogy ne legyen közvetlen okom a lázadásra.

Életemben kétszer futballoztam. Egyszer Kisvarjason, ahol eltört az orrom, és egyszer a strandon, a homokban, mezítláb, és kitörtem a kisujjamat.

Értek nagy csalódások?

Amikor nem vettek vissza a Csikybe, és nyolc hónappal a nyugdíjazásom előtt elküldtek -„segítségképpen” – Pécskára, a Gheorghe Lazăr román tannyelvű középsikolába, és odatettek, hogy versenyvizsgázzak a helyettesítői állásra, akkor az csalódás volt. Azért elsősorban, mert nem én akartam igazgató lenni a Csikyben, meggyőztek, hogy vállaljam el, csináltam is, ahogy tudtam. De mára elsepertem az útból ezt az epizódot is.

Szerelemben nem csalódtam. Kisebb, jelentéktelen csalódások értek, de azok mindenki életében vannak.

Milyennek látod a nyomtatott magyar sajtó jövőjét?

Erről én is nagyon sok embert megkérdeztem. Pár éven belül a papírformátumról át fog térni az internetes, online változatra.

Amikor bemegyek a Jelen szerkesztőségébe, és látom, hogy milyen kevesen gyártják a lapot, akkor nagyon elszomorodom.

A magyaros, nehéz ételeket szereted inkább, vagy a könnyebbeket? Nagyevő vagy?

Nem vagyok nagyevő. Gurman vagyok. A finom, magyaros ízeket szeretem. Rászoktam a kínai kajára is. Szeretem a rántott, panírozott ételeket. Szívesebben megeszem a rántott sajtot, mint a rántott karajt. Kedvencem a rántott párizsi. Amióta megvolt a gyomorműtétem, bármit ehetek. De módjával. Megeszem a fűszeres háziszalámit is, de egyetlen szeletet egy evésre.

Főzni tudsz?

Nem. A tea a maximum. Lehet, hogy tudnék, ha megpróbálnám, de nem hagynak.

Hogy viszonyulsz a szebbik nemhez?

Mindig sokkal jobban éreztem magam hölgytársaságban, mint pasikkal. A családban is hosszú ideig a nők voltak többségben, és az iskolákban is így van.

Leülni egy kocsmába, sörözni, beszélni férfiakkal a nőkről nem szoktam soha. Nem tudok órákat beszélgetni a fociról vagy a politikáról sem.

Sokkal jobb a hölgyekkel csevegni, akár pletykálni is.

Kell-e a mai embernek a vallásos hit?

Mindenképpen kellene, de ha bemegyek a templomba, akkor látom a sok üres helyet, ami elszomorít.

Sokkal jobbak lehetnének az emberek, ha lenne egy ideáljuk. Nem feltétlenül, hogy higgyenek egy Istenben, hanem hogy higgyenek a szeretetben, a jóban.

Nem feltétlenül a papokban kell, hogy higgyenek, hanem az univerzumban, a mindenhatóban.

Szabadidődben mi a kedvenc tevékenységed?

A számítógépnél sok időt töltök. Egyre ritkábban, de még odanézek a tévé-képernyőre. Nagyon ritkán nézek meg egy műsort elölről végig.

Néha elcsal a feleségem egy sétára, a Maros-partra. Megyek szívesen. Meghallgatok egy-egy könyvbemutatót, megnézek egy kiállítást és szívesen megyek színházba. Bérletem van az Aradi Kamaraszínházba.

Gyorsan olvasol?

Lassan. Sajnos. Gyorsolvasási szakkönyvet is vettem. Az az érzésem, hogy gyorsan olvasva felületesen olvasok, és nem tudom rendesen megérteni az olvasottakat. Ezért nem szeretem a feliratos filmeket.

Hiszel a földönkívüli élet lehetőségében?

Igen. Nagyon hiszek benne. Olvastam könyveket erről a témáról. Nem mondhatom, hogy biztos vagyok benne, hogy létezik. De még senki sem bizonyította be az ellenkezőjét.

Optimista vagy?

Általában próbálok az lenni. Tudom, hogy annak kellene lennem. Próbálom nevelni magam, hogy optimista legyek. De van, amikor kicsit negatívistán gondolkodom. Akkor azt próbálom elhessegetni magamtól.

Félsz az öregkortól?

Nem vagyok rá kíváncsi. Félek a betegségtől, a tehetetlenségtől, attól, hogy mások terhére legyek. Az elhülyüléstől, a szellemi leépüléstől félek.

Érzelmes típus vagy?

Nagyon. Könnyen elérzékenyülök. Megtörténik néha, hogy tele lesz könnyekkel a szemem.

Szoktál sírni?

Mostanában nem. Visszatartom.

Könnyen fel tudnak dühíteni?

Igen. Nagyon könnyen. Olyan a személyiségtípusom. Lehet azért is, mert bika jegyben születtem. Könnyen felmegy bennem a pumpa, de aránylag hamar lehiggadok, és elnézem azt, hogy felhúztak.

A bosszúságok múló dolgok. Most már nem csinálok belőlük nagy problémát.

Egy időben, még az iskolában is, annyi mindenért ettem magamat, és rágódtam. Nem tudtam elfogadni sok mindent, aztán rendeződtek a dolgok.

A homoszexualitásról mit gondolsz?

Engem undorít a gondolata, de ugyanakkor elfogadom. Úgy olvastam régebben, hogy van született, amely ellen semmi kifogásom nem lehet, és van kialakult, amit elítélendőnek tartok.

Nincs velük semmi bajom. Vannak homoszexuális ismerőseim, akár haveroknak is mondhatom őket, de maga a gondolat nekem nagyon idegen.

Mi az ars poeticád?

Nincs ars poeticám. Nem tudnám megfogalmazni.

Gazdagnak érzed magad?

Anyagilag egyáltalán nem. Lelkileg gazdagnak érzem magam. Gazdagnak azért, mert nagyon szép életem volt eddig, nagyon sok sikert értem el, de a legnagyobb siker az, hogy meggyógyultam a rákból. Most már írásba is adták a klinikán. És én elhiszem. Ez nagyon-nagyon gazdaggá tesz engem. A feleségemmel 46 éve szép családi életet élünk. A gyerekeink, bár háromszor dolgoztak néhány hónapot Amerikában, itt vannak velünk, és ennek örülök. Az unokáim okosak, ügyesek, egészségesek.

Akkor megállapítható az is, hogy boldog vagy?

Igen. Boldog vagyok. Pontosan. Ezek után nem lehet nem boldognak lenni.

Ez az interjú a Nyugati Jelenben jelent meg: 1., 2., 3., 4.

2017-es Kölcsey-díjak Aradon

A helyi sajtó beszámolt a 2018. január 25-ei eseményről.

A kitüntetett Jámbor Ilona megkért, hogy az eseményen ismertessem a munkásságát. Lentebb található a fölolvasott laudációm.

Márkus János a Kölcsey Egyesület titkára, Berecz Gábor ügyvezető elnök, Kocsis Rudolf díjazott, Nagy István, Jámbor Ilona díjazott, Puskel Péter Kocsis Rudolf laudálója, Fekete Károly alelnök

Jámborné Cucuruzan Ilona laudációja

Cucuzan Ilonát 1969-ben vettem észre, amikor a Tornyai Általános Iskolában a Napsugártól négy író tette tisztét, és egyikük, talán Kányádi Sándor az iskola magyar tanulói előtt fölolvasta egy négysorosát, majd jutalomkönyvet ígért annak, aki elsőként elmondja kívülről. Miután a költő másodszor is megismételte versét, Ilona nyújtotta a kezét, és elmondta azt. Ő ötödikes volt, én nyolcadikos. 2017-es Kölcsey-díjak Aradon részletei…

Válaszaim Juhász Béla kérdéseire

2017. november 10-én válaszoltam Juhász Bélának az aradi lakásukban feltett kérdéseire. Az interjú az aradi Nyugati Jelen 2018. január 4-ei „Nem tűrtem azt, hogy igazságtalanságok érjenek” (I.) és 5-ei számaiban jelent meg „Nem tűrtem azt, hogy igazságtalanságok érjenek” (II.).

Aradi csevegés Nagy István pécskai fizikatanárral
„Nem tűrtem azt, hogy igazságtalanságok érjenek” (I.)

– Tudom, hogy millió dologgal foglalkoztál, foglalkozol Pécskán. Szeretnéd, hogy az utókor szobrot állítson majd neked?

– Nem szeretném. Nekem nem kell szobor. Én nem pénzért dolgozom. Kizárólag azért teszem azt, amit teszek, hogy jól érezzem magam. Ennyi az önzés benne, semmi más.

– És jól érzed magad?

– Abszolút!

– Minek tartod magadat? Pécskainak, Arad megyeinek, erdélyinek, romániainak, európainak?

– Amikor 1980-ban benősültem Pécskára, nagyon rövid időn belül rájöttem, hogy én pécskai sosem leszek. Ugyanis az a pécskai, akit én akkor megismertem, az egy igen zárkózott, a szomszédjával is ritkán szóba álló embertípus. Nagyvarjason, ahol én felnőttem, emlékszem, hogy egyszer hajnali ötkor, amikor anyám dagasztani kezdte a kenyeret, rájött, hogy nincs elég só otthon. Felébresztett, s elküldött Ökrös Bözsihez, hogy kérjek tőle egy marék sót. Hajnali ötkor… Ez Pécskán elképzelhetetlen…

– Mi ennek a magyarázata?

– Nagyvarjas sokkal szegényebb település volt, mint Pécska. Biztos emiatt is egymásra utaltabbak voltak ott az emberek. Közben lehet, hogy én is ugyanolyan pécskai lettem, mint akiket ott találtam. Nemrég egy interjú során megkérdezték, mit jelent nekem a haza? Rávágtam: a Kárpát-medencét. Nem vagyok én a fellengzős felfogás szerinti európai. Sima kárpát-medencei magyar vagyok. Sem több, de semmivel sem kevesebb. 1989. december 28. után egy csomó közösségi tevékenységbe belekezdtem. Először is kezdeményeztem a Pécskai RMDSZ-szervezetnek a megalakítását. 2005-ig elnöke voltam.

– Előtte nem szerveztél semmit?

– Azelőtt nem léteztem. Jártam dolgozni, ennyi. Nem voltam párttag, gyűléseken sem kellett részt vennem, kivéve a kötelező párttanfolyamot az iskolában, havi egy idióta gyűlést. ’90 után kezdtem „mozogni a prérin”. 1992–2004 között Pécska RMDSZ-es, főállású alpolgármestereként dolgoztam. Kétszer két-két évig az Arad megyei RMDSZ előbb önkormányzati-, majd művelődési alelnöke voltam. 1993–95 között a Szövetségi Képviselők Tanácsa, az RMDSZ országos döntéshozó testületének voltam a tagja. 2008-ban kiléptem az RMDSZ-ből.

 

„Elvégezni a fizikát, jó dolog; nehéz egyetem”

– Miért választottad a fizikát, amikor egyetemre mentél?

– Nem választottam a fizikát… Sosem voltam jó tanuló. Felvételiztem a 3-ba, 135-ből harminckettediknek jutottam be. Kilencedikben Fábián tanította a fizikát, majd 10–12-ben Erdélyi Károly. Viszonylag jó feladatmegoldó vagyok, van érzékem hozzá. Végső soron ebből építkeztem, amióta vagyok. A fizika jól ment. Elég jó voltam matematikából is, és csak tűrhető kémiából. Nem jutottam be a vegyészmérnökire Temesváron. Őszire csak a Tudományegyetemen maradt hely fizika–kémián. Bejutottam. Elvittek katonának. Mikor visszajöttem, kiderült, hogy megszűnt a fizika–kémia. Mindenkit áttettek a fizikára. Én kifejezetten jól jártam. Elvégezni a fizikát, jó dolog; nehéz egyetem.

– Toró Tibor professzor tanított?

– Nála államvizsgáztam a földönkívüli civilizációkkal való kapcsolatfelvétel lehetőségeiről.

– Nem lett volna szerencsésebb számodra, hogy valamilyen humán szakra iratkozzál, mint szociológia, történelem vagy irodalomtörténet?

– Biztos, hogy nem. Mindenféle humán tárgyból gyenge voltam.

– Arra nem gondoltál, hogy be gyere tanítani valamelyik aradi magyar iskolába?

– Eszembe nem jutott. Miután befejeztem az egyetemet, a pécskai pionírház elektronikaiszakkörének irányítói állását kaptam meg. Utána egy évet Tornyán, majd négy évet a pécskai magyar iskolában tanítottam. Aztán visszakerültem a pionírházba. ’90 után kaptam 8 órát a pécskai román líceumban, és 10 órát a magyar iskolában. Azóta ennek a két iskolának a kinevezett tanára vagyok… Nem volt értelme bejönnöm Aradra, a feleségem pécskai; ’80-ban megesküdtünk, ’81-ben házat vettünk, ’90-re rendbe tettük, gyermekeink születtek. Ingázni nem akartam. Fárasztó lett volna.

– Nem vagy túlságosan elszigetelődve ott, Pécskán?

– Egyáltalán nem vagyok elszigetelődve. Viszonylag magamnak való fazon vagyok, nem vagyok bratyizó alkat, és magam szeretem elvégezni a dolgomat. Ha kitűzök magam elé egy célt, azt elérem, megcsinálom a tőlem telhető maximalizmussal. Ha szükséges, igénybe veszek segítséget is. De mindenképpen megvalósítom azt, amit akarok. Például a Kölcsey Egyesületnek tördelem a könyveit – Pécskáról. Az internet világában ma már nem számít a távolság.

 

„Rengeteg dolgom lenne még; vannak ötleteim”

– Mi mindennel foglalkozol mostanában a tanítás mellett?

– Sok mindennel. Tördelek könyveket, ha megkérnek, évente szervezek Klebelsberg-napot. Újabban Herczeg Ferenc került be a képbe, akiről igen keveset tudunk. Valamikor egy napon említették Gárdonyival, Mikszáthtal és Jókaival. ’45-ben indexre tették, nem adták ki, tananyagba nem került be, a magyar köztudatból Herczeg Ferencet egyszerűen kiiktatta a kommunizmus.

– Hogyan kötődött ő Pécskához?

– 1920 előtt tizenkét évig Pécska országgyűlési képviselője volt a budapesti Parlamentben. Talán neki is kéne egy emléktábla, a másik öt meglévő, Pécskához kötődő személyiség táblája mellé. Ezen gondolkodom.

– 2011-ben kaptam tőled egy CD-t, amelyen digitalizáltad Arad vármegye monográfiájának hat kötetét. Mondanál erről valamit?

– Mindent digitalizáltam, amit magyar forrásként használnak pillanatnyilag az Aradot kutatók. Már 2000-ben és 2009-ben készítettem Klebelsberg-CD-t, 2013-ban Somogyi Gyula  Arad vármegye községeinek leírását és más jelentős, Arad megyéhez szorosan kötődő munkákat. A helyi Kálmány Lajos Közművelődési Egyesülettel, melynek most az elnöke vagyok, dr. Pálfi Sándor akkori elnökkel, kezdeményeztük a helyi katolikus templom falán Kálmány Lajos emléktáblájának elhelyezését. Ugyanoda került Mester János (2010) és a Nagy Oszkár (2015) emléktáblája. Többek között honvédsír-emlékmű emelését kezdeményeztem a katolikus temetőben. Részese voltam a templomkertben található Gróf Klebelsberg Kuno-szobor felállításának. Ezenkívül tanulmányt írtam az Arad megyei magyar oktatásról. És még sorolhatnám.

– Ki finanszírozta a digitalizálásokat?

– Senki. Számítógépem van otthon, vettem egy könyvszkennert, a könyveket kölcsön kértem innen-onnan-amonnan. És azután ültem a szobában a számítógép mellett hónapokig.

– Könyvek kiadásánál bábáskodsz.

– Kiadtuk Kovách Géza Fejezetek Pécska nagyközség múltjából (1995), Apácai Bölöni Sándor Cú, vénasszony bábája (1997) és Betyárgyerek az erdőben (1999) gyűjtéseit, Stéger Sándor Magyarpécska múltjából (1999), Péter László Kálmány Lajos (2008), és a Kálmány Lajos Magyar hitvilág (2009) köteteket.

– Nyomatott munkáid is vannak.

– Megjelent Pécskáról román nyelven egy 600 oldalas monográfia; ebből 130 oldalt én írtam. Tervben van egy magyar nyelvű monográfia is. 2010-ben jelent meg a Pécskai nótafa című nótáskönyv, amelyet én szerkesztettem. 2010-ben adtuk ki a Pécskai – magyar – oktatás 1910-2010, EurópábólEurópába, című kötetet. 2013-ban a Tornyai tanítók és diákok, 2014-ben a Szabó Istvánnal közösen írt Nagyvarjasi harangszó és 2015-ben Ficzay Dénes – Kis irodalomtörténet, című könyvem jött ki a nyomdából. Rengeteg dolgom lenne még; vannak ötleteim, fizikai erőm van, szellemileg még ura vagyok az óhajaimnak, van, mit csináljak, a feleségem tűri, úgyhogy rendben van a történet…

 

„Azokat a dolgokat, amelyeket megcsináltam, más nem igyekezett létre hozni”

– Azt beszélik, hogy konfliktusos ember vagy. Mi ebben az igazság?

– Tizenkét és fél évig voltam alpolgármester. Azt mondták egyesek, hogy nem állok szóba az emberekkel. Ami egyáltalán nem volt igaz. Tudom én, hogyan kell beszélni a kevés iskolát végzett paraszttal, és azt is tudom, hogyan kell beszélni az egyetemi professzorral. Ahhoz sosem volt türelmem, hogy másfél órán keresztül hallgassam azt a problémát, amit már százhuszonnyolcszor végighallgattam, és megoldást is javasoltam rá. A politikus hímel-hámol, hízeleg, hogy a polgár elégedetten hagyja el az irodáját. Én nem ez a fajta vagyok. Ezért is koptam ki a politikából. A közéleti tevékenységemben is úgy kezelem a helyzeteket, mint egy fizikafeladat megoldásakor: megvannak a peremfeltételek, megvan rá a megoldási algoritmus, ráteszem, és van pontos, jó végeredmény. Ennyi.

– Nem érzed magad magányos farkasnak?

– Nem, de nem igénylem a falkát sem. Igénylek segítséget ahhoz, amit nem tudok megoldani. Amit meg tudok oldani, azt inkább megoldom egyedül. Azokat a dolgokat, amelyeket megcsináltam, más nem igyekezett létre hozni.

– Van sok barátod?

– Rengeteg ismerősöm van. Barátom egy-kettő, és az elég.

– Irigyeid vannak-e?

– Nem tudom, nem is érdekel. Én dolgozom, a munkát soha senki nem irigyeli.

– Szeretnek az emberek?

– Vannak, akik igen, és biztosan vannak, akik kevésbé.

– Diákjaid tisztelnek?

– Szerintem igen.

– Jóban vagy szomszédjaiddal?

– Velük sem volt sohasem konfliktusom a mindennapi életben. Nekem akkor vannak konfliktusaim, amikor valakik állítanak valamit, ami szerintem hülyeség. Akkor én szemtől szembe megmondom: Komám, ez hülyeség!

– Te szereted az embereket?

– Igen. Miért ne szeretném őket? De számolok azzal, hogy olyanok, amilyenek. Mindenki emberből van, gyarló meg hiú, meg dolgos, meg lehetetlen, vagy a szívét odaadja neked… Rengeteg embert megismertem kicsi gyerekkoromtól mostanáig.

 

„Soha nem akartam senki hasonmása lenni”

 – Vannak példaképeid?

– Olyan értelemben nincs példaképem, hogy olyan szeretnék lenni, mint valaki. Voltak olyan emberek, akikről állítom, hogy érdemes követni a példájukat. Nem véletlen az, hogy én ápolom Pécskán Klebelsberg Kuno emlékét, nem véletlen az sem, hogy javasoltam, legyen Pécskán emléktáblája Nagy Oszkárnak. Jelenleg Nagy Oszkár a legvásároltabb nagybányai festő. Különben 63 évesen nincs szükségem példaképekre. Gyerekkoromban sem voltak. Soha nem akartam senki hasonmása lenni. Olyan vagyok, amilyen vagyok. Elég nekem önmagamat elviselni.

– Elismerik munkádat?

– Kapok elismerő szavakat sokfelől, érzem azt, hogy egyetértenek azzal a megközelítési móddal, ahogy én közelítem meg a világot. Ennyi nekem elég. Ilyen értelemben van erkölcsi megbecsülés. Anyagi megbecsülésre soha sem fókuszáltam. Azt tanultam otthon gyerekkoromban, hogy annyi elég, amennyi van. Például, én nem tettem le a fokozati vizsgáimat, hogy nagyobb legyen a fizetésem. Bár ebbe több tényező közrejátszott.

– Kaptál-e valamilyen hivatalos kitüntetést?

– Nem. Nincs is rá igényem. És van olyan kitüntetés, amit nem is szívesen fogadnék el. Mert már olyanok is megkapták, többen, akik szerintem véletlenül sem arra valók. Minthogy engem azokkal említsenek egy lapon, inkább ne tüntessenek ki!

– Abszolút egyet értek. És tudom, hogy ez nem nagyképűség részedről.

– Tisztában vagyok azzal, hogy mindaz, amit eddig megvalósítottam, mennyi és milyen ahhoz képest, amit azok megcsináltak, akiknek már adtak valamilyen színes kartonlapot. Álljon sorba mindaz a 128 személy, aki legalább annyit tett Arad megyében magyarként, magyarul, magyarokért, mint én. Lássam itt mind a 128-at! Akkor beállok 129-iknek. De csak akkor!

 

„… a slendriánságot irtani kell!”

– Egyszer, amikor egy asztal körül ültünk, egy tiszteletre méltó, nyugalmazott tanárismerősünk „főcenzornak” javasolt téged. Azaz, azt szorgalmazta, hogy minden, Arad megyében nyomtatásban megjelenő írást olvass el, és ha megfelelőnek tartod, engedélyezd a megjelenését. (Ugyanúgy, mint az átkosban.) Te akkor elutasítottad ezt a javaslatot. Miért?

– Az illetőnek megvannak a maga megcsontosodott, fixa ideái. Remélem, nem sértem meg ezzel. Egyet értek azzal, hogy vannak bizonyos típusú szövegek, amelyek talán jobb lenne, ha nem jelennének meg, mert olyan értékvilágot képviselnek, ami senkinek sincs hasznára. Viszont attól kerek a világ, hogy azok is vannak. Persze a slendriánságot irtani kell!… Én nem vállaltam el a feladatot, mert nem vagyok bölcsész. Fizikatanár vagyok. És végzem a magam dolgát.

„Nem tűrtem azt, hogy igazságtalanságok érjenek” (II.)

 

„A hazai magyar közoktatás magyar tannyelvű román közoktatás”

– Vannak kedves emlékeid egykori iskoláiddal vagy az egyetemmel kapcsolatosan?

– Bentlakó voltam ötödiktől felfelé. A bentlakó életnek megvan a maga varázsa. Mindig jól éreztem magam az iskolában.

– Rossz gyermek voltál?

– Nem. Jámbor, aki még tanulgatott is.

– Lázadó voltál?

– Igen. Hogyha a tyúkszememre léptek, akkor visítottam. Nem tűrtem azt, hogy igazságtalanságok érjenek. Viszonylag merev értékrendben nőttem fel, apámnak is kifejlett volt az igazságérzete.

– Szerinted, jó úton jár jelenleg a romániai oktatás?

– A romániai közoktatás egy csődtömeg. Azt szoktam mondani, hogy az a legrosszabb vezető, aki nem akar semmit, és annál is rosszabb, aki a semmit nagyon akarja. 1990 után évente cserélték a közoktatási minisztereket. Az ilyen gyakori miniszterváltás minősíthetetlen vezetőket termel futószalagon. Oktatás kapcsán mi magyarok nagyon jó, és rettenetesen rossz helyzetben vagyunk. Volt egy Eötvösünk és volt egy Klebelsbergünk. Más referenciánk nem lehet. Ezekhez a hatalmas személyiségekhez bűn hozzámérni a romániai közoktatást. A romániai közoktatásban nincs koncepció. Olyan ez, mint amikor felépítesz téglából egy házat tízemeletesre, de nem teszel bele egyetlen köbcenti maltert, betont meg vasat sem. A legenyhébb szél elfújja. Az érettségi eredmények katasztrofálisak, a nyolcadikos tudásszintmérők képe rettenetes. Azért, mert olyan a rendszer. A rendszerhibák azért vannak, mert nincs koncepció.

– Mi a véleményed a hazai magyar oktatásról? Mit kéne tenni feljavítása érdekében?

– Semmit sem lehet tenni. A hazai magyar közoktatás magyar tannyelvű román közoktatás.

– Mégis, mit lehetne lépni?

– Legalább a természettudományos tankönyveket a magyar tannyelvű iskolákba Magyarországról kellene hozni. Tudniillik, szakmailag jobb színvonalúak, és hatékonyan lehet belőlük tanítani. Vagy: ha lenne magyar közösségi autonómia, magára lenne utalva a magyar közoktatás… Az iskola-menedzsmentnek jelenleg semmibe nincs érdemi beleszólása.

– Hogyan lehetne több gyereket vonzani a magyar iskolákba?

– Van rá egy recept: jönne több gyerek, ha egyetemlegesen érdemes lenne magyarnak lenni. Ehhez az kellene, hogy a magukat magyarnak tartók fölnézzenek a magyar kultúrára, Magyarország pillanatnyi teljesítményére. Mert akkor a szülők úgy gondolnák, hogy porontyuk akkor jár jobban, ha magyarul tanul. Akkor akár a román szülők egy része is magyar iskolába adná gyermekét.

– Miért fontos, szerinted, hogy anyanyelvén tanuljon a gyermek?

– Nagyon egyszerű: a nyelv egyfelől tartást ad, másfelől megszabja a gondolkodásodat. Egész életed a családban megtanult és beszélt nyelvre épül. Ha a gyermeket, aki mindig magyarul beszélt otthon, nagyszüleivel, szüleivel, testvéreivel, belökik az óvodába, majd az iskolába egy számára teljesen érthetetlen román közegbe, akkor az a gyermek teljesen elbizonytalanodik. Egy csomó dolog benne van a nyelvben. És saját szülei fosztják meg ettől a gyermeket. Állítom, hogy aki rosszat akar a saját gyermekének, adja más nyelvű iskolába! Ha azt szeretné, hogy használjon gyermekének, akkor olyan nyelvű iskolába írassa, amilyen nyelven otthon, a családban beszélnek. Az alapot vasbetonból kell önteni, és az az anyanyelv.

 

„… képesnek kell lenni a konfliktusok levezénylésére!”

– Érdekel a politika?

– 1989. december 28-án kavartam bele magam a politikába. Életem 15 évét a politikára szántam. Jól éreztem magam benne, volt egy csomó konfliktusom is, de a mai napig állítom, hogy a konfliktusos helyzetekben mindig igazam volt. Soha sem igazolódott be a másik fél igazsága. Amikor időnként írok egy-egy politikai jellegű szöveget a sajtóban, soha, egyetlen egyszer sem írt valaki válaszként ellenvéleményt. Viszont majdnem minden esetben elmondják: „Igazad van, de nem kellett volna megírnod.” Az, hogy 1947–1990 között nem volt nyilvánosság ebben az országban, máig nagy tehertétel. Hogy 1990 után sem vagyunk hívei a nyilvánosságnak, az tragédia. Tehát, vagy keressük a megoldásokat konfliktusok közepette, vagy menjünk a fenébe! Tizenöt évig, míg Pécskán RMDSZ-elnök voltam, egyszer nagy konfliktusos helyzet volt. Megoldottuk. Mindenki békében egyetértett azzal a megoldással, amelyre jutottunk. Felvállaltam és rendeztem a helyzetet. Ehhez rengeteget kellett dolgozni, a munkát el kellett végezni… És képesnek kell lenni a konfliktusok levezénylésére!

– Miért léptél ki az RMDSZ-ből 2008-ban?

– Azért, mert a feltörekvő, ifjú titánok azt mondták: kívül tágasabb! Egyetlen céljuk az volt, hogy én ne legyek tovább közöttük. Elérték. De a szervezet nem lett eredményesebb.

– Szálka voltál a szemükben?

– Igen, tudniillik én kategorikusan kezelem a dolgokat.

– Nem vagy eléggé diplomatikus?

– Egyáltalán nem vagyok nyalós, nem vagyok hízelgő, mert szerintem a dörgölőzés, a nyalás, a hízelgés mindig ártott, mindig ártani fog, és semmit sem visz előre. Vagy szembe nézünk a problémákkal, vagy vegyük tudomásul, hogy ártunk mindennel, minden szinten, egyfolytában. Vagy megoldjuk a problémát, vagy rosszul járunk! A sebet be kell gyógyítani!

– Jelenleg milyen politikai irányzat vonz?

– Üdvösnek tartom az értékkonzervatív politikát. Klebelsberg életfilozófiáját, politikai megközelítését tartom követendőnek a mai napig. Eredményesen kell dolgozni, ahol lehet, egymást támogatni, és a vadhajtásokat levágni.

 

„Hiszek a papírra nyomtatott betűben”

– Értek nyomot hagyó csalódások?

– Engem nem értek. Mások csalódhattak bennem, mivel nem neveltem ki magam körül utódokat. Senkit nem tudok megnevezni, aki azt a munkát, olyan ritmusban és olyan minőségben, mint ahogy én végeztem, csinálni tudná utánam. Én elértem mindazt, amit szerettem volna.

– Véleményed szerint, van-e jövője nálunk a nyomtatott magyar sajtónak?

– Hiszek a papírra nyomtatott betűben.

– Úgy tudom, hogy volt neked Pécskán egy újságod…

– Heinrich József plébánossal csináltuk. Nyolc évig tartó, szép periódus volt a Pécskai Újság. De belefáradtunk.

– Hallhatunk-e valamit családodról?

– Szüleim elhunytak. Amikor megszülettünk, nagyanyám Gyorokon volt szakácsnő. Féléves koromban Nagyvarjasra költöztünk, szüleim ott házat építettek, engem meg az ikertestvéremet felneveltek.

– Nem is tudtam, hogy van ikertestvéred.

– Ő tetőfedő bádogos Magyarországon 1990 óta… Az egyetem után én Pécskára kerültem, megnősültem. Feleségem tősgyökeres pécskai, magyartanárnő, most már nyugdíjas. Van két gyerekünk: Ákos Kolozsváron informatikus, a Csiky Gergely Főgimnáziumban végzett ő és felesége is, aki az irodalomtudományok doktora. Van náluk három unokánk: Csongor, Villő és Boróka. Lányunk topográfus, földmérő mérnök Temesváron. Ott él és dolgozik.

 

„… a bennünket körülvevő világ megismerhető”

– Szereted a jó zsíros, falusi házi kosztot?

– Mindenevő vagyok. De azt tartom, hogy háromszor kell enni naponta, és csak egyszer szabad jóllakni.

– Kedvenc ételeid?

– Szeretem a finom, házi süteményeket, szeretek főzni is, nagyon ritkán szoktam is.

– Mit tudsz főzni?

– Bármit. Még születésnapi tortát is. Levestésztát is gyúrtam már.

– Tartasz a háznál disznókat?

– Nem, pedig a disznóólat megépítettük valamikor. Tartunk csirkéket a húsukért, tyúkjaink is vannak folyamatosan…

– Hogy viszonyulsz a gyengébb nemhez?

– Ez húzós kérdés. Két válaszom van rá: az egyik az, hogy szeretem a szépet, a másik az, hogy időnként van olyan, hogy bókolok X-nek, Y-nak, de mindenféle cél nélkül. Nem vagyok szoknyavadász, nőcsábász. Ha valaki tetszik, semmiképp sem hajtok rá… Én a jól elvégzett munkát becsülöm, szeretem, tisztelem, és eszembe sem jut azt nézni, hogy azt férfi vagy nő végzi. De csinálja meg!

– Vallásos érzelmű vagy?

– Nem vagyok sem bigott, sem Isten-tagadó. Hiszek abban, hogy a bennünket körülvevő világ megismerhető, és igen jelentős mértékben leírható matematikai eszközökkel.

– A mai embernek szüksége van a hitre?

– Hit nélkül nem érdemes élni. Akinek van hite, az céltudatos. Aki nem céltudatos, az átvegetál a Földön, befut, kifut, egyáltalán nem fog számítani, hogy létezett. A szerencsés ember tudja, hogy honnan jött, és hova szeretne eljutni. És annak rendeli alá az egész életét. Mindent azért tesz, hogy jól érezze magát: fát vág, vagy misére megy, verset olvas vagy bibliát.

 

„… nem vagyunk egyedül a Világegyetemben”

– Mivel töltöd legszívesebben szabadidődet?

– Leülök a számítógéphez, fészbukozom, hozzászólok itt-ott-amott, időnként kapok hideget-meleget, arra reagálok. Elég rugalmas tudok lenni, sok mindent lenyelek, de bármit nem… Nem járok kocsmába, nem cigarettázom, nem járok nőkhöz…

– Tévézni szoktál sokat?

– Háttértévézés van nálam. Feleségem nézi olykor a televíziót, én a számítógépnél ülök, közben hallom, hogy mi van, s néha odapillantok a tévére.

– Szoktál regényeket olvasni?

– Nem. Hosszú szövegeket nem. Legfeljebb, ha szakirodalom.

– Gyorsan olvasol?

– Nem. A gyorsolvasás felületes.

– Emlékszel még a Schrödinger-egyenletre? Le tudnád írni most? Mert én nem…

– Már nem tudom leírni. Nekem elég tudnom a következtetéseit.

– Hiszel a földönkívüli élet lehetőségében?

– Hogyne hinnék. Ebből diplomáztam az egyetemen. A diplomamunkámat egyszer le fogom fordítani magyarra, és lesz belőle könyv… Szerintem nem vagyunk egyedül a Világegyetemben. Viszont soha sem fogunk más hasonlókkal találkozni. Ez biztos! Ufók nincsenek. Ezt matematikailag bebizonyították. Fizikusként meg vagyok győződve arról, hogy más civilizációkkal fizikálisan soha sem fogunk érintkezni. Mert rettenetesen messze vagyunk egymástól. Viszont elképzelhetőnek tartom, hogy az emberiség találhat másik értelmes civilizációt, és jólesően nyugtázhatja majd, hogy tényleg léteznek.

 

„Lelki, szellemi gazdagság vesz körül”

– Optimista vagy?

– Optimistának kell lenni! Aki nem optimista, az besavanyodik.

– Félsz az öregkortól?

– Egyelőre el sem képzelem, hogy milyen lehet az. Fizikailag, szellemileg rendben vagyok… Szerintem senki sem fél az öregkortól.

– Érzelmes típus vagy?

– Vannak helyzetek, amikor elérzékenyülök. Olykor megtörténik, hogy elcsuklik a hangom. Amikor olyasmiről beszélek, ami megérint.

– Szoktál sírni?

– Megesett, hogy sírtam. De nagyon ritkán. Például, a szüleim halálakor nem sírtam.

– Milyen a hangulatod?

– Van, amikor rendben érzem magam, van, amikor bosszankodom, mert ilyen az élet. Van, ami tetszik, és van, ami idegesít. De ezzel mindenki így van.

– Hamar felmegy benned a pumpa?

– Igen. Olykor nagyon hamar tudok nagyon mérges lenni. Olyankor kiabálok, odacsapok, viszont nagyon tudok hallgatni is. Nagyon dühös tudok lenni akkor, amikor nem ért a szóból a másik. Ha látom, hogy előbb-utóbb megértjük egymást, akkor birkatürelmű tudok lenni.

– Elfogadod a másságot?

– A természetnek vannak tévedései, azokat tudomásul veszem, viszont ne kérkedjen vele az, aki – nyilván akaratán kívül – ilyen. Tartsa meg magának!

– Alkotó emberként, ars poeticád van-e?

– Igyekszem elvégezni emberi becsülettel azt, ami szerintem az én dolgom, nem kergetek elérhetetlen célokat, de igyekszem megcsinálni azt, amihez hozzáfogok.

– Gazdag embernek érzed magad?

– Lelki, szellemi gazdagság vesz körül, anyagilag sem panaszkodhatom, mert az a kevés, amit keresünk, elég. Többre nem vágyom. Világot látni már nem akarok, voltam sokfelé.

– Boldog vagy?

– Sok mindent megcsináltam, családunk rendben van, otthon jól vagyunk, rengeteg virágunk van, azért, hogy szép legyen a kertünk. Hogy ne lennék boldog?!

2018-as visszapillantás 1995-re

Jó 22 év után került ismét a kezembe az alábbi írásom, amit 1995. nyarán, nyolc részben, június 22-e és augusztus 2-a között, 42 nap alatt, nyolc részletben közölt az aradi Jelen napilap.

Egyetlen egy személy vette a lapot. Az ő négy részes hozzászólását augusztus 10-e és 16-a között, egy hét alatt közölték. Szerzői jogviták elkerülése végett azt a válaszreakciót nem teszem közzé, csupán jelzem a megjelenés időpontjait, és indító gondolatait.

Az reakcióra írott válaszom, és a főszerkesztői zárszó további egy hónap után, szeptember 14-én jelent meg.

2009-ben távoztam az RMDSZ-ből. Az erdélyi, romániai magyar politizálásról ma sem írnák mást, mint amit akkor írtam.

2018. január 3.

Érdek és képviselet

A háromszintű autonómia1

Jó-e? Szabad-e? Van-e értelme közösségi érdekvédelmi közállapotainkról nyilvánosan gondolkodni? Kérdem ezt egy sok vihart kavart RMDSZ kongresszus után, akkor, amikor az ott kidolgozott stratégiai fontosságú dokumentumokban új fogalmakkal találkozunk! Ki tegye? Ki teheti? Ki az, akinek meg kel tennie?

A szervezet tisztségviselőitől| elvárható a felvilágosítás. Elsősorban azoktól, akik a szervezet kongresszusok közötti döntéshozó testületének, az SZKT-nak a tagjai. Azért tőlük, mert a kongresszus által elfogadott program megvalósításának módja elsősorban tőlük függ. Az SZKT hozza meg ugyanis azokat a döntéseket, amelyek a program stratégiai célkitűzései megvalósításának taktikai lépései lesznek. 2018-as visszapillantás 1995-re részletei…

Klebelsberg és Pécska, akkor és most

A 2017. november 18-án Pesthidegkúton tartott előadásom szerkesztett változata.

Dr. Erdősi Károly: A ma délutáni utolsó, már nem előadást – ismerve az ő gondolatait, legalábbis azt mondhatom, voltam Magyarpécskán vendégeként –, hanem valami egészen különleges műfajt fogunk hallani Nagy Istvántól. Előadásának címe: Klebelsberg és Pécska, akkor és most. Hallgassuk szeretettel Magyarpécska küldöttét. Nagyon szenvedélyes előadásokat halottam mindig tőle.

Erdősi Károllyal

Nagy István – Fizikatanár vagyok, tehát bölcsészektől megszokott szöveget tőlem ne várjanak.

A vetítővásznon a Pécskai Római Katolikus Egyháznak az Aradi Állami Levéltárban őrzött keresztelési anyakönyvi kivonatából van az a csík kivágva, amelyről kiderül, hogy Klebelsberg Kuno 1875. november 13-án született, december 5-én keresztelte Keglovitz Kuno, s állítólag azért lett ő is Kuno. Szathmáry Geyza plébános keresztelte. Négy keresztneve volt: Imre, Aurél, Ferenc, Kuno. A Klebelsberg család utolsó pécskai kapcsolata 1885. szeptember 5-én lehetett, amikor kivonatot kértek a tíz éves Kuno születési bizonyítványáról.

Klebelsberg Kunonak az édesapja Gróf Klebelsberg Jakab József Konstantin volt, aki Székesfehérváron van eltemetve. 1875-ben az Aradon állomásozó 14. közös huszárezrednél szolgált. Tiszti minősítési lapja a Bécsi Hadi Levéltárban található.

Klebelsberg Jakab lovas baleset után 1877. július 15-én halt meg, amikor Klebelsberg Kuno egy év és nyolc hónapos volt.

Klebelsberg Kuno családfája:

Az alábbi térkép azt ábrázolja, hogy apai ágon Thumburgból, a mai Ausztria nyugati csücskéből származott, édesanyja a Siófokhoz közeli Enyingen, Klebelsberg Kuno az Arad melletti Magyarpécskán született, és élete Pesthidegkúton, Budapesten zárult.

Klebelsberg Kunonak a nevét hol így, hol úgy írják. Amint ebből a képből is kiderül, hogy ő maga ékezet nélkül használta a Kunot, azt mondom, hogy jó lenne, ha mindenki így használná.

Hogy pontosan hol született azt nem tudjuk. Csupán valószínűsíteni lehet, hogy a magyarpécskai járási székhely épületegyüttesében lehetett az apjának huszárszázadosi szolgálati lakása. Ha úgy volt, akkor valószínű, hogy az alábbi épületegyüttesben született. Amikor született, akkor az emeletes rész még nem volt meg. 1892-ben épült. Az első kép – Ruber István helyi nyomdász által kiadott levelezőlap –, körülbelül 1910-ben, a második 2010-ben készült.

Dióhéjban Pécskáról

Pécska először 1332-ben fordul elő a pápai tizedjegyzékben. Az 1500-as évek közepéről fennmaradt török adólajstromokból kiderül, hogy az akkori települést és környékét magyarok szerbek, románok és magyarok lakták.

Pécska határa igen kiterjedt, tizenhétezer hektár, amiből tizenkétezer termőföld, a többi erdő és legelő. Az alábbi térképen minden egyes apró pont egy tanya. A baloldali, a zöld rész Magyarpécska, a jobboldali Románpécska – először Rácz, majd Ó-, később Románpécska. A két településrész össze van nőve.

A képen van öt piros pont. Az úgynevezett tanyasi iskolákat jelölik. Klebelsberghez semmi közük. Akkor épültek, amikor Klebelsberg fiatalember volt, és nem, amikor 1922 után miniszterként a közoktatást irányította. Mivel kiterjedt volt a tanyavilág, és a gyermekek iskoláztatását az állam fontosnak tartotta, ezért állami tervek alapján, állami résztámogatással építettek tanyasi iskolákat is. Megjegyzendő, hogy a románpécskai határ ugyanolyan nagy, ugyanolyan sűrűn tanyásodott – itt is és ott is mintegy 450 tanya volt –, ott mégsem volt egyetlen tanyasi iskola sem.

A pécskai románok egészen 1919-ig ragaszkodtak a felekezeti oktatáshoz, és csak annyi beleszólást engedtek a magyar államnak, amennyit nagyon muszáj volt. Az Apponyi törvény után a tanítói fizetések állami kiegészítése miatt kicsit többet, de még akkor is inkább ragaszkodtak ahhoz, hogy ők inkább szegényesen, de románul, a maguk szájíze szerint tanítanak, minthogy az állam elvárásait teljesítsék. Ennek volt egyik oka az, hogy 1913–14-ben volt olyan osztály, ahol a tanítónak 114 gyerek volt az osztályában.

Az alábbi képen Pécska belterületét látjuk. A bal oldali zöld rész Magyarpécska, a jobb oldali kék Románpécska. Kiemeltem a járási hivatal helyét, ahol Klebelsberg Kuno születhetett. A település Klebelsberg születésekor, 1875-ben se volt sokkal kisebb.

Az alábbi grafikonok Pécska lakosságának nemzetiségi és felekezeti megoszlását, és arányait mutatják. Az 1940-ig mintegy 300 zsidó magyar anyanyelvű volt, amit a temetőjükben lévő sírkövek feliratai igazolnak. Vagy magyar-héber, vagy csak magyar feliratuk van. Kiderül a grafikonból, hogy a helyi magyarság vagy többséget alkotott, vagy ahhoz közeli részarányt képviselt. Látszik a világháború okozta törés. Az 1956 utáni csökkenés a román állam nemzetiségekhez való viszonyulásának tükre.

Kérdező: Az 1956-os emelkedés?

N. I. A történet arról szól, hogy 1941 után léptek szülőkorba az I. Világháborút követően születettek, és a háborúk után mindig megugrik a születésszám, mintegy ösztönszerűen pótolandó a háborús veszteségeket. Márpedig megugrott a születésszám 1918 után, majd 1945 után is.

Most Pécska lakosságának mintegy 30%-a magyar, 15–20% között van a cigányság, akiknek fele románnak vallja magát, és 50–55% a román.

Az alábbi, 1995-ben megjelent könyv azért érdekes, mert addig Pécskán Klebelsberg Kunról senki sem beszélt.

Addig én sem tudtam róla, hogy ki volt. De 1990 előtt Magyarországon se sokat beszéltek róla.

Pécskán igyekszünk Klebelsberg emlékét ápolni.

1996-ban az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület aradi csoportja elhelyezett az 1887-ben épült pécskai katolikus templom falán egy Klebelsberg-emléktáblát.

A templom 1887-ben épült, 35 méter hosszú, igen impozáns, neogót stílusú épület. Az egykori Csanád Egyházmegye egyik legnagyobb vidéki katolikus temploma, és mögötte van a legnagyobb vidéki plébánia épület, amelyben az 1910-es években a plébánoson kívül még három káplán is lakott.

2000. november 11-én állítottuk a képen látható Klebelsberg-szobrot.

A talapzaton lévő idézetet én választottam.

A leleplezésénél ott volt az akkori közoktatás-ügyi miniszter Pokorni Zoltán, az akkori művelődésügyi államtitkár Semjén Zsolt, Ft. Gyulai Endre szegedi, és Ft. Roos Márton temesvári püspök. A szobor az igen jó nevű, néhai Jecza Péter temesvári szobrászművész alkotása, és a Horváth László által vezette budapesti Puskás Tivadar Távközlési Technikum ajándéka. A szoboravatásra készült egy emlékérem is.

Gyulai Endre püspök, Jecza Péter szobrász, Horváth László iskolaigazgató

Pokorni László és Semjén Zsolt

Pécskán igyekszünk a jelentős teljesítmény nyújtó elődök emlékét ápolni. Klebelsberg az egyik.

A katolikus templom falán lévő emléktáblák közül az első 1994-ben került a helyére. Ormós Zsigmond Pécskán született, és temesi főispán, múzeumalapító, numizmatikus, képzőművészeti szakíró, művészettörténész, de írt regényeket is.

Klebelsberg emléktábláját 1996-ban helyezték el.

Kálmány Lajos Szegeden született, és halt meg. Pécskán volt kezdő káplán, amikor kiadta a Koszorúk az Alföld vadvirágaiból című, pécskai népköltészeti gyűjtését. Valószínűsíthető, hogy tudtak egymásról. Kálmány a magyar néprajzi gyűjtés klasszikusának számít.

Mester János Pécskán született, jezsuita, egyetemi tanár Szegeden. Ő volt az egyetem katolikus pedagógia professzora. Klebelsberg nevezte ki. Van, aki szerint azért, mert mindketten Magyarpécskán születtek, de erre semmiféle tárgyi bizonyíték sincs.

Nagy Oszkár szintén Magyarpécskán született. Leányanya gyermeke volt. és a Nagybányai Festőiskola jeles képviselője volt. Az ő emléktáblája 2015-ben lett elhelyezve. Napjainkban ő a legvásároltabb nagybányai festő.

Klebelsberg emlékét a fent felsoroltakkal együtt igyekszünk ápolni. Évenként volt Klebelsberg-napunk. Ezeket az emléktáblákon szereplők hol egyikének, hol másikának szenteltük. De volt magyar közélethez kötődő is.

Cionca Arghir Iustin Marinel polgármester, Klebelsberg Éva, Nagy István

Barna Gábor, Czégényi Dóra, Nagy István, Péter László, Szűcs Zoltán

Király Árpád, Bella Ibolya, Czeglédi Ferenc, Pakott Géza, Horváth László

Nagy István, Király András, Pellegrini Miklós, Juhász Béla

Bede Bacsilla Eszter, Simon M. Veronika, Kollmann György

Erdősi Károly előad

Király András, Cziszter Kálmán, Hosszú Zoltán, Bognár Levente, Nagy István

Volt, hogy a Klebelsberg-napra elkészült az előző évi esemény előadásait tartalmazó Klebelsberg-napi füzet.

Klebelsberg emlékét Pécskán nem csak pécskaiak ápolják, hanem máshonnan érkezők is. Tíz év óta minden évben eljön egy makói csoport, hogy születésének évfordulóján megkoszorúzza szobrát, emléktábláját. Vezetőjük a néhai Mendei Árpád volt. Helyét újabban a Szibrik Miklós Egyesület elnöke, Forgó Géza vette át.

2009-ben volt ott Korényi Zoltán és felesége Pesthidegkútról.

2009-ben mi is voltunk Pesthidegkúton, amikor Búza Barna Klebelsberg-szobrát avatták a Klebelsberg Kultúrkúria kertjében.

2013-ban Erdősi Károly tartott előadást Klebelsbergről, Pécskán. Akkor kapta a pécskai magyar iskola Simon M. Veronika Klebelsberg-portréját, és még egy festményét. Ezeket a pesthidegkúti Kollmann Györgynek is köszönhetjük.

Bede Bacsilla Eszter iskolaigazgató, Simon M. Veronika és képei, Kollmann György

Klebelsberg hangja egyetlen egy felvételen hallható. Az, hogy kikerült a budapesti rádió archívumából nekem is köszönhető. Amíg – kezdeményezésemre – nem vetette ki onnan a Puskás Tivadar Távközlési Technikum igazgatója, Dr. Horváth László, addig semmilyen Klebelsberges filmen vagy hangos riportban nem volt hallható. Az óta felhasználják.

Végezetül hallgassuk Klebelsberg Kunonak a tanuló ifjúsághoz intézett beszédét, 1928-ból:

Interjú az Emlékezet és Szolidaritás Európai Hálózata számára

2017. szeptember 23-án megkeresett az Emlékezet és Szolidaritás Európai Hálózata / European Network Remembrance and Solidarity/ Lengyelországban, Varsóban székelő, több európai állam – Magyarország és Románia is – által fenntartott szervezet az „In Between? Searching for Local Histories in Borderlands of Europe” /„In Between? Lokális történelmek nyomában Európa határvidékein”/ projektjének részeként egy hét tagú csapata, hogy interjút készítsen velem. A 20. századi történelemmel kapcsolatos oktatási projekt keretében a magyar–román, a spanyol–francia, görög–macedón és albán–montenegrói határok mentén készítettek interjúkat. Makón a zsidó közösséget, Tótkomlóson a szlovákokat kerestek föl. Romániában Pécskán velem és Petran Marinelaval készítettek interjút, valamint Tornyán a tájház tulajdonosait, Suttyák Andrást és Tóth Piroskát keresték meg.

Azokat a vidékeket keresték föl a különböző országokból származó fiatalokból álló csoportok, ahol a 20. század során változtak a határok, és különböző nemzetiségek éltek/élnek egymás mellett. A határvidékeken élőkkel oral history jellegű interjúkat készítettek. A 20. századi történelemről szerzett személyes tapasztalatok érdekelték őket. Az így készült anyagok különböző levéltárakba kerülnek, ahol szabadon kutathatóvá válnak.

Előzetesen kértek egy önéletrajzot.

Az elküldött önéletrajz jelen blog Magamról címszava alatt olvasható.

Az elkészült interjú felvételét Danyi Gábor csoportvezető a rendelkezésemre bocsátotta.

Pécskára látogatott:

Cătălina Vrabie, Bóka Laura Boglárka, Ana-Maria Despoiu, Anna Alexandrov, Gabriel Vivas Martínez, Dia Takácsová, Šarūnas Rinkevičius, Danyi Gábor

Takács DianaBemutatom a projektet és a csoportunkat.

Ez az In Between projekt Európa határvidékeit dokumentálja. Jelenleg négy csoport járja Európa különböző határvidékeit. Mi vagyunk a román–magyar határon, és különböző falvakat látogatunk. Identitásról, történelemről kérdezünk, régi képeket archiválunk és interjúkat készítünk.

A csoport itt lévő tagjai: Alexandrov Anna Budapestről pszichológia hallgató az ELTE-n, Šarūnas Rinkevičius Vilniusból érkezett, összehasonlító politikával foglalkozik, és beszél kicsit magyarul, meg sok más nyelven is. Danyi Gábor a koordinátor.

Megkérem önt, hogy mutatkozzon be.

Nagy István – 1954-ben születtem Gyorokon. Ez Aradtól keletre van mintegy 25 kilométerre. Nagyvarjason nőttem föl, ez Aradtól nyugatra van 14 kilométerre, 2–3 km-re az országhatártól. Aradon jártam középiskolába, Temesváron tudományegyetemre, és az egyetem után fizikatanárként Pécskára kerültem. Az óta itt élek. Interjú az Emlékezet és Szolidaritás Európai Hálózata számára részletei…

A pécskai zsidó temető

Korábban már közzétettem az alábbiakat, de a technika ördöge elnyelte.

2007-8-ban kétszer voltam a pécskai zsidó temetőben, és 238 sírkövet fényképeztem le. 67 sírkő képéről nem tudtam leolvasni a neveket. A 171 olvasható sírkövön 207 név olvasható. A névsor a képek után olvasható.

A pécskai zsidó temető részletei…