2017. szeptember 23-án megkeresett az Emlékezet és Szolidaritás Európai Hálózata / European Network Remembrance and Solidarity/ Lengyelországban, Varsóban székelő, több európai állam – Magyarország és Románia is – által fenntartott szervezet az „In Between? Searching for Local Histories in Borderlands of Europe” /„In Between? Lokális történelmek nyomában Európa határvidékein”/ projektjének részeként egy hét tagú csapata, hogy interjút készítsen velem. A 20. századi történelemmel kapcsolatos oktatási projekt keretében a magyar–román, a spanyol–francia, görög–macedón és albán–montenegrói határok mentén készítettek interjúkat. Makón a zsidó közösséget, Tótkomlóson a szlovákokat kerestek föl. Romániában Pécskán velem és Petran Marinelaval készítettek interjút, valamint Tornyán a tájház tulajdonosait, Suttyák Andrást és Tóth Piroskát keresték meg.
Azokat a vidékeket keresték föl a különböző országokból származó fiatalokból álló csoportok, ahol a 20. század során változtak a határok, és különböző nemzetiségek éltek/élnek egymás mellett. A határvidékeken élőkkel oral history jellegű interjúkat készítettek. A 20. századi történelemről szerzett személyes tapasztalatok érdekelték őket. Az így készült anyagok különböző levéltárakba kerülnek, ahol szabadon kutathatóvá válnak.
Előzetesen kértek egy önéletrajzot.
Az elküldött önéletrajz jelen blog Magamról címszava alatt olvasható.
Az elkészült interjú felvételét Danyi Gábor csoportvezető a rendelkezésemre bocsátotta.
Pécskára látogatott:
Cătălina Vrabie, Bóka Laura Boglárka, Ana-Maria Despoiu, Anna Alexandrov, Gabriel Vivas Martínez, Dia Takácsová, Šarūnas Rinkevičius, Danyi Gábor
Takács Diana – Bemutatom a projektet és a csoportunkat.
Ez az In Between projekt Európa határvidékeit dokumentálja. Jelenleg négy csoport járja Európa különböző határvidékeit. Mi vagyunk a román–magyar határon, és különböző falvakat látogatunk. Identitásról, történelemről kérdezünk, régi képeket archiválunk és interjúkat készítünk.
A csoport itt lévő tagjai: Alexandrov Anna Budapestről pszichológia hallgató az ELTE-n, Šarūnas Rinkevičius Vilniusból érkezett, összehasonlító politikával foglalkozik, és beszél kicsit magyarul, meg sok más nyelven is. Danyi Gábor a koordinátor.
Megkérem önt, hogy mutatkozzon be.
Nagy István – 1954-ben születtem Gyorokon. Ez Aradtól keletre van mintegy 25 kilométerre. Nagyvarjason nőttem föl, ez Aradtól nyugatra van 14 kilométerre, 2–3 km-re az országhatártól. Aradon jártam középiskolába, Temesváron tudományegyetemre, és az egyetem után fizikatanárként Pécskára kerültem. Az óta itt élek.
Takács Diana – Beszéljen a gyerekkoráról.
Nagy István – Érdekes volt. Időnként el szoktam mondani a tanítványaimnak is az iskolában. Falusiak voltunk. Akkor a játéküzletekben nem igen voltak játékok. Vásárolt játékaink majdhogynem nem léteztek. Azzal játszottunk, amit a szüleink készítettek, vagy mi magunk eszkábáltunk össze. Eső után sárágyúztunk, csatangoltunk mezítláb a sárban. Ötödikes korunktól anyánk magával vitt a határba dolgozni, kukoricát kapálni, cukorrépát szedni meg hasonlókat.
Nagyvarjas egy szegény falu volt. Akkor 248 ház volt ott, és mintegy ezren lakták. Egy román lélek nem volt a faluban egészen 1965-66-ig. Én akkor már tíz éves voltam. Tehát a faluban románul nem lehetett megtanulni. Az iskolában tanították, de hogy mennyi ragadt rám fogalmam sincs. Tornyán – ez Pécska és Nagyvarjas között van, ide tíz kilométerre kerültünk V–VIII-ba, mert a falu kicsi lévén nem volt csak elemi iskola, két tanítós, két-két összevont osztállyal. Tornyán már voltak román osztálytársaim V–VIII-ban de az oktatási nyelv az magyar volt. A tornyai iskola egészen 1968-ig magyar iskola volt, a ’68-69-es tanévben indítottak egy román osztálysort ötödikkel. I–IV mindig volt, tudniillik Tornya egy vegyes etnikumú volt, most már egyre kevésbé az. Magyarok, románok és szerbek lakták. Tornyán magyar osztályba jártunk, de volt három román osztálytársunk, egy tornyai és két szederháti. Tornyán a bentlakásba Kisvarjasról, Nagyvarjasról és Szederhátról jártak gyerekek. Ez úgy ment, hogy vasárnap délután elmentünk otthonról, mert 3-kor az iskolába kellett lenni, és szombaton órák és ebéd után elindultunk haza. Egész héten Tornyán voltunk. Ott már megtanulgattunk románul, mert voltak az iskolában román gyerekek is. És volt egy elég idióta szabály, az igazgatónak volt ez a heppje, hogy kedden és pénteken csak románul beszélünk. Ha valakit meghallott magyarul beszélni az udvaron, akkor az le kellett írja románul 25–50–100-szor, hogy kedden és pénteken csak románul beszélünk.
Hogy ez mennyit használt nekünk a román nyelvtudásban, ezt nem tudom.
Nekem az a véleményem, hogy idegen nyelvet beszélve tanul meg az ember leginkább, amiről két dolgot tudok elmondani.
Kilencedik osztályban volt egy romántanárunk – Bogdan Reghina –, aki nagyon skrupulusan igényes volt, és megkérdezte, hogy az 540 oldalas Sadoveanu Frații Jderi regényében a 157. oldalon merről fúj a szél. Aki nem tudta az kapott egy négyest. Itt egytől tízig osztályoznak, és a négyes már bukó jegy. Ugyanott X-től XII-ig Alexandrescu Olga és Mulat Alexandru tanított, akik nem kérték az anyagot ilyen mereven, hanem sokat beszéltettek bennünket, sokat beszéltek velünk, olvasni se volt nagyon kötelező – Bogdannénál kilencedikbe olvasni is kellett –, és mégis, ezeknél, akik beszéltetve tanítottak, jobban megtanultunk. Én ilyen szempontból kétnyelvű vagyok, tisztességesen tudok románul is.
Takács Diana – Megkérdezhetem, hogy milyen helyszíneken használta a román nyelvet, mindennapi életben?
Nagy István – Szerelmet kivéve mindenütt, tudniillik román barátnőim nem voltak, és a feleségem is magyar.
Egyetemig román órákon, meg a bentlakásban, ott is voltak román kollégák. Az egyetemet Temesváron románul végeztem. 1979-től pedig románul és magyarul tanítok fizikát. 1992 és 2004 között Pécska alpolgármestereként napi szinten, folyamatosan beszéltem románul és magyarul. Nyilván most is tanítok román tannyelvű osztályokat is.
Takács Diana – Mi vezette arra, hogy a tanári hivatást válassza?
Nagy István – Nem választottam a tanári hivatást. Tanár lettem. Romániában ma sem választanak tanári hivatást. Itt nincs tanári hajlam ellenőrzés, mielőtt bekerül az ember a rendszerbe. Romániában tudósképzés van. A pedagógiai főiskolákon talán kevésbé – én tudományegyetemet végeztem, és az én időmben zömmel tudományegyetemre jártak a fiatalok. Tanítóképzőkben pedagógia-centrikusabb a képzés.
Ahol tudományegyetemre járt az ember, például filológiára – Magyarországon ezt bölcsészetnek hívják –, matematikára, fizikára, kémiára, földrajzra, akármire ott négy év volt az egyetem. Ezen belül volt első éven tudományos szocializmus, másodikon politikai gazdaságtan, harmadikon filozófia, pszichológia és pedagógia heti két órában kurzus és ugyanennyiben szeminárium, harmadév második félévtől volt összesen 30 óra pedagógiai gyakorlat, és negyedik évfolyamon volt a román kommunista párt története. Ezeken kívül volt heti 34 fizika és matematika óránk. Ebből állt az egyetem, és matematikusoknál meg a többieknél ugyanez.
Amikor befejezte az ember az egyetemet, mi voltunk kb. 230-an az országban fizikus végzősök, akkor kifüggesztettek egy falra 240 álláshelyet, és azokból lehetett választani. Akkor négy egyetemen tanítottak fizikát: Jászvárosban, Kolozsváron, Bukarestben és Temesváron. A 225 végzőst a négy évi általános szerint sorolták. Elsőként választottak az évfolyamelsők a négy egyetemről, utánuk azok, akiknek a saját falujukban véletlenül volt állás. Ilyen nem igen volt. Illetve a moldvaiaknál lehetett, tudniillik egész Erdélyben volt 40 állás, és Moldvában volt olyan megye, amelyikben több, mint 40 állást hirdettek meg. Ezt követően választhatott, akinek a saját városában volt állás, megint minimális volt az esély. Majd választhatott az akinek a szomszéd községében volt állás, és így kerültem én Pécskára, mert Nagyvarjas Iratos községhez tartozott, és Pécska meg Nagyiratos szomszéd községek. Ezt követően a jegyek csökkenő sorrendjében választottak a végzősök, abból, ami még volt. Így kikerültek a képzett tudósok – az egyetem végén azért mégsem tudós az ember –, akárhova tanítani, és élik tanárként az életüket. Ez a dolog egyik része.
Én 1973-ban fizika–kémia tanárképzőre felvételiztem Temesvárra. Akkor kezdődött az első kommunista oktatásügyi reform. Az óta folyamatos reform van, és egyre ramatyabb a helyzet. A felvételi után elvittek katonának – október 10-én –, nyolc hónap után, június 15-én leszereltem – hegyivadász voltam Sepsiszentgyörgyön –, majd amikor mentünk az egyetemre akkor közölték velünk, hogy időközben megszűnt a fizika–kémia szak az egyetemen. Mindenki aki arra jutott be az fizikára mehet. Senkit nem engedtek még csak kémiára se, mondjuk Kolozsvárra. Oda kerültem, és azt fejeztem be. Örülök neki, hogy fizikus lettem, és nem fizika–kémiás, de egyébként rendben volt.
Takács Diana – Milyen volt Pécskára költözni, Pécskán kezdeni?
Nagy István – Egyszerű Már az egyetemen elhatároztam, hogy ahova helyeznek én oda megyek. Augusztus közepén fölültem a biciklimre, és eljöttem a leendő munkahelyemre. Szétnéztem. Bementem a Községházára megkérdezni, hogy lakáslehetőség van-e? Nyáron biciklivel, lábujj közé húzható strandpapucsban és rövid nadrágban találkoztam a polgármesterrel, aki azt mondta, hogy legközelebb hivatali öltözékben keressem fel őket. Igaza volt.
Szeptember elsején kezdődött a tanév, a hónap közepén apámmal fölpakoltam a könyveim egy lovasfogatra, és eljöttem mindensetől Pécskára. A pécskai pionírházba, magyarul úttörőház, kaptam elektronika szakkörirányító kinevezést, még csak nem is fizikatanárit. Ott volt egy kicsi szobácska két könyvespolccal, azokra lentről fölig fölraktam a könyveim, és elkezdtem dolgozni. Eltelt másfél hónap, és jött az általános iskolai matematika tanárom – Takács István –, Tornyáról, hogy nincs tanárjuk, és megyek-e tanítani hozzájuk. Mentem. Ott voltam azt a tanívet, miközben megismerkedtem a feleségemmel, amiből május 24-én esküvő lett. Szeptemberben kértem az ideiglenes áthelyezésem a pionírházból az itteni iskolába, ahol most is tanítok. Négy évig tanítottam ott, amikor úgy rendelkeztek, hogy az ideiglenes áthelyezéseket megszüntetik. Aki tavaly áthelyezett volt az idén már nem lehet, és tessék visszamenni oda, ahova ki lettem nevezve.
Öt évig elektronikáztam a pionírházban a gyerekekkel, amikor jött a bukaresti fölfordulás. 1990-ben az addig is szabad állásokra lehetett kérni kinevezést. Az iskolában volt egy fedett állás. 1968-ban a matematika–fizika tanár bement Aradra pártaktivistának, és ezért 1989-ig nem lehetett elfoglalni az állását, amit neki tartottak fenn. Ezért nem kerülhettem én korábban erre a katedrára. 1990-ben ő nyugdíjba ment, felszabadult az állás, és az óta vagyok kinevezett tanára a Pécskai 2-es számú Általános Iskolának és a Gheorghe Lazăr középiskolának itt Pécskán, és két iskolában tanítok.
Takács Diana – Tehát románul és magyarul is.
Nagy István – Pontosan.
Takács Diana – Hogyan írná le az identitását?
Nagy István – Erdélyi magyar vagyok.
Takács Diana – Vallási hovatartozással kapcsolatban?
Nagy István – Erre azt szoktam mondani, hogy katolikusnak kereszteltek. Amikor úgy érzem, akkor elmegyek a templomba. Elmegyünk a templomba húsvétkor, karácsonykor és templombúcsún, meg azon kívül évente háromszor-négyszer.
Takács Diana – Mit jelent önnek a haza?
Nagy István – A Kárpátmedencét
Takács Diana – Mennyire változott meg az élet Pécskán gyerekkora óta?.
Nagy István – Igen is, meg nem is.
Pécska egy nagyon jól termő vidék. Nagyon szorgalmas emberek lakták mindig. Pécskáról azt szokták mondani, hogy elég kiszórni a magot és lehet menni a bő termést összegyűjteni. Nem egészen így volt, és most sincs így. A pécskai határ az mindig meg volt művelve, nagyon régen is, és most is. Pécskán 1950-ig mintegy 900 tanya volt. A fiatalok kint laktak a tanyán és művelték a földet, a nagyszülők bent laktak a faluban és iskolába járatták a gyerekeket. Zömmel földművelésből és állattartásból éltek az emberek de a sok földművest egyebekkel ellátó iparosból és kereskedőből is elég volt. Bőven volt asztalos, cipész, csizmadia meg más ipart űző ember is, annyi, amennyire szükség volt.
1962-ben befejeződött a téeszesítés, és ez azt jelentette, hogy tizenkétezer hektár földet elvettek az emberektől. Elvettek tőlük lovat, tehenet, mindenféle termelési szerszámot. Kifosztották őket. Az igen tehetősektől elvették házukat. Mindenki hallgatott, mert aki nagyon nem akart bemenni a kollektívba azt ’62 előtt levitték a Községháza pincéjébe és hideg vízzel kezelve majd csak észhez tért. Ezzel elérték, hogy nem volt itt semmi -féle fajta tüsszögés utólag.
Dolgoztak az emberek, megkapták azt, amit akkor fizettek a munkájukért, és nevelték a kis számú gyereküket.
Pécskán 1934 óta minden évben több embert temetett a katolikus pap, mint ahányat keresztel.
1992-ben a pécskai magyar családoknak 1,3 gyerekük volt, a románoknak 1,7 és a cigányoknak 3 fölött. Ez az arány mostanra romlott a magyaroknál is, a románoknál is és a cigányoknál is kettő körül van.
Pécska etnikailag folyamatosan vegyes volt.
Közigazgatásilag 1765-ben alapították Románpécskát és Magyarpécskát. Azt olvastam, hogy az volt Mária Terézia alapvetése, hogy az etnikai nézeteltéréseket megkerülendő ne legyen egy település vegyes közigazgatással, hanem legyen két közigazgatás, holott ez a két település ügy néz ki, mintha összeillesztenénk a két kezünke ujjait egymásba. A bal kezünk egyik Románkécska, a jobb meg Magyarpécska. Van, ahol az utca közepe a faluhatár, és van, ahol a házak közötti mezsgye az. Ez volt egészen 1960 szeptember 30-áig. Akkor csapták össze a két települést eggyé, és lett egészen 2009-ig román polgármestere a településnek, és esetleg magyar alpolgármestere. Most történetesen magyar anyanyelvű a pécskai polgármester, nulla magyar kultúrával. Magyar iskolába sose járt. Ha huzamosan beszélnek vele, akkor majd eldönthetik, hogy kettőnk közül ki hogy beszél magyarul.
Takács Diana – Jelenleg ön szerint ezek a határok valamilyen szinten fennálnak Pécskán?
Nagy István – Ezek a határok, ha úgy tetszik, formailag léteztek, viszont az emberek közötti viszonyokban sosem voltak. Itt nemzetiségi, felekezeti ellentét sosem volt, sem a cigányok és a románok, sem a cigányok és a magyarok, sem a magyarok és a románok között. Ilyen nincs. Van ennek nagyon sok vetülete, de az emberek élik a saját normális életüket. Becsukom az utcaajtót, magyarok laknak ebben a házban, holott mi Románpécskának majdnem a közepén lakunk. Amikor mi ide költözünk – 1982-ben –, rá egy-két évvel egyszer estefele mentem az utcán, és megkérdezte egy román nő, hogy hogy érzem magam Románpécskán? Leesett az állam a kérdéstől. Nem tudtam vele mit kezdeni. Egyszer jöttem haza gyalog, és a szomszéd ház előtt ült három ember. Egy nyolcvan körüli román férfi, a másik egy vele nagyjából egykorú magyar nő, és a harmadik egy ötven körüli román nő. Magyarul beszélgettek. Egy egy magyar és két román, mind idevaló pécskai. Csak füleltem, hogy micsoda, ezek magyarul beszélnek egymás közt? A két román az egy magyarral magyarul beszélget? Ez volt a törzsgyökeres pécskai alapattitűd.
Az 1900-as évek elején azok a románok, akik akartak valamit a gyerekükkel a magyar államban, azok magyar állami iskolába járatták a gyereküket. Az összes többi román a román ortodox felekezeti iskolába járatta a gyerekét. Az 1910-es években a román ortodox felekezeti iskolában volt olyan tanító, akinek 119 gyerek volt az osztályába. A magyar állami iskolában 1890-től idefele negyvennél több gyerek nem lehetett egy osztályba. Ezek pécskai dolgok, konkrétak.
Takács Diana – Jelenleg mi a helyzet, ami az iskolákat illeti?
Nagy István – Ugyanazokban az épületekben folyik az oktatás, amelyekben folyt ezelőtt százannyi évvel.
Most az osztálylétszámok húsz körüliek. A magyar gyerekek létszáma nagyon megapadt. Most olyan 13–4–5 gyerekünk van egy osztályban.
Amikor ide kerültem 1980-ban, akkor a VI-nak lettem az osztályfőnöke és 41 gyerek volt az osztályban. Az akkori hetedikesek voltak vagy hatvanan. Ez Ratkó típusú akció nyomán állt össze, de előtte is 30 körüli magyar gyerek járt V–VIII-ba. Ebben a tanévben tízen végeztek nyolcadikban.
A régi pécskai magyar iskolában 1985 óta van román osztálysor V–VIII-ban. Elemi román osztályok 1959-től indultak. 1985-ben azért indítottak román osztályt, nem mintha Magyarpécskán – területileg az a vonzáskörzete az iskolának –, lett volna különösebben sok román gyerek. Viszont a cigány gyerekek, akik hagyományosan román iskolába jártak – legalábbis 1920 után, mert felekezetileg ortodoxok a cigányok, nem csak itt, hanem Szőregen, Szeged mellett is –, és mert a cigányok nem nagyon járatták iskolába a gyerekeiket, akkor úgy döntött az oktatási hatóság, hogy ne csak a román iskolának legyen nagyon sok beiskolázatlanja, hanem oszoljon a beiskolázatlan létszám az iskolák között, így létrehoztak egy román osztálysort a cigány gyerekekből. Ettől itt is lett annyi beiskolázatlan, mint amott.
Takács Diana – Van tudomása arról, hogy a második világháború hogyan hatott a családja történetére?
Nagy István – A második világháborúban apámnak a bátyja kiszökött Magyarországra, és magyar katonaként szerelt le. Én még két férfiről tudok, akik nálunk a faluban – Nagyvarjason – ugyanezt csinálták. Apám 1927-ben született, és akkor még nem volt katonakorú, tehát így nem érintette a háború. Apai nagyapám 1880-ban született, ő a második világháborúhoz, hogy katona legyen idős volt. Az első világháborúban fogalmam nincs, hogy volt-e?
A feleségemnek az apja román katona volt a második világháború környékén Dél-Romániában. Az anyai nagyapja is be volt sorolva a román hadseregbe, és valami kitüntetést is kapott.
Takács Diana – A rendszerváltás milyen változásokat hozott ezen a környéken?
Nagy István – Startból nagy lelkesedést hozott, ami aztán lassan lelohadt.
Tulajdonképpen szinte minden maradt a régiben. Egy lényeges eltérés volt. Visszaadták a földeket. Viszont nem adták vissza közvetlenül az érintetteknek az azzal járó vagyonrészeket. Mezőgazdasági társulásokat hoztak létre. Azok mostanra szőröstől-bőröstől fölélték az 1990-ben létező ingatlanvagyont. Elkótyavetyélték, zsebre tették, meg hasonlók.
Az emberek dolgoztak ugyanúgy, ahogy addig.
A kereskedelem egészen látványosan változott. Nem nevezem ezt fejlődésnek. Az árubőség rettenetesen megnőtt. Hogy ez jó vagy nem jó, azt a fene se tudja.
A földvagyon az óta jelentősen koncentrálódott. Ma vannak több száz hektárral rendelkező földtulajdonos földművesek. És voltak, akik amint lehetett, sőt törvényesen még nem is lehetett, de már jóval korábban eladták a földjüket.
Pécskán mindig került munka annak, aki akart dolgozni, és ez folyamatosan így volt 1990 után is. Itt munkanélküliség nincs. Napszámost nem lehet találni. Én néhány éve már nem szeretem fölásni a kertet de csak kínkeservesen találunk lapátnokot, hogy ásson.
Takács Diana – Tudom, hogy ön a kulturális életben is részt vesz. Erről tudna nekünk mesélni?
Nagy István – Én 1989-ig nem vettem részt semmiben, párttag se voltam.
1989. december 28-án gondoltam egyet – akkor már tudtam, hogy az országban alakultak RMDSZ szervezetek –, és elmentem néhány emberhez, hogy kéne itt is alakuljon egy RMDSZ. Senki nem ösztönzött. Pártkötődéseim nem voltak. Mondtam, hogy találkozzunk az iskolában csütörtök délután. Eljöttek vagy harmincan, negyvenen. Mit ad isten ott termett egy pécskai, akit viszont az aradi RMDSZ küldött ki RMDSZ-t szervezni. Az aradi RMDSZ akkori szervezője a korábbi Arad megyei díszmagyar, Kocsik József volt, aki itt Pécskán az a bizonyos katedrát foglalta huszonévig, és nem lehetett rá kinevezni embert. Akkor kevesen voltunk, és azt mondtuk, hogy holnap többen leszünk, és majd akkor létrehozzuk a szervezetet. Akkor az iskola díszterme – elfér benne olyan 160–170 ember – dugig volt. Választottunk egy intézőbizottságot, és azt mondták, hogy én legyek az elnök.
15 évig voltam Pécskán RMDSZ-elnök. Ilyenként folytam bele nagyon sok mindenbe.
1995-ben kiadtuk Kovách Géza a Fejezetek Pécska nagyközség történetéből című könyvét. Kovács Géza történelemtanárom volt a középiskolában, és én voltam az egyik ösztönzője a kötet megjelenésének. 1997-ben megjelentettük Bölöni Sándornak a Cú, vénasszony bábája című Arad megyei népmeséket, szólásokat és szóláshasonlatokat tartalmazó gyűjtését. Az ’50-es évek végén a ’60-as évek elején gyűjtötte. 1999-ben kiadtuk Bölöninek a balladakötetét. Ő akkor már nem élt. Faragó József szerkesztette a kötetet. 1998-ban kiadtuk a plébánia egyik korábbi plébánosának a könyvét: Magyarpécska múltjából címmel. Ezeket én szedtem, tördeltem.
1992-től 2000-ig szerkesztettünk egy havilapot Pécskai Újság címmel, nyolc A4-es oldalon.
Közben úgy alakult, hogy 2000-ben kaptunk egy Klebelsberg Kuno szobrot, tudniillik itt született Gróf Klebelsberg Kuno. A Budapesti Puskás Tivadar Távközlési Technikum megfinanszírozta ezt. Én kerítettem a szoborhoz szobrászt, Jecza Pétert.
1999-ben Kálmány Lajosnak, 2010-ben Mester Jánosnak és 2015-ben Nagy Oszkárnak tettünk emléktáblát a templom falára. Ezek mind pécskai kötődésű figurák. Ugyanott volt korábban egy emléktáblája Ormós Zsigmondnak, illetve Klebelsbergnek.
Az RMDSZ ’90-ben újracsiholta a Búzavirág Néptánccsoportot. 1987-ig működött a csoport, amikor megszűnt. 2000 körül létrejött a Búzavirág Egyesület nevű civilszervezet, egy évig voltam annak is az elnöke, mert a korábbi elnök lemondott, és más nem vállalta, ezért egy évig csináltam azt is.
Volt itt millió sok minden más is.
Szabadidőmben, kedvtelésből barátoknak, egyesületeknek könyveket tördelek. Egyet-kettőt-hármat írtam is.
Takács Diana – Mi ösztönözte arra, hogy részt vegyen a kulturális életben? Mi hozta ezt a változást?
Nagy István – Semmi. Jött.
Ha kerül feladat, akkor azt el kell végezni. Nem ódzkodunk, nem nyavalygunk, hogy nem fizetnek érte. Ott van, meg kell oldani.
Takács Diana – Tud-e mesélni arról, hogy milyen kulturális események vannak itt Pécskán?
Nagy István – Pécskán folyamatosan működik a Búzavirág Egyesület, és a néptánccsoport. Most talán négy szintű, pici óvodások, óvodások, elemisek és általános meg középiskolások.
Van egy román néptánccsoport, a Păstrătorii Tradiției.
Van egy – román írócsoportnak mondják magukat –, négy öt költöget, és a Városháza évenként kiadja a könyvüket.
Én elsődlegesen a magyar vonatkozásokkal foglalkoztam, meg foglalkozom.
2004. óta a templombúcsú körül mostanra már egyre szaftosabb hepaj van. Most már három napos. Azt mondtuk, hogy legyen, és közben kinőtte magát.
Egyébként itt a környéken az volt – Pécskát leszámítva – a szokás, hogy a templombúcsúra a család apraja-nagyja összegyűlt. Akkorra kitakarították a falut. Lemeszelték a házakat, a fákat. Ragyogott minden. Akkor földúsult a falu. A család hazavárt mindenkit. Akkor vágták le a kakast. Vágtak állatokat. Ettek-ittak.
Pécskán ennek nem volt hagyománya. Most már valahogy alakul.
Néhány éve szervez a pécskai RMDSZ úgynevezett Pécskai Magyar Napokat.
Az iskolában minden évben van karácsonyi előadás, tanívzáró előadás.
Volt, amikor egy évig a Temesvári Állami Magyar Színháznak volt itt bérlete. Abban is kicsit benne voltam. Táncolt itt a Budapesti Állami Néptáncegyüttes is egyszer.
Vannak dolgok, események. Időnként vannak könyvbemutatók. Helyiek vagy máshonnan való szerzők könyvét mutatjuk be.
Nyilván több is lehetne, de sajnos nagyon kevés a kezdeményező, az olyan ember, aki fölvállalja, hogy csináljuk.
Takács Diana – Melyek azok a helyek, ahol találkozik a román és magyar lakosság.?
Nagy István – A kocsmában feltétlenül.
Az iskolában találkoznak a gyerekek is, meg a szülők is, mert a pécskai magyar szülők kicsit több, mint harmada román iskolába küldi a gyerekét. A boltban, az utcán.
Ezek a gyereküket román iskolába járató magyarok is azt mondják, hogy ők magyarok, sőt magyarabbak, mint, akiknek a gyerekeik magyar iskolába járnak. Ezzel én vitatkozom, de az egy másik történet.
Együtt élnek.
Otthon mindenki magyarul él vagy románul él.
A vegyes házasságokban inkább román a nyelv.
Amikor ide kerültünk, akkor a mostani szomszéd, a polgármester apósa itt lakott. Neki a felesége magyar. A négy lánya tudogat magyarul. De azok gyerekei már nem tudnak magyarul. Ő a polgármester fiával is románul beszél. A polgármester felesége félig román, félig magyar. Jól tud magyarul, viszont szerintem otthon ők románul beszélnek. Egymás között is, és a gyerekekkel is.
A második házban lakott egy házaspár, a feleség magyar, a férj román volt. A nő a kutyával is románul beszélt. A harmadik házban egy magyar házaspár élt, de az asszony a kutyával is románul beszélt. Nagyon-nagyon tarka ez a kép.
1992-ben részt vettem a népszámláláson. Egy szlovák-sváb szülőktől származó nővel beszélgettem. Náluk a családi nyelv a magyar volt. Férjhez ment egy pécskai románhoz. Amikor megkérdeztem, hogy maga most akkor micsoda, és azt mondta, hogy román.
Annyira szövevényes ez a képlet, hogy leírhatatlan.
Takács Diana – Ön szerint mi az oka annak, hogy a magyarok román sikolába adják a gyerekeiket?
Nagy István – Nagyon sok oka van. Olvastam egy tanulmányt erről. Sorbán Angela írta, ezelőtt tizenévvel. Kiderül, hogy az egyik első szempont az, hogy a szomszéd gyereke melyik iskolába jár. Mondjuk, ha a lépcsőházba több szomszédnak jár a gyereke román iskolába, akkor a magyar szülő hajlamos román iskolába küldeni a gyerekét. Ez szempont.
Egyébként én azt érzékelem, hogy azok, akik úgymond akarnak valamit, nagyon akarnak valamit a gyerekükből, azok hajlamosak arra, hogy román iskolába küldjék.
Van egy olyan réteg is, amelyik azt mondja, hogy neki azért nem jöttek össze a dolgok, mert nem tudott eléggé románul. Akkor a gyereke tanuljon meg eléggé románul, hogy neki jöjjönek össze a dolgok.
Találkozom az iskolában olyan gyerekkel, aki nyolcadikos korában majdhogynem analfabéta, de román iskolába jár, mert oda járatják a szülei.
Én azt tapasztalom, most már 38 év tanárkodás után, de mindjárt az elején is érzékeltem, hogy az a szülő, amelyik nem a családban beszélt nyelven taníttatja a gyerekét, az árt a saját gyerekének. Tudniillik az anyanyelv az egy olyan kultúrahordozó alap, amivel a munka egyharmadát megspórolja a gyerek az iskolában. Az, aki nem tud románul és beteszik elsősnek román iskolába, az az elején olyan pszichikai stresszben él, hogy az nem igaz. Ez megmarad a tudatalattijában, és egész életében vele lesz.
Azt szoktam mondani, hogy a gyereket nem a román apa vagy a magyar anya nyelvén kell taníttatni, hanem a családban beszélt nyelven. Mert ez a gyerek szellemi fejlődéséhez alapvető fontosságú. Aki nem ezt teszi az szánt szándékkal árt a gyerekének. Nem tudatosan, de megteszi.
Takács Diana – Említette, hogy gyakran az, aki valamit akar a gyerekéből azért adja román iskolába a gyereket. Ön szerint ennek van valós alapja?
Nagy István – A fenét. Nincs.
Az ember vagy összehozza magát, vagy nem. Ezt mindannyian egyenként elmondhatjuk magunkról. Akarhatok én akármit a gyerekemből, ha benne nincs erre indíttatás, nincsenek készségek, nincsenek képességek. És én szülőként nem biztos, hogy tisztába vagyok a gyermekem képességével. Akkor nem ér az egész semmit.
Azt szoktam mondani, hogy attól, hogy valaki román iskolába jár, még nem lesz se miniszter, se államfő, se egyetemi tanár.
A menyem végig magyarul tanult, a tudományok doktora. Egyik barátjuk vegyészdoktor. Ide járt Pécskán, magyarul. Van egy interjúsorozatom, Csikys doktorok, az aradi Csiky Gergely főgimnázium tanulói voltak, mindenik magyarul tanult, Romániában, és elérte a tudományos doktori fokozatot.
Aki román iskolába jár, az is elérheti, de ha magyarba járt volna, akkor is az lehetne doktor. Aki doktorképes az doktor lehet, aki meg nem doktorképes az járhat Honoluluba ógörögöt tanulni, annyit ér.
Takács Diana – Hogyan írná le a határvidéket?
Nagy István – Görbe.
Attól függ, hogy hogy értjük. Ha topográfiailag értjük, akkor cikcakkos. Ha az emberi viszonyokra gondolok, akkor azt mondom, hogy rendbe van, mert élik az emberek a saját hétköznapi életüket, minden különösebb gubanc nélkül. Ha arra gondolok, hogy velem az országhatár átlépésekor, és ezt ’74 óta űzöm, egy román határőr-tiszt volt undok, és legalább nyolc magyarországi határőr vagy vámos, akkor ez egy másik vetülete a dolognak.
Volt, amikor Kolozsvárról jöttek, itt fölszálltam az autóra, mentünk Szabadkára, és Battonyán a magyarok megkérdezték, hogy miért nem Kikindánál léptük át a határt?
Egyszer az egyik határ menti polgármesterek találkozóján elmondtam a Hódmezővásárhelyen székelő regionális főhatárőrnek, hogy szándékosan válogatják a legundokabbakat erre a szakmára, vagy hogy működik ez?
Egyébként mindenki szeretne lehetőségeihez képest tűrhetően élni anyagilag, szellemileg, kapcsolati rendszerében.
Számomra nincs határ. Tudniillik, amikor 1967-8-ban a szüleim vettek rádiót, akkor bekapcsoltuk Kossuthot és Petőfit. Amikor 1970-ben vettek televíziót, akkor bekapcsoltuk a magyar televíziót, és néztük. Román televíziót sosem néztünk. A televízió és rádió fogyasztásomból egy-két ezrelék az, ami román. A világhálón gyűjtöm be a számomra szükséges információkat. Nem nézek román csatornákat, mert amit máshonnan nem tudhatok meg nem közölnek, és azt, hogy a B1 tévén, a TV3-on, a kutya füle tudja minek nevezett csatornákon okádnak a magyarokra, arra nem vagyok kíváncsi. Megvagyok anélkül, hogy engem szidjanak azért, mert magyar vagyok. Publikusan, olykor még a bukaresti közszolgálati csatornán is. Nem kell. Tudom, hogy ilyenek vannak, de nem érdekes. Mivel ez végképp nem érdekel, ezért mást sem fogyasztok tőlük. Ami nekem románul kell azt megkapom, és meg is keresem, ha arról van szó,
Takács Diana – Milyen gyakran lépi át a határt?
Nagy István – Ez változó. Ha lenne útlevelünk, de nincs, akkor abba benne lenne, hogy hányszor.
Itt a határ mentén volt az úgynevezett kishatár-menti forgalom, ami 1974-től 1977–78 között évi négy alkalmat biztosított, hat naposat, 1978-tól évi 12 alkalmat. Ezt zömmel kihasználtam.
Amikor egyetemista voltam 1974 és 1979 között Temesváron, akkor az úgy volt, hogy havonta fölmentem Budapestre öt napra, itthon bevásároltam, Gyulán meg Békéscsabán eladtam a cuccot, fölmentem Budapestre, laktam valahol, öt nap után visszajöttem. Ami pénzt kaptam az eladott cuccok után abból vettem ott, amit mondtak mások, hogy hozzak nekik, itt eladtam, és lett annyi pénzem, hogy a következő hónapban megint be tudtam vásárolni, és megint lehettem négy-öt napot Budapesten. Amikor megnősültem, akkor meg a gyerekeinknek, tápszeren kellett felnevelnünk őket, onnan hordtuk a tápszert. Vagy én mentem, vagy a feleségem ment. Miránk nem vonatkozott a kétévenkénti egyszeri kimenetel az országból. Mehettünk gyakran, és mentünk is.
Mostanában ha úgy van, akkor megyünk. Időnként elmegyünk venni olyasmit, amit itt nem kapunk, de ez egyre kevesebb. Van, hogy elmegyünk barátokhoz. Van, hogy elmegyek rendezvényekre. November 17–18-án megyünk Pesthidegkútra a Klebelsberg-napokra. Október 14-én lesz Makón a Szibrik Miklós Egyesületnek egy rendezvénye, oda megyek.
Célirányosan megyünk, valami miatt. Megyünk és jövünk. Egy-két-három napot vagyunk.
Takács Diana – Milyen érzés önnek, amikor Romániából Magyarországra megy?
Nagy István – Semmilyen. Otthon vagyok. Itt is otthon vagyok, ott is otthon vagyok.
Az országhatár nekem akadály, mert meg kell állni, hogy belépjek a másik országba. Most viszonylag keveset, volt, amikor mentünk egyszer – még az átkosban –, és negyedóránként engedtek át Nagylakon egy-egy személygépkocsit. Húsz autó volt előttünk, amikor odaértünk reggel nyolckor, és tizenkettőkor jó ha átmentünk. Cifra világ volt.
Takács Diana – Tehát akkor, ha a másik irányból jön, akkor ugyanazt érzi, mint, amikor Magyarországra megy.
Nagy István – Én, amikor Magyarországról jövök ide, akkor ebbe a házba jövök. Amikor innen elmegyek, akkor úgy megyek el, hogy ebbe a házba fogok visszajönni. Ha oda megyek, akkor tudom, hogy Forgó Gézához megyek, hogy Korényi Zoltánhoz megyek, vagy Péter László professzorhoz megyek Szegedre, vagy virágot vásárolunk a feleségemnek.
Takács Diana – Mi a legjobb az itteni életben? Miért jó itt élni?
Nagy István – Egyszerűen jó élni. Nekem ez nem kérdés, hogy itt jó élni vagy hol jó élni. Mindenütt jó élni. Nincs legjobb, nincs legrosszabb. Mindennapi tennivalók vannak, munkahely, a saját lét biztosítása, a gyerekeket fel kell nevelni, el kell indítani, ameddig lehet, kell őket támogatni, unokákkal kell foglalkozni.
Egyszerű. Mindenki megszületik, felnő, aztán leéli az életét. Azt szoktam mondani, hogy mindenki úgy rontja el a saját életét, ahogy akarja, önként és dalolva.
Van, akinek összejön a rontás, és van, akinek nem jön össze. Egyébként mi, köszönöm szépen, látják, elvagyunk, pedig a feleségem nyugdíjas pedagógus, magyartanár volt. A tanárokat Romániában sokkal kevésbé fizetik meg, mint Magyarországon. Ezzel együtt úgy vagyunk, ahogy vagyunk. A fiúnk Kolozsváron informatikus, a lányunk Temesváron földmérőmérnök, topográfus. A fiúnknál van három unokánk, öt, három és egy évesek. Rendben vagyunk, azt hiszem.
Danyi Gábor – Kérdezhetek én is?
Nagy István – Tessék.
Danyi Gábor – Én visszatérnék az interjú néhány pontjára.
Visszatérnék arra a kérdésre, hogy hol is van ez a haza. Hogyha jól értettem, akkor valami olyasmit mondott, hogy önnek igazából a Kárpátmedence a hazája, ahol ezek az országhatárok nem annyira számítanak. És azt is mondta, hogy az identitása erdélyi magyar.
Ezt ki tudná fejteni bővebben, illetve azt, hogy mit jelent ez az erdélyiség? Erdélynek megvannak a topográfiai határai, megvannak az úgymond mentális vagy spirituális határai.
Mit jelent ez pontosan, hogy ön erdélyi magyarnak vallja magát?
Nagy István – Én az erdélyi magyaron azt értem, hogy a Kárpátoktól egészen le a Dunáig, benne a Részek, Partium, és a Bánság is. Ezt használom Erdély-fogalomként. Számomra mindaz, ami Romániában a Kárpátoktól balra van az számomra Erdély.
Az, hogy erdélyi magyar, számomra azért más – egy kicsit –, mint a magyarországi magyar, mert az alap az nyelv. És az ugyanaz. Mondtam korábban, hogy a nyelv az alfája és az omegája a dolgoknak. Viszont az iskolában nekünk nem pont ugyanazt tanították magyar nyelv és irodalomból, történelemből és földrajzból, mint Magyarországon, és mi párhuzamosan tanultuk – elemi, általános és középiskolában is – a román irodalmat is. Mindez együttvéve bennünket egy kicsit mássá alakít, akarjuk, nem akarjuk. Ilyen a léthelyzet.
Az erdélyi magyarban ott van az, hogy magyar, és benne van a kultúránkban egy csomó más is. Nagyon nagy az átfedés a magyarországiak, és az erdélyi magyarok kultúrája között, de vannak különbségek is.
Mi tizenkettedikben romániai magyar irodalmat tanultunk. Magyarországon tizenkettedikben nem biztos, hogy határon túli magyar irodalmat tanítanak.
Nekünk magyar történelmet szinte semmit nem tanítottak. Illetve azt, hogy a magyarok nyereg alatt puhítják a húst, a magyarok bevándorlók, vérengzők. Nekünk ilyeneket tanítottak a magyarokról.
Amikor egy óránk volt – talán tizenegyedikben –, magyar történelemről az egész tanévben, és valaki nem tanulta meg a leckét, és éppen őt feleltette Kovách Géza, akkor azt mondta: az anyátok istenit, egy órán tanultok magyar történelmet, és akkor se tanuljátok meg? Ezt most is hallom.
Innen adódnak az eltérések, és a sajátosságok is.
Danyi Gábor – Erdélyi magyarnak lenni, és magyarországi magyarnak lenni ez ugyanaz a tér? Vagy ez az erdélyi magyar pozícióból inkább egy kívül is vagyok, bent is vagyok történet?
Nagy István – Nekem ez bent vagyok, de külső fuvallatokkal is érintkezem.
Danyi Gábor – Azt érzi ezzel kapcsolatban, hogy periférián van?
Nagy István – Nekem nincs semmiféle periféria érzésem. Szerintem én teszek annyit magyarként, mint akármelyik belmagyar Magyarországon. Akkor mitől lenne bennem perifériaérzés?
Danyi Gábor – Tehát nem érzi úgy határvidéken, hogy ez egy periférikus helyszín lenne? És akkor mi ennek a felhajtóereje? Mik a pozitívumai annak, hogy az ember határvidéken él?
Nagy István – Azt szoktam mondani, hogy bennem nagyon sok hiba van. Nem vagyok egy hajtós alak. Sohasem volt bennem önmegvalósítási mit tudom én mi. Egyszerűen az elém kerülő feladatokat igyekszem megoldani a tőlem telhető legjobban. Sosem akartam kitüntetett lenni sem szakmai, sem más területen. Ez a neveljünk versenylovat szellem belőlem hiányzik. A gyerekeimtől se voltak soha olyan elvárásaim, hogy neked nem lehet kisebb jegyed, mint. Soha. Soha nem mentem be az iskolába, hogy azt mondjam, hogy milyen rossz a jegye, vagy mondjam a tanárnak, hogy miért adott ilyen jegyet, vagy olyat. Van olyan kolléga, megyei oktatási főmufti, aki bement és kijavította a naplóba a gyerekének a jegyét, saját kezével. Belőlem ez hiányzik. És azt hiszem, hogy ezzel együtt teljes életet tudok így élni.
Nekem nincsenek tanári fokozataim, például. Azok nélkül is tanítok úgy, mint az elsőfokozatos agyonkitüntetett kollégák. Biztos, hogy bizonyos dolgokat nem pont úgy csinálok, de semmiféle hiányérzetem nincs azért, mert nekem nincs ez vagy az, miközben a másiknak van. És akkor a másiknak van, de fél bemenni az osztályba, mert rosszak a gyerekek, de neki kitüntetése van, és titulusai.
Danyi Gábor – Visszatérnék a téeszesítésre. Említette, hogy ’62-ig lezárult a téeszesítés. Különböző módokon kényszerítették az embereket, hogy lépjenek be. Azt is említette, hogy hideg vízzel mosták a fejüket a Városháza pincéjében. Voltak komolyabb következmények is?
Nagy István – Azon túl, hogy betörtek az emberek, más következmények nem voltak. Én halálesetről nem hallottam. Arról se hallottam, hogy valaki különösebben ellenállt volna vagy éjszaka leütötte volna az öt hideg vízzel leöntőt.
Danyi Gábor – Börtönbüntetés?
Nagy István – Nem volt. Aki nagyon nem fogadott szót az esetleg belehalt a kapott sérülésekbe, mert esetleg megverték. Ilyen lehetett, de ezekről nincs nyilvántartás. Esetleg az emberek emlékeznek addig, amíg élnek de, mert nem beszélnek róla, elviszik a sírba.
Danyi Gábor – Szeretnék rákérdezni a Ceaușescu éra különböző időszakaira. Ceaușescu a legelején még inkább egy ilyen liberálisabb kommunizmust képviselt, aztán elfordult a nemzeti kommunizmus felé, amikor már egészen elképesztően felgyorsult a diktatúra kiépítése. Ezzel kapcsolatban említette, hogy ’68-ig magyar nyelvű oktatás volt Tornyán
Nagy István – Csak magyar osztályok voltak V – VIII-ban.
Danyi Gábor – Volt-e érezhető ez a váltás, amikor a Ceaușescu éra bekeményedett? És ha igen, akkor milyen vetületei voltak ennek? Mert megnehezült-e a kisebbségi lét úgymond, Romániában.?
Nagy István – Én azt hiszem, hogy nem. Tehát itt az 1947 után – beköszönt, nevezzük kommunizmusnak jobb szó híján – kemény volt az ötvenes években a téeszesítéssel, és kemény maradt Ceaușescu idejében is. A téeszesítéssel az embereket betörték, és miután betörik a lovat utána békésen éli le az életét, utána már nem hányja le magáról a nyergén ülő terhet. Az ember is ilyen. Társadalmi, biológiai lény, ahogy Engels mondta, és beáll a sorba.
Voltak mindenféle nyavalyák. Vagy kifogta az ember, vagy nem.
Mondtam, hogy anyánk vitt bennünket dolgozni, cukorrépát termesztettek, és nekem Temesváron egyetemistaként hajnali ötkor sorba kellett állnom cukorért, hogy otthon anyám tudjon sütni süteményt, mert bár termesztette a cukorrépát, termelte a cukrot az országnak, és nem volt otthon cukra.
Ilyenek voltak. A fizikai létét az embernek megnyomorították, ha hagyta, hogy megnyomorítsák. Egyébként megoldották a problémát így, vagy úgy vagy amúgy, mert mindig megoldják az emberek a problémáikat.
Az egy átkozottul rossz rendszer volt. Aki picit is kilépett a sorból azt előbb-utóbb behívták a szakszolgálatok, és hogyha szerencséje volt megúszta fizikai atrocitások nélkül, de morálisban mindenképpen része volt, ha meg nem volt szerencséje, meg is verték, akár bele is halhatott.
Nálunk Nagyvarjason Mihály Jánost elvitték, hazajött és néhány hónap után belehalt a hazajövetelébe. Engem behívtak a Secura és itthon volt a másfél éves lányunk meg a három éves fiúnk, és akkor kellett írjak egy több oldalas nyilatkozatot, ami azzal kezdődött,, hogy alulírott, két kiskorú gyerek apja. Ez az első mondat. Na, ettől odafele mi van? Tetszik érteni? Ilyen egyszerű volt. Nem tették rám a kezüket, de attól kezdve, hogy ezt a mondatot leírtam én, amíg le nem lőtték a vaddisznót nem vigéckedtem. Miért? Bár hangosan ment a rádió mondjuk ’88-ban az udvar közepén, amikor a fürdőszoba emésztőgödrét ástam, és Szabadeurópát hallgattam. A szomszédok is hallhatták.
Danyi Gábor – És ez a nyilatkozat mi volt pontosan?
Nagy István – Ez arról szólt, hogy augusztus közepén, a nyári vakáció kellős közepén jött egy sorkatona, hogy menjek be a rendőrségre, mert Rusu elvtárs akar velem beszélni. Amikor bementem, akkor Rusu elvtárs azzal kezdte, hogy igaz, hogy én magyarországi fizika tankönyveket használok az iskolában? Voltak V–VIII-os magyarországi fizika tankönyveim, és kinn tartottam a tanáriban az asztalon. Eszembe nem jutott, hogy ez probléma lehet. Aztán egyebeket is előszedett Rusu elvtárs. „És Magyarországon más a fizika, mint Romániában?” Mondom: „amikor én ezt a tollat itt leejtem, maga szerint hogy fog leesni? Másként, mint Magyarországon? És ezzel a történet lezárult. Akkor lediktált nekem egy csomó dolgot, ami szerinte benne kellett legyen a nyilatkozatba, és amikor a fizikára került a sor, akkor azt hagyta, hogy leírjam én. És leírtam. Ebben éltünk. Franc, aki megeszi.
Danyi Gábor – Ezt akartam kérdezni, de ezzel kicsit rávilágított a dolog lényegére, hogy a fizika tulajdonképpen egy ideológia mentes tantárgynak számít. Mennyire lehetett
Nagy István – Nem csak számít. Ott nincs helye az ideológiának.
Danyi Gábor – Mégis lehetett érezni bizonyos határokat az iskolában? Mennyire lehetett fizikatanári szempontból az ember mindennapi munkája során érezni a kommunizmus alatt az ideológiai határokat, és azt, hogy mit szabad, mit nem?
Nagy István – Azt szoktam mondani, és ez különben így van, hogy mikor a tanár becsukja maga mögött az ajtót, akkor az van, amit ő akar. Én az átkosban is beszélhettem a gyerekeknek Bláthy Ottóról, Jedlik Ányosról meg másokról. Elmondhattam, hogy ezek meg azok a magyarok ezt meg azt tettek le e tudomány asztalára. Emiatt soha senki nem szedett engem elő. Mondjuk az V–VIII-as gyerekek nem azzal kezdik, hogy fizika órán a tanár úr magyarkodott. Az elvadult barmok erre azt mondhatják, hogy az, aki Jedlik Ányosról beszél Romániában az iskolában, az magyarkodik, mert vannak ilyen barmok. De ez legyen az ő bajuk.
Danyi Gábor – Említette, hogy ’88-ban Szabadeurópa-rádiót hallgatott. Emlékszik arra, hogy mikortól, és milyen gyakran hallgatta?
Nagy István – ’88–89-ben kezdtem el. Addig nem hallgattam. Azzal is csak dühöngtem, mert mondtak ott mindenféle zöldséget, úgy mond igazat az itteni viszonyokról, nagyon gyakran semmi közük nem volt a valósághoz. Ugyanúgy, ahogy a mostani médiamunkások is mondanak időnként akkora baromságot, hogy égnek áll az embernek a haja. De hát tehetek én arról, hogy az idióta újságíró tudatlan, meg képzetlen, meg felkészületlen?
Danyi Gábor – És ennek aztán lett a következménye, hogy ’88-ban Szabadeurópa rádiót hallgatott?
Nagy István – Nem. Ezt nem kérte rajtam soha senki számon. Az utcán is hallhatták, hogy mit hallgatok, de nem foglalkoztak ezzel.
Danyi Gábor – És más nyugati rádiókat, akkor ugyanúgy nem hallgatott?
Nagy István – Én, sajnos vagy nem sajnos de idegen nyelveket nem tudok. Románul meg magyarul tudok anyanyelvi szinten, foszlányokat megértek az angol és francia szövegből, németből azt sem. Nem tanultam meg idegen nyelveket. Jó vagy nem jó fene se tudja. Most már jó lesz így.
Danyi Gábor – És arra emlékszik, mert említette, hogy azért szoros volt Magyarországgal a viszony olyan szempontból, hogy lehetett fogni a rádió és tévé adásokat, hogy melyek voltak azok a műsorok, amelyeket akkoriban hallgatott?
Nagy István – Én folyamatosan a rádióban a szöveges műsorokat preferáltam, illetve a televízióban az informatív műsorokat. Már, amennyire informatívak.
Danyi Gábor – Tehát ezek híreket jelentenek?
Nagy István – Híreket, beszélgetéseket, ilyesmit.
Danyi Gábor – Amikor azt említette, hogy Temesváron bevásárolt, majd eladta, emlékszik arra, hogy melyek voltak ezek a termékek?
Nagy István – Az egyetemre a kollégáknak magyar könyveket hoztam, sokat, szakkönyveket, a kolléganőknek, nem magyar kollégáknak pipere dolgokat.
Danyi Gábor – És, amit Csabán adott el?
Nagy István – Korondi kerámiát adtam el, meg fehérneműt.
Danyi Gábor – Tehát kézműves termékeket vitt ki, és szakkönyveket és kulturális javakat hozta vissza.
Említette az interjú elején ’89-el kapcsolatban, valahogy úgy fogalmazott, hogy bukaresti felfordulás. Érdekelne, hogy hogyan ítéli meg azokat az eseményeket, amelyek Romániában történtek ’89-ben?
Nagy István – Azt hiszem, hogy a leg érthetőbb meghatározás az az államcsíny.
Most már egyértelmű, hogy a szakszolgálatok masszívan benne voltak, és viszonylag gyorsan tudatos stratégia mentén történt minden. Nagyon gyorsan összerakták, és levezényelték.
Katonai és állambiztonsági főmuftik.
Danyi Gábor – Nem tekinti forradalomnak a romániai eseményeket?
Nagy István – Nem. Egyáltalán nem volt forradalom. Forradalomszikrákról talán beszélhetünk. A temesvári, Tőkés körüli összejövés, és ami abból kipattant, ott egy kicsi szikra volt, ilyen forradalomszerű, de aztán erre ráépültek a szakszolgálatok. Nagyon-nagyon gyorsan. És aztán megfejték nagyon-nagyon jól, maguknak.
Bukarestben is ugyanez volt. Ott is mire a kivonuló tömeg, Robespierre óta a csőcselék ébredezett, akkorra már minden a szakszolgálatok kezébe volt. Abszolút mindent tudatosan csináltak. Azt is, hogy mikor, kit kell hátba lőni, meg mikor, kit, honnan kell lelőni. Nem feltétlenül Ábrahám Aladárt, azon a helyszínen, ott, akkor. De megvolt, hogy most, hátba, nem számít, hogy hány hal meg, vagy legalább öt haljon meg. Ki voltak számítva. Ekkora dolgok véletlenül nem történhetnek.
Danyi Gábor – És arra emlékszik, hogy amikor a tévé közvetítette Ceaușescu kivégzését, hogy élte meg érzelmileg?
Nagy István – Abszolút közömbösen.
Megérdemelte, jó bőven. Még nagyon-nagyon sokan megérdemelték volna. De azóta is szívják az ország vérét.
Ez egy ilyen díszkivégzés volt, amivel úgymond példát statuáltak. És nagyon jól mutatott. Az a része, hogy az úgynevezett jogállamisághoz nem volt semmi köze, az egy másik dolog. De hát az a helyzet, hogy azóta se senki nem kezdett ezen a dolgon, ebben az országban vagy bárhol a világon jogászkodni. Senki. Sem az Európai Unió nem tudom én milyen bírósága, sem az ENSZ nem tudom én milyen grémiuma azóta se foglalkozik azzal, hogy ez a szent jogállam tehenén mekkora bolha. Nem. Napirendre térnek fölötte. Majdhogynem olyan, mint amikor egy katicabogarat eltapos az ember az utcán.
Danyi Gábor – És vannak még tanítványai? Akik rendszeresen hívják osztálytalálkozóra? Esetleg magántanítványai?
Nagy István – Osztálytalálkozókra van, hogy hívnak. Magántanítványaim nincsenek. Nem jellemző. Mondjuk matematikából, románból van valamennyi igény, nem nagyon nagy. Tudniillik nyolcadik osztályban, a tudásszint-mérő vizsgákon számít, hogy mekkora jegye van a gyereknek. Érettséginél fontos, hogy mennyit tud, hogy sikeres lesz-e az érettségije vagy nem. Vizsgatantárgyak mentén valamennyi pótfoglalkozás jut a kollégáknak, de például magyarból nem volt pótórára igény. A feleségem nyugdíjas magyartanár, de soha egyetlen tanítvány nem mondta, hogy rá akar lapátolni arra, amit az iskolában megtanult. Itt erre különösebben nincs igény.
Volt, egyszer megkért egy apuka, hogy a két fiának segítsek fizikát tanulni, és akkor hetente heti két órában fizikáztam velük, és utána mind a kettő bejutott egyetemre, és mind a kettő azóta is hálás nekem. És még volt egy másik, amikor a kolléga megkért, hogy a fiát matematikából korrepetáljam és a vizsga után ámult, hogy a fia ott milyen jól teljesített.
Danyi Gábor – Az unokáival mennyire tudja tartani a kapcsolatot?
Nagy István – Az unokáinkkal annyi időt töltünk, amennyit itthon vannak, illetve abból valamennyit. Tudniillik az apósomék háza a fiúnk háza lett. Náluk van a három gyerek. Kolozsváron élnek életvitelszerűen. Havonta két napot nagyjából itthon vannak, és akkor vagyunk az unokákkal is. Néha elmegyünk mi is Kolozsvárra, inkább a feleségem, ő minden évben ötször-hatszor elmegy. Én már több, mint egy éve nem jutottam el, mert mindig valami más volt.
Danyi Gábor – Akkor három unoka van.
Nagy István – Igen. Csongor öt, Villő három, és Boróka egy éves.
Danyi Gábor – És akkor magyar nyelven tudnak.
Nagy István – Hát az anyjuk a XIX. század második felének irodalomtudományi doktora, az apjuk pedig informatikus egy olyan cégnél, ahol a házi nyelv a magyar, illetve az angol. A cégnél a román alkalmazottak angolul beszélnek, de mindenki más magyarul. A magyarországi szabadnapokon kapnak szabadnapokat, és ha Magyarországon nem szabadnap az, ami Romániában az, akkor ők dolgoznak. Ez egy színromán jogi személyiségű cég. Mindenki romániai, a tulaj az székelyudvarhelyi magyar.
Danyi Gábor – Tehát az unokáik viszik tovább a magyar kultúrát.
Nagy István – Hát van más választásuk? Nincs más választásuk. Az teljesen Istentől elvadult lenne, hogy mi románul beszéljünk a gyerekeinkkel vagy az unokáinkkal. Aki azt várja el, az nincs magánál.
Danyi Gábor – Köszönöm szépen.
Nagy István – Kérem.
Takács Diana – Még egy utolsó kérdés. Tudna esetleg nekünk valamit énekelni, vagy verset mondani?
Nagy István – Nem.
Takács Diana – Rendben.
Nagy István – Nagyon egyszerű. Ritmusérzékem nulla közeli, zenei hallásom nincs. Egyszer szavaltattak velem, mondattak velem verset V–VIII-ban, azt gyorsan elhadartam a színpadon és nagyon gyorsan lementem onnan. Nincsenek ilyen jellegű (késztetéseim). Hogyha nagyon nekiveselkednék, akkor el tudnék mondani, úgymond szavalni is verset de nincs rá igényem, ha úgy tetszik, hogy én ilyet műveljek. Csinálok én épp eleget, egyebet, és azt igyekszem jól csinálni, de ez nem az én világom.
Danyi Gábor – Világos.
Takács Diana – Köszönjük!
Danyi Gábor – Köszönjük!