A 2010. november 6-ai pécskai Klebelsberg-nap Mester Jánosra való emlékező része alkalmat adott arra, hogy a néhai jezsuitára emlékezve ismertessük a rendet.
Először Bella Ibolya, a Pécskai 2-es számú Általános Iskola hittantanára mutatta be a jezsuita rendet.
Íme Bella Ibolya előadásának szerkesztett változata:
A keresztény újkor egyik legnagyobb szerzetes rendje a jezsuita.
Jelentőségük abban nyilvánul meg, hogy a reformáció idején alakult meg és a katolikus megújulás egyik vezető szerzetes rendje lett. Fontosságukat össze lehet mérni a bencésekével, akik a népvándorlás idején működtek, illetve a középkori kolduló rendekkel.
Alapítója Loyolai Szent Ignác baszk nemesi családból származott, és 1491-ben született. Családtagjaihoz hasonlóan ő is katonai pályára lépett, majd 30 éves korában, amikor a franciák Pamploma városát ostromolták egy ágyúgolyó megsebesítette a jobb lábát, ami sokáig ágyhoz kötötte. Akkoriban nem igen voltak könyvek, de hozzájutott a szentek és Krisztus életéről szóló tanulmányhoz, amelynek tanulmányozása megváltoztatja életét. Rádöbben, hogy ő Krisztus katonája szeretne lenni. Felgyógyulása után Monserati Mária kegyhelyre megy, ahol fölajánlja magát a Szűzanya oltalmába, és neki ajánlja az életét. Ezt követően Manreza városa mellett egy barlangba vonul vissza, és kemény vezeklést folytat. Ebben az időszakban írja meg híres lelkigyakorlatos könyvének első fejezeteit.
A Szent Földre szeretne menni missziót végezni a már mohamedánná vált területeken, de rádöbben, hogy tanulmányok híján ezt nem teheti meg. Elhatározza, hogy tanulni fog, hogy fölkészüljön erre a hivatására. Tanulmányait a kor leghíresebb egyetemein végezte Barcelonában, Salamancaban majd Párizsba került, ahol hat társával szövetséget köt, és fogadalmat tesz szegénységre, tisztaságra, szentföldi zarándoklatra és lelkek üdvösségére végzett munkára.
1538-ban Rómába megy, és ott a pápa jóváhagyásával renddé szervezi társaságát. Ő lesz az első generálisa ennek a rendnek.
Hármas fogadalmat tesz: tisztaság, szegénység és engedelmesség, amihez társul a rendek közül csak a jezsuitáknak meglévő negyedik fogadalma, amely köti őket a pápához, a hűség.
1540. október 7-én ismeri el III. Pál pápa a szerzetesrendjüket.
Jelmondatuk: mindent isten nagyobb dicsőségére, és ez a jelmondat hatja át egész munkásságukat.
Rövidítésük, amely minden jezsuita szerzetes neve mellett szerepel, és a rend latin nevének rövidítése, SJ, Jézus Társaságának tagja.
A rend célja magas képzettségű emberek oktatása, akit az Egyház arra használ, hogy a hitet terjessze.
Második céljuk a hit terjesztése prédikációkkal, lelki gyakorlatokkal, gyóntatással az új hitűek között, illetve a hitetlenek között. A missziós területeken a pápa szolgálatában tevékenykednek.
A rend rövid időn belül nagy népszerűségre tesz szert nem csak a más szerzetes rendek, hanem, mivel a pápa szolgálatában állnak a világi uralkodók körében is.
A protestáns területeken kiváltják az uralkodók és fejedelmek ellenszenvét.
1556-ban, amikor Szent Ignác meghal körülbelül ezer tagja van a rendnek, vagyis 16 év alatt szédületes teljesítményt értek el. 1616-ban már 13 000 tagot számlál a rend.
A rendi alkotmány szigorúan monarchikus és centralisztikus, élén a generális áll, aki fölött csak a rendi gyűlés hozhat döntéseket.
Tartományfőnököket a generális nevezi ki, akiken kívül vannak a rendtagok, akik négy félék: ünnepélyes fogadalmasok, végleges segítőtársak, tanuló rendtagok és novíciusok.
Mindig csodálattal tekintettem a jezsuita szerzetesekre, mert eszméletlenül hosszú időn keresztül folyik a képzésük. A rendbe lépő tagok előbb két év noviciátus, újonckodás, áll, egy-két év humanisztikus tanulmányok, három év bölcseleti tanfolyam, két-három év nevelősködési tanfolyam valamilyen kollégiumban, négy év hittudományi tanfolyam. A tanuló rendtagokat rendszerint 30 éves korukban szentelik pappá, majd harmadik próbaévben segédlelkészként alkalmazzák.
A XVII. század elején már 372 kollégiumuk van. Iskoláiknak van egy öt-hat éves gimnáziumi tagozata, és egy akadémiai tagozata, ahol három év filozófia, és négy év teológiai tanulmányokat folytatnak.
Nevelési céljaik nagyon aktuálisak lennének mai tanügyünknek is: hithű, mélyen vallásos és szilárd jellemű egyének kinevelése.
Kiemelkedő egyéniségeik közül meg lehet néhányat nevezni: Kaniziusz Szent Péter, akit a Németország második apostolának is hívnak, akinek a nevéhez fűződik a tridenti zsinat határozatai életbeléptetése, a katekizmusoké. A Kaniziusz Szent Péter által kiadott katekizmusok 400 kiadást értek meg. Másik híres jezsuita szerzetes Loyolai Szent Ignác rendtársa, Xavéri Szent Ferenc, aki Indiának az apostola, és Japán térítésén is dolgozott. A Távol-keleti misszióban, ahol a jezsuiták megvetették lábukat Kína volt, ahol a császár közvetlen környezetében két szerzetes dolgozott, akik lefordították az euklideszi geometriát kínai nyelvre, és Kína térképét is megrajzolták, és tudományos munkásságukat a kínai császár is méltatta.
Irigységet szült más rendek részéről az ő sikerük.
Az egyik legnagyobb vitát kiváltó módszerük az akkomodációs módszer volt. A pogány területeken, India, Kína, Amerika területén keresztény tartalommal töltöttek meg helyi hagyományokat, és ez egyes szerzetes rendekben megbotránkozást váltott ki, ami hozzájárult a rend későbbi problémáihoz.
Hogyan kerültek a jezsuiták Erdélybe?
Báthory István fejedelem és lengyel király hozta be őket, mint tanítókat 1579-ben Kolozsmonostorra. Ez előzőleg bencés monostor volt. 1581-ben a ma is meglévő Farkas utcai templomban telepedtek le, és ugyanebben az évben egyetemet alapítanak, amit a naptárreformot bevezető XIII. Gergely pápa hagyott jóvá. Később Gyulafehérvárron és nagyváradon is letelepednek. 1585-ben már több, mint 250 diák tanult az egyetemen, negyedük protestáns vallású.
Ezt követően igen viharos időszak következett Erdélyben, hol protestáns, hol katolikus fejedelmek irányították. Ez meglátszott a jezsuiták hányatott életén is, hol kitiltották, hol visszahívták őket az országba. I., és II. Rákóczi fejedelem idején megszüntették az iskoláikat, helyüket a piaristák vették át. Sajnos nem csak Erdélyben oszlatták föl őket. Az irigység a felvilágosodás korában, a XVIII. század közepén először Portugáliában majd Franciaországban és Spanyolországban is beszüntetik a rendet. XIV. Kelemen pápa – azon a címen, hogy már nem tesznek eleget az alapító letétben foglaltaknak –, politikai nyomásra 1773-ban megszünteti a rendet. Újjászervezésük 1814. augusztus 7-én történt VII. Piusz pápasága idején.
Sajnálatos módon jelenleg – tudomásom szerint – Romániában csak itt-ott, egyetemi lelkészségeken van néhány jezsuita, de nincs rendház.
Bella Ibolya után SJ Pakot Géza tartott előadást rendjéről, amely alább olvasható.
Mélyen tisztelt Hölgyek és Urak! Egyházi és Világi Méltóságok! Kedves pécskaiak!
Nagy megtiszteltetés számomra, hogy P. Provinciális megbízásából a magyar jezsuita rendtartományt erdélyi magyar jezsuitaként képviselhetem a mai ünnepen. Egyben szeretném P. Provinciális, Forrai Tamás atya legszívélyesebb üdvözletét tolmácsolni az ünneplő közönségnek és a pécskai polgároknak.
A jezsuita rend osztozik abban az örömben, amellyel e város szülöttjére, de egyben Krisztus egyik hűséges katonájára, Mester János jezsuita rendtársamra emlékezünk. Az, aki a Loyolai Szent Ignác által alapított rendünkben a Kereszt Zászlaja alatt életében Isten dicsőségének felragyogásáért küzdött segítsen példájával megerősödni saját életünk jó irányításában.
Tisztelt Ünneplő Közönség! Sok szép és elérhető tanulmány született Mester János jezsuita életének és munkásságának méltatására, amelyekben megismerhetjük és rácsodálkozhatunk személyes elkötelezettségére, tehetségére és kitartására. Ezért is éreztem késztetést arra, hogy a mai napon Önök előtt inkább arról beszéljek, ami a háttérben meghúzódva, de mellözhetetlenül ott van minden jezsuita életében, és ami lehetővé teszi a Mester János rendtársam életéhez hasonló egyéni életutak felragyogását. Amikor a Kereszt Zászlója alatt szolgáló hűséges katonát említjük, akkor arra a szerető Jézus Társaságra vetül tekintetünk, amely több mint négy és fél évszázada küldi fiait a hit és tudomány, kultúra és szociális igazságosság teremtés világába.
Kedves Ünneplő Barátaim! Mester Jánost is e Társaságba hívta Isten, hogy elkötelezze magát a nehéz hűséggel. Az elköteleződésen keresztűl, a közös ideálhoz tartozás által segítette őt papi és tudósi hivatásának kiteljesedésében. Prófétai üzenet rejlik itt korunk számára, amikor a családi és nemzeti közösségek szétzilálódása valamint az egyéni hivatás keresésének kilátástalanságai oly élesen érinti fiatalok generációit. Mester János elköteleződése arra biztat, hogy átlépjük egyéni határainkat és a közösségbe kapcsolódva annak megtartó erejéből táplálkozva önmagunk legyünk sajátos adottságaink kibontakozása által. A közösség iránti elkötelezettség, legyen az családi vagy nemzeti szinten új reményt nyújt azoknak, akik szeretnék életüket biztos alapokra állítani.
A Jóisten tudja, hogy hányféle hivatásban lehetünk építő tagjai világunknak. Mester Jánosra emlékezve ma a szerzetesi és papi hivatásra vetül tekintetünk. Ugyanis az elkötelezettségeken belül a szerzetesi és papi hivatás rávilágít arra, hogy lehet valaki egy közösség hűséges, elkötelezett és alakító tagja akkor is, ha lemond az élet megvalósulásának másfajta lehetőségéről, a saját vagyon, az önakarat érvényesítése vagy pedig a házas élet ígéreiteiről. Sőt, azt mondhatjuk, hogy az így elkötelezett emberben felragyog számunkra az emberi élet végső értéke, ahogyan Jézus tanít minket: „nincs nagyobb szeretete senkinek, mint aki életét adja barátaiért“. Az elköteleződés az élet teljes odaadásához vezeti. Az ember életnek a papi és szerzetesi hivatásban kizárólagosan az Isten és az ember szolgálata lesz a középpontja.
Kedves ünneplő közönség! Először tehát arról a Társaságról szeretnék szólni, amely Mester János élete mögött állt, majd pedig a papi és szerzetesi hivatás aktualitásáról szeretnék beszélni.
Kedves Barátaim! Ennek a Társaságnak, amelyet alapító atyáink a legkisebb Társaságként emlegetnek egy közös ihlete van. Ez az ihlet nem más, mint a Loyolai Szent Ignác Lelkigyakorlataiban, a szeretett iskolájában történt mélységes érintettség és átalakulás. Szent Ignác a Lelkigyakorlatokat egy olyan eszköznek szánta, amely segíti az egyéni embert élete rendezésében, hogy tekintetét önmagáról Istenre és az Ő akaratára szegezze, és elkötelezze magát a cselekvő szolgálatban.
Rendünk szent alapítója e szavakkal fogalmazta meg az ember életének célját az általa írt Lelkigyakorlatok Vezérelv és alapigazság című elmélkedésében:
Az ember arra van teremtve, hogy Istent, a mi Urunkat dicsérje, tisztelje és szolgáljon neki, és ezáltal lelkét üdvözítse.
Minden egyéb a föld színén az emberért van teremtve, és azért, hogy segítse őt a cél elérésében, amire teremtve van.
Ebből következik, hogy az embernek ezeket annyira kell felhasználnia,
amennyire célja elérésében segítik, és annyira kell megválnia tőlük,
amennyire akadályozzák abban.
Szükséges ezért, hogy közömbössé tegyük magunkat minden teremtménnyel szemben, ami szabad akaratunk döntésére van bízva és nincs neki megtiltva.
Úgyannyira, hogy a magunk részéről ne akarjuk inkább az egészséget, mint a betegséget, a gazdagságot, mint a szegénységet, a tiszteletet, mint a gyalázatot,
a hosszú életet, mint a rövidet, és következetesen így minden másban;
egyedül azt kívánva és választva, ami jobban elvezet bennünket a célba,
amire teremtve vagyunk.
Kedves Barátaim! Kemény beszéd ez, ki hallgatja – mondhatnánk mi is Jézus környezetével együtt, de mégis, szívünk mélyén tudjuk, hogy az élet igéi szólalnak meg számunkra. Az emberi akarat és a céllátás töredezettsége, amely a huszadik században különösen bebizonyosodott számunkra, arra sürget minket, hogy olyan forrásból táplálkozzunk, amely az igaz utat mutatja és segít elkerülni a történelem fájdalmas zsákutcáit. Szükségünk van a tiszta forrásra. Szükségünk van arra, hogy ennek a tiszta forrásnak áradó vizeit a jó indítatásokból élő közösségen keresztül fogadjuk magunkba.
Mester János ahhoz a közösséghez tartozott, amely Isten szavára figyelt és figyel, hogy fiait a legszükségesebb szolgálatokba állítsa, azokra a peremterületekre, ahová nem világít be a szeretet teljességének reménye. XVI. Benedek pápa 2008-ban ezekkel a szavakkal erősítette meg sajátos küldetésünket: érjétek el, mondotta, „azokat a földrajzi vagy szellemi helyeket, amelyeket mások nem, vagy csak nehezen érnek el.“ A Lelkigyakorlatokra alapozott elköteleződést Szent Ignác a jezsuita Konstitúciókban (618, 622), rendünk szabályzatában váltja aprópénzre számunkra. Itt szisztematikusan taglalja azokat a kritériumokat, amelyek a szolgálatok kiválasztásában segítenek. Ezek a kritériumok ihletet és segítséget jelentenek rendünk munkaterületeinek kiválasztásában ma ugyanúgy, mint több mint négyszáz évvel ezelőtt.
Hadd álljon itt egy rövid idézet e szabályzatból: Konst. 622: „Hogy a küldetés helyének kiválasztásában helyesen járjunk el, a küldetéseket meghatározó mérceként szemünk előtt tartván Isten nagyobb szolgálatát és az egyetemes jót, Krisztus Urunk mérhetetlenül nagy szőlőjében azt a részt kell választani (egyenlő feltételek mellett, és ez áll az össze következő esetre is), amelyik erre inkább rászorul, akár más munkások hiánya miatt, akár az ottani embertársaink nyomorúságos állapota, gyengesége és örök kárhozatuk veszélye miatt. Azt is meg kell fontolni hol érhetünk el nagyobb valószinűséggel több eredményt a Társaságunktól embertársaink javára használt eszközök révén. … A jó annál Istenibb, minél egyetemesebb. Ezért azokat az embereket és helyeket kell előnyben részesíteni, melyek – miután a jóban előrehaladást tettek – közreműködhetnek abban, hogy a jót sokaknak továbbadják, mert az emberek hallgatnak rájuk… előnyben kell részesíteni az olyan egyetemeknek adott segítséget, ahol sok ember jön össze. Ha ugyanis, nekik nyújtunk segítséget, ők maguk is munkálkodhatnak majd mások megsegítésén…“
Kedves Barátaim! Mint látjuk a Lelkigyakorlatok ihletéből született Jézus Társasága a rendi Konstitúciók alapján nemcsak tagjainak elkötelezettségét, hanem a küldetésben való együttműködést tűzi zászlójára. Ezt az együttmüködéset látjuk ma viszont világszerte, ahol a Társaság egyetemeitől a menekülttáborokig több tízezer munkatársunkkal együtt csillapítani próbáljuk az emberek fizikai, szellemi és lelki ínségét. Nem csupán mi jezsuiták, hanem velünk együtt munkatársaink is a Lelkigyakorlatok ihletében formálódtak, és a jezsuitákkal együtt teljes önátadással szolgálták a történelem folyamán a világ népei, köztük nemzetünk felemelkedését.
Ez az összeállítás, csupán egy kísérlet arra, hogy általánosan megítélje a Jézus Társasága által hordozott történelmi jelentőséget. „Dom David Knowles a Cambridgei Egyetem Modern Történelem karának egykori tanára, egyszer azt írta, hogy amikor a jezsuitákra gondolunk „érezzük annak a hatalmas impulzusnak a hatását, amely Manrézából kiindulva szétterjedt Európán, és az apostolok prédikációi óta valószínűleg a legnagyobb hatást gyakorolta a vallásos világra.” (D. Knowles O.S.B., The Benedictines (New York, 1930), 2 old.) Ennél pontosabbnak lenni és egy világosabban megfogalmazott jellemzést adni felmérhetetlenül bonyolult feladat lenne. Nehéz összefoglalni a történelem több mint négy évszázada során élt több ezer ember lelkületét és tevékenységét. Olyan emberekről van szó, akik latint és görögöt tanítottak a párizsi Collége Louis-le-Grand-ban; asztronómiai táblázatokat szerkesztettek a pekingi császári udvarban; végighajózták a Szt. Lőrinc folyót Új-Franciaországban; felépítették a Szt. Mihály barokk templomot Münchenben; filozófiát és teológiát tanítottak a Gergely Egyetemen Rómában; akasztófán végezték életüket az angliai Tyburnban; magukévá tették a sannyasi kasztbeli szerepet Indiában; amerikai indián redukciókat, önfentartó közösségeket hoztak létre Paraguayban; életüket adták az andalúziai járvány sújtotta betegek szolgálatában; és híres egyetemeken tanítottak Bostontól San Franciscóig.
Kedves barátaim! Három alapvető vonás azonban segíthet a Társaság azonosságának még pontosabb megvilágításában. Ez a három jegy: az apostoli tevékenység, a keresztény humanizmus és a Jézussal végzett szolgálat belső ideálja segíthet megmagyarázni azt az egyedi arculatot, amelyet a Jézus Társasága több mint négy évszázados története folyamán megőrzött.
Az első ilyen jellemző az apostoli tevékenység. A 16. századi katolikus reform lelkületére jellemző volt az erőteljes lüktetés. A jezsuiták gyökerei szintén ebben az időben fogantak meg. Szt. Ignác a Jézus Társasága arculatával kapcsolatos személyes misztikus megtapasztalásaiból és az egyház szükségleteinek felismeréséből indult ki, és az apostoli tevékenységet, mint a jezsuita hivatás egyik jellemzőjét határozta meg.
A Társaság második jellemzője a keresztény humanizmus iránti előszeretet. A Társaság saját történetének korai szakaszában megvalósította a keresztény kinyilatkoztatás és az emberi érték harmonikus összehangolását. A jezsuiták pozitívan fogalmazták meg a megváltásban újjáteremtett emberi természet méltóságát, szépségét és értékességét. 1951-ben XII. Piusz pápa kijelentette: „a katolikus hit alapelveiben a keresztény igazság és hűség megvallása elválaszthatatlanul összekötődik az emberi természet leghitelesebb és legmagasztosabb értékeinek őszinte és állandó hangsúlyozásával. … Az igazi vallásosság és a mélységes emberség nem vetélytársak egymással, hanem egymás testvérei.“ A jezsuiták ennek az üzenetnek lelkes hordozói lettek és korukat megelőzve tágították az emberi tudás határait a század nagy zsinatának hajnalán.
A harmadik jellemző a közös lelki ideál. Minden jezsuita Szt. Ignác alapvető megérzései és tapasztalatai alapján kapta lelki képzését. Mindannyian a Lelkigyakorlatokon és a Társaság Rendalkotmányán keresztül ismerték meg ezeket. A Lelkigyakorlatok elvégzésére szánt hónap döntő jelentőségű tapasztalatot hordoz. Ez az ideál egy olyan mély belső erő, amely a különböző földrészeken élő jezsuitákat a századok folyamán világosan megfogható közösségbe kapcsolta össze.
Kedves Barátaim! A jezsuita rend, amely ilyen nagy ideálokat céloz meg, olyan embereket vonz a Kereszt Zászlója alá, akik minden földi dicsőség keresésről lemondva képesek életüket teljesen Isten kezébe tenni. Mindaz, amit a pap és szerzetes elér életében csakis a közösségével való elkötelezettségén keresztül kap értelemet, és az Istennel és az emberekkel való szoros kapcsolatban értékelhető. A papság és szerzetesség hivatása, ahogyan Mester János példáján keresztül is látjuk teljes embert kíván. A pap, a szerzetes másokért élő ember.
A rendünk 34. Általános Rendgyülése így fogalmazza meg a jezsuita hivatást (6 dekrétum): A jezsuita szerzetesek „Krisztus követésében“ a „kiengesztelődés szolgálatában” osztoznak (2 Kor 5:17-20). A jezsuita papok és testvérek „barátok az Úrban, akiket Krisztus küld el a munkára”, miközben részesei annak az „összetett apostoli testnek, amelyben minden egyes társ osztozik, és így részt vesz az egyetlen apostoli hivatásban, amely a Szentlélek személyes hívására történik.” Ignácot és a Társaságot a küldetés alakította, amelyben szükség volt a leghatékonyabb eszközökre, köztük a papságra, és emiatt alakult ki a Társaság papi jellege. A papság gyakorlatiasságát csakis a küldetés összetettségében lehet jól látni, hiszen ott tűnik ki, hogy mennyire szükséges különböző korokban. Ugyanakkor nem csak funkcionálisan, hanem mint a Krisztus papságában való osztozás értékelhető. Így a küldetésben való részesedés által kapcsolódnak be Krisztus papságának teljességébe nem csak a szolgálati papságra felszenteltek, hanem a testvérek, a laikusok és Karl Rahner neves jezsuita tudóssal együtt mondhatnánk, hogy akár a nem-keresztények is.
Kedves Barátaim! A jezsuita papi hivatás tehát a kor igényeire válaszol, miközben ez a válasz nem tőle van, hanem attól, aki meghívta őt, és azon a közösségen keresztül valósul meg, amelybe a hivást kapta. A Lelkigyakorlatok Két Zászló elmélkedésében Szent Ignác Krisztust úgy mutatja, mint aki az apostolokat a világba küldi, hogy tanítását minden embernek hirdessék (Lgy 145-146). Az apostolok életmódja központi jelentőségű az első jezsuita társak számára is, „imitatio apostolorum” volt a jelszavuk (vö. GC34, 173). Különösen Szent Pál mozgékony igehirdetői életmódját tartották a Társaság előképének (Jeronimo Nadal megfogalmazása), ideáljuk volt, hogy szegény prédikátorként városról városra járjanak. Az első jezsuiták számára központi volt az Ige, Isten szavának a szolgálata. Nem véletlen, hogy a Társaság karizmáját, központi ihletét először megfogalmazó Formula Instituti az Isten Igéjének szolgálatát minden más szolgálat előtt említi. Az embereknek Isten vigasztaló, gyógyító, bátorító szavára van szükségük.
Amint Mester János életéből is látjuk „A tudós papi szolgálat és az intellektuális kiválóság hagyománya mélyen bele van ágyazva jezsuita eljárásmódunkba” (GC 34, 183) Valóban, a kezdeti időktől megnyilvánul a jezsuita képzésben az igehirdetésnek tulajdonított fontosság. A rendtagok a kor legalaposabb tudományos és kulturális képzését kapták (filozófia, teológia és egyéb tudományok terén). Emellett már a novíciátustól kezdve (vö. RA 280) folyamatos a rendtagok beszédgyakorlata (RA 402-406), vitagyakorlatok (RA 378-381). A lelkigyakorlatok adására való felkészülés pedig minden jezsuitától elvárt (RA 408), akárcsak a tanulatlanok és a gyerekek hitoktatásának képessége (RA410).
Ki tehát a jezsuita? Elsősorban az Evangélium bátor és lelkes hirdetője: „Amint a Formula Instituti mondja, a Jézus Társasága mindenekelőtt „a hit védelmére és hirdetésére” lett megalapítva. Az új földrajzi horizontok megnyílásakor Szt. Ignác első társai pontosan azért bocsátották magukat a pápa rendelkezésére, hogy „ott alkalmazza őket, ahol úgy ítéli, hogy leginkább Isten dicsőségére és a lelkek hasznára vannak” (A Zarándok, – Visszaemlékezések, 85. sz.).” Ezt a szolgálatot ma templomok százaiban és misszióink körülményei között gyakorolják rendtársaink.
A jezsuita a távollévők megszólítását kapja küldetéséül, ahogyan azt jelenlegi Szentatyánk is kifejezi: „az Egyháznak szüksége van rátok, számít rátok, különösen azon földrajzi és lelki helyek elérésében, ahova mások nem vagy nehezen jutnának el. (….) Ma az új nemzetek, melyek nem ismerik az Urat, vagy Őt rosszul ismerik, és így nem tudják Megváltóként felismerni, nem annyira földrajzi, hanem kultúrális szempontból vannak távol.” Kiadványaink, egyetemeink és iskoláink folyamatosan törekednek, hogy elvigyék a szellemi és lelki értékeket kultúránk különböző csoportjaihoz.
A jezsuita hidak építését kapta feladatul: Amint szentatyánk kifejti, „az Egyháznak sürgős szüksége van a szilárd és mély hit, a komoly kultúra és az emberség, és a társadalom iránti igazi fogékonyság embereire, szerzetesekre és papokra, akik életüket arra szentelik, hogy pontosan e határterületeknél legyenek, hogy tanúságot tegyenek és megértessék azt, hogy a hit és az értelem, az evangéliumi lelkület, az igazságosság utáni szomj és a békéért való munkálkodás között igenis van összhang.” A szociális igazságosságért folytatott küzdelemben rendtársaink a menekültek, kisemmizettek érdekeit képviselik és próbálják a felelős vezetők figyelmét a megoldások felé irányítani.
A jezsuita létének éltető középpontja a Lelkigyakorlatok: a szentatya így biztat minket: „A Lelkigyakorlatok lelkiségetek forrása és Rendalkotmányotok mátrixa, de az Úr Lelkének adománya is, melyet az egész Egyháznak adott: rajtatok áll, hogy a lelkek spirituális növekedésének, az imádságba és a meditációba való bevezetésének értékes és hatékony eszközévé tegyétek ebben az elvilágiasodott korszakban, ahol Isten hiányozni látszik. A jelen korszakban, ahol a zűrzavar és az üzenetek sokasága, a helyzetek gyors változása különösen megnehezíti kortársaink számára, hogy saját életüket rendbe tegyék, határozottan és örömmel válaszoljanak a mindegyikünket szólító Úr hívására…” A lelkigyakorlatok adásával rendtársaink felkészülten segítik a jó döntések születését az egyéni hivatások tisztázásától kezdve egészen olyan összetett döntések megszületéséig, amelyek nagy népcsoportokat érintenek.
A jezsuita azonban mindenekfölött Jézus barátja: „Az evangelizáció (…) ma is megköveteli az Isten iránti teljes és hűséges odaadást: először Krisztushoz és az Egyházat irányító Lelkének figyelmes hallgatásához való ragaszkodást; az alázatos engedelmességet a Lelkipásztorok iránt, akiket Isten állított oda, hogy népét vezessék; továbbá a körültekintő és őszinte párbeszédet korunk társadalmi, kulturális és vallási igényeivel.”
A magyar jezsuiták napjainkban hat templomot tartanak fönn: Budapesten, Miskolcon, Szegeden, Torontóban, Törökbecsén és Marosvásárhelyen. Három lelkigyakorlatos házban tevékenykednek: A Budapest melletti Dobogókőn, a Pécs melletti Püspökszentlászlón és Kolozsváron. Egyetemi lelkészséget müködtetünk Miskolcon és Marosvásárhelyen. Egyetemi kollégiumot tartunk fönn Budapesten, Szegeden és Marosvásárhelyen. Középiskolánk müködik Miskolcon. Íróink a lelkiség és szellemi eszmélődés műveit adják közre. Budapesten jelenik meg lelkiségi és kulturális magazinunk A Szív, amelyet szeretettel ajánlok a mélyebb lelki keresők, napjaink, kulturális, teológiai és etikai kérdéseiben érdekelt olvasók figyelmébe.
Kedves Barátaim! Az ötvenes évek szerzetes és papi üldözése kettétörte a sok virágzó jezsuita mű életét. Az üldözés azonban igazi hősökkel ajándékozott meg minket. A több mint száz letartóztatott magyar jezsuita átlagosan tíz éves börtönbüntetést kapott, amelynek többen lettek közvetlen áldozatai vagy életükre és egészségükre végig kihatott e szigorú megbélyegzés. Talán mindannyian ismerjük a Kisiratoson született Godó Mihály jezsuita atya kálváriáját, aki tizenhét évig volt a romániai börtönök rabja. Ezek a hősök és tudós eleink, köztük Mester János rendtársunk példája sarkall minket a megújult lendületre és hisszük, hogy az ő áldozatos kitartásuk ma is vonz hivatásokat Társaságunkba. A megnyesett, de életerejét nem veszített 450 éves fa újra kizöldül. Az erdélyi magyarság köréből is több mint húsz fiatal jezsuita pap lépett a régiek helyébe és az elmúlt húsz évben elkezdődött munka szépen termi gyümölcseit.
Kedves Barátaim! Köszönöm a figyelmet, és további szép ünneplést kívánok!