Klebelsberg-nap 3. – Ujváry Gábor előadása

2010. december 17. péntek in Klebelsberg-nap | Comments (0)

A 2010. november 6-án tartott Klebelsberg-napon az egyik legjelesebb Klebelsberg-kutató, dr. habil Ujváry Gábor történész, főiskolai tanár tartott előadást a Magyarpécskán született Gróf Klebelsberg Kunoról. Alább annak általam szerkesztett változata olvasható.

Élt ötvenhét évet, dolgozott egy évszázadnyit

Ujváry Gábor előadása

Klebelsberg Magyarpécska szülötte, de nem volt különösebb köze ehhez a városhoz. Másfél éves, amikor huszárszázados édesapja lovasbaleset után meghal, utána Székesfehérváron, édesanyja családjában nevelkedik. Valószínű, hogy életében többet nem tért vissza ide.

Klebelsberg Kuno ősei apai ágon tiroli, osztrák  főnemesek, anyai ágon dunántúli magyar kisnemesek voltak. 1702-ben kaptak grófi rangot a család, de meglehetősen szegény körülmények között éltek, nem a grófoknak a felső osztályához tartoztak, hanem inkább középnemesi szinten élt a Klebelsberg család.

A székesfehérvári cisztercita gimnáziumban tanult – akár csak a néhány évvel fiatalabb kortársa Szekfű Gyula, aki minden idők talán legnagyobb magyar történésze volt –, majd a budapesti tudományegyetemen tanul.

Az életútja szempontjából nagyon fontos, hogy az Ő életútja egy hivatali pálya volt, amely alulról indult, ls fokozatosan jutott el legfelülre, ami miatt ismerte annak minden csínját-bínját. De azért is ismerte, mert jogász volt. A Budapesti Tudományegyetem jog- és államtudományi karára járt Klebelsberg Kuno, de egy évet – 1895-96-ban – a berlini egyetemen is eltöltött, ami azért fontos, mert ekkoriban a berlini egyetem mindenki által elismerten a világ legjobb egyeteme volt, és ezt a rangját az I. világháborúig megőrizte. Itt nem csak a berlini egyetemről van szó, hanem arról a tudományos közegről, amit Klebelsberg nagyon közelről láthatott, és figyelhetett meg. Ekkor a tudományos világban Németország világelső volt. Az egyetem után miniszterelnökségi segédfogalmazó majd a nemzetiségi ügyosztály vezetője. Volt közigazgatási bíró és 1914-17- között  –Janovics Béla mellett – a vallás- és közoktatásügyi minisztérium államtitkár. Mellette 1915-ben a nagyon fontos munkát ellátó Hadigondozó Hivatal elnöke. 1917-ben már politikai példaképe, gróf Tisza István mellett miniszterelnökségi államtitkár. Az 1920-as összeomlás után Sopron nemzetgyűlési képviselője, és 1921-ben a Bethlen kormány belügyminisztere. Klebelsberg volt az egyetlen olyan minisztere a Bethlen kormánynak, aki 1922–31 között mindvégig megőrizte vallás- és közoktatásügyi miniszteri hivatalát, egészen a kormány – 1931 nyarán történt – lemondásáig. Közben a képviselői státusa is változott. 1926-ban Szeged választotta meg képviselőnek. Szeged rengeteget köszönhet Klebelsberg Kunonak, hiszen rendkívüli fejlesztéseket valósított meg a városban. Az ő utódja, Hóman Bálint –, aki a legkiválóbb magyar középkor-történészek egyike volt –, Székesfehérvár képviselője volt 1932-től 1945-ig. Székesfehérvár Hóman Bálintnak köszönhette fejlődését. Két olyan meghatározó minisztere volt a korszaknak, akik a politikai lobbierőt érvényesítve két várost felvirágoztattak. Szegeden Klebelsberg építi a Dóm teret és környékét, megerősíti az egyetemet, és sok minden mást tett Szegeden. Mindent megtett, hogy az a város, amely képviselőjévé választotta minél jobban fejlődjön, szépüljön képviselősége idején. 1932. október 11-én halt meg Budapesten, és a Szegedi Dómban van a sírhelye.

A Klebelsberg-család címere a Szegedi Dóm Pantheonjában

Megítéléséről elmondható, hogy életében rengeteget vitatták az ő tevékenységét. Nagyon méltatlan támadások érték nem csak az ellenzék részéről, hanem saját pártja, a kormánypárt részéről is. Rengetegen bírálták, állandóan luxuskiadásokkal vádolták, mindig kifogásolták azt, hogy túl magas összegek jutnak a magyar kultúra fejlesztésére, és így tovább. Halála után viszont ez a kép megváltozott, és mindmáig tart, akkor kezdték el értékelni, hogy mi mindent valósított meg vallás- és közoktatásügyi miniszterként. A II. világháború után az értékelése megint roppant negatív volt, sokan egyenesen fasisztának nevezték, Mussolini imádójának, egy romlott rendszer képviselőjének, stb. Az 1960-as évek közepén kezdték átértékelni a tevékenységét, egészen addig, hogy 1990 után állandóan idézik a mondatait, gyakran rosszul egyébként, mindig példaként állítják olyanok, akiknek fogalmuk sincs a tevékenységéről. Olyan kultusz alakult ki Klebelsberg körül, ami sajnos néha túlzásokba is esik. Jobb lenne, ha egyesek nem őt idéznék állandóan.

Itt az egyik, korábban az Eskü téren, most Budán, a Villányi úton álló, 1939-ből származó szobra.

Szegeden számos emléktáblája van, és másutt is vannak Klebelsberg-szobrok, többek között – hála istennek – itt, Pécskán is.

Milyen helyzetben lett Gróf Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter? Ennek háttere a Trianon utáni Magyarország volt, amelynek helyzete egyik pillanatról a másikra változott meg.

Az I. világháború után Magyarország egy európai középhatalomból kényszerűen kiválva kis országgá válik. Mindig Trianonnak a negatívumait emeljük ki, teljesen jogosan. De ennek a döntésnek, Magyarország megcsonkításának voltak „pozitívumai” is. 1526. óta először élvez teljes állami szuverenitást, újra önálló állam, így maga intézhette külügyeit. pozitívum volt az, hogy egy nagyon erős városiasodás, sokkal iparosodottabbá vált az ország. Ami talán a legfontosabb volt az az, hogy egy soknemzetiségű államból a térség leghomogénebb nemzetállamává válik. Homogén nemzetállam az, amely lakosainak több, mint 90%-a ugyanazt az anyanyelvet beszéli. Ebben a térségben – Közép-kelet Európában – Ausztrián kívül egyedül Magyarország volt ebben az időszakban homogén nemzetállam.

Magyarország ebben az időben olyan állam volt, amelyet mind belföldön, mind külföldön a politikai elemzők életképtelen országnak tartottak. A 20-as évek elején egész Európában általános nézet volt az, hogy a romokban heverő gazdaságú, és teljes külpolitikai elszigeteltségű Magyarország abban a formájában, amibe Trianon után került, néhány éven belül, mint állam akár meg is szűnhet, és a maradék területét is feloszthatják egymás között a világháború győztes hatalmai.

Ilyen helyzetben foglalta el Klebelsberg Kuno a belügyminiszteri, majd a vallás- és közoktatásügyi miniszteri tárcát.

Nyilvánvaló, hogy ez a kultúrára is igen negatív hatással volt, hiszen a magyar kulturális-tudományos intézményrendszer teljesen szétesett, és a nagy múltú könyvtárak, gimnáziumok, két egyetem és rengeteg más magyar intézmény került a határon túlra, ráadásul – e mellett – a határom túli magyar értelmiségnek egy jó része Magyarországra menekült. Jelenleg a történészek jó része 400 000 körülire teszik azoknak a számát, akik Trianon következtében Magyarországra költöztek át. Ez a 400 000-es létszám jórészt értelmiségi réteget jelentett, közalkalmazottakat és köztisztviselőket, akik nem voltak hajlandók letenni a hűségesküt az új államra. Ezeknek az eltartása egyre nehezebb volt. Ebben a helyzetben Magyarországnak alkalmazkodnia kellett, ezért mindent újra kellett gondolni, a kulturális politikában is, és erre választották Gróf Klebelsberg Kunot.

Mi volt a programjának az alapja?

Nagyon sokszor hangoztatta, hogy el kell határolódni az általa bolseviknak nevezett „destrukciós”, szovjet irányultságú kultúrpolitikától, és mindenképpen Nyugat-Európa felé kell tájékozódni, és a kapcsolatokat minél jobban kiépíteni.

Gondolatrendszerének másik irányultsága a demokrácia-felfogásával kapcsolatos.

Konzervatív reformot akart: a „politikai demokráciát kulturális demokráciával lehet és kell előkészíteni”, mondta.

Mai füllel hallgatva ez elmaradott nézet, nem minősül politikailag korrektnek.

De elég végiggondolni, hogy mit jelent ma is Európában, hogy teljesen műveletlen népeknek adnak szavazati jogot, és azok határozzák meg az illető államnak a berendezkedését, és a politikai irányát.

Ebből a szempontból – tudom, hogy ezt nem lenne szabad kimondani, de hiszem azt, hogy nagyon sokan gondolják így – igaza volt Klebelsbergnek abban, hogy a kulturális demokrácia kell megelőzze a politikait. Ennek az a lényege, hogy az alsóbb néptömegeket minél magasabb szellemi színvonalra kell hozni, és csak ha elérték az a színvonalat, akkor szabad számukra a szavazati jogot megadni.

Gyakran hangoztatott gondolata volt, hogy a kultusztárca politikai „kulcságazat”, honvédelmi tárca a húszas évek Magyarországán. Teljes joggal vélte úgy, hogy a trianoni béke következtében Magyarország egy lefegyverzett országgá vált, amelynek a hadereje is korlátozott – 35 000 főben maximált – létszámú, és ezért sokkal jobban teszik, ha azokat az összegeket, amiket a honvédelemre, a hadseregre költetnének, a kultúrára fordítják ugyanis a tudomány és a kultúra nagyarányú fejlesztése az egyedüli kitörési lehetőség.

Még egy szempontból volt ez jelentős.

Klebelsberg gyakran hangoztatta azt, hogy a kultúra erejével kell azt bizonyítani, hogy milyen igazságtalanság történt Magyarországgal Trianonban. Sikerült elérnie, hogy az 1920-as években a kultúrpolitika minden szempontból a kormányzat egyik legfontosabb ágazatává vált.

Ahhoz, hogy ezt a programot megvalósítsa nagyon ügyes politikusnak, államférfinak kellett lennie.

Bethlen István

Terveinek támogatásához megszerezte Bethlen István miniszterelnök illetve Horthy Miklós kormányzó támogatását is. Egy olyan építkezésben kezdett, ami rendszerszerű volt. Nem egyes elemeket ragadott ki, és nem csak azokat igyekezett fejleszteni, hanem mindent. Figyelme kiterjedt a köz- és a felsőoktatásra, a tudományra, a művészetekre és a népművelődésre, a testnevelésre, az egyházakra és a médiára is. Minden egyes ágazatban reformokat kísérelt megvalósítani, többnyire sikerrel. Tisztában volt a kulturális értékek széles körű terjesztésével, ezért államilag finanszírozott és központilag vezényelt programokat indított el a kultúra egészét lefedő, tagolt intézményrendszer kiépítése érdekében. Támogatta a decentralizációt, vidéki kulturális gócpontok kialakítását.

Azt is nagyon jól látta, hogy egy olyan helyzetben, amibe Magyarország az 1920-as években volt nagyon nagy szerepe juthat a kulturális külpolitikának. Azért, mert Magyarország tulajdonképpen ellenséges, a kisantant államokkal volt körbe véve. Egyedül Ausztria volt az a szomszédos ország, amelyik ha nem is barátságosan, de semlegesen viselkedett Magyarországgal szemben. Az összes többi környező ország ellenséges volt.

Ebben a helyzetben a klasszikus diplomácia lehetőségei nagyon beszűkültek, ezért kellett megerősíteni a kulturális diplomácia szerepét, hiszen abban – ilyen helyzetben is – nagyon sok mindent el lehet érni. Ma is aranyszabály, hogy sokkal könnyebb a kultúrával megismertetni, megszerettetni magunkat, mint, hogy ha magas rangú politikusok ráznak kezet egymással.

A korábbi politikai- vagy államnemzettel szemben bevezette a minden magyart magában foglaló kultúrnemzet fogalmát.

Nagyon fontos volt Klebelsberg elképzeléseiben az is, hogy úgy gondolta, hogy egy olyan nagyságú országot, mint a trianoni Magyarország –, amelynek akkor kilenc milliónyi lakosa volt –,  körülbelül 3000 főnyi elit, vezető és középvezetői szinten lévő irányító hatékonyan irányíthat. Sajnos Magyarország lakossága napjainkban csökkent tíz millió alá, és ha így megy tovább, akkor ötven éven belül elérjük a két világháború közötti szintet. Hogy ez az elképzelése mennyire igaz volt, hogy 3-4000 főnyi gazdasági, politikai, közigazgatási művészeti elitre van szükséga Magyarországnak azt jelzi, hogy ha megnézzük mostani létszámot, akkor körülbelül ezt teszi ki. Őt idézzük: „Kultúrpolitikám két alapgondolaton épül fel. Emelni igyekszem a magyar nemzet széles néprétegeinek, nagy tömegeinek értelmi szintjét. (…) Gondoskodni kell azonban arról is, hogy minden téren: irodalomban, művészetben és tudományban egyaránt kellő számban álljanak oly férfiak, különösen szakemberek rendelkezésre, kik teljesen európai színvonalon vannak, s így minden működési téren, minden szakmában a nagy feladatok megoldásánál elsőrangú erőkre támaszkodhassunk.”

Klebelsberg nagyon jól látta, hogy a kultúrába és a tudományba fektetett összegek ugyan nagyon lassan térülnek meg, a megtérülési idő gyakran 20-30 év. Az állam által egy általános- vagy középiskolába befektetett tőke csak majd 20-30 év múlva kezd megtérülni, amikor a gyermekek kikerülnek az egyetemről, vagy akkorra sajátítják el magas szinten a szakmájukat, akkor válnak igazi termelőkké, és akkor látszik, hogy mivé vált az állam befektetése. Ez ma is egy fontos gondolat kellene, hogy legyen: az oktatási az egy lassan, de busásan megtérülő befektetés. Például az ázsiai kistigriseknek nevezett államok az által gazdagodhattak meg, és válhattak a világ leggazdagabb államaivá, hogy 40-50 évvel ezelőtt óriási összegeket fektettek a közoktatásba és a felsőoktatásba, aminek mára meg is lett az eredménye.

Klebelsberg a felsőoktatásba és az elitképzésbe fektetett tőke megtérüléséről többször elmondta, hogy: „(…) bámulattal töltött el az a szorgalom, amelyet a japán hallgatóknál tapasztaltam. Mikor megkérdeztem őket, bírják-e a napi 12–14 óra megfeszített szellemi munkát, azt válaszolták, hogy ők […] a szegény japán állam ösztöndíjaival tanultak külföldön s ezért ők úgy érzik, hogy egyenesen megrabolnák hazájukat, ha minden idegszáluk végső megfeszítésével nem dolgoznának. Magam is azt adtam erkölcsi útravalóul külföldre menő ösztöndíjasainknak, hogy […] meglopja hazáját az, aki az idegenben nem fordítja minden erejét tudásának tökéletesítésére”.

Egyik nagyon sokszor hangoztatott gondolata – bár kicsit szerencsétlen szóösszetétel –  a kultúrfölény volt. Ennek a lényegét nagyon sokan félremagyarázták.

Már Wlassics Gyula, aki 1895. és 1903. között volt vallás- és közoktatásügyi miniszter, is állította, hogy a magyar politikai nemzet összetartója a Kárpát-medencében a „felsőbbrangú” magyar kultúra. Klebelsberg szerint a művelődés és szellem erejével kell bizonyítanunk, milyen igazságtalanság történt velünk Trianonban, ezért új kulturális intézményrendszer kiépítését és modernizációt kezdeményezett.

Klebelsberg 1928 májusában, az országgyűlés alsóházában jelentette ki: „A világtörténelem útján négy gépkocsi robog. Az egyik gyorsítja az ütemet, de a három másik gépkocsi utána jön és már harsonajelt ad, mert kerülni akar. Erre a másik három gépkocsira az van írva: Románia, Szerbia és Csehország. Arra a kocsira pedig, amely gyorsít, az van írva: Magyarország. Kérdem tisztelt Ház, akadhat-e jó hazafi, aki vállalja a felelősséget azért, hogy ez a három másik kocsi a világtörténelem végzetes országútján mellettünk elrobogjon és minket elhagyjon, porfelhőbe borítva bennünket. Ha ezt akarják, igen tisztelt uraim, ehhez más kocsivezetőt keressenek, mert én egy kultúrpolitikai Nagymajténynak, Világosnak fegyverlerakó közoktatásügyi minisztere sohase leszek. Én nem hozhatom fel a magam védelmére Trianont. A politikai Trianonba bele kellett mennünk, de a kultúrpolitikai fegyverletétel önkéntes lenne.”

Meglepő, hogy kimondta azt, amit akkor Magyarországon nagyon kevesen mertek kimondani, hogy a politikai Trianonba bele kellett menni –, ami mögött az áll, hogy Klebelsberg többször kifejtette, hogy ha Trianonba a magyarok nem írják alá a békét, akkor még sokkal kedvezőtlenebb helyzetbe került volna Magyarország. Olyan kényszerhelyzet volt, amit Magyarországnak, akarva, nem akarva, teljesítenie kellett.

Többnyire támadták a kultúrfölénnyel kapcsolatos gondolatát, de baloldalról is jöttek megértő szavak. Még Móra Ferenc is, – aki nem volt a Bethlen kormánynak nagy barátja, és a kultúrfölény gondolatát mégis igenelte: „Hogy frázis a kultúrfölényben való bizakodás? De hát mondják meg az urak, kiben, miben bízzunk, melyik az önök archimédesi pontja? Mi maradt épen, mi az: ami össze nem omlott, melyik árunk az, amelyikkel gyanútlanabbul juthatunk be a világ boltjaiba, mint a kultúránk, s melyik fundamentum az, amelyikre idebent biztosabban föl lehet építeni a magyar jövendőt, mint az, amit a lelkekbe vetünk?” „Klebelsberg miniszter úrral én soha nem beszéltem. De egyszer hallottam beszélni, s akkor úgy tapsoltam neki, vagy tán még jobban, mintha én is rászavaztam volna a követválasztáson – pedig én nem vagyok tapsikolós ember, s leginkább csak az unokámnak szoktam tapsikolni, akinek a politikájával igazán mindenben egyetértek. A miniszter úr azt mondta, hogy mi nagyon drága helyén lakunk Európának, valamikor karddal verekedtük ki magunknak ezt a helyet, ma azonban már ez a jogcím nem elég. Világrészünk többi lakói elvárják tőlünk, hogy ezen a drága helyen, Európa belvárosában, a kultúra szalmás viskói helyett európai palotákat emeljünk. Hát ennek tapsoltam én szívből és tapsolok ma is.”

Mi volt a politikai célja a klebelsbergi kultúrpolitikának? Ezt a politikai célt legjobban a Klebelsberg halála után négy évvel született könyv soraival lehet megvilágítani. Hankiss János könyve A magyar kultúrdiplomácia alapvetése 1936-ban jelent meg. Hankiss János debreceni egyetemi professzor volt. 1927-ben ő hozta létre a debreceni nyári egyetemet. Ő 1936-ban azt mondta, hogy a kultúrpolitikának egyik legfontosabb feladata az, hogy a vágyott revíziót elősegítse. Hogy elérje azt, hogy Magyarország elvesztett területének kisebb vagy nagyobb része visszakerülhessen. Hankiss és Klebelsberg is hangoztatta, hogy szükséges a primus inter pares – első az egyenlők között – szerep megőrzése a Kárpát-medencében. Hankiss János így fogalmazta meg Klebelsberg kultúrdiplomáciai és a kultúrpolitikai célkitűzéseit: „a) a magyarságot minden vonatkozásában ismertté tenni; jóvátenni a múlt mulasztásait s különösen az osztrák spanyolfal okozta mérhetetlen károkat; – az osztrák-magyar monarchiában nem lévén önálló magyar diplomácia, ezért Magyarország külföldön nem tudta önállóan megmutatni magát, hanem csak valamiféle osztrák szűrőjén keresztül –, b) a nemzetek versenyében minél előbbre vinni Magyarországot; c) a revízió ügyét előmozdítani.” A két világháború között egyetlen egy dolog volt, amiben minden párt, a szélsőjobbtól a szélsőbalig, a nyilasoktól a kommunistákig megegyezett, az volt, hogy revízióra szükség van. A két világháború között Magyarországon a legkisebb politikai közös többszörös a revízió volt.

Másik vitatott, és Klebelsberg Kunohoz kötődő fogalom a neonacionalizmus. 1928-ban ezzel a címmel 312 oldalas kötetet adott ki, amelynek előszavát a miniszterelnök, Gróf Bethlen István írta, és mottója: „Eszmények nélkül nem lehet élni; illúziókban nem szabad élni.” Szerinte „(…) a magyar nacionalizmusnak teljes erővel a szociális fejlődés mellé kell állnia, mert a nemzet jelenlegi szociális alkata és vagyonmegosztása egyáltalán nem egészséges, sőt a szellemi javak sincsenek a nemzet tagjai között normálisan és igazságosan szétegyengetve.” Ugyanakkor a pozitív gondolkodás szükségességét vallotta, hogy ne negatívan közelítsünk a problémákhoz!

Érdekes történet az is, ahogyan Klebelsberg elérte a céljait.

Klebelsberg célkitűzéseinek eléréséért – a Bethlen-kormány hatékony támogatásával – következetesen dolgozott a költségvetési lehetőségek maximális kihasználásáért.

Rendkívül magas összegeket tudott tárcája céljaira megszerezni. Olyan összegeket, amelyek sokszorosa voltak annak, amelyeket a dualizmus idején, 1867 és 1918 között a vallás- és közoktatásügyi minisztérium rendelkezésére álltak.

Itt is nagyon ügyes volt. Éles ésszel felismerte azt, hogy abból a nagy Népszövetségi – a mai ENSZ előszervezete – kölcsönből, amit 1924-ben Magyarország kapott, rendkívül nagy összegeket lehetett kulturális célokra fordítani. A Népszövetségi kölcsön egyik fő feltétele az volt, hogy semmiféle hadi kiadásra nem fordítható. Klebelsberg minisztertársaival szembe helyezkedve elérte azt, hogy, amit egyébként hadikiadásra fordítottak volna, ne más minisztériumoknak adják, hanem a vallás- és közoktatásügyinek. Ez egy nagyon ügyes húzása volt, és ennek eredményeként 1926-ra az állami költségvetésből a legnagyobb támogatást a Vallási és Közoktatási Minisztérium kapta, ami 1927-től egészen aII. világháborúig mindig 10 % fölött volt!

Ha a mai arányokat nézzük ez sokkal rosszabb, mint Magyarországon, mint a környező országokban. Ehhez hozzá tartozik, az is, hogy annak idején az egyházak, a sport, de a média is részben a vallás- és közoktatásügyi minisztériumhoz tartoztak. Ugyanakkor a két világháború között Európában mindenütt művészeti támogatásra az állam nem költött. Ma ez nagy összegeket visz el. A két világháború között egy-két nagy intézmény – a Nemzeti Színház, Magyar Országos Levéltár, Magyar Nemzeti Múzeum, Szépművészeti Múzeum – kivételével a múzeumok, könyvtárak, színházak, levéltárak nem kaptak állami támogatást, hanem a napi bevételeikből gazdálkodtak.

A Trianon utáni Magyarországra a háború előtti Magyarország kiadásainak és bevételeinek 45,7 %-a esett. A csonkítás erősebben érintette az állami elemi iskolai oktatást, kevésbé a tudományt és a művészetet. Magyarország állami kulturális kiadásai az 1926/27. költségvetési évben Nagy-Magyarország 1913. évi kulturális kiadásainak 81,23 %-át tették ki. Ebből komoly emelkedés esett a tudományra és a felsőoktatásra. A tudományos állások száma is erősen nőtt, gyarapodtak az intézetek.

A húszas évek első felében a viszonylag kisebb pénzigényű tudománypolitikára esett a hangsúly.

Magyary Zoltán

Céljai megvalósítására megfelelő eszközöket teremtett a minisztériumi rendszer kiépítésével, a munkatársak körültekintő kiválasztásával. A tudománypolitika irányítójává Magyary Zoltánt nevezte ki, mellé beosztva Jánossy Dénest, Horváth Barnát, Bobula Idát stb.

A klebelsbergi tudománypolitika kulcsszava a „tudományos nagyüzem” volt, az állami beavatkozás és a „szakosodás” erősítése mentén. „Az én tudománypolitikám alapja az a gondolat, hogy a nemzetek kultúráját, kicsiny és nagy nemzetekét egyaránt három-négyezer ember képviseli. Hogy ez a három-négyezer ember a tudományosság milyen fokán áll, attól függ, hogy a nemzet milyen helyet foglal el a nagy népek sorozatában.” – írta.

Célja a közgyűjtemények egységes, tervszerű kezelése, irányítása és állami szolgálatban álló, tudományos tisztviselői kar kialakítása volt. Ennek elérését intézmények létrehozásával látta megvalósíthatónak. Az 1922: XIX. tc. létrehozta az Országos Magyar Gyűjtemény-egyetemet, amely az egymástól addig elszigetelten működő nagy nemzeti közgyűjteményeket önálló jogi személyiséggel bíró önkormányzati testületben egyesítette, amely  az összes magyarországi közgyűjtemény fölötti felügyeletet is gyakorolta, élén egy autonóm testülettel, a jeles tudósokból álló Tanáccsal. Klebelsberg halála után, az 1934:VIII. tc. értelmében Magyar Nemzeti Múzeummá keresztelték át.

A tudományszervezést is elsőrendű fontosságúnak ítélte Klebelsberg Kuno. Ezért 1927-ben létrehozta az Országos Ösztöndíj Tanácsot, 1930-ban az Országos Természettudományi Tanácsot és az Országos Természettudományi Alapot. Tudománypolitikájában kitüntetett szerepet kaptak a történettudományi kutatások. Klebelsberg és Hóman Bálint – 1932–1938 és 1939–1942 között vallás-és közoktatásügyi miniszter – egyben a Magyar Történelmi Társulat elnökei is. Elindította a mindmáig legjelentősebb magyarországi forráskiadvány sorozatot: Magyarország újabbkori történetének forrásai címmel.

A tudománynál sokkal pénzigényesebb népiskolai program az 1920-as évtized második felében került Klebelsberg figyelemének középpontjába. A népiskola fejlesztési programot Klebelsberg addig nem tudta megindítani, amíg nem konszolidálódott Magyarország gazdasági helyzete, ami 1926-ra következett be.

1926 végén bevezették a pengőt, ami maga is jelezte, hogy Magyarország gazdasága talpra állt.

Iskola-típusterv

Ezt követően indította be Gróf Klebelsberg Kuno az óriási összegeket igénylő népiskolai programot. 1926-ban született erről törvény, amelynek eredményeként – öt esztendő alatt – 1930-ig 5000 népiskolai tanterem és tanítói lakás épült az országban, több mint az 1867 és 1918 közötti ötven év alatt, egy háromszor akkora Magyarországon. Népiskolákat olyan helyeken hozott létre, ahol korábban egyáltalán nem volt iskola, elsősorban a tanyás településszerkezetű vidékeken. Öt, választható típusterv alapján épültek ezek az iskolák.

Bár 1868-tól volt tankötelezettség az első világháború kitörésekor a 6 éven felüli népességből még 33 % az analfabéták aránya. A trianoni országot tekintve ez 15 %. A tankötelesek közel 20 százaléka nem járt iskolába; még a húszas évek közepén is az iskolák kb. felében „osztatlan” oktatás folyt. A húszas évek közepétől a kultusztárca költségvetésének kb. 50 %-át fordították a népoktatás fejlesztésére. A tanyai és a külterületi iskolák létesítéséről szóló 1926. évi VII. törvénycikk 1. §-a kimondta, hogy a kormányzat „a magyar nemzet (…) művelődési színvonalának emelése céljából elsősorban a mezőgazdasági népesség (…) gyermekei részére népiskolákat létesít”, és „ennek a célnak megvalósítására népiskola állítása és építése hivatalból mindenütt elrendelhető, ahol (…) legalább másfél, legfeljebb négy kilométer sugarú területen (körzetben) szétszórtan vagy tömörülve, az utolsó három év állagát tekintve, legalább 20 család vagy 30 mindennapi tanköteles lakik.” A szeged-rókusi, tizenkét tantermes népiskola 1930. október 25-ei felavatásával – az ötezredik népiskolai objektum ünnepélyes átadásával –, a Kormányzó jelenlétében zárult az akció első szakasza: 3475 tantermet és 1525 tanítói lakást építettek föl (ebből 3306-ot az Alföldön, 1393-ot a Dunántúlon, 301-et pedig a „megmaradt kis Felvidékünkön”. Építkezésekre és átalakításokra 50 millió pengőt fordítottak, amelynek a felét az állami költségvetésből, egy-egy negyedét pedig az „érdekeltségek” (községek, nagybirtokosok) hozzájárulásából és kölcsönökből fedezték.

Klebelsberg népiskolákkal kapcsolatos munkásságának eredményességét az analfabetizmus alakulása tükrözi legjobban. 1880: 58,7%; 1890: 49,4%; 1900: 40,7%; 1910: 33,3%; 1920: 15,2% a 6 éven felüli népességben Az 1910-es összehasonlító adatok: Ausztria: 16,5%, Belgium: 25,2%; Bulgária: 67,4%; Franciaország 12,7%; Olaszország: 37,5%; Portugália: 71,2%; Románia: 60,8%; Szerbia 1900-ban: 78,7%.

Ha arra gondolunk, hogy napjainkban a magyar lakosságnak több, mint 30%-a funkcionális analfabéta, megtanult ugyan írni és olvasni, de nem tudja használni ezt a tudását, akkor lehet, hogy előrébb álltunk 1910-ben, mint napjainkban.

Az 1910-es 33,3% analfabetizmus a magyar lakosságon belül mindössze 18% volt. Akkoriban a románoknak több, mint 60%-os volt az analfabetizmusa. A magyarországi románok azzal a több, mint 60%-al is jobb helyzetben voltak, mint az óromániaiak, ahol ennél sokkal magasabb volt az írni- olvasni nem tudók aránya. Ugyanígy volt a szerbeknél is. A magyarországi szerben 70%-a nem tudott írni olvasni. Akkoriban a Magyarországon élő nemzetiségiek magasabb kulturális szinten voltak, mint az anyaországukban élő állampolgárok.

1930-ban: már „csak” 9,6 %, ami már nemzetközi összehasonlításban is jónak mondható. A harmincas évek közepére 7 %-ra csökken az analfabetizmus, ami csaknem elérte a nyugat-európai 5%-ot.

Innen látszik, hogy milyen fontos volt ez a klebelsbergi intézkedés.

A Klebelsbergi kultúrpolitika figyelmét a középfokú oktatás, az elitképzés sem kerülte el. Az 1927: XII. t. c. minden 5000-nél több lakosú településen ajánlotta polgári iskola indítását. Az 1924: XI. t. c. háromféle középiskolát célzott meg, amelyek az érettségivel egyenlő esélyt biztosítottak a továbbtanulásra: gimnázium – klasszikus, humán képzés, görög és latin nyelvvel –, reálgimnázium – latin, de modern nyelvek is –, és reáliskola – modern nyelvek, természettudomány –, ami mellé 1926-tól leánygimnáziumok is indultak. Mindennek köszönhetően a középiskolák száma így alakult: 1920: 129; 1930: 156; 1937: 173, míg a tanulók száma: 1923: kb. 50 000; 1938: kb. 70 000. A végzettek aránya: 1920: 2,6%; 1938: 6% . Elsősorban a középosztály képzése volt a cél, nagyon fontosnak tekintette a világnézeti-politikai és valláserkölcsi nevelést, valamint a testedzést. 1921-től – részben az általános hadkötelezettség pótlására – 12 és 21 év közötti fiúknak beindult a levente képzés.

Klebelsberg minisztersége idején kiemelt támogatásban részesült a felsőoktatás. A Vallási és Közoktatási Minisztérium költségvetéséből a 20-as években kb. 25 %, később 18–20 % volt a részesedése. Az 1921: XXV. t. c. a pozsonyi egyetem Pécsre, a kolozsvári Szegedre költöztetését, a Debrecen kiépítését és a Közgazdaságtudományi Kar létrehozását szabályozta. 1925-től beindult a Testnevelési Főiskola. A hallgatószám 1930-ig nőtt, majd a nagy számú állástalan diplomás miatt csökkent. Legtöbben a Pázmány Péter Tudományegyetemen – a mai ELTE – tanultak. A jogászok aránya 30 %, a teológusoké 10 % körül volt. A középosztály támogatási céljának következtében 1927-től a közalkalmazottak és köztisztviselők gyermekei jelentős kedvezményekben részesültek. Az 1920: XXV. t. c. – numerus clausus – korlátozta a felvételi keretszámokat, és elsősorban a zsidóság ellen irányult, mert az egyetemi hallgatói arányuk rendkívül magas volt, a népességen belüli arányuknak a sokszorosa: 1918/19-ben 36,1 %, ami 1927/28-ra 8 %-ra csökkent. Az I. világháború után az elcsatolt területekről jelentős számú diák és tisztviselő menekült Magyarországra, de növelték a jelentkezők számát a frontról visszaérkezettek is.

A klebelsbergi kultúrpolitika szerves részét képezte az iskolán kívüli népművelés is. 1922-től létrejött az Iskolánkívüli Népművelés Országos Bizottsága, amelynek célja az elemi népiskolából csekély műveltséggel kikerülő csoportok segítése volt, aminek fontosságát Klebelsberg gyakran hangsúlyozta. Ennek ellenére az e célra szánt összegek nem emelkedtek és törvény sem született a szabályozásáról. A népművelést szolgálta a szórakoztatási, ismeretterjesztési célú  „népházak” – művelődési házak – építése is, amelyekből 1938-ig 1580 épült. A népkönyvtárak száma is gyorsan gyarapodott. 1938-ban már 5000 körüli volt a számuk, és elsősorban a népiskolák épületében kaptak helyet. Klebelsberg kultúrpolitikai célokra kívánta használni az 1925. december 1-jétől sugározó Magyar Rádiót is.

A klebelsbergi koncepcióban kiemelt helyet elfoglaló elitképzés alapintézményei a külföldi magyar intézetek voltak, amelyek a húszas évek elején jöttek létre.

Klebelsberg már 1917-ben alapított egy külföldi magyar intézetet, a Konstantinápolyi Magyar Tudományos Intézetet. 1920-ban, amikor még nem volt miniszter, a Magyar Történelmi Társulat elnökeként a Bécsi Magyar Történeti Intézetet hozta létre, amire azért volt szükség, mert a magyar történelemre vonatkozó forrásoknak jó része még ma is Bécsben található. Ezek kutatására hozta létre ezt az intézetet.

1923-ban létrehozta a Római Magyar Történeti Intézetet, 1924-ben a bécsi és berlini Collegium Hungaricum, 1927-ben a római Collegium Hungaricumot és a Franciaországi Magyar Tanulmányi Központot. Későbbi tervei között szerepelt magyar intézetek felállítása Zürichben, Londonban, Varsóban, New Yorkban és Szófiában.

Klebelsberg bevezette a „kézi” ösztöndíjak rendszerét, amit az 1927: XIII. t. c. szabályozott.

Klebelsberg különös fontosságot tulajdonított a tehetséges magyar fiatalok külföldi képzésének.

Mi volt ezeknek az intézeteknek a célja? Elsősorban az, hogy magyar állami ösztöndíjakkal küldjenek ezekbe tehetséges magyar fiatalokat, egyetemi utóképzésre, jórészt olyanokat, akik huszonévesen letették a doktorátust is.

Általában egy évre mentek ki a fiatalok ezekre a helyekre. Ezekben a nagyvárosokban akkoriban a világ akkori legjobb tudományos intézeteiben, laboratóriumaiban, legjobb kutató helyein dolgoztak, a legnevesebb professzorok mellett.

A külföldi kulturális diplomáciának volt egy másik pillére is, a külföldi egyetemeken létrehozott magyar tanszékek, és magyar lektorátusok támogatása. A magyar, mint idegen nyelv oktatása, és a magyar kultúra és tudomány értékeinek megismertetése céljával a magyar kormány tanszékeket és lektorátusokat hozott létre Berlinben, Bécsben, Prágában, Helsinkiben, Uppsalában és Párizsban.

A Collegium Hungaricumok magyar állami alapítású és fenntartású intézmények voltak. A lektorátusok és tanszékeket viszont külföldi államok és egyetemek hozták létre, amiben viszont a magyar állam segíthetett vagy azzal, hogy könyvadományokat küldött, vagy lektorokat, vendégprofesszort küldött ki. Az ilyen állami felajánlás hatására az egyetemek hajlottak a magyar lektorátusok, tanszékek létrehozására.

A Berlini Magyar Intézetet Gragger Róbert szervezte meg, akinek gondolatai Klebelsbergre is komoly hatással voltak. Klebelsbergnek kiváló németországi kapcsolatai voltak. 1924-ben a német tudománypolitika nagy öregje, Friedrich Schmidt-Ott látogatott Magyarországra, és igen kellemes benyomásokkal tért haza. 1926-ban a porosz kultuszminiszter, Carl Heinrich Becker –, akit Klebelsberg az egyetemi éveiből ismert – töltött el jó néhány napot Magyarországon, ahol szintén nagyszerűen érezte magát. Becker írásai hatással voltak Klebelsberg kultúrfölénnyel kapcsolatos nézeteire. A Magyar Intézet igazi sikertörténet volt. Kiváló könyvtárat alakítottak ki és tudományos sorozatokat indítottak: Ungarische Jahrbücher és Ungarische Bibliothek.

Külföldön ösztönözte magyar baráti társaságok alapítását. Célkitűzései között szerepelt a Kárpát-medencén kívüli külföldi magyarok segítését, amelynek végső pontja az 1938-ban megalapított Magyarok Világszövetsége.

1944-re a Klebelsberg által indított munka eredményeként hét külföldi egyetemi magyar intézet: Ankara, Berlin, Helsinki, Lipcse, Róma, Stockholm, Szófia, 31 lektorátus: Amszterdam, Berlin, Bécs, Bologna, Boroszló, Firenze, Genova, Grenoble, Helsinki, Lille, Lipcse, London, Lyon, Milano, Montpellier, München, Nápoly, New York, Nyjmegen, Padova, Párizs, Pisa, Róma, Stockholm, Stuttgart, Szófia, Torino, Toulouse, Trieszt, Utrecht, Velence, 6 magyar tanszék: Berlin, Bécs, Bologna, Párizs, Róma, Stockholm, összesen 48 külföldi magyar intézmény működött. A korszak végén, 1944-ben 13, illetve – amennyiben az akkor a Német Birodalomhoz tartozó Ausztriát külön vesszük – 14 ország 38 városában, jogi értelemben 69 magyar intézet működött.

Mindegyik intézet külön arculattal bírt, mindegyik egy-egy tudományterületet preferált. Ezek élére kiváló igazgatókat nevezett ki. Elsődlegesen a tudományos, művészeti és köztisztviselői elit képzése, másodsorban a magyar kultúra értékeinek külföldi terjesztése volt a célja. Bár lehettek mögöttes politikai szándékai, azonban azok alig-alig kimutathatóak és érezhetőek. Szerepét a rendszer betöltötte: az elitkutatás-vizsgálatok tanúsága szerint az ösztöndíjasok kb. háromnegyede bekerült az értelmiségi elitbe, és a tudományos és a művészeti eredményeik rendkívüliek voltak.

Ösztöndíjasok:

—  Bécsi Magyar Történeti Intézet (Gróf Klebelsberg Kuno Magyar Történetkutató Intézet): Benda Kálmán, Bobula Ida, Jakó Zsigmond, Kosáry Domokos stb.

—  Bécsi Collegium Hungaricum: Bibó István, Keresztury Dezső stb.

—  Berlini Collegium Hungaricum: Bay Zoltán, Erdey Grúz Tibor, Keresztury Dezső, Náray-Szabó István stb.

—  Római Magyar Történeti Intézet: Huszti József stb.

—  Római Collegium Hungaricum (Magyar Akadémia): Aba-Novák Vilmos, Buza Barnabás, Nemessányi-Kontuly Béla, Molnár C. Pál, Pátzay Pál stb.

Kosáry Domokos élete végéig hangoztatta, hogy karrierjét éppen a klebelsbergi és a Hóman Bálint-i magyar kultúrpolitikának köszönheti. Először 1935-ben a Bécsi Magyar Történeti intézetben volt ösztöndíjas, majd kikerült Párizsba, Londonba és az Amerikai Egyesült Államokba is, mind magyar állami ösztöndíjjal.

A Római Collegium Hungaricumba nagyon sok képzőművész ment.

Klebelsberg államférfiúi nagyságát jellemezte az a mód, ahogy kikerülhettek a művészek a Római Magyar Akadémiára.

Klebelsbergnek sokak véleménye szerint pocsék művészeti ízlése volt. A másod-, harmadrendű, historikus stílusban festő művészeket kedvelte, akik akkor már nagyon avittnak számítottak. Ugyanakkor a Római Akadémiára kiküldendő ösztöndíjasok személyéről nem ő döntött, hanem rá bízta a döntést minden idők egyik legkiválóbb magyar művészettörténészére, Gerevich Tiborra, aki sokkal modernebb szemlélettel közeledett a festészethez és a szobrászathoz.

Bár Klebelsbergnek vétójoga lett volna, és az ő ízlésvilágától távol voltak mégse tagadta meg ezeknek a művészeknek a kiutazását. Utálta ezeket a művészeket, ennek ellenére engedte, hogy a magyar állam egy-két évnyi ösztöndíjat adjon nekik.

Tudta azt, hogy Gerevich Tibor jobban ért ehhez, mint ő. Ez az államférfiúi nagysága egyik fő bizonyítéka.

Nagyon sok hibája volt. Végtelenül hiú ember volt. De éppen ezekkel a hibákkal válik naggyá. Esendő ember volt. Rá kell mutatnunk a hibáira is, amik révén igazán emberré válik, aki közülünk való.

Magyarpécskának az egyik legnagyobb szülötte volt! Hóman Bálint, Ötvös József, Trefort Ágoston, Eötvös Lóránd mellett a legnagyobb magyar kultuszminiszterek között van a helye, ha nem ő volt a legnagyobb.

Klebelsberg Kunó emlékműve - Abonyi-Gartner Jenő alkotása a Villányi úton a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium és a Budai Ciszterci Szent Imre plébánia között

A fentiek ismeretében állíthatjuk tehát, hogy Gróf Klebelsberg Kuno élt ötvenhét évet, és  dolgozott egy évszázadnyit!

A Temesvári Rádió Magyar Adásának tudósítása itt hallgatható meg:

Pataky Lehel Zsolt – Klebelsberg-nap Pecskan


Leave a Reply