2018-as visszapillantás 1995-re

Jó 22 év után került ismét a kezembe az alábbi írásom, amit 1995. nyarán, nyolc részben, június 22-e és augusztus 2-a között, 42 nap alatt, nyolc részletben közölt az aradi Jelen napilap.

Egyetlen egy személy vette a lapot. Az ő négy részes hozzászólását augusztus 10-e és 16-a között, egy hét alatt közölték. Szerzői jogviták elkerülése végett azt a válaszreakciót nem teszem közzé, csupán jelzem a megjelenés időpontjait, és indító gondolatait.

Az reakcióra írott válaszom, és a főszerkesztői zárszó további egy hónap után, szeptember 14-én jelent meg.

2009-ben távoztam az RMDSZ-ből. Az erdélyi, romániai magyar politizálásról ma sem írnák mást, mint amit akkor írtam.

2018. január 3.

Érdek és képviselet

A háromszintű autonómia1

Jó-e? Szabad-e? Van-e értelme közösségi érdekvédelmi közállapotainkról nyilvánosan gondolkodni? Kérdem ezt egy sok vihart kavart RMDSZ kongresszus után, akkor, amikor az ott kidolgozott stratégiai fontosságú dokumentumokban új fogalmakkal találkozunk! Ki tegye? Ki teheti? Ki az, akinek meg kel tennie?

A szervezet tisztségviselőitől| elvárható a felvilágosítás. Elsősorban azoktól, akik a szervezet kongresszusok közötti döntéshozó testületének, az SZKT-nak a tagjai. Azért tőlük, mert a kongresszus által elfogadott program megvalósításának módja elsősorban tőlük függ. Az SZKT hozza meg ugyanis azokat a döntéseket, amelyek a program stratégiai célkitűzései megvalósításának taktikai lépései lesznek.

Hogy is áll az Arad megyei RMDSZ? Meg szabad-e kérdezni egyáltalán? Ki kérdezhet ilyet? Illik- e egyáltalán ilyet nyilvánosan kérdezni? Mi más a kérdésfeltevés, ha nem a turáni átok megkísértése?

A válaszok jellege tapasztalattól, világnézettől, érzelmi vagy racionális beállítottságtól, érdekképviseleti elkötelezettségtől függően más és más lehet.

Alulírott az előző SZKT Arad megyei önkormányzati küldötte volt. Ezennel megpróbálja mégosz-tani gondolatait az érdeklődő olvasóval anélkül, hogy elvárná a leírtak elfogadását.

Sajátunk, hogy nem szeretjük, ha valaki beleszól elképzeléseinkbe és azok megvalósulásába. A. legkézenfekvőbb példa az ifjú házasok esete a szüleikkel. Az megy ritkaságszámba, ha az ifjak minden, a családi életükre vonatkozó döntése tetszik az időseknek. Szerencsés esetben a szülők is szorgalmazzák az új pár önálló lakásba költözését, saját autonóm életvitelét.

A napi tapasztalatok azt igazolják, hogy államunk mindenünkbe betekinteni akaró anyósként kíván hozzánk viszonyulni.

Az RMDSZ, a demokratikus berendezkedésű európai államok gyakorlatát szem előtt tartva, kidol-

gozta azt az autonómia modellt, amely megfelelne a romániai magyar autonóm nemzeti közösségnek, mint nemzeti kisebbségnek.

Az autonóm nemzeti közösségen azt érdjük, hogy a romániai magyarság rendelkezik minden olyan feltétellel, amely megfelelő közhatalmi jogosítványok birtokában saját közösségi életvitelre tenné képessé. Vagyis elegen vagyunk ahhoz, hogy saját pénzünkből saját embereink irányí- tásával saját ügyeinket intézzük.

Az RMDSZ kolozsvári kongresszusa a háromszintű autonómia megvalósítása mellett foglalt állást.

Ezek a következők: a személyi elvű, a sajátos státusú helyi és a területi autonómia.

A személyi elvű autonómia úgy valósulhatna meg, ha minden adóalany állampolgár önmagát valamilyen nemzetiségűnek nyilvánítaná. Az állam az adóalanyoktól származó bevételeinek bizonyos hányadát törvényben meghatározandó arányban elkülönítené az egyes nemzetiségek számára. Ezáltal az egyes nemzetiségek a magukat odatartozónak valló adóalanyok adóiból, a rájuk eső részből intéznék a sajátos nemzetiségi vonatkozású kulturális és egyéb természetű ügyeiket, saját soraikból választott önkormányzatok révén.

A sajátos státusú önkormányzat azokat a településeket illemé meg, amelyek polgárai ezt igényelnék és azt népszavazás útján erősítenék meg. Ilyen besorolást azok a települések kapnának, amelyeken számottevő kisebbségi él, de arányuk nem éri el az 50%-ot.

A területi autonómia minden közigazgatási egységet megilletne, amit elvileg a mai romániai alkotmány és a közigazgatási törvény egyaránt kinyilatkoztat. Ezek a területi autonómiát élvező települések döntési jogosítvánnyal rendelkeznének minden olyan kérdésben, amely kizárólag a közösségüket érintené. Ezáltal érvényesülne a szubszidiaritás elve. Döntéseikbe az állam csak állampolitikai-stratégiai vonatkozásokkal kapcsolatosan szólhatna bele. Természetesen a község területén lakó és tevékenykedő adóalanyok adójának törvényben meghatározott hányada egyenesen a község kasszájába folyna be, és felette a helyi tanácsok teljhatalommal rendelkeznének. A települések társulási szerződéseket köthetnének, aminek elvi lehetőségét szintén tartalmazza az alkotmány és a közigazgatási törvény, és bizonyos közösségi feladatokat közösen oldanának meg. Például közösen tarthatnának fenn a társulási szerződésben meghatározott módon és feltételekkel működő kulturális, oktatási intézményeket.

Ha az ilyen természetű autonómia megvalósulna, akkor beszélhetnénk a községek államáról az állam községei helyett.

A Szövetségi Képviselek Tanácsa2

Szövetségi Képviselők Tanácsa, azaz az SZKT volt, van és lesz.

A Szövetségi Képviselők Tanácsa az RMDSZ kongresszusok közötti döntéshozó testülete.

Kik azok, akik felvállalták az RMDSZ programjának megvalósítását és képviselik az SZKT-ban az Arad megyei magyarságot? Hosszú Zoltán szenátor, Tokay György parlamenti képviselő, Cziszter Kálmán, a megyei szervezet elnöke és Matekovits Mihály, mint a kongresszus által megválasztott 21-ek egyike. Az SZKT ötödik Arad megyei tagját a megyei önkormányzati konferencia, az 1992-es helyhatósági választásokon RMDSZ-jelöltként megválasztott községi, városi és megyei tánácsosok, valamint alpolgármesterek és polgármesterek testülete jelöli ki mai, minorita palotai ülésén.

A mindennapi teendőket össze

hangoló Ügyvezető Elnökség az SZKT-nak tartozik beszámolni a végzett munkáról.

Ez a testület egy olyan politikai műhely, amely kéthavonta ülésezve meghozza a romániai magyarságot érintő képviselettel kapcsolatos legfelsőbb szintű döntéseket.

Az SZKT mintegy 130 tagjából 21-et a kongresszus választott meg. Egyikük a 10. helyezett Matekovits Mihály. A körülmények szerencsés összjátéka következtében akár a szintén aradi Ujj János is bekerülhet az SZKT-ba, hisz ő harmadmagával a 22. helyen végzett a 76 jelölt között titkos szavazással megejtett választáson. Az ő SZKT-tagságához az kell, hogy az elébe került 21-ből legalább hárman visszalépjenek. A Nagy Benedekkel „sorsközösséget” vállaló gyergyói Borsos Géza már megtette ezt a lépést.

Matekovits Mihály és Ujj János a megyei küldöttség 22 jelölő cédulájából kapta meg a szükséges 10- 10-et. Jelölésüket nem előzte meg egy olyan döntés, amelyen ott lett volna a kongresszusi küldöttség minden tagja.

A 21-ek megválasztása a „mérsékelt” regionalisták győzelmeként fogható fel, ugyanis egyes küldöttcsoportok (Arad, Maros, Brassó, Szatmár, Máramaros és Szilágy megye, valamint a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt), összefogtak, hogy egymás jelöltjeit támogassák, függetlenül azok személyétől. Az Arad megyeiek által támogatott 21 jelölt közül 11 bekerült az SZKT-ba és további kettő a 22. hely hármas holtversenyének egyike. Azt hihetnénk, hogy jól választottak, A támogatottak többsége valószínűleg azok sorait gyarapítja, akiket mérsékelteknek nevez a köznyelv.

A 21-ek megválasztásának volt még egy érdekes mozzanata. Egyetlen egy olyan jelölt került be közéjük, aki a fiatal, politológiai tanulmányokat folytató, a helyzetteremtő politizálást szorgalmazó, és logikus érvrendszerre építők táborát képviseli. A többieket mind kiszavazta a kongresszus az SZKT-ba kerülő 21- ek közül. Azt hiszem, ez egy olyan… nyeresége volt a kongresszusnak, amely hosszú távon egyértelműen a veszteség-listát fogja hosszabbítani.

Hitem szerint a célratörés nélküli, az alamizsna megszerzését, annak az elérhető maximumként való hirdetését emlegető „politikusok” a napi morzsák oltárán feláldozzák a holnapi zsemle reményét. Ezt nyugodt lelkiismerettel fogják tenni, annál is inkább, mert alkalmanként a saját eredményességüket hirdető fénynyalábokban sütkérezhetnek, hiszen néha kis eredményeket fel tudnak mutatni.

A megye és a vidék3

Az Arad megyei RMDSZ-nek vannak helyi szervezetei, vidékiek és Arad-kerületiek, valóságosak és csak papíron létezők. A valóságosak a kongresszus előtt tisztújítást végeztek, a papíron létezők ezt nem tették meg. Vagy közömbösségből, vagy, mert – állítólag – féltek többségi lakostársaiktól. Félhetnek-e egyáltalán azoktól, akikkel naponta találkoznak, akikkel évtizedek óta azonos településen élnek? Van, aki határozott igent mond a kérdésre, én csak csodálkozni tudok.

Van olyan megyei szintű politikus, aki szerint a vidékiekre nem lehet alapozni, hisz sehova sem mennek el, otthon sem csinálnak semmit. Akkor, amikor a falusiaknak arra kellett szavazniuk, hogy a velük elégedetlenkedőt újabb tisztséghez juttassák, akkor persze természetesnek vette, hogy szavaztak az általa is dúsított tulipános vagy kulcsos lajstromra. Hisz ez neki jár. Ő dolgos városi, aki képvisel városit és vidékit egyaránt, csak azt ne kérdezzék, hogy mikor és miképpen, hiszen a szavazatok elvárásában és a kritikában ki is merül a helyi szervezetek és tanácsok tevékenysége iránti segítő érdeklődése.

Van a szervezetnek vezetősége, politikai képviselete a helyi és a megyei tanácsokban, a parlamentben. Van elnöke. Társelnökei már nincsenek. Alelnökei számosak. Akik a tisztségek sokasága mellett voksoltak, úgy látják, hogy legalább titulusuk legyen a dolgozóknak, ha piculust nem kaphatnak. A vezetőség többnyire napi kérdéseket tárgyal, mert nincs hosszútávú programja. Más helyeken a jelöltek prog

rambeszédet tartanak, aztán a győztes összeállítja csapatát, amellyel megpróbálja megvalósítani ígéreteit. Nálunk az ilyesmi még nem divat.

Egyes tisztségviselők a nevünkben jelennek meg hol itt, hol ott, ami azért előbb-utóbb kiderül. A jelenéseken történtekről vagy beszámolnak, vagy nem. Előfordul, hogy a legilletékesebb az utolsó pillanatban szerez tudomást saját akadályoztatásáról, ilyenkor nem tesz eleget a meghívásnak, jobb esetben átruházza a saját mandátumát valaki másra. Ha nem kerül éppen ráérő tisztségviselő, akkor a szervezet képviselet nélkül marad. Nemegyszer jelentős szövetségi döntések születtek úgy, hogy csak az újságokból értesülhettünk mibenlétükről, a saját viszonyainkhoz történő igazításuk melleti érvelés ilyenkor természetesen fel sem merülhetett.

Hízelgő lehet megyei szintű RMDSZ-tisztség birtokában, de a konkrét esethez kötődő mandátum nélkül „képviselni”, s majd, ha véletlenül valaki rákérdez az eredményekre, azt válaszolni, hogy nekünk most csupán a tolmács szerepe jutott.

Úgy látom: a megyei RMDSZ bel- és külföldi kapcsolatai pártokkal és szervezetekkel esetlegesek. Nincs bennük semmi rendszer és tudatosság. Nincs állandó fóruma saját dolgaink többségiek felé történő továbbításának. Gyakorlatilag szinte semmi sem történik a gyanakvás légkörének oldása érdekében. Nincs rá érkezése senkinek.

Vannak tisztségviselők, akik legfennebb a beharangozott gyűlésre mennek el. Hogy közben milyen, a szervezettel kapcsolatos információ jut el hozzájuk, annak ők a megmondhatói. Az sem kizárt, hogy szerintük ők már mindent tudnak a képviseltek hétköznapjairól, tehát nincs miről érdeklődjenek.

Tény, hogy választottaink a tulipán ernyője alatt szerzett információiknak a választóikhoz vagy a szervezet alacsonyabb tisztségű napszámosaihoz való eljuttatását nem tartják önmagukra nézve kötelezőnek.

Így cseppet sem csodálkozhatunk azon, hogy a műkedvelő politikusok szabadidejük és néha pénztárcájuk terhére műkedvelő színvonalon politizálnak. Jó ez nekünk? Egyáltalán erre van szüksége az Arad megyei és a romániai magyarságnak? A kongresszuson elfogadott program szellemét és betűjét ismerve: nem!

Mindezek alapján feltehető a kérdés: megoldódnak-e valaha problémáink, ha mi csak a pálya széléről szurkolunk, hol az egyik csapatnak (nevezzük mérsékeltnek), hol a másiknak (nevezzük radikálisnak)? Mi magunk pedig sem az egyik, sem a másik módszer szerint nem teszünk semmit! Aligha.

Múlt, jelen és … jövő?!4

Ezeréves közép-európaiságunk során sok és sokféle hatás ért bennünket. Honfoglalás, a keresztény hit felvétele, nagyhatalmi státus, török hódoltság, háborúk és szabadságharcok – mindannyi fejezete egy hányatott sorsú nép, nemzet történelmének.

A XX. szárad sűrített drámájának mégis nehezen találnánk párját. Hogy csak országunk magyarságát említsük: kisebbségivé válás, állástalanság, elvándorlás, hagyományos oktatási rendszerünk összeomlása, államosítás. Egyik csapás a másik után. Tragédiák sorozata!

Ráadásul a tömegkommunikációs eszközök (rádió, TV) tömeges elterjedése éppen az utóbbi félszázadban valósult meg, elősegítve a hatalom birtokosainak „tudatformáló” tevékenységét. A remélt hatás bekövetkezett. Románia lakossága igen hallgatag, a főnökök döntésére váró, a saját döntéshozatal kockázatát nehezen felvállaló, könnyedén terelhető lett. Egy államalkotó népből így vált gazdasági alapjától és történelmi tudatától megfosztott, komplexusokkal küzdő „kisebbség”. Sajnos közelmúltunk sokkal inkább kísért, mint régmúltunk. Az előbbit megéltük, míg az utóbbit nem, vagy csak alig ismerhettük meg, hisz nemzetiségi hovatartozásunkkal, anyanyelvünk, (esetleg apanyelvünk) használatának módjával, ismeretének mélységével csak a legritkábban foglalkozunk, történelmünket a belőle levonható tanulságokkal nem ismerjük. Általában elmondható, hogy kisebb gondunk is nagyobb annál.

A társadalmi-politikai élet alapvető eleme az érdekek érvényesítése. Egyéni anyagi érdekeink befolyásolják leginkább a többség tetteit, főleg ebben az átmenetinek nevezett időszakban, mikor a több évtizedes nyomor után egyesek előtt megcsillan a meggazdagodás lehetősége. A pénz utáni hajsza megakadályozza az embereket, hogy felismerjék: közösségekhez tartoznak, melyeknek szintén vannak gazdasági érdekei, amelyeket egymással szövetkezve könnyebben érvényesíthetnének. Próbáljuk csak kiejteni a gazdák előtt a szövetkezet szót, vagy nézzük a munkások – sokszor jogos – csalódottságát a szakszervezetekben. Középosztály nincs, tehát nem is képezhet csoportot. Egyetlen szervezet működik jól az országban: a hatalom birtokosaié, mely maradéktalanu teljesíti „tagjai” érdekeit.

Nemzetiségi érdekeinkkel foglalkozunk a legkevesebbet. Sérülésük nem jár éhség-, szomjúság-, fázás- vagy fájdalom-érzettel. Legfennebb dohogunk egy-két napig, hogy aztán hozzászokva az új tényálláshoz már fel se tűnjön, hogy a közhivatalokban egyszerűen nincs, akivel szót érthetnénk anyanyelvűnkön, s ha akarjuk, sem adhatjuk gyermekeinket olyan iskolába, ahol elsajátíthatnák anyanyelvüket. És lassan azon sem csodálkozunk, hogy az anyanyelven folyó tanulás szervezeti kereteinek megteremtéséért létrehozott közhivatalnoki állást betöltő, „jó magyar férfiú” semmit sem tesz a közösségi érdekeinket sértő intézkedések ellen. Ő „elsősorban hivatalnok” mondotta, nem pedig érdekvédelmi feladatokat (is) ellátó polgár.

Hogyan politizálunk5

A demokrata vezérelvét a következőképpen is meg lehet fogalmazni: nem értek egyet veled, de mindent megteszek, hogy elmondhasd véleményedet.

Adottak-e nálunk a szabad véleménynyilvánítás lehetőségei? Azt hiszem, nagyjából igen, amennyire az újság vállalja a közlést, legfennebb utána tudomásul kell venni a rosszalló megjegyzéseket.

Egy idő óta a hazai köznyelvünk a többségnek nem tetsző véleményt hangoztatókat radikálisnak nevezi, a másmilyeneket még mérsékeltnek. Ezzel a besorolással maguk a politikusok sem értenek egyet és fogalmilag sem helyes.

A végletekig leegyszerűsítve a hétköznapi valóságot azt mondhatnánk, hogy két út áll előttünk. Az egyik: a környezet folyamatos szem előtt tartása mellett apró-cseprő engedmények kikönyörgése; a másik:, a kemény csatározásokat is vállaló, a „helyzetteremtésnek” az útja.

Annak veszélye is fennáll, hogy a lassú víz partot mos technikája, „a tájbasimulás” kitermeli az önös érdekeit követő, a címkórságban szenvedő „politikust”. (Az idézőjeltől akár el is tekinthetünk, ha arra gondolunk, hogy azt is szokták mondani: a politika ott kezdődik, ahol az erkölcs véget ér.)

Számunkra, azt hiszem, önmagunk helyzetbe hozása az egyetlen járható út. Ha nem erre törekszünk, akkor egyfolytában a hatalom végleges döntéseinek megváltoztatásáért fogunk szélmalomharcot folytatni. E tekintetben az Arad megyei magyarság elevenébe vágó beszédes példa az iskolákban induló osztályok száma és milyensége, ahol kis eredményeket el lehet ugyan érni, de végleges, megnyugtató megoldást nem.

Mit mondanak román barátaink? – szokták hajtogatni egyesek. Barátunknak nevezhetünk-e valakiket, kérdem én, ha egyfolytában attól tartunk, hogy megró a véleményünkért, döntésünkért vagy állásfoglalásunkért? Vagy a barátság-fogalmunk annyira elsatnyult volna kisebbségi évtizedeink alatt, hogy a folyamatos eskütétel-ismétléseket természetes alkotó elemének tekintjük?

Az eddigi RMDSZ-kongresszusokat kivétel nélkül a mérsékeltek győzelmeként könyvelték el. Hisz mindig a józanabbnak kikiáltott, a mérsékelt elnökjelölt győzött, bár Brassóban nem volt „radikális” ellenjelölt. Ott az a „mérsékelt” Markó Béla győzött, akinek az elnöksége alatt, éppen a céltudatos helyzetteremtő politizálás következtében, a nagyvilágban sokkal inkább figyeltek az RMDSZ véleményére, mint annak előtte. Markó elnökségét itthon persze nem mindenki és nem minden vonatkozásban tartja sikeresnek.

Nekünk, Arad megyeieknek, úgy tűnik, nincsenek „radikálisaink”. Mi megvárjuk, hogy mások megteremtsék a helyzetet, és utána kapálózunk, vagy magyarázkodunk.

A kongresszuson, például, azt szerette volna elérni egyik küldött-társunk, hogy Tőkés Lászlónak a kalap mellé kitűzött rózsa szerepe jusson, vagyis csak akkor képviselhessen bennünket, ha arra a szövetségi elnöktől külön felhatalmazást kap, illetve, hogy szakértői és infrastrukturális támogatás nélkül lássa el a tiszteletbeli elnöki tisztet. Ötletével gyakorlatilag magára maradt: nyilvánosan azok sem támogatták, akik a folyosón a tiszteletbeli elnöki tisztség ellen voltak.

Belső választások6

Az autonómiaformákat csak közhatalmi jogosítványokkal rendelkező testületek működtetnék. Ezek a köztestületek viszont csak akkor végezhetik jogszerűen a rájuk bízott feladatokat, ha tagjaik közvetlen, titkos és általános választásokon nyerik el tisztségüket. Vagyis ha minden, önmagát a közösséghez tartozónak nyilvánító polgár fölkerül a szavazók lajstromárra, s választó és választható is egyben.

Ezt a választást belső választásnak is nevezhetjük, és megtartása akár a rendszeresen megtartott közigazgatási választásokkal egyidőben és azonos helyszínen is történhetne, mint, például, Belgiumban vagy Magyarországon.

A belső választások megoldanák az egyre gyakrabban vitatott személyi legitimáció kérdését is.

Jelenleg úgy lehet RMDSZ- tisztséghez jutni, hogy elmennek a tisztújító közgyűlésre legfennebb néhányszor tízen, ha egyáltalán összehívják azt, ott nyílt szavazással helyi vezetőket választanak és küldötteket jelölnek a felsőbb szintű vezetők megválasztása érdekében összeülő testületbe, amely aztán egyes vagy többes jelöléssel titkosan megválasztja az elnököt. Aki akkor is legitim, ha a közigazgatási szavazati joggal rendelkező, potenciális szavazóknak csak igen kis töredéke vett részt a választáson. Néhány száz szavazó közvetlen részvételével megválasztanak tehát egy olyan vezetőséget, amely a közigazgatási választásokon 22 000 érvényes szavazatot leadó közösség nevében politizál a mandátuma lejártáig.

Az Arad megyei RMDSZ egyes vezetői, sajnos, különbséget tesznek a szervezet tagjai és a tulipánra- szavazók között.

Ilyen körülmények között az egyéni legitimáció bármikor és bárki esetében vitatható.

Ugyanakkor az átkosban belénk ivódott reflexek alapján hajlamosak a politizáló vezetők a saját tévedhetetlenségük álcája mögött személyük ellen való támadásnak nyilvánítani a jobbító szándékú észrevételeket is.

A kritizálók ellen két módszer bevetésé szokásos, a felfelé buktatásé és a szómegvonásé.

A felfelé buktatásnak az a célja, hogy a tisztséghez juttatott kritikus, tisztsége birtokában majd húzza meg magát és fogja be a száját.

A szómegvonás már egy „kevésbé agyafúrt” megoldás, egyszerűen belefojtják a várttól eltérő véleményt hangoztatóba a szót, mondván, hogy hadd beszéljen már másvalaki is.

A tömegkapcsolat7

Az érdekképviselet és a politizálás nem létezhet tömegkapcsolatok nélkül. A szavazók, legyenek azok a szervezet tagjai vagy csupán szimpatizánsai, jogosan igénylik a folyamatos tájékoztatást az őket érintő kérdésekben és a nevükben hozott döntésekről. Mindannyian jogosan várják el, hogy a tisztségviselők a rendelkezésükre álljanak anélkül, hogy tagsági igazolványukat kérnék.

Az elmúlt években többször felmerült egy, az RMDSZ-szel kapcsolatos, több-kevesebb rendszerességgel megjelenő rovat szükségessége a megye egyetlen magyar lapjában, a Jelenben. Ennek ellenére a megyei RMDSZ tevékenységnek ezt a vetületét az esetlegesség jellemzi. Más megyékben, a minden településre eljutó lapban rendszeresen jelentkezik az RMDSZ Hírmondó, amely közvetlen költségvetési támogatást is jelentene a lap számára.

A gond ebben az esetben is az, hogy a konkrét teendők elvégzésére konkrét embereket kellene találni, akik ráadásul el is végzik a megbízatással járó tennivalókat.

Egy ilyen rovat fóruma lehetne az RMDSZ megyei vezetőinek, községi és megyei tanácsosainknak, polgármestereinknek és alpolgármestereinknek, a szervezet élete, a közigazgatási kérdések és az abban résztvevők munkája iránt érdeklődő olvasóknak.

Az időközönként megjelenő RMDSZ Hírmondó jó szolgálatot tehetne szavazónak és választottnak egyaránt. Közelebb hozhatná egymáshoz a politizálót és annak hátországát. Egy ilyen fórum működtetése magában hordozná az elszámoltatás lehetőségét is, bármenynyire is kényelmetlen szembesülni a feltett kérdésekkel. Megtudhatnák az érdeklődők, hogy az őket képviselők mit és hogyan képviseltek azokban a testületekben, amelyekbe bejuttatták őket. Nyilvános tanácsokat kaphatnának az esetenként tanácstalan tanácsosok, bár akadnak olyanok is közöttük, akik a tudás felkent birtokosainak tekintik önmagukat. A helyi tanácsosok tevékenysége csak a község vagy a város lakóival kapcsolatos ugyan, de a megyei tanácsosok munkája a megye minden lakójának létét érintik.

Hol szorít a cipő?8

Az RMDSZ egyik legérzékenyebb pontja a pénz.

Egyelőre pénz ugyanis csak akkor van, ha a tagok fizetik a tagdíjat. Van olyan vezetőségi tag, aki szerint azt kell mondani a székházba betérőnek, hogy csak akkor foglalkozunk gondjával-bajával, ha előbb kifizeti a tagdíját. Hogy az mennyi legyen? Hát minden hónapra legalább egy tojás ára, és a betérő fogja ezt úgy fel, mint a magyarságának az árat

A TULIPÁN Kft.-t azért találták ki, hogy megteremtődjön a szervezet biztos anyagi háttere. A cég januártól vegyes érdekeltségű. A megyei szervezet a többségi tulajdonos. Az alkalmazottak résztulajdonosok. Fél év elteltével még nem lehet egyértelműen megállapítani, hogy ilyen felállásban hogyan alakul a jövedelemtermelő képessége.

Pénzforrás lehetne az RMDSZ- tisztségviselők azon jövedelmének meghatározott hányada, amelyhez RMDSZ-tisztségük révén jutnak hozzá. Ilyen, például, a tanácsosi üléspénz és mások. Ez például Belgiumban mindennapi gyakorlat, de van olyan román párt is, amely így képezi közelgő választási kampánykiadásainak egy részét.

Pénzt igényelhetne a szervezet célirányos támogatás érdekében, hazai (és külföldi) tőkeerős mecénásoktól. A célirányos támogatás igénylésének kockázatát, nevezetesen a meghirdetett cél elérését azonban számon kérnék a pénzt adók.

Feltehető azonban a kérdés: létezik-e elképzelés a megcélozható mecénások kilétéről? Mecénások márpedig kellenek. Ugyanis a tőkeerős polgárság az egyetlen olyan elképzelhető társadalmi réteg, amely megteremtheti biztonságérzetünket hosszú távon.

Vannak-e célok? Én a magam részéről, példának okáért, el tudnám képzelni egy aradi magyar ház vásárlását-építését, hiszen az RMDSZ egy elismert jogelőd nélküli képződmény, és mint ilyen, sehonnan és semmit nem igényelhet vissza. A mostani megyei székház néhány éves bérleti díjának megelőlegezése valószínűleg fedezné a kiadásokat. Persze sokkal kényelmesebb elvont célokat kitűzni, hisz akkor a felelősség is elvont és alig kell valami konkrétumot felmutatni. Ünneplések és megemlékezések mellett viszont más is elkelne.

Van már rá precedens, hogy kézzelfogható célok megvalósítása érdekében megnyílnak a pénztárcák. Ha a BÚZAVIRÁG néptáncegyüttest, a több mint három éve havonta megjelenő Pécskai Újságot és az annak égisze alatt a napokban megjelent, Dr. Kovách Géza által írott „Fejezetek Pécska nagyközség múltjából” című könyvet említem, akkor azt mondhatják, hogy haza beszélek. Tény, hogy a példák pécskaiak és az is tény, hogy a felsoroltak nem léteznének olyan helybeliek nélkül, akik fontosnak tartják létezésüket. Mert önmagában aligha lenne elég az ingyen dolgozó táncoktató, a táncoslábú fiatal, a cikkeket és a könyvet megíró, a lapot és a könyvet megszerkesztő polgár, olykor pénzt adó mecénásokra is szükség van. A megvalósítások önmagukért beszélnek, akkor is, ha az Arad megyei magyar kultúráról értekezők meg szoktak feledkezni arról, hogy azoknak a helyi RMDSZ-hez is közük van.

* * *

Mondandóm végére érve fülembe cseng egyik vezetőnk kérdése: te konkrétan mit javasolsz?

Egyfelől az eddig leírtak a kérdésre adott válaszként is felfoghatóak. Másfelől, aki értelmét látja az érdekképviseleti-politikai cselekvésnek, aki érti-érzi, „hol szorít a cipő”, aki érez magában testi és intellektuális erőt, valamint kitartást a hol érdemi, hol pedig szélmalomharchoz, az vívja meg a maga harcát. A teendők ugyanis halmozódnak és más – sem külföldi sem pedig belföldi – nem fogja helyettünk elvégezni a mi dolgunkat. Ők legfennebb alamizsnát fognak adni, időnként édeskéset, de leginkább kesernyést. Amiről az első pillanatban – a felhalmozott éhségérzet fokától függően – azt hiszik majd azok, akik „kiharcolták”, hogy mézédes.

Meggyőződésem, hogy egyetlen járható út létezik, mégha oly göröngyös is az: a belső önrendelkezésé, a helyi és közösségi autonómiáé! Ha ebben nem hiszünk, akkor közösségünk életképességét tagadjuk. Érvényes ez az Arad megyei magyarságra, mint közösségre is.

Attól ugyanis, hogy egy gyönyörű nőt mi csak nézünk, tőlünk nem lesz gyermeke – szépsége viszont lassan, de biztosan… elhervad.

NAGY ISTVÁN pécskai alpolgármester

Vita önmagammal

Mottó: „Mindenki szeretne a mennybe jutni, de senki sem akar meghalni.”

(Joe Louis amerikai bokszoló)9

Mottó: „Ha még nem találták volna fel a kereket, vajon hányan tudnák közülünk feltalálni?

(E. de Bono máltai író)10

Mottó: „Ha az embereknek választaniuk kell a szabadság és a szendvics közül, a szendvicset fogják választani.”

(Lord Boyd-Orr brit politikus)11

Mottó: „Optimista az, aki azt hiszi, hogy a légy a szobában a kijáratot keresi.”

(G. Jean Nathan amerikai kritikus)12

MATEKOVITS MIHÁLY

Zárszó13

Matekovits Mihály önvitájából végre megtudhattam, hogy amikor ő már dolgozott, akkor én csak remegtem, továbbá, hogy középszerű értelmiségi vidékkomplexustól szenvedek, aki tiszta demagógiával fejti ki lekicsinylő, már-már sértő véleményét.

Matekovits Mihály tudtomra adta továbbá, hogy tudatos, sztálinista csúsztatásaim, személyeskedő, gúnyolódó, ködösítő, szurkáló, vagdalódzó, ledorongoló, megalázó fejtegetéseim és megállapításaim túlmagyaráznak.

Matekovits Mihály felhívta a figyelmem arra is, hogy éreznem és tudnom kellene, hogy a főcélok kékmadarait kergetők forrófejű radikálisak és szabályzatdömping útvesztőiben kóválygóak.

Akkor adja mindezt tudtomra, amikor az Érdek és képviselet címmel közölt eszmefuttatásomat nem olvasta végig, amikor vannak az RMDSZ Szövetségi Képviselőinek Tanácsában olyanok (is), akik rendet és rendszert szeretnének végre a balkanizmus óceánjában úszni kénytelen érdekképviseletben.

Miközben nem arról írt, amiről olvasott, személyeskedőnek nevezett és 16 (tizenhat) alkalommal írta le a nevem a fenti három bekezdésben felsorolt körítéssel, holott én egyetlen személyt sem neveztem meg.

Számomra a kérdés ezek után már csak az, hogy a politikus, vagy a magára ismert „politikus” nyilatkozott-e meg?

NAGY ISTVÁN

Amint a kedves Olvasó tapasztalhatta, mindenféle kommentár nélkül közöltük előbb Nagy István nyolcrészes tanulmányát, majd Matekovits Mihály négyrészes reagálását. Abban a reményben tettük ezt, hogy ezáltal a közvélemény is némi képet alkothat magának arról, milyen eszmei csatározások folynak nemzetiségi érdekképviseleti és politikai szervezetünkben. Ám főként abban reménykedtünk, hogy az egymással sok tekintetben ütköző vélemények sorjázásában az érdekeltek végül mégis megtalálják a közös csatlakozási pontokat. Azokat, amelyek nélkül semmiben, így nemzetiségünk ügyeiben sem lehet továbblépni. Mi sajnáljuk a legjobban, hogy nem így történt.

Lehet, hogy az uborkaszezon az oka, lehet, hogy a sok más elfoglaltság – tanügyi törvény, gyorsított privatizáció, szociális segélycsomag stb. -, de Nagy István vitaindítónak is tekinthető írására a Matekovits Mihályén kívül más választ nem kaptunk. Pedig a szándék(ok)ról voltak háttérinformációink. Éppen ezért az Érdek és képviselet című cikksorozatot és az ezzel kapcsolatos vitát ezennel lezárjuk – meghagyva természetesen M. M.-nek, az e zárszóban érintettnek a jogát arra, hogy egy hasonló méretű írásban reagáljon. Ha igényt tart rá…

(kiss)14

1 1995. június 22.

2 1995. június 23.

3 1995. június 30.

4 1995. július 6.

5 1995. július 8.

6 1995. július 14.

7 1995. július 27.

8 1995. augusztus 3.

9 1995. augusztus 10.

10 1995. augusztus 12.

11 1995. augusztus 15.

12 1995. augusztus 16.

13 1995. szeptember 14.

14 Kiss Károly, főszerkesztő

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..