242 kép 196 személyről
ALBRECHT FŐHERCZEG
92. l.
«A mi kis Albertünk már beszél, de ne haragudj ám, hogy az első szava nem: apa. Nem haragszol, ha megtudod, hogy az első szava: dat, dat, ami Soldat akar lenni, s az ablak előtt járkáló silbaknak szól». Ezt a levelet a napoleonverő Károly főherczegnek. a császár öccsének irta 1818-ban az ő hitvese, s a kis Albert, akiről szól, a későbbi Albrecht főherczeg, a szomorú idők alatt nekünk katonai kormányzónk, s később, jobb napokban a közös hadsereg főparancsnoka. A bölcsőtől a sírig ez az egv fogalom uralkodott rajta: katona volt abban az értelemben, melvet e szónak az osztrák sereg hagyományai adtak; a katona érzése szabályozta családi, nemzeti, hazafias érzését; s valóban pontos, komoly és kötelességtudó katona is volt. aki a nagy Radetzky oldalán tanulta a mesterségét, s az osztrák seregnek Savoyai Eugen után legnagyobb alakjának: Kulin generálisnak tanácsával győzött az olasz harczmezőkön. Mint a hogy az agg főherczeg élete végéig tiltakozott az ellen a vád ellen, hogy ő 1848-ban a bécsi népre lövetett volna, nekünk meg azt kell megállapítanunk, hogy a szabadságharcz idejében annál kevésbbé lehetett a kamarilla tagja, mivel a kamarilla köztudomás szerint nem kegyelte s ő maga minden figyelmét és becsvágvát az olasz háború felé fordította. Hogy mi történt később az más «ügy». Albrecht főherczeg — mint tudjuk — fejlődik!
285. l.
Mialatt minálunk váltakozó szerencsével s egyre növekvő borúlattal folyt a háború, nyugaton egy más régi nemes nép igyekezett kimenekülni a kétfejű sas egyik karma alól. A mi téli és tavaszi hadjáratunk idejére esik a szardiniai király, Carlo Alberto 1849. tavaszi próbálkozása. Fegyverszünet kötötte öt s kötötte a francziák ébersége, a kik jó szemmel nézték, ha az osztrák uralom Itáliából eltakarodik, de épenséggel nem óhajtottak egy nagy nemzeti királyságot Francziaország déli határán. Így vált a segítségük nyűggé s a barátságuk tőrré. Ám mind e nehézségekkel szemben lángolt az olasz vér hevülése. Bécstől Kolozsvárig le van kötve az osztrák uralom figyelme és ereje: ez a gondolat tettre ösztökélte az osztrák-olasz tartományokat. Milano, Velencze, Brescia fegyverben állott a császáriak ellen, s a saját országában az ellenzék mind fenyegetőbben lépett föl Carlo Albertoval szemben. Háború vagy köztársaság: e kettő közt kellett választania. A háborút választotta, s 1849 márczius 16-án meg is kezdte. Két menekült lengyel forradalmárt állított serege élére, s így ezzel a jelképpel maga állott élére az európai forradalomnak. Radetzky azonban hamar végzett az új fölkeléssel. Lombardiába csalta Carlo Albertot, s márczius 2 1 – é n Mortaránál. 24-én Novaránál végzett vele. A sereg és a nép megint Radetzky kényére-kedvére jutott, s a szardiniai király a maga személyét vetette oda békeáldozatul. Lemondott a fia, Viktor Emánuel javára s maga külföldre bujdosott. A márczius 24-iki novarai csatában tűnik föl a vén Radetzky mellett az ifjú Albrecht főherczeg alakja. A hatalmasoknál soha sem tudja az ember, mi igazán övék azokból az érdemekből, melyeket a legenda az ő személyükhöz fűz. A novarai diadal oroszlánrészét a hivatalos történetírás őneki ítéli, csak úgy, mint a hogy később a custozzai diadalét is, melynek a dicsőségét azonban pár esztendővel ezelőtt a kegyvesztett Kuhn generális keserű szavakkal követelte magának. Bármint legyen is, bizonyos, hogy Albrecht főherczegben erősen megvolt a szándék, hogy Felső-Olaszországot megtartsa Ausztriának, s hogy hü katholikus létére a szent Atyát megóvja a szabadkőmives olaszok egyesülésétől. A császári fegyverek akkori szégyenletes napjaiban érdekes, hogy a mi kis ragyogás vetődött rájuk innen. Olaszország felől: egy rég lomtárba vetett s onnan kihalászott vén generálistól ered, s egy főherczegtől, kit még csak önálló parancsnokságra sem méltatott a kamarilla, hanem, hogy harczolhasson, önkéntesnek kellett beállania Radetzky mellé. Radetzkynak még arra is jutott, hogy folyton segítséget küldjön a magyar földön élhetetlenkedő császári generálisoknak. — Novara után Viktor Emánuellel fegyverszünet következett, mely alatt a császáriak a felső-olasz fölkelő városokra vetették magukat. A hirhedt Haynau akkor kapta, Brescia bevételénél, homlokára az első kain-bélyegeket. Legtovább a derék Manin tartotta a városát, Velenczét, egészen Világos napjáig. A magyarok napjával együtt az ő napjuk is leáldozott, hogy nehéz évek multán a mienkkel együtt virradjon föl megint.
ALMÁSSY MÓRICZ GRÓF
239. l.
Mikor a hívek, az igazak, az elsőszülöttek külföldről is hazajöttek megvédelmezni nemzetük igazát, akadt olyan is, aki ellenünk fordult. Édes hazánk vérén nőttek, magyar birtokaik dús jövedelmét pazarolták külföldi útjaikon, idegenekkel barátkoztak, és lenézték a hazait. Le a legszentebb eszméket is, a nemzeti függetlenség és szabadság álmát is. Barátságuk, összeköttetéseik a külföld közé vonzották őket. Vezéreink lehettek volna, s idegenek szolgájának álltak. Ilyen volt Almássy Mór is, a«pecsovics», a «muszkavezető». Érdemeire nem emlékszik a történelem, a nevét szó nélkül irja Herostratoss Ephialtes neve mellé.
ANDRÁSSY GYULA GRÓF
176. l.
Ez lesz a jövendő külügy miniszter — mondá Széchenyi István a húszesztendős magyar mágnásról. Providencziális férfiúnak nevezte Deák Ferencz — és «Sie sind ein becsületes ember» – szólt neki Albrecht főherczeg, a kiegyezési tárgyalások során. E három egyformán nagy és igaz jellemzés közül a Széchenyié a legnevezetesebb; nemcsak mert jóslat van benne, hanem mert ő már a gyermekemberben meglátta azt a képességet, mellyel Bethlen Gábor óta a legnagyobb magyarok sem rendelkeztek ekkora mértékben: a Magyarország európai szükségei és összefüggései iránt való érzéket. Ezen a téren lép e nagy férfiú egy sorba és egy magasságba SzéchenyiveL, Kossuthtal és Deákkal. Magában a szabadságharczban az 1823-ban született ifjúnak nagyobb szerepe nem lehetett: de hű részt vett benne elejétől mindvégig: mint Zemplén megye követe: majd mint zempléni főispán; a bécsi argonauták küldöttségének tagja s a szomorú napokban mint vitéz nemzetőr, majd mint a forradalmi kormány konstantinápolyi követe.
244. l.
A szabadságharcz legfájdalmasabb vonása az a teljes reménytelenség, mely szinte elejétől fogva eltöltötte élesebben látó részvevőit. Görgei, akit csak csuda mentett meg a golyótól, mely szinte a homlokát súrolva lyukasztotta át sipkáját, keserűen csak ennyit mondott: «mért nem valamivel lejebb» … Ez volt a fiatalabbak hangulata is, s az orosz beavatkozás hirétől fogva mindannyian már csak azon munkáltak, hogy a nemzet minél kevésbbé zúzódjék össze szörnyű bukásában. Ez az eredete a fiatal gróf Andrássy Gyula diplomatiai küldetésének, aki a kormány megbízásából azon munkált Konstantinápolyban, hogy a dunamenti török földre szorult magyar harczosoknak biztonságot szerezzen. Hamar úgy fordult, hogy ez a biztosság menedéket jelentett s a harczosok menekülők lettek — s ha annyi osztrák és orosz fenyegetődzés és követelődzés közepett a magyar emigratió egy időre mégis meghúzódhatott török földön, abban nagy része van annak a fényes diplomata-művészetnek, mely későbben a világ legelső emberei közé emelte Andrássy Gyulát. Angol befolyás járt mindezekben a kezére annak az önfeláldozásnak, mely egy fiatal élet minden javát s egy lángelme minden kincsét meggondolás nélkül adta egy veszendő kis haza szolgálatába — s ezen a réven kerül Andrássy az angol fővárosba, honnan a III. Napóleonba vetett reménységek csakhamar Parisba csalják. Itt érte a hír, hogy a haragos osztrák kormány bottal üti nyomát, s akasztófára szegeztette nevét. Ezekben az időkben vált a mi hazánkban szentté az akasztófa, mint a rómaiak szégyen-keresztje, mióta a Megváltót szegezték rája.
447. l.
Nem hal meg a nap. mikor este a tengerbe merül — új fénnyel gazdagabban kel föl reggelre a megtisztult égbolton. A magyar szabadságnak vérbe merült s éjbe veszett napja is így ragyogott föl, fényesebben és teljesebben, mint valaha. Az Andrássy Gyula neve lekerült az akasztófáról, s odakerült a király, a koronás magyar király neve mellé, miniszterelnöki ellenjegyzésül. Mert az a jobb, a mely Schwechátnál és Moórnál kardot forgatott, Konstantinápolyban, Londonban és Párisban pedig ezer hálót szőtt az osztrák uralom ellen, a primással együtt tette a magyar királyok koronáját a nemzettel kibékült osztrák császár fejére. Ez az utolsó és legszebb fejezete a mi nagy szabadsági küzdelmünknek e gyönyörű magyar alak köré kristályosodik. A Deák Ferencz nemes bölcsességén kívül az ő lovagias bátorsága találta meg az utat a lovagias fejedelem szívéhez. Igaz, nem volt nehéz a munkája, mikor az utat megnyitotta már előtte az a fejedelmi hölgy, a kiért Bajorország fizetett a magyarnak az ő magvarországi szent Erzsébetjükért. A mi szent Erzsébetünk neve ott ragyog a legnagyobb magvarok s Magyarország legnagyobb jótevőinek neve mellett. A fejedelmi párnak fölajánlott koronázási ajándék a nemzet föltámadt szeretetének volt záloga, s a nemzet fejedelmi kamattal kapta vissza ez ajándékot, mikor azt a királyi pár a szabadságharcz rokkant honvédeinek adományozta. Annyi nagyok építő munkája után Andrássy Gyula így tette a keresztet a magyar szabadság templomára, s a mint a koronázási menetben ott lovagolt: délczegen, büszkén és sugárzóan, szinte jelképe volt a férfias erőre ébredt magyarság ragyogó politikai képességeinek. A mi jó gondviselésünk, mely minden válságainkban megadta nekünk az oda való nagy embereket, most is megadta a fejedelmet, a ki megértsen bennünket, s az államférfiút, a ki méltó volt e fejedelem bizalmára.
Folytatás következik