Pécskán 1897-től három ártézi kutat fúrattak, de a részletek nem ismertek.
A két magyarpécskai kút vagy 90 évet volt használható, mire eliszaposodtak.
A románpécskai, a Momac, a fúrás idején is, majd 1919-ig működő községi jegyző, Momák Flóris / Florian Momac / nevét viselő, 2024. március elején lett használhatatlanná nyilvánítva, amit az În revizie / átvizsgálás alatt / felirat kifüggesztésével hozott a fogyasztók tudomására a város vezetősége.
Mint kiderült a közegészségügyi hatóság emberi fogyasztásra alkalmatlannak nyilvánította a mintegy 20 éve hidroforos rendszerben működő kutat, mert alighanem megsérült, átrozsdásodhatott a kútcső felső szakasza, és a beszivárgó talajvíz miatt minőségromlás következett be.
Azért a feltételes mód, mert semmilyen hivatalos tájékoztatást nem adtak ki a kút bezárásáról.
Viszonylag gyorsan, május 10-én, megjelent egy ivóvíz kutak fúrására szakosodott cég, amely 12 nap alatt új kutat fúrt.
Az új furat mélységét titok övezi, vagy van olyan mély, mint a korábbi volt, vagy nincs. Lehet, hogy majd egyszer kiderül.
Alább a régi kútról készült, valamint a fúrás közben általam készített képek láthatóak.
1910 körüli levelezőlap-
hp photosmart 720
Kútfelirat.
hp photosmart 720
Kútfelirat.
Átvizsgálás közben…
Az új kutat fúró cég.
A kútfúrók kitelepülése.
Megkezdték a fúrást.
A fúrás a végéhez közeledik.
A fúrás befejeződött.
Megérkeztek az új kút béléscsövei.
Bent vannak a béléscsövek és az apró kavicsos rögzítésük is megtörtént.
Azt hinné az ember, hogy a számolás egy komoly dolog.
Én így vagyok a népszámlálásokkal is.
És ez így volt rom mániában is 2002-ig. Az esetleges, politikai indíttatásokból megejtett, levéltárakban őrzött feljegyzésekkel aligha dokumentálható beavatkozásokkal együtt is.
De 2011-re ez megszűnt. Románia kisiklott demokráciája már a democsokrácia rom mániai útját járta, és a népét sem volt képes megszámolni. Pedig nagyon azon volt, hogy pontos adatokat szolgáltasson.
Az alábbi táblázatban a népszámlálás hivatalos számai szerepelnek.
Az 1977-es csúcsot jelentő 1.713.928, 7,95%-nyi romániai magyar 1992-ig, 15 év alatt 0,83%-kal fogyott, elsősorban az 1987 után megszaporodó kiszökések, majd az 1990-től beindult elvándorlás miatt. 1992 és 2002 között és 2011-ig is 0,51%-kal fogytunk, hogy az azt követő évtizedben ez már 0,84% legyen.
2002-ig a népszámlálás ideje alatt el nem ért, meg nem számolt lakosok aránya ezred vagy századszázaléknyi volt, de 2011-ben ez az arány 6,15%, ami 1.236.810 személy jelentett, és 2022-ben már 2.484.926 személyt nem értek el, ami az országos lakossági nyilvántartásban szereplők 13,04%-a.
Az ország megszámolandó lakosaiból utol nem értek arányának tíz évenkénti 3 század százalékról 6,15%-ra, majd 13,04%-ra ugrása hű tükre annak, hogy a román állam közigazgatási képessége csődbe jutott. Arra azonban még képes, hogy ezt az 1,24, majd 2,48 millió lakost átemelje a nyilvántartásaiból a népszámlálási adatok közé, amivel elérte az összegyűjtött adatok pontosságának lebegtetését, vagylagossá tételét.
Ilyen körülmények között mindenki mondhat szinte bármit arról, hogy hol, pontosan hány, és milyen etnikumú vagy felekezeti hovatartozású ember él, szerte az országban.
Ami a romániai magyarságot illeti arról minden népszámlálás után írtak az újságírók, majd az egyetemi oktatók, statisztikai hivatali és tudományos kutatóintézeti demográfusok is.
És ezek a szerzők minden újabb népszámlálás után összevethették tudományos termésüket azzal, amit az újabb, friss méréstől vártak.
Beszédes az RMDSZ 2023. július 10-ei közleményének a címe: 1,1 millió magyar LEHET Romániában. Lehet! És ennek a lehetnek az RMDSZ kormánypártként is részese.
Az adataikból kiderül, hogy a 2011-es népszámlálástól a 2021-esig Erdélyben mindenütt fogytak a magyarok, és Hargita megye kivételével minden megyében csökkent a magyarok aránya. A Hargita megyei fél százalékos aránynövekedés aránynövekedés hivatalosan 25.500-as fogyást jelent, de ha a személyesen meg nem számoltakat is figyelembe vesszük, akkor ez a fogyás 14.785.
Az alábbiakban 2011-re és 2021-re vonatkozóan korrigált számokat használok. A ténylegesen megszámolt magyarokhoz hozzáadom azokat is, akik a meg nem számoltak között lehettek, és a számukat a megszámoltak etnikai arányai alapján számoltam ki.
Így alakult Erdély, Partium és Bánság magyarságának száma az utóbbi 44 évben:
Minden tekintetben vesztesek lettünk. Jelentősen fogytunk számosságunkban és arányunkban egyaránt.
A Nyugati Jelen hatósugarába tartozó megyékben így alakult a magyarok száma és részaránya:
A magyarok minden megyében, mindegyik időszakban fogytak és teret veszítettek. Figyelmet érdemlő a Fehér megyei magyarok lassúbb, de a Temes és Arad megyeiek gyorsabb fogyása is.
Arad és Temes megyékhez hasonló helyzetből indultak az alábbi megyék is, ahol a fogyás 1977-től ugyanúgy folyamatos.
Ezekben a megyékben is minden időszakban fogytak a magyarok.
A fentieknél nagyobb létszámú magyar által lakott megyék magyarságának a száma így alakult:
A minden időszakra jellemző fogyás mellett Szatmár és Szilágy megyében egy-egy időszakban magyar aránynövekedés látható.
A Kolozs megyei magyar fogyás feltűnően nagy. Annál is inkább, mert Erdély gazdasági és kulturális mágnesének számít, ahol a legnagyobbak a jövedelmek és a kulturális kínálat is.
A székely(es) megyék is fogytak.
Hargita és Kovászna megyékben 1977 és 1992 között volt kis gyarapodása a magyarságnak, de Maros megyében fogytak. 1992 után elkezdett fogyni a székelység, a Maros megyei sokkal jobban, mint Hargita és Kovászna megyékben. Hargita megyében két időszakban picit nőtt ugyan a magyarok aránya de számosságukban fogytak.
Arad megyében 1977 után – Kisjenőt, Angyalkutat és Szintét kivéve –, mindenütt folyamatosan fogytak a magyarok.
Az alábbi fenti táblázatban a 2011-ben 200-nál több magyar lakossal rendelkező Arad megyei közigazgatási egységek szerepelnek.
A táblázatot az 1997 óta bekövetkezett 44 éves helyi arányvesztés szerint rendeztem. Arányukban legtöbbet a Nagyiratos községbeli magyarok veszítettek (– 32,55%), és legkevesebbet a Szinte községben lakók (– 1,60%).
Számosság tekintetében a megyeszékhelyen volt a legnagyobb fogyás. Arad magyarsága 44 év alatt 23.131, Pécskáé (Tornyával, Szederháttal és Óbodroggal együtt) 3.917-tel, Vingáé (Majláttal, és Monostorral együtt) 1554-gyel.
Össze lehet vetni a magyarok 2021-es létszámát az 1977-ben volttal is, hogy lássuk a törpülés mértékét.
A borosjenői magyarok akkori létszámuk 81,12%-kal fogytak, az aradiak a 66,61%-kal, míg a szinteiek csak 24,61%-kal.
Az 1977-eshez képest 2021-ben Borosjenőben a magyarok 18,88%-a él, Aradon 33,39%, Pécskán 40,21% míg Szintén 75,39%.
A fenti adatok bármiféle politikai mellveregetést meg bűvészkedést értelmetlenné tesznek.
Lehet okolni a népszámlálás lebonyolításának módját, az önmegszámolásra készített számítógépes program nehéz kezelhetőségét, de nem ezek miatt fogyunk. Ahogy a fogyásunk tényét a népszámlálás megbízhatóságára sem lehet kenni.
A fogyás, a gyermekhiány elkerülhetetlen következménye osztályok, akár iskolák megszűnése.
A községi, megyei, parlamenti képviselői, polgármesteri és alpolgármesteri mandátumok fokozatos apadása is borítékolható.
Közösségi, személyi elvű autonómia nélkül – ami nincs és Bukarestben egyhamar nem is hagyják, hogy legyen –, sajnos az erdélyi magyarság kiszolgáltatott. Saját, önfejlesztő stratégiái lehetnek, de azok megvalósításához nincsenek eszközei, mert nem rendelkezik az állam által a magyarság rendelkezésére bocsátott lehetőségekkel.
Az erdélyi oktatási intézmények egy része magyar tannyelvű ugyan, de azokban csak román tantervek alapján készült, bár magyarra fordított, román tananyagokból lehet tanítani.
A kulturális intézmények megyei vagy helyi, községi-városi költségvetés függőek, amiről ritkán döntenek csak magyarok, magyar érdekek megvalósulásáért.
Az egyházi intézmények leginkább a híveiktől származó saját lehetőségeikre kell, hogy hagyatkozzanak.
A magyarok állami elbizonytalanítása, miszerint érdemesebb románná asszimilálódni, jelen van, és hat. Különösen ott, ahol kevés magyar él szanaszét a románok között, különösen a városokban.
Sajnos Romániában az erdélyi magyarságnak semmilyen közvetlen eszköz nem áll rendelkezésére a demográfiai hanyatlása megállítására. Bár Hargita, Kovászna, Maros, Szatmár és Szilágy megyékben látszólag hatalmon van az RMDSZ, de a demográfiára ható döntéseket egytől egyig a román többségű bukaresti parlament hozza. Ha nem így lenne, akkor a javító hatásának, több évtizedes távlatban, látszania kellene az erdélyi magyar demográfiai mutatókon.
A demográfia szakértői a fogyás okaiként a rossz korfát, az erdélyi magyarok elöregedett voltát és az országon belüli vándorlást is okolják, amit szerintük megfejel a külföldre vándorlás, ami mostanra sokkal kevésbé Magyarország központú, mint volt 2000 előtt.
Azzal együtt, hogy nem kevés fiatal magyar házaspár három vagy több gyereket is vállal, a gyermek nélkül maradók és a csak egy gyermekkel maradók túlsúlyát ők nem tudják összmagyar gyarapodásba átbillenteni.
Magyarország országgyűlése és kormánya 2010 utáni támogatásainak hatása egyelőre nem érzékelhető az erdélyi magyar demográfiai mutatókon, és lényegi változásokat aligha lesz képes kiváltani.
A Magyarpécskai római katolikus plébánia esketési, keresztelési és temetési nyilvántartásaiból kigyűjtötte Nagy István, pécskai fizikatár.
Papp Paulus Fr. Minorita 1756. február 1959 Eperjes Pál P 1756. Papp Pál P. 1757 június Borsos Ottó P. 1758 február 24 Raphael P. Administrator 1759 augusztus 26 1762. január
Adrianus P administrator 1762. augusztus 26
Szilvási Mátyás P. administrator 1763. augusztus 17 1764 február 22
Péchy István plébános 1766. április 2. – 1790 január 28 +
Kiss Sebestyén P. 1767 május,
2. Trencsényi Raphael P 1779 november
Török Antal plébánia adminisztrátor 1790 február 20 – 1790 augusztus 22
3. Dukai Mátyás 1790 április 11 – 1791 május 6
Nagy Pál plébános, 1790 augusztus 23 1809 augusztus 26
4. Kovácsóczy Lajos 1790 január 19 – 1790 március 10,
5. Miklósi Maximus 1791 június 22 – 1794 június 6,
6. Tószegi Hippolitus 1794 augusztus 2 – 1797 március 3,
7. Pásztori Imre 1797 szeptember 18 – 1797 október 18,
8. Juhász Mátyás 1797 október 24 – 1798 március 27,
9. Tóth Camillus P 1798 szeptember 16 – 1801 augusztus 10,
10. Felix Demtsag 1799 május 28 – 1800 április 30,
11. P Mechior 1801 augusztus 15 – 1802 június 8,
12. Simon Ferenc 1802 június 8 – 1804 október 8,
13. Györgyi József 1804 október 15 – 1808 augusztus 15,
14. Erőss György 1808 augusztus 28 – 1812 augusztus 5
Nyéki János plébános, 1809. július 13 – 1828 szeptember 25
15. Horváth Mihály 1812 október 20 – 1814 szeptember 21,
16. Salamon József 1814 szeptember 18 – 1816 október 13,
17. Gyovay István 1815 szeptember 2 – 1815 szeptember 28,
18. Kováts János 1815 október 7. – 1820 október 20,
19. Tyapay János 1816 október 11 – 1818 október 11,
20. Veszelovszky József 1818 október 10 – 1822 június 22,
21. Kasztaloopov István 1820 február 5 – 1823 október 31,
22. Nyári Ferenc 1823 október 16 – 1823 november 12,
23. Fligseder Joachim 1823 november 4 – 1825 január 10,
24. Kiss József 1824 november 16 – 1825 október 30,
25. Lendvay István 1828 szeptember 10 – 1830 július 20
26. Nyári Ferenc 1828 november 24 – 1829 január 14,
Tyapay Jánosadminisztrátor 1829 február 23 – 1829 május 5
27. Varga Pál minorita 1829 január 26 – 1829 március 28
Győrffy Antalplébános, 1829 június 7 – 1842 november 1
28. Windhagen Leopoldin 1830 március 10 – 1831 július 28,
29. Sárkány Sándor minorita 1833 március 28 – 1834 május 29,
30. Kirsch Péter 1833 június 5 – 1834 május 18,
31. Lendvay 1833 július 19 – 1833 október 27,
32. Pongrácz Patricius minorita 1833 szeptember 9 – 1834 november 2,
33. Hollós Bonifác 1835 március 17 – 1835 április 16,
34. Dollencz Jőzsef 1835 augusztus 4 – 1837 március 25,
35. Vajda Mihály 1837 április 20 – 1838 április 27,
36. Balogh Antal 1838 május 8 – 1839 augusztus 20,
37. Hollós Bonifác 1838 június 11 – 1838 szeptember 16,
38. Sárkány Elek 1838 szeptember 30 – 1840 július 10,
39. Stopf János 1840 július 11 – 1840 szeptember 28,
40. Orth József 1840 augusztus 3 – 1841 augusztus 31,
41. Csupkay Ferencz 1840 november 3 – 1841 február 21,
42. Toth Bruno 1841 szeptember 7 – 1841 október 7,
43. Szabados József 1841 szeptember 18 – 1841 november 10,
44. Gublinger János 1841 október 29 – 1842 augusztus 10,
45. Csupkay Ferencz 1841 november 17 – 1842 február 23,
46. Hesof Miklós 1842 április 11 – 1842 november 10,
47. Babos József 1842 augusztus 12 – 1843 március 10,
48. Graff Simon 1842 november 21 – 1843 február 1
Vinkler János plébános, aradi főesperes, 1844 július 2 – 1875 november 8 +
49. Kornis József 1843 február 5 – 1845 november 23,
50. Szűcs János 1843 március 22 – 1845 augusztus 30,
51. Olejnyik Menyhárt szerzetes 1844 március 24 – 1843 november 29,
52. Tarsotzki György 1845 szeptember 3 – 1847 április 26,
53. Klárik Szilveszter 1845 november 21 – 1846 március 13,
54. Girthi János 1846 március 19 – 1847 június 14,
55. Vajda Mihály 1847 május 10 – 1848 augusztus 17,
56. Heiler Peregrin 1847 június 28 – 1847 augusztus 27,
57. Árai Edmund 1847 augusztus 18 – 1847 augusztus 24,
58. Klárik Szilveszter 1847 szeptember 4 – 1847 október 14,
59. Kaszta István 1847 október 30 – 1849 szeptember 30,
60. Krix Béla 1848 szeptember 10 – 1849 február 15,
61. Fodor András 1849 április 9 – 1849 augusztus 31,
62. Szűts János 1849 szeptember 15 – 1853 szeptember 4,
63. Major Pál 1849 október 3 – 1850 november 2,
64. Aszetzki János 1850 január 2 – 1850 január 25,
65. Schlauch Lőrintz 1850 január 29 – 1850 október 29,
66. Fodor András 1850 november 17 – 1851 november 24,
67. Kőszeghy Antal 1851 december 5 – 1853 május 5,
68. Gergely András 1853 május 13 – 1854 november 14,
69. Patala Károly 1853 november 3 – 1853 november 18,
70. Travnyik. Rudolf 1853 november 17 – 1865 szeptember 20,
71. Kristóf János 1854 november 17 – 1856 szeptember 26,
72. Csikós József 1858 június 1 – 1856 november 16,
73. Paschka András 1858 október 6 – 1861 április 7,
74. Nagy Károly 1861 április 16 – 1864 május 28,
75. Csintalan József 1864 január 4 – 1864 szeptember 2,
76. Balázs Vintze 1864 október 13 – 1865 április 16,
77. Kauten Mihály 1865 május 7 – 1866 szeptember 5,
78. Iurovits Edmond 1865 október 1 – 1867 augusztus 25,
79. Ehling Ferentz 1866 szeptember 10 – 1868 július 29,
80. Semajer János 1867 szeptember 3 – 1868 december 18,
81. Fischer Jakab 1868 augusztus 1 – 1869 április 27,
82. Reinlein Ádám 1869 január 8 – 1872 augusztus 3,
83. Stein Ferentz 1869 május 4 – 1871 március 9,
84. Kollár Sándor 1871 március 28 – 1871 május 3,
85. Pautsek Lőrintz 1871 június 21 – 1871 július 28,
86. Hoffmann János 1871 augusztus 6 – 1873 április 27,
87. Dobsch Ferentz 1872 augusztus 15 – 1874 július 31,
88. Gruber Antal 1873 május 6 1874 február 12,
89. Szathmári Géza 1874 február 15 – 1876 november 29,
90. Neurohr Károly 1874 augusztus 2 – 1874 november 10,
91. Halkoczy Márton 1874 november 10 – 1875 november 3,
92. Kálmán Lajos 1875 augusztus 21 – 1877 április 12
Szabados József dr. plébános, tiszteletbeli kanonok, érd. esperes, 1876 április 9 – 1892 április 22 +
93. Hettrich Jakab 1876 november 9 – 1877 március 15,
94. Rózsa József 1877 április 15 – 1878 július 13,
95. Eszes István 1877április 29 – 1878 október 30,
96. Reinlein József 1878 szeptember 1 – 1878 december 28,
97. Kovács János 1878 november 5 – 1879 október 14,
98. Makra Imre 1878 november 18 – 1878 december 15,
99. Oehring Albert 1879 április 30 – 1881 április 30,
100. Hold Ádám 1879 október 17 – 1880 január 22,
101. Máté Jób minorita 1880 január 30 – 1880 augusztus 11,
102. Kis János 1880 augusztus 22 – 1882 március 3,
103. Ackermann András 1881 május 4 – 1883 november 1,
104. Dobai Pius P 1882 március 6 – 1882 április 2,
105. Városy Gyula 1882 április 10 – 1882 november 28,
106. Antok Dániel 1882 december 7 – 1884 május 14,
107. Sztraky János 1883 november 6 – 1884 június 8,
108. Gróczky Péter 1884 június 9 – 1885 július 10,
109. Roosz Mátyás 1884 június 12 – 1888 március 23,
110. Michon Mátyás 1885 szeptember 14 – 1886 július 19,
111. Nagy József 1886 augusztus 1 – 1887 október 30,
112. Breisach Béla 1887 november 1 – 1888 július 7,
113. Sóka Ignácz 1888 március 27 – 1889 július 29,
114. Karács István 1888 július 16 – 1889 március 21,
115. Schlosser Mátyás 1889 március 25 – 1890 augusztus 23,
116. Tamási Lajos 1889 augusztus 1 – 1891 december 27,
117. Sulyok István 1890 szeptember 8 – 1891 június 29,
118. Zatykó Fridolin minorita áldozópap 1891 július 12 – 1891 augusztus 17
119. Balauer Kristóf 1891 augusztus 10 – 1892 szeptember 12,
120. György Gyula 1891 december 31 – 1892 április 29,
Hankó Györgyhelyettes lelkész 1892 május 1 – 1893 január 31
121. Barta István 1892 szeptember 14 – 1893 március 25,
122. Lengyel József 1892 szeptember 16 – 1894 július 20
Szathmári Gézaplébános, 1893 február 2 – 1909 október 2
123. Niedermayer Antal 1893 április 11 – 1893 augusztus 28,
124. Szolinger Antal 1893 július 11 – 1893 augusztus 5,
125. Hoffmann Béla 1893 szeptember 3 – 1894 augusztus 14,
126. Lokaicsek Fülöp 1894 augusztus 5 – 1895 szeptember 29,
127. Farkas Szilárd 1894 szeptember 5 – 1895 szeptember 29,
128. Fábián József 1896 április 11 – 1897 július 3,
129. Molnár László 1896 szeptember 8 – 1896 december 26,
130. Gehl Ottmár 1897 február 12 – 1897 augusztus 7,
131. Sipos István újmisés 1897 július 9 – 1897 augusztus 3,
132. Szánthó Géza 1897 augusztus 9 – 1897 szeptember 26,
133. Zsidek Sándor 1897 augusztus 16 – 1899 július 29,
134. Glasz Ferencz 1897 október 8 – 1898 augusztus 17,
135. Márffy József 1898 szeptember 13 – 1899 szeptember 13,
136. Vagács Ödön 1899 augusztus 13 – 1899 november 30,
137. Lesnyák József 1899 október 6 – 1900 augusztus 29,
138. Hamp Ferencz 1900 június 14 – 1900 július 11,
139. Balázs Mózes 1900 július 21 – 1904 november 15,
140. Hammer Jenő 1900 szeptember 7 – 1905 március 4,
141. Konecsny János 1904 december 4 – 1905 július 16,
142. Fülöp Lajos 1905 április 1 – 1905 október 11,
143. Fejér Imre 1905 augusztus 5 – 1906 július 25,
144. Hollóssy Ferencz 1905 november 1 – 1908 április 22,
145. Fülöp Lajos 1906 augusztus 9 – 1907 augusztus 21,
146. Gaál István 1907 szeptember 3 – 1909 október 2,
147. Schneider Ede 1908 május 13 – 1909 szeptember 10,
148. Kleitsch Mátyás 1909 augusztus 12 – 1909 szeptember 4.
Gaál Istvánhelyettes plébános 1909 október 3 – 1911 január 8 Schneider Ede helyettes plébános 1909 szeptember 10 – 1911 január 2
Olajos József, apát főesperes plébános, 1911 július 13 – 1926 november 6
149. Schneider Ede 1911 január 3 – 1911 augusztus 27,
150. Gaál István 1911 január 9 – 1911 augusztus 9,
151. Balázs Mózes 1911 augusztus 11 – 1911 december 3,
152. Bodor József 1911 szeptember 2 – 1913 augusztus 5,
153. Leimeter József 1911 december 16 – 1911 december 29,
154. Hador István 1912 január 6 – 1912 június 14,
155. Leimeter József 1912 október 5 – 1914 szeptember 29,
156. Czirbusz József 1913 szeptember 6 – 1913 október 30,
157. Szíjártó Géza 1913 november 1 – 1915 június 24,
158. Kiss Károly 1914 október 1 – 1916 augusztus 29,
159. Takács Miklós 1915 szeptember 3 – 1917 szeptember 1,
160. Csotó Nagy István 1916 szeptember 1 – 1921 április 26,
161. Prokop Sándor 1917 szeptember 8 – 1919 január 1,
162. Takács Vince 1919 január 12 – 1924 szeptember 30,
163. Oláh Vencel 1921 május 1 – 1934 szeptember 17,
164. Funk Ferenc 1924 október 4 – 1925 július 12,
165. Stéger Sándor 1925 szeptember 23 – 1934 október 2.
Lengyel István, pápai kamarás, tiszteletbeli kanonok, 1926 november 7 – 1961 január 5
166. Gáll Joachim 1930 január 17 – 1930 február 14,
167. Nagy János 1930 november 3 – 1931 november 20,
168. Fábrinyi Károly 1930 november 25 – 1931 február 15,
169. Lengervald Norbert 1931 március 26 – 1932 február 21,
170. Füzék István 1931 augusztus 22 – 1933 május 24,
171. Czimeg József 1932 október 5 – 1933 március 3,
172. Borsos Lajos 1934 október 3 – 1936 április 23,
173. Hampel Károly 1934 november 19 – 1936 szeptember 15,
174. Magdás István 1936 március 4 – 1942 február 6,
175. Boldis József 1936 október 3 – 1939 július 29,
176. Balog István 1939 szeptember 2 – 1941 március 3,
177. Niámeszny Antal 1939 szeptember 12 – 1940 május 31,
178. Galló Géza 1941 március 17 – 1944 szeptember 13,
179. Tóth István 1942 március 11 – 1943 szeptember 12,
180. Boldis József 1943 szeptember 20 – 1948 szeptember 4,
181. Morariu Antal 1945 november 3 – 1948 szeptember 4,
182. Markovitz János 1947 május 16 – 1948 június 22,
183. Müller Jenő 1948 augusztus 2 – 1955 augusztus 10,
184. Szoboszlay Aladár 1948 november 5 – 1951 augusztus 19,
185. Nagyhalmágyi Stéger Sándor dr lelkész 1952 április 14 – 1961 január 5,
186. Pápes Péter 1956 március 5 – 1956 szeptember 12,
187. Zsombori Dezső 1958 október 25 – 1958 november 8,
188. Sántha József 1959 december 10 – 1964 november 1
Nagyhalmágyi Stéger Sándordr, tiszteletbeli esperes plébános, 1961 január 6 – 1967 augusztus 3.
189. Demendjin Péter 1964 december 5 – 1965 szeptember 22,
190. Dunay Ferenc 1965 október 1 – 1967 augusztus 4
Bedő Tibor, főesperes plébános, 1967 augusztus 10 – 1991 április 14
191. Ebenspanger Ferenc 1967 november 8 – 1971 július 25,
192. Kalapis Mátyás 1971 augusztus 8 – 1973 április 8,
193. Augusztinov Sebestyén 1974 szeptember 6 – 1975 július 16,
194. Velciov Péter 1975 augusztus 16 – 1976 augusztus 22,
195. Hajdú József 1976 október 7 – 1977 augusztus 27,
196. Nagy Károly 1977 szeptember 2 – 1979 november 26,
197. Kapor János diakónus 1989 február 11 – 1989 április 28,
198. Zilahi András 1991 január 6 – 1991 augusztus 28
Heinrich József, kerületi esperes plébános, 1991 szeptember 14 – 2001 február 28
199. Balogh András lelkész 1991 szeptember 23 – 1994 szeptember 26,
200. Balogh Árpád lelkész 1997 december 19 – 2001 január 18
Czeglédi Ferenc, címzetes esperes plébános 2001 március 1 →
Volt Pécskán egy tanító, Gulácsi Zoltán, és egy magyartanár, Apácai Bölöni Sándor, akiknek a néprajzi gyűjtés volt a hobbijuk. 1978-ban Aradon megjelent a Búza, búza, de szép tábla búza című népballada- és dalgyűjtemény könyvecskéjük.
Bölöni Sándor tudott Kálmány Lajos működéséről, és amikor 1995 táján Pécskán fölmerült egy jogi személyiséggel rendelkező magyar civil szervezet létrehozása, akkor ő javasolta, hogy Kálmány Lajos legyen annak a neve.
A Kálmány Lajos Közművelődési Egyesületet (KLKE) 24-en alapítottuk, és 1997. május 23-án jegyezte be az aradi bíróság. Elnöke Dr. Pálfi Sándor helyi családi orvos lett.
Az egyesület 1997-ben kiadta Apácai Bölöni Sándor Cú, vénasszony bábája, Arad megyei népmesék és közmondások, szólások gyűjtését, majd 1998-ban Gulácsi Rozália Magyarpécska közművelődési életének emlékalbuma című könyvét is.
1999. november 5-6-án Kálmány Lajos emléknapokat szervezett a Dr. Pálfi Sándor vezette Egyesület, amelyen Faragó József akadémikus, a könyv szerkesztője mutatta be Apácai Bölöni Sándor Betyárgyerek az erdőben, Arad környéki népballadák című könyvét, és Dr. Burány Béla orvos professzor, néprajzi gyűjtő beszélt Kálmány Lajosról.
Ennek a rendezvénynek a záró momentuma volt a Kálmány Lajos emléktábla elhelyezése a római katolikus templom falára.
Az emléktábla feliratát Péter László professzor, Kálmány-kutató javasolta.
Ez az emléktábla másik négy társaságában látható, elhelyezésük időrendjében: Ormós Zsigmond, Gróf Klebelsberg Kuno, Kálmány Lajos, Mester János és Nagy Oszkár.
A KLKE elnöke 2005-ben alulírott lett, és évenként Klebelsberg-napokat szervezett.
A korábban elhelyezett emléktáblák:
A 2005. november 19-én a rendezvény témája: Közösségi oktatás, helyi oktatás, kisebbségi oktatás, valamint Klebelsberg Kuno emlékezete volt.
2008. november 29-én bemutattuk prof. dr. Péter László: Kálmány Lajos – válogatott tanulmányok című könyvét.
A kötet a Péter László által Kálmány Lajosról 50 év alatt írott tanulmányokat, cikkeket tartalmazza. A professzor úr kérésére végeztem el a tördelőszerkesztői munkát az eredetileg különféle lapokban vagy kötetekben megjelent írásokat.
A könyv a szegedi Bába Kiadó és a Pécskai Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület kiadásában jelent meg.
Majzik István, a Bába kiadó vezetője, Zabán Márta irodalomtörténész és Nagy István
2009. november 7-én mutattuk be a Kálmány Lajos – Magyar hitvilág című könyvet.
Ez a kötet tartalmaz minden Kálmány Lajos tanulmányt, és Péter László kezdeményezésére született. A nyomdai előkészítést én végeztem, és a pécskai Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület adta ki.
Némi szomorúsággal állapítom meg, hogy a megjelenése óta eltelt 14 év alatt ez a kötet nem érte el a szakma, a néprajzosok ingerküszöbét. Sehol sem találkoztam egy érdemi recenzióval pedig Kálmány Lajos elméleti tevékenysége, szakmaisága, látásmódja, módszere, meglátásai megérnének egy szakszerű, alapos körüljárást.
Érdekes lehet például az a belső feszültség, ami az akkoriban felkarolt magyar–finnugor kapcsolódás és a Kálmány által lépten-nyomon meglelt magyar-türk kapcsolatok között feszül.
Azt is figyelemre méltónak tartom, hogy Kálmány szívén viselte a magyarok sorsát, és fontosnak tartotta a helyenként keletkező népfölösleg szétterítését azokra a helyekre, ahol a magyarok kevesebben voltak, mint a más etnikumúak, hogy ott ezzel erősödjön a magyar jelenlét.
Egy néprajzos szakember persze sok más vetületét is feltárhatná az etnográfus Kálmány Lajos tanulmányainak, ha venné a fáradtságot.
2010. november 6-án Gróf Klebelsberg Kuno és Mester János emlékezete képezte a Klebelsberg-nap tárgyát, amely a Mester János emléktábla leleplezésével zárult.
2011. november 26-án a Magyar tannyelvű közoktatás 2011-ben és később, Romániában, és Arad megyében volt a konferencia témája.
2012. november 17-én Gróf Klebelsberg Kuno és a kisebbségek képezte a Klebelsberg-nap gerincét.
Makkai Béla és Miklós Péter voltak az előadók
2013. november 23-án a 25 magyar év 1989 decembere után Pécskán, Arad megyében és Romániában címmel rendezett konferencián a 25 évvel korábban alakult Romániai Magyar Demokrata Szövetség pályaívét jártuk körül.
Erdősi Károly Gróf Klebelsberg Kunoról tart előadást
A 2014. évi Klebelsberg Napot az RMDSZ 25 évének szenteltük.
Az eddigi utolsó pécskai Klebelsberg Napon, 2016. november 19-én Nagy Oszkár festőművészre emlékeztünk egy képeinek utánnyomásaiból összeállított kiállítással és a templomra előző évben elhelyezett emléktáblája megáldásával.
A papi pályáját Csanádpalotán befejező Kálmány Lajost 1875. augusztus 16-ától nevezte ki pécskai káplánnak Németh József segédpüspök. A két települést összekötő egykori út neve Pécskán Palotai út, Csanádpalotán pedigy nyilván, hogy Pécskai út.
Pécskára érkezése utáni első írásban fennmaradt tevékenysége egy temetés, amit 1875. augusztus 18-án végzett.
Ezt követően még 326-szor temetett 1877. április 6-ai utolsóval együtt.
A kereszteléseit 1875. augusztus 21-én kezdte,
és a 403-ból az utolsó kettőt 1877. április 12-én végezte.
Első esketését 1877. augusztus 23-án,
míg az utolsó kettőt a 31-ből 1877. január 16-án végezte.
1875. november 15-én egyetlen napok négy esketést végzett.
Érdekes néhány pillantást vetni a papi feladatoknak a plébános és a két káplán közötti megoszlására.
Kálmány Lajos pécskai szolgálatának 605 napján 327-szer temetett. Ő temette el a halottak 60,33%-át.
Temetések 1875. augusztus 21. – 1877. április 6.
Halkóczy Márton 1875-11-03
37
6,83%
Kálmány Lajos 1875-08-21 1877-04-12
327
60,33%
SZABADOS JÓZSEF esperes plébános 1876-03-30-tól
3
0,55%
Szathmáry Géza 1875-11-04 1875-11-14 1876-03-30-ig helyettes plébános 1876-11-28
131
24,17%
Hettrich Jakab 1876-11-29
43
7,93%
x
1
0,18%
Mindösszesen
542
Kálmány keresztelte a kereszteltek 45,64%-át.
Kereszteltek
Halkóczy Márton 1875-11-03
46
5,21%
Kálmány Lajos 1875-08-21 1877-04-12
403
45,64%
SZABADOS JÓZSEF esperes plébános 1876-03-30-tól
62
7,02%
Szathmáry Géza 1875-11-04 1875-11-14 1876-03-30-ig Helyettes plébános 1876-11-28
235
26,61%
Hettrich Jakab 1876-11-29
126
14,27%
Viskovszky Florián Debreceni káplán
4
0,45%
x
7
0,79%
Mindösszesen
883
Az esketések 19,38%-át osztották Kálmány Lajosra.
Esketések
Halkóczy Márton 1875-11-03
2
1,25%
Kálmány Lajos 1875-08-21 1877-04-12
31
19,38%
Szathmáry Géza 1875-11-04 1875-11-14 1876-03-30-ig helyettes plébános 1876-11-28
86
53,75%
SZABADOS JÓZSEF esperes plébános 1876-03-30-tól
32
20,00%
Hettrich Jakab 1876-11-29
9
5,63%
Mindösszesen
160
Kálmány pécskai működése alatt a plébános, Vinkler János már nem végzett keresztelést, temetést és esketést. Utoljára 1872. január 22-én temetett, 1873. június 9-én keresztelt és 1974. július 11-én esketett. Sírköve szerint Vinkler János 1876-ban halt meg, de a temetések regiszterében nem találtam meg az időpontot. A Nagyhalmágyi Stéger Sándor későbbi plébános által írt Magyarpécska múltjából könyv szerint Vinkler 1873. november 8-án halt meg, ami a fentiek miatt nem lehet igaz.
Kálmány Lajos pécskai káplánkodása idején 1875. november 14-étől 1876. március 30-áig, amikortól Szabados Józsefet nevezte ki a püspök plébánosnak, káplántársa – Szathmári Géza –, helyettes plébános is volt.
Megnéztem, hogy Kálmány Lajos pécskai működése idején jellemzően hány évesen nősültek a férfiak? A legtöbben 23 évesen és a 26 vagy több évesek között már özvegyek is voltak.
Házasságkötés
Életkor
nőtlen
özvegy
19
2
–
20
7
–
21
9
–
22
18
–
23
29
–
24
25
1
25
14
–
26
10
1
27
2
1
28
4
3
30
0
1
31
2
32
1
1
33
0
1
36
0
2
37
0
5
38
0
1
39
0
2
40
0
3
41
0
1
42
0
2
43
1
1
45
0
1
46
1
1
48
0
1
51
0
1
54
1
1
55
0
1
58
0
1
60
0
1
A férjhez menő hajadonok közül a legtöbben 19 évesek voltak, és a 24 évesektől már özvegyeket is találunk a férjhez menők között.
Házasságkötés
Életkor
hajadon
özvegy
16
4
–
17
13
–
18
15
–
19
26
–
20
19
–
21
21
–
22
12
–
23
6
–
24
2
2
25
3
1
26
3
3
27
1
2
28
1
–
29
0
2
30
0
1
31
0
1
32
1
1
33
1
2
34
1
–
35
0
2
36
0
1
37
0
2
38
0
2
39
1
1
41
1
–
42
0
1
43
0
1
44
0
1
45
0
1
49
0
1
50
0
1
2023-ból nézve érdekes a házasultak közötti korkülönbségek megoszlására is vetni egy pillantást. A kettő és öt év közötti különbség volt a jellemző.
Korkülönbség Vőlegény – menyasszony
Korkülönbség
eset
– 14
1
– 5
1
– 4
1
– 3
2
– 2
1
– 1
3
0
11
1
11
2
25
3
18
4
23
5
17
6
12
7
8
8
8
9
4
10
6
12
2
14
1
15
1
16
1
18
1
20
1
27
1
Kálmány Lajos idejében márciusban, áprilisban és decemberben nem házasodtak a fiatalok, és a legtöbb esküvő novemberben volt.
Az esküvők hónaponkénti megoszlása
1875. szeptember
4
1875. október
1
1875. november
37
1875. december
0
1876. január
14
1876. február
24
1876. március
0
1876. április
0
1876. május
14
1876. június
5
1876. július
1
1876. augusztus
2
1876. szeptember
2
1876. október
9
1876. november
23
1876. december
0
1877. január
15
1877. február
9
1877. március
0
A halottak életkor szerinti megoszlása mostani szemmel nézve katasztrofális volt. 1875-77-ben a pécskai csecsemők 46,67%-a nem érte meg az első születésnapját, további 21,77% meghalt 15. születésnapja előtt. A meghaltak 22,87%-a 15 és 60 év közötti volt, és a 60 fölöttiek 8,85%-ot tettek ki.
A temetettek korcsoportok szerint Kálmány Lajos pécskai tartózkodása alatt
Életkor
Temetettek
0 – 1 hét
75
75
253
46,67%
1 – 2 hét
51
68
2 – 3 hét
17
3 – 4 hét
20
67
1 – 6 hónap
47
7 –12 hónap
43
65
1 – 2 év
32
118
21,77%
2 – 5 év
36
72
6 – 10 év
36
11 – 15 év
14
74
15 – 20 év
13
124
22,87%
21 – 25 év
15
26 – 30 év
14
31 – 35 év
18
36 – 40 év
17
64
41 – 45 év
8
46 – 50 év
12
51 – 55 év
13
56 – 60 év
14
61 – 65 év
18
48
48
8,85%
66 – 70 év
10
71 – 75 év
6
76 – 80 év
11
81 – 85 év
2
86 – 90 év
0
91 – 95 év
0
96 – 100 év
1
Akik 2023-ban a közegészségügyet és az egészségügyi ellátást és a tudományt szidják, azok gondolkozzanak el ezen az utolsó képen, a rajta szereplő számokon.
Néhány adat Pécskáról.
1765-től 1925 októberéig volt Rác, majd Oláh, majd Ó-, majd Román Pécska meg Magyarpécska. 1925-től lett Pécska meg Rovine, ez utóbbinak semmi köze a helyhez, és nem tudható, hogy ki, miért, hogy találta ki. Erdély, Bánság és a Részek közigazgatási bekebelezésekor senkit nem kérdeztek meg a név adásakor. Ez 1960 szeptemberéig tartott, amikor se szó, se beszéd a román kommunisták összecsapták a két községet egyetlen közigazgatási egységbe. Így lett a mai Pécska, amit gyűjtőnévként már az 1845-ös helyi dohánybegyűjtő esetében is használtak.
Pécskának kiterjedt tanyavilága volt, mintegy 900 tanyával.
Pécska lakossága az idő múlásával:
Nagy István, pécskai fizikatanár
2023. május 6.
Elhangzott Csanádpalotán, a Kálmány Lajos konferencián:
Telepakolta a Ládát könyvekkel és elhozta a Láda levét is. Nagy István fizikatanár azt mondja, hogy pécskai magyarként végzi a dolgát: – könyvet szerkeszt, fényképez, virágokat nevel, mindig foglalkozik valamivel. A Ládában elmondja, hogy szerinte mi a hosszú házasság titka és felidézi a disznóvágások hangulatát is. Nagy István a Ládában, ahol aradi magyarok mesélnek önmagukról!
Pálfi Kinga: – Szeretettel köszöntök mindenkit. A Ládában ma Nagy István van velünk Pécskáról. Számos helytörténeti könyv szerkesztésében vesz részt, ma is aktívan ír, és jelen van a közösségi rendezvényeken. Azt mondják róla, hogy ő a szórvány napszámosa.
Köszöntöm szeretettel, és nem tudom mennyire ért egyet ezzel a kifejezéssel, amit önre ragasztottak.
PK: – A szórványban.
NI: – Nem a szórványban. Dehogy a szórványban. Én pécskai magyarként azt, amit magyar szempontból a magyarok számára fontosnak tartok. Tehát én egyáltalán nem érzem magam szórványbelinek. Én Pécskán élek 1980 óta. Ott volt két, térben is elkülönülő – nevezzük közösségnek, bár ez rossz szó –, népesség. Volt akkor olyan 4500 magyar, 4500 román meg 2000 cigány, ez most már, a magyarok fogynak, a cigányok is fogynak, a románok szaporodnak, de egyébként ott tömb volt a tömbben, az Arad megyei szórványhoz képest, ugyanúgy ahogy Kisiratos is egy tömb, Majlát is egy tömb.
Nagy István: – Hát nem tudom, hogy ki ragasztotta rám, nem vagyok én napszámos, végzem a dolgom.
PK: – Én egy újságcikkben találtam ezt, hogy a szórvány napszámosa, azért gondoltam, hogy megkérdezem.
NI: – Nem emlékszem, hogy találkoztam volna vele, de valaki biztos leírta.
PK: – Igen. Mielőtt erről a sok mindenről beszélgetnénk én szeretném, ha megmutatná, mit hozott a ládába, mert jól megpakolta.
NI: – Igen. Hoztam.
PK: – Ide sorba kipakolhatja őket.
NI: – A legrégebbi a Fejezetek Pécska nagyközség múltjából című könyv, ez az első könyv, amit én tördeltem meg szedtem. Kovách Géza egykori történelemtanárom írta és 1995-ös.
Aztán van itt egy – merem állítani –, párját ritkító kivitelű és tartalmú, történetesen román nyelvű monográfia Pécskáról, ennek a 600 oldalából olyan 140-et én írtam, én szedtem ákumbákum kézírásokból a zömét, akkor még számítógépen keveset kaptam. Van hozzá egy szép térképmelléklet, azt most nem bontjuk ki.
PK: – Ez Pécska monográfiája.
NI: – Igen.
Aztán van itt egy emléklap.
PK: – Itt nyugszik három névtelen honvéd.
NI: – Tehát volt a pécskai katolikus temetőben egy sír, rajta egy egyszerű betonkereszttel, hogy három névtelen magyar honvéd. Amikor nekem megmutatta a gondnok, éppen előtte kaszálták le, ott égették el a síron a lekaszált füvet. Kérdezte a gondnok, hogy mit lehetne ezzel csinálni? Aztán az lett belőle, aki rajta van a képen. A békési Minya Gránittól koldultam a lapot, egy 2m x 1m-es gránitlap.
PK: – Mért kellett azt koldulni?
NI: – Hát írtam nekik, hogy adjanak ingyen. És akkor adtak.
Ez – Tornyai tanítók és tanulók – egy Tornyáról írott könyv arról az iskoláról, amelyikbe jártam V-VIII-ba.
Ezt – Nagyvarjasi harangszó – a Láda operatőrének nagybátyjával együtt írtuk, Nagyvarjasról.
PK: – Szabó Istvánnal.
NI: – Igen. Én ott nőttem föl.
Ez meg – ha már szórvány – egy 25 példányban készült valami, – Pécskai, Aradi, Nagyvarjasi Kalendárium.
Készítettünk Szabó Istvánnal egy 2020-as kalendáriumot úgy, hogy volt egy Aradi-, egy Pécskai- meg egy Nagyvarjasi Kalendárium, mindenikből volt 50 példány, mindegyiknek volt egy közös része, és volt nem közös része. Az aradi specifikusabban aradi, a pécskai pécskai és a nagyvarjasi meg inkább nagyvarjasi volt. Ebbe a kötetbe benne van a közös és a nem közös is, minden.
PK: – Tehát ezek a kötetek itt valójában mind helytörténethez köthetők, mind azokhoz a településekhez, amelyeken ön vagy tanult, vagy él, illetve élt vagy dolgozott, vagy olyan helyek, ahol megfordult?
NI: – Olyan helyek, ahol élek, gyakorlatilag, meg éltem. Ezeken a helyeken még Temesváron éltem, amikor diák voltam, de egyébként itt, ezeken a helyeken élek. Most is.
PK: – Mért fontos az, hogy ilyen formában foglalkozzon ezekkel a helyekkel, vagy ilyen formában is, hogy egy könyv egy maradandó emlék, ebben megörökíti, elraktározza, megőrzi azt a sok-sok információt, ami kötődik ahhoz a helyszínhez?
NI: – Ha már meg tudja az ember csinálni – rossz szó a csinálás de maradjunk ennél –, akkor csinálja meg. Ilyen egyszerű. Most, nyilván érdekelnek is a helytörténeti vonatkozások, és valamennyire képes is vagyok ezt összerakni, és akkor így születnek ezek a könyvek. Nyilván, hogy tekintélyes mennyiségű munka van mögöttük, ezek mögött is, meg mások mögött is, de hát azért vagyunk, hogy csináljuk valamit.
PK: – Pedig ön nem történelemtanárit végzett, nem is történelemtanárként dolgozott, nem is magyar irodalmat tanult vagy tanított, hanem fizikát.
NI: – Igen persze, fizikaórán a gyerekek időnként felhánytorgatták nekem, hogy miért javítja ki a helyesírási hibát, mert maga nem is magyartanár. Erre azt tudom csak mondani, hogy amikor én V–VIII-ba jártam, Szarvashegyi Róza volt a mezőgazdaság-biológia tanárunk – ő tanító volt tulajdonképpen, de ezeket a tárgyakat tanította –, levonta a jegyünket a helyesírási hibákért, amikor ellenőrzőt írtunk az ő tárgyaiból.
Engem zavar az, hogyha helytelenül ír valaki, mert látszik rajta. Tehát őt magát árulja el, hogy mennyit ér a bőre.
Igen, én fizikát végeztem. Eszembe jutott az is, hogy hozzam el a diplomadolgozatom. Ott van az asztalomon.
PK: – Mi volt a témája?
NI: – A galaktikus párbeszéd lehetősége.
PK: – Huh. Nekem huh.
NI: – Két kérdés tulajdonképpen. Az egyik az, hogy létezhet-e másik értelmes civilizáció a világegyetemben? A válasz azzal együtt egyértelmű igen, hogy ennek tárgyi bizonyítéka, vagy bárminemű bizonyítéka pillanatnyilag nem áll rendelkezésünkre. A másik pedig az, hogy amennyibe létezhet, akkor kapcsolatba léphetünk-e vele? Amire a válasz egyértelmű nem. Ide se jöhetnek, mi se mehetünk oda. A távolságok fizikailag áthatolhatatlanok. Az út megtételéhez szükséges energia mennyiség miatt.
PK: – De egyébként örülne, ha lehetne kapcsolatot teremteni?
NI: – Nem kell ennek se örülni, se semmi. Tény az, hogy az ember mondjuk húsz embernél többel nem tart kapcsolatot. Ez mindenkinek a maga mikroszférája. Azon túl persze, nekem is a telefonomban van kilencszáz valahány telefonszám, szinte mindegyikről tudok valamit, de attól még emberként egy mikroklímában élünk. Mit tudhatnánk meg tőlük? Hát fejlettebb technológiát. De azzal se tudunk bánni, ami rendelkezésünkre áll, akkor minek nekünk ennél fejlettebb? Tehát fel kell nőni a feladathoz, ahhoz hogy tudjunk vele valamit kezdeni. Érdekes lenne tudni róluk, vagy megtudni, hogy vannak, de hát a lehetőségek azok korlátoltak meg behatároltak.
PK: – Látva ezt a sok könyvet nekem először az jut eszembe, hogy ehhez nagyon sokat kellett ülni a számítógép előtt.
NI: – Én reggel hat fél hétkor kelek, és este tizenegykor fekszem le, nap közben nem szoktam aludni, elvégzem azt a dolgom, amit el kell, tanárként az iskolában elvégeztem, aztán hazamegyek, otthon a ház körül van, amit meg kell csinálni azt megcsináljuk, és azon kívül számítógép, reggeltől estig párhuzamosan olvasok naponta több tíz oldalt, könyvet tördelek, gépelek be ezt, azt, amazt, vitatkozom akikkel
PK: – kell
NI: – érdemes meg lehet, meg azokkal is, akikkel érdemtelen
PK: – De nem az nem fárasztó, hogy olyan sokat ül a számítógép előtt, vagy azt szívesen csinálja?
NI: – Nem, ez nekem életmód. Nálunk a házban 1991 decembere óta van asztali számítógép, és én azt azóta használom. ’92-ben elkezdtem Pécskai Újságot szerkeszteni, összerakni, tördelni és aztán ez életforma.
PK: – Aki látja önt a rendezvényeken azt is tudja, hogy nagyon sokszor fényképezőgéppel a kezében van, fényképeket is készít. Ez is az életforma része, vagy ez miér?
NI: – Életforma is végső soron, mert ugye az én fényképezési foglalatosságom az két irányú. Az egyik az, hogy otthon a kertünkbe szoktam virágokat fényképezni, aki fészbukozik az ezt tudja. És azon kívül pedig rendezvényeken a rendezvényt, de sokkal inkább a résztvevőket fényképezem, mint magát e rendezvényt.
PK: – Miért?
NI: – Csak. Nincs ebben különösebben… Ideológiát nem tudok hozzárendelni, de azért szerintem örülnek azok, akik meglátják magukat, ha készül róluk egy jó kép, vagy egy jobb kép. Szemetet nem szoktam kitenni. Az lekészült képekből kiválogatom azt, amit arra valónak tartok. Ez azt jelenti gyakorlatilag, hogy 100 elkészült képből 80 kimehet.
PK: – Még valamit rakott a ládába, nem tudom mi az. Pécskai vizet hozott nekünk, vagy?
NI: – Már vagy négyszer eszembe jutott, hogy ezt is ki kéne tenni. Ha elolvassa szerkesztő asszony, akkor ezen azt írja, hogy
PK: – a Láda leve.
NI: – A láda leve, ugye. Erről az juthat eszembe, hogy valamikor régen, kezdő tanárként szilvát szedtünk a téesz egyik telephelyének a bejáratánál, reggeltő estig, és abból nyilván hogy szilvalé készült. Időnként szoktunk, Pécskán összegyűjtjük a gyümölcsöt, van üst, ahol kifőzik, s akkor ez a ládába rakott gyümölcsnek a leve.
PK: – És ezt ön főzte?
NI: – Igen. Én szedtem a gyümölcsöt, én vittem az üsthöz, igen, persze. Nem megyek el a kocsmába, hogy hozzak egy fél liter pálinkát.
PK: – Hát azért inkább megkérdezem.
PK: – Szerencsére egy olyan valaki volt itt, akinek fontos a helyesírás, úgyhogy
NI: – „Lesz-e még Aradnak felnőtt focibajnok csapata?”
Hát hogyha kerül olyan, aki annyi pénzt önt bele, hogy bajnokesélyes legyen a csapat, akkor akár lehet is. Én a magam részéről inkább tömegsport párti vagyok, mint ilyen pénznyelő fociké, mert számomra teljesen Istentől elvadult az a jövedelmi lehetőség, amihez egy ugyanolyan két lábon járó focista jut, mint mi itt ebben a szobában.
PK: – S ezért nem nézi mondjuk a foci közvetítéseket, tegyük föl?
NI: – Hát nem ezért nem nézem. Ritkán nézek focit, régebben gyakrabban néztem focit. Azóta nem nézek majdhogynem semmi sportot, amióta sportnál megjelenik a televízió képernyőjén a fekete háttéren a lila felírás, hogy szerzői jogok meg anyám tyúkja. Egyébként nálunk csak magyar csatornákat nézünk, van nyilván millió román csatorna is a kábeltévébe de azokból semmit se nézünk, és idegesít ez a jogdíjas történet.
PK: – Próbált ez ellen tenni valamit? Mert voltak olyanok, hogy megfogalmaztak petíciókat, ilyen-olyan
NI. Időnként. A petíciók nem érnek semmit. Olcsó játék hülye gyerekeknek gyakorlatilag minden petíció, el egészen az Európai Uniónak összegyűjtött egy millió, magyar jogokért összegyűlt aláírás is végső soron, mert ugye kidobják a kukába.
Hát nyilván, mindenféle nyilvános tereken ha szóba kerül, akkor a magam módján dohogok, de hát
PK: – Mit ér viszont az, hogy ön nagyon sokszor odaszól embereknek fészbukon, kritizálja őket? Van ennek így értelme, és lesz ebből valami olyan megoldás, ami hasznos lehet? Mit gondol?
NI: – Én amit nem tartok elfogadhatónak és úgy mellbe vág, akkor én ott azon nyomban lereagálom, hogy szerintem ez nincs így, és azért szoktam érvelni is, tehát nem csak úgy, nem annyi van, hogy valaki ír egy marhaságot, s akkor azt mondom, hogy menj az anyádba, hanem mondok rá valamit, viszonylag választékos stílusba, adott esetben elég keményen, és meg is indoklom az álláspontom. Ha reagál, s kialakul egy csevegés, akkor én ott érvelek végig, tehát nem csak azt mondom, hogy hallgass, hallgass, hallgass, mert annak nyilván nincs értelme. Szerintem ez egy pedagógusreflex. Azt hiszem.
PK: – És utána megjön a várt eredmény?
NI: – A fenét. Hát az ember nevelhetetlen.
PK: –
NI: – De komolyan. Régen, régen, nagyon régen olvastam, hogy az ember 15 éves korára kialakul 50%–ra, 18 éves korára 75%-ra, és utána, amikor már ép észnél van, majdhogynem felnőtt – ugye most azt mondják, hogy 30 éves korára se felnőtt –, utána még egy picit alakul, de csak picit, tehát nem lehet. Aki felnőtt ember azon már úgyse lehet, annak annyit ér az ilyen típusú odamondás
PK: – Hozzászólás.
NI: – hozzászólás, mint falábnak a sós borszesz. Tehát nem fog megváltozni. Szerencsés esetben rácsodálkozhat, hogy jé, ilyen hülyén is lehet látni a világot. Ennyi.
PK: – Magával szembe is ilyen kritikus?
NI: – Hát persze, miért ne? Én magamról legalább olyan rossz bizonyítványt tudok kiállítani, sőt még rosszabbat, mint akárki más.
PK: – Mivel elégedetlen?
NI: – Mindennel, ami nem úgy van, ahogy lennie kellene.
PK: – De önmagával kapcsolatban mivel elégedetlen?
NI: – Önmagammal… Viszonylag rendetlen vagyok.
PK: – Miben látszik, hogy otthon nem tudom, szanaszéjjel hagyja a kávéscsészét…
NI: – Hát időnként mondja a feleségem, hogy tedd el, tedd el, tedd el. A számítógép mellett gyűlnek, gyűlnek, gyűlnek a kupacok, és akkor ugye van évenként a húsvéti meg karácsonyi nagytakarítás, meg még legalább kétszer el kell onnan rámolni, mert rontja az asszonynak a kilátását de ennyi. Azért viszonylag nem vagyok én rendetlen, de biztos, hogy lehetnék rendesebb is.
PK: – És mi az, amivel elégedett önmagával szemben?
NI: – Á, semmivel. Nincs. Hát miért lennék elégedett? Elvégzem a dolgom. Az a dolgom, hogy csináljam meg, és csókolom.
PK: – Abban mondjuk, hogy van kitartása, hogy ezeket, mikor elkezdi ezt a könyvet, tudja hogy végigcsinálja.
NI: – Ez nem megelégedettség kérdése.
PK: – Hogy felnevelt két gyermeket.
NI: – Igen, felneveltük a feleségemmel a két gyereket. Köszönjük szépen, jól vannak. Itt vannak, A szakmájukból élnek meg. Tisztességes szakmájuk és abból eredő jövedelmük van. Jól vannak.
PK: – Tehát akkor lehetne elégedett is.
NI: – Nem a jó szó. Jól esik azt látni, hogy rendbe vannak. De nevezhetjük, na jó, az hogy jólesik nevezhetjük elégedettségnek is. Végső soron igen, na.
PK: – Ugye most már nagytata is?
NI: – Igen, van egy két éves, egy hat éves, egy nyolc éves és egy tíz éves unokánk.
PK: – Isten éltesse őket!
NI: – Köszönjük.
PK: – Milyen nagytata szerepben lenni?
NI: – Érdekes, mert kíváncsi unokáink vannak, s nyilván, ahogy nőnek a kíváncsiságuk is gyarapszik, és jóleső érzés azt látni, hogy vannak dolgok, amivel engem keresnek meg, mert tata te ezt tudod. Ez így érdekes.
PK: – Például miben? Legutóbb?
NI: – Ó, hát Csongor, a legnagyobb unokánk rengeteget olvas, odaáll az általa már elolvasott könyvek mellé, és azok magasabba, mint ő. Olyan egy méter harminc most, mondjuk. Ebből adódóan tele van mindenféle információkkal, és akkor jön, és kérdi. A múltkor otthon két lombik felhasználásával pálinkát főztünk. Ő rakta össze. Hozta ezt a lombikot, hozta azt a lombikot, minden megvolt, s csináltuk, benn a konyhába.
PK: – Azt mondta itt a legelején, hogy húsz olyan ember van, akivel – általában – mindenki tartja a kapcsolatot szorosan. Az ön esetében kik tartoznak ebbe a húsz emberbe?
NI: – Ebbe a húsz emberbe a család, a két gyerek, a menyünk, a feleségem, azon kívül akikkel könyveket buherálunk, Fekete Karcsi a Kölcseytől, Király András a Szabadság-szobor Egyesülettől, aztán tavaly volt az Alma Materes kötet, akkor az Alma Materesekkel. De nagyon szűk baráti kör, akikkel összejárnánk az most már nincs. Régebben volt de most más nincs.
PK: – Most inkább a családon van a hangsúly talán? Vagy mindig is a családon volt?
NI: – Nem. A család az mindig központi szereplő volt, mert hát a család, meg minden, ami a portán van az fontos, azon kívül pedig sok emberrel beszélünk, találkozunk. Miközben nem járunk össze most már úgy rendszeresen senkivel, senki olyat nem tudok, akivel haragban lennénk. Tehát így, együtt fut a két dolog.
PK: – Van-e bármi, amit hiányol a napjaiból?
NI: – Nem hiányolok semmit. Nem, tényleg nem. Volt, amikor mondtam, régen, inkább viccből, hogy el kellett volna menjek Új Zélandra pásztornak, de az már elmúlt, de például külföldre se akarok menni, tehát világot látni.
PK: – De valamikor fontolgatta, hogy elköltözzön?
NI: – Nem. Sosem fontolgattam. Eszembe nem jutott. Ezt inkább viccből mondtam, ha nem mentem el ’90-ben Új Zélandra birkapásztornak, most már nem megyek sehova. Nem, eszembe nem jutott, hogy bárhova mennem kéne. Jó nekem itt. Elvagyok.
PK: – És ez a nagyon szoros magyar kötelék, a magyarsághoz való kötődés ez honnan jön?
NI: – Otthonról, meg az iskolából. Otthon, nálunk gyerekkoromban Nagyvarjason csak magyar nótákat meg népdalokat énekeltek a lakodalomban, irredentákat meg nem irredentákat is, azokba nőttünk föl. Aztán az iskolában Tornyán Molnár Jakab volt a magyartanárunk, szerettük, meg szerettem, az Ujj házaspár tanított, aztán Aradon Ficzay, Kovách Géza, Miska bácsi, Erdélyi Karcsi, tehát innen van ez mind. PK: – És ezt próbálja meg továbbadni is, ha jól érzem, akár a tanítványainak, akár a családnak?
NI: – Hát nem biztos, hogy továbbadom. Vagy úgy egyáltalán. Én végzem a dolgom, aztán hogyha valakit ez megihlet, nem biztos, hogy ez a jó szó rá, elkapja ez a dolog, akkor ez rendben van, ha meg nem, hát Istenem. Nem.
NI: – Najó, akkor legyen egy rózsaszín szó.
Disznóvágás.
Legutoljára disznót 2010 decemberébe vágtam. A disznóvágás az mindig egy családi buli volt. Gyerekkoromban is, meg felnőtt koromban is. Hajnalban fölkeltünk, levágtuk, megpörköltük, földolgoztuk, este megettük a finom vacsorát, anyám hájas tésztát sütött, mit tudom én.
PK: – Melyik volt a legfinomabb falat a disznóvágáson?
NI: – Disznóvágáson? Az érdekes, amikor a töltött dolgokat készíti az ember, és akkor a májast kikavarja, megkóstolja, a kolbászt kikavarja, megkóstolja azt a nyers húst, van, aki megborzad tőle de én szeretem.
PK: – Mit eszik legszívesebben?
NI: – Mindent.
PK: – Egy kedvenc étel csak van.
NI: – A frissen szedett borsóból készült borsóleves például finom. Finom a jól elkészített zöldpaszúj leves csülökkel. Finom a nem túl édes torta. De szeretem a szavarint is.
PK: – És ezeket ön készíti, a felesége?
NI: – Az a helyzet, hogy tudok főzni. Nagyanyám főszakács volt, anyám is jól főzött, feleségem is jól főz. Mostanában már ritkán főzök, egy dolog az rám marad, az az egész éjszakás sült hús, azt én rakom össze, én rakom be, és aztán reggel kiszedjük a kemencéből és annál finomabb húsétel nincs. Teszünk karikára vágott vöröshagymát, hogy ne a tesihez tapadjon a hús, befűszerezzük a húst, alá öntünk negyed liter fehér száraz bort, rátesszük a fedőt, betesszük a sütőbe, 9–10 órát bent van a sütőben 90 fokon, másnap reggel kikapcsoljuk, délbe még jó langyos, kicsit délben éppen még lehet melegíteni, ki lehet tenni az asztalra tepsistől, káprázatosan finom.
PK: – Az biztos. De van egy valamilyen alkalom, amire készül?
NI: – Többnyire amikor összejön az egész család, akkor több is fogy, és akkor szoktunk ilyet. De volt már olyan is egyszer például, ezelőtt jó néhány évvel, a feleségem reggel arra ébredt, hogy fatörzs torta volt az asztalon. Csináltam ilyet is.
PK: – Mi a hosszú házasság titka?
NI: – A hosszú élet.
PK: – Jó válasz.
NI: – Nyilván, az alapösszetevő a hosszú élet, azon kívül pedig megbeszéljük, amit meg kell beszélni, tudomásul vesszük, hogy a másik olyan, amilyen, mert másképp nem működik. Más nem kell hozzá. Semmi más nem kell hozzá.
PK: – Hisz a sorsban?
NI: – Nem.
PK: – Olvasás közben át szokta ugrani az unalmasabb részeket?
NI: – Nem, én minden betűt elolvasok, amihez hozzáfogok mindent elolvasok.
PK: – Romantikusnak tartja magát?
NI: – Nem igazán, de valamennyi van bennem.
PK: – Babonás?
NI: – Nem.
PK: – Játszik valamilyen hangszeren?
NI: – Nem.
PK: – Szokott naplót írni?
NI: – Nem.
PK: – Szereti a sört?
NI: – Megiszom.
PK: – Szed vitaminokat?
NI: – Nem.
PK: – Szokott sírni filmeken?
NI: – Áh.
PK: – Szeretne újra gyerek lenni?
NI: – Talán igen, de úgyse lehetek. Reinkarnáció nincs, úgyhogy
PK: – De hány éves korba menne vissza, a hány éves Istvánhoz?
NI: – Mit tudom én. Az óvodában már jó volt.
PK: – Kipróbálni újra kicsit óvodás lenni?
NI: – Jó volt ott Lelik Anival. Az iskolában is viszonylag jó volt, mondjuk amikor a tanítónéni a térképpel utánunk suvasztott az nem volt olyan kellemes,
PK: – Remélem az a Ládás beszélgetés is jó volt, vagy jó esett.
Tegnap
jött velem szembe a fészbúkon az Élet és Irodalomból megosztott
Láng Zsolt írás: Cs. Gyímesi Éva hátizsákja.
Megnyitottam, megvártam, hogy lemenjen a fél perc reklám, majd elolvastam.
Amikor a végére értem ezek jutottak eszembe: – A sorból kilépő én mindig mérhetetlenül kiszolgáltatott.
– Láng Zsolt 40 évet átívelő kifutás nélküli eszmefuttatása
Kíváncsi
lettem a hivatkozott közlésre, arra a kerekasztal beszélgetésre,
amelynek leirata 1980-ban jelent meg a Korunkban, így megkerestem.
Alább
ez a két írás olvasható.
Mire
a végére értem nekem az volt az érzésem, hogy 2020-ban ugyanaz
elmondható, mint amiről 1980-ban beszéltek. Most mások lennének
a beszélgetők de ugyanazt mondhatnák.
30
év “szabadság” után ugyanolyan szertehulló az erdélyi
magyarság, ugyanolyan kóválygók és tehetetlenek benne a magukat
értelmiséginek mondók, miközben többségük most is csak
éttermiségi, mint voltak 1980-ban.
Most
sokkal több a népicsája, a dínom-dánom, a falunap, a városnapok,
a nagy- és kisvárosi magyar napok, de ezeknek semmi haszna.
Hazamennek
az erdélyi – Halmitól Resicabányáig, Kisvarjastól Bodzafordulóig
– magyar résztvevők, magukra csukják az ajtajaikat, kipihenik
gasztrofáradalmaikat, majd másnap románul beszélnek a
gyermekeikkel, unokáikkal. Ha akkor mondjuk 15% járatta a gyerekeit
román iskolába, akkor ma ez az arány 30-60%. Ha akkor a cenzúra
miatt nem jelentek meg irományok, akkor most azért, mert nincs rá
adakozó mecénás, vagy az alkotó nem mindenhova nyaló alkat, és
ezért elfogy az alapítványi pénz, mire az ő pályázatához
érnek a bennfentes bírálók.
Tegnap,
2020 január 18-án ünnepelte az 1989 december 22. 1990.
január-márciusa között között- Pécskán december 28-án –
megalakult RMDSZ az országos születésnapját, önelégülten,
gőgösen, kirekesztőn, felejtőn, miután a 2019. december 19-ére
megszervezettet december 17-én lefújta. A decemberi előtt kérdezte
tőlem valaki: te is ott leszel? Dehogy, mondtam neki, én renegát
lettem. Ugyan miért hívtak volna meg, ha Tőkés László nevét
sem ejtették ki?
1980-ban volt a Román Kommunista Párt és a Magyar Nemzetiségű Román Dolgozók Tanácsa, Most van az RMDSZ és egy sor társszervezete, de most is összehívhatna a Korunk – http://korunk.org/, az Igaz Szóból lett Látó – http://www.lato.ro/, az Utunkból lett Helikon https://www.helikon.ro/, a Művelődés https://muvelodes.net/, a Krónika – https://kronikaonline.ro/ vagy az Előréből lett Maszol https://www.maszol.ro/ olyan értelmiségieket és éttermiségieket, mint tette a Korunk 1980-ban, és a csevejek után elkészülő leiratokból ugyanolyan gondok, céltalanság, tehetetlenség és lehetetlenség áradna.
Negyven
évvel ezelőtt a kolozsvári Korunk
szerkesztőségében nyilvános eszmecserét rendeznek. Ankét, ez a
kor szava, úton-útfélen ankétoznak az elvtársak (a népi
etimológia megfejtése: ankét
pofont kapsz!). Gáll Ernő, a lap főszerkesztője tartja a
megnyitót. Nem nevezi meg a találkozó témáját, viszont hosszan
beszél a veszélyekről. A romániai magyar szellemi életben
„szétaprózódás”, a sokszínűség álcájában fellépő
„atomizálódás” tapasztalható, ami azzal fenyeget, hogy
„lehetetlenné válik a szóértés”.
Mai
nyelvre lefordítva, a szétaprózódás/atomizálódás azt jelenti:
vannak, akik lesodródnak az útról, ráadásul fel sem fogják, ez
„rájuk nézvést” milyen veszélyes, mert ha messzire
elkószálnak, már ők, Gáll Ernőék, a romániai magyar
intézmények vezetői sem tudnak rajtuk segíteni, ha pedig bajba
kerülnek, akkor az egész magyar közösség bajba kerül. „Közös
érdek az egység megőrzése.”
A
fokozódó nyersanyaghiány miatt (a marosvásárhelyi AZOPAN
fotógyár teljes kapacitással exportra dolgozik) a találkozóról
nem készül egyetlen fénykép sem. Szerencsére az ankétot magnóra
veszik, majd a Bretter Zoltán és Aradi József által lejegyzett és
megszerkesztett változatot a lap 1980. 1–2. számában A
szóértés előfeltételeiről
címmel megjelentetik. Tizenheten ülik körbe az összetolt
asztalokat. A falak mentén a raktárból előkotort rozoga székeken
a lapnál gyakornokoskodó bölcsészek és azok barátai húzódnak
meg. Figyelnek. Az asztalfőn Gáll Ernő: arcán az alkalomhoz illő
ünnepélyesség és az évek óta állandósult riadtság. Mint aki
attól fél, hogy nem hallott meg valami életbevágóan fontos
utasítást. A korszak legdemokratább főszerkesztője, akinek
azonban a pártközpontból egyre gyakrabban rálépnek a
tyúkszemére, és ilyenkor kénytelen ő is rálépni a beosztott
tyúkszemekre. Mellette Balogh Edgár, veterán kommunista, aki annak
idején még el tudta intézni, hogy a Vörös Hadsereg megkímélje
Kolozsvárt, viszont saját magát már nem menthette meg
elvtársaitól, börtönbe csukták. Később rehabilitálták, de
régi erejét már soha nem nyerte vissza. Az ő arcán is az
idomítottak riadalma. Gáll másik oldalán Rácz Győző, a
rendíthetetlen pártkatona, aki nemsokára átveszi a
főszerkesztőséget, és a kinevezését követő ünnepi
poharazgatás közben összeverekedik Kányádi Sándorral (más
emlékezők szerint Gálfalvi Györggyel). Szemben velük a
szerkesztőség legfiatalabb tagja, Aradi József, aki a
provincializmusból írta szakdolgozatát, és kiváló
tárgyismeretét tanúsítja, hogy a fesztivizmust nevezte az
„erdélyiség” legfontosabb pillérének. Ő az egyetlen, aki
utal az ankét okaira: megjelent egy új nemzedék, költők, írók,
filozófusok, az öregek őket hőbörgőknek nevezik, és aki
hőbörög, bomlasztja a közösséget.
A
füst elviselhetetlen, ennek ellenére mindenki cigarettázik, az is,
aki nemdohányzó. Feszülten jegyzetelnek, olykor a szomszéd fülébe
suttognak valamit, vagy az asztal fölött lengetve ujjukat, szólásra
jelentkeznek. Úgy tűnik, abban a hitben ülnek a volt vármegyeháza
eklektikus termében, hogy az előttük álló kérdést képesek
lesznek megoldani. Holott 1979 végén erre semmiféle esélyük
nincs. A közelgő pártkongresszuson Ceaușescu még hatékonyabb
fokozatra kapcsolja a kulturális forradalmat, és a márciusi
választásokon a tizenhatmillió választó 99 százaléka rá
szavaz.
Az
első felszólaló Molnár Gusztáv, a bukaresti Kriterion Könyvkiadó
szerkesztője, harmincegy éves. Taktikusan nem védekezik, hanem
kész akciótervvel áll elő. Kijelenti, nem elvi vitákra van
szükség, hanem közös cselekvésre. Egyed Péter, aki ekkor
huszonöt éves, ragyogó tehetségű költő és filozófus, Egyed
Ákos történész fia, Bretter György legjelesebb tanítványa,
nemcsak „a hőbörgők” nyelvét, hanem a keményvonalas dínókét
is jól ismeri, csatlakozik Molnárhoz, és amondó, hogy „a
kollektív éthosz eszméje”, más szóval a nemzedékek közötti
„bruderség” jegyében meg kell találni az építő jellegű
feladatokat. Palotás Dezső, huszonnyolc éves, friss
Forrás-kötettel a zsebében szintúgy az együttműködés híve:
„sehogy se látok ellentétet öregek és fiatalok között”.
Az
ankét alatt a leggyakrabban használt kifejezés (ötvennégyszer
szerepel) a „metanyelv”. Többnyire a „valami érthetetlen”
értelemben használják. Utána következik a „nemzetiség”. A
„hőbörgés” is dobogós. „Elszigetelődés”, ugyancsak a
dobogó közelében. Ebbe a szócsoportba tartozik a „recenzens
kölyök” (ifjú titán, aki recenziókat ír anélkül, hogy
értené, mi a dörgés), „misztifikálni” (rossz recenziókat
írni), „kottériaszellem” (klikkesedés), „raj”
(renitenskedők), „elitrítus” (misztifikáló renitenskedők
atomizálódása). A negatív színezetű dolgokat általában idegen
szavakkal jelölik („diszkontinuitása”). Ügyelnek az
árnyalatokra: „nemzedéktag”, mondják lekezelőn,
„nemzedéktárs”, méltányoló hangsúllyal. A pozitív fogalmak
valamilyen cselekvéshez kapcsolódnak: „eszmecsere”,
„munkafeladat”, „elkötelezettség”, „népszolgálat”,
„tennivaló”, „folytonosságprogram”. A bajt hozó
jelenségeket előszeretettel jelölik láttató jelzőkkel:
„talajvesztettség”, „beszűkülés”. A „fürdővízzel
együtt a gyereket is kiönteni” szólást hárman is bevetik,
más-más szövegkörnyezetben. Külön érdekesség, mennyire menő
a „középfogalom” kifejezés használata, az eredetileg
arisztotelészi (egyébként metanyelvi) fogalom tizenötször fordul
elő.
Cs.
Gyímesi Éva ekkor harmincnégy éves, a bölcsészkar adjunktusa,
két fontos könyv szerzője (Megtalált
nyelvünk, Találkozás az egyszerivel).
Hozzászólalásában a nyelvről beszél, pontosabban a
nyelvhasználatról. Vegyük azt a kifejezést, mondja, hogy „a
sajátosság méltósága”, vagy azt, hogy „népszolgálat”.
Különösen az első félrevezető. Legfeljebb „a méltóság
illúziójáról”, de sokkal inkább „méltatlan helyzetről”
kellene beszélni. A másodikkal úgy élünk vissza, hogy
„színvonaltalan, provinciális tevékenységet fejtünk ki
népszolgálat címén”. Pontosítsuk a beszédünket, kéri, és
el is kezdené, de nem hagyják, hogy befejezze. Pedig lényeges
dolgokat mond ki, ami abból is látszik, hogy az utána következők
minduntalan az ő felszólalásához kapcsolódnak, jóllehet szavait
saját értelmezésükhöz applikálják. Tiltakozik, megismétli
eredeti mondandóját, mire készségesen bólogatva, a többiek
megismétlik saját, ellentétes értelmű kijelentéseiket. Amikor
Szőcs István, az Előre
napilap és az Utunk
munkatársa is átértelmezi szavait, kétségbeesetten felkiált:
„nem azt mondtam”, erre Szőcs a süketet játszva, zavartalanul
folytatja megkezdett mondatát. A magnófelvétel lejegyzői,
elárulva, mit is gondolnak Cs. Gyímesiről, némely mondata végét
elhalmozzák kérdő- és felkiáltójelekkel, kicsit elzongoráznak
az írógép billentyűin. Pedig amit kimond, az a romániai
magyarság legnagyobb paradoxonára világít rá: miközben a
kisebbség bezárkózik saját kultúrájába, önmaga
felszámolásához járul hozzá.
„Az
anyanyelvről van szó”, toporzékol Balogh Edgár, a „sajátosság
méltósága” fogalompár megalkotója. „Az önazonosság
megtalálásában a jelképek szerepe fontosabb a verbálisan
megfogalmazhatónál”, veti ellene Aradi József, ámbátor
alaposabban megnézve, ez nem ellenvetés, hanem a Balogh Edgár-féle
ködösítés igazolása. Aki ellenzi a ködösítést, az Cs.
Gyímesi Éva, éppen azzal, hogy megismétli, valóban az
anyanyelvről van szó. Ahhoz, hogy megőrződjön, pontosabban
fogalmazva, hogy használatban maradjon, értenünk kell, mit is
mondunk. A nyelv alkotóelemeinek, a szavaknak és a kifejezéseknek
jól meghatározottaknak kell lenniük, „mindig ugyanabban az
értelemben, következetesen kell előfordulniuk”. És ez nem
csupán a tudományos nyelvekre vonatkozik.
Úgy
tűnik, ezzel is mindenki egyetért, de ez újfent csupán a látszat.
Szász János, a bukaresti A
Hét
című lap szerkesztője hiába helyesel, „úgy van, úgy van”,
érvelése azt bizonyítja, hogy lényegében azt mondja, „nincs
úgy”. Domokos Géza, a Kriterion befolyásos igazgatója
jóváhagyólag megismétli a Cs. Gyímesi mondanivalóját, „igen,
igen, messzemenően igen”, legyen a nyelv pontos, „legyen
többszólamú a mondandó”, ellenben úgy folytatja: „egy
kikötéssel élünk csupán, hogy ezeknek a szövegeknek szocialista
és nemzetiségi valóságunkban gyökerező célja is legyen”.
Mi
ez az általános süketség? Ott ülnek, mint akiket a beszélgetésre
alkalmatlan nyelv máris foglyul ejtett. „A sajnálatos az lenne a
mi esetünkben, ha a viszonylagos diszkontinuitás jelenségét az
áthidalás igénye nélkül valamiféle ignoramus et ignorabimus
példává változtatnók”, szavalja Egyed Péter, az ankét
legfelkészültebb résztvevője. „Dilthey mélylélektani
empátiájá”-ra utal, és közben a kollektivitás süket
lendülete viszi a „sajátosság méltóságának” barikádjaira.
Az
ankét végéhez közeledve, Balla Zsófia, aki a tizenhét résztvevő
között Cs. Gyímesi Éva mellett a másik női meghívott, feladva
addigi némaságát, szembesíti az ankétozókat a valós
helyzettel: „Azt hiszem, körüljártunk valamit, amiről mindenki
beszélt, és mégsem mondtunk semmit.” Erre Aradi is kilép a
nagyothallók szerepéből, köntörfalazás nélkül fogalmaz: a
„kisebbség” óhatatlanul „ritualizálja azt, amit oltalmazni
akar”, az oltalmazott kultúra kiürül, és afféle isten nélküli
hitként él tovább. A kisebbségi ideológia „a mindenkori
hatalmi keretekre támaszkodik”, és „az éppen uralkodó
ideológiával együttműködve” próbálja saját érdekeit
képviselni.
Itt
aztán már senki nem szólal meg, Gáll Ernő lendületesen
berekeszti az ülést. „Akkor fél év múlva találkozunk”,
mondja, de sem fél év múlva, sem később erre nem kerül sor.
A
következő év elején Cs. Gyímesi Éva leadja a Kriterion
Könyvkiadónak a Teremtett
világ
kéziratát. Poszler György alapműnek nevezi: „minden benne, amit
egy végzős egyetemistának tudni kell. Vagy éppen az, amit pályája
végéhez közelítve egy érett kutató – szinte befejezésként –
letehet az asztalra.” Közben íródnak a további kötetek, és
már a címük is jelzi, Cs. Gyímesit az értelmezés különböző,
egymástól szögesen eltérő szempontjai foglalkoztatják: Álom
és értelem,
Gyöngy és homok.
„A
többes szám első személy gyakran az elhallgatott nézetkülönbségek
és elmulasztott párbeszédek spanyolfala: nagyvonalúan konszenzust
sejtet ott is, ahol egyáltalán nincs egyetértés.” Már a puszta
fogalompár, „gyöngy és homok” (a transzilvanizmus időszakában
születik), feltételezi a „mi” és az „én” különálló
szempontjait, de leginkább azt sugallja, hogy a „mi” szempontjai
az értékesebbek, tudniillik a gyöngy kelendőbb a homoknál.
„Szenvedés által szerzett életjog”, micsoda méltatlan
állapot, mondja Cs. Gyímesi Éva.
Az
1989-es romániai forradalom után jelenik meg a Gyöngy
és homokis,
közel tíz évvel megírása után. A diktatúra szögesdrótkerítését
felszámolták, a horizontok kitágultak, kilátás nyílt a
szabadságra, és a süketséggel sem kell már „védekezni a
szekusfülek ellen”, ennek ellenére az emberek többsége mégis
üvegfalak között maradt, és nagyothallóként mondja a magáét.
Vagyis nem a magáét. Továbbra is a „mi” képviseletében
beszél. Ez pedig „nem a konfliktus reális megszüntetésének
távlatát kínálja, hanem a harmónia hiányának folytonos
újratermelését ösztönzi”.
Tanárként
különös gondot fordít a „mi” mögé bújt hatalmi szerkezet
lebontására. Olyan tanár szeretne lenni, „aki nem tart igényt a
kinyilatkoztatás tekintélyére”. Ahogy Kosztolányi Esti Kornélja
a főnyereménytől, olyan tékozlón igyekszik megszabadulni
mindenféle hatalomtól. Megválasztják az RMDSZ tanügyi
alelnökének, de néhány hét után otthagyja. Létrehozza a
Láthatatlan Kollégiumot, a bölcsészkaron belül, de külsősök
bevonásával. A szellemi inspiráció forrását látja a megbontott
struktúrában. A kari oktatók helyett másféle környezetből
hívja meg a kollégium tutorait. Látványos határhelyzetbe hozza
az irodalomoktatást. Azt próbálja érzékeltetni, hogy a korábbi,
a kollektív bölcsesség tárházaként felfogott irodalom
koncepciója kisiklott. A perifériára szorított jelenségek felé
fordul. Ezzel is érzékeltetni kívánja a kirekesztő süketség
következményeit.
Nem
ismerek rajta kívül mást, akit ennyire sunyin és vehemensen
igyekeztek elhallgattatni. Régi barátai közül nem egy akadt, aki
egyszerűen lehülyézte, vagy azt terjesztette róla, hogy idegen
befolyás alá került, sőt, eladta magát. A Wass-kultuszt bíráló
írásait a gyergyói medencében zajló EMI-táborban nyilvánosan
elégetik (később kábé hasonló indulatoktól vezérelve a sírját
is feldúlják). Amiért felemeli szavát a „nyelvművelő
tanodaként” működő alibiegyetemek ellen, egyik tanárkollégája
orvosi esetnek minősíti. A süketség természetrajzát jól
mutatja, hogy a halálára írt megemlékezésekben rendre visszatér
az intelem: „békében élhetne ma is, ha nem térítik le
választott pályájáról”.
„Alapvetően
azt gondolom, hogy a szabadság érett személyiséget feltételez.
Én szemben állok nemcsak a kommunista uniformizáló
kollektivizmussal, amelyik államosítja az egyedet, s így
megfosztja szabadságától, hanem a nemzeti kollektivizmusokkal is,
amelyeket csak egy lépés választ el az agresszív fasizmustól.
Nem én mondtam, Grillparzer mondja még a nemzeti romantika idején,
hogy egy lépés van a nacionalizmustól a bestialitásig… A
nemzeti kollektivizmus éppúgy elhanyagolja az individuum méltóságát
és szabadságát, mint a kommunizmus.”
Közben
egyértelműen ragaszkodik egy olyan „én”-hez, amelynek határai
az „én”-en túlmutatnak. Katolikusnak és erdélyinek vallja
magát. A teljesség (katholikosz) értelmében katolikusnak, és a
másokkal való együttélés hagyományát ápoló, nyitott szellemű
erdélyinek (büszke soknemzetiségű felmenőire).
2011.
május végén Kolozsvár egyik nevezetes hídjáról a Szamosba veti
magát. Egy járókelő fedezi fel a vastraverzek közé besodródott
testet, a mentők félórás hiábavaló élesztés után a
sürgősségi klinika bonctermébe szállítják. Kövekkel
telepakolt hátizsákja külső zsebéből előkerülnek az iratai,
értesíteni tudják hozzátartozóit. Búcsúlevelet nem találnak
nála.
Egyik
interjújában azt mondja Szabédi Lászlóról (aki az ötvenes évek
végén, a Bolyai egyetem felszámolásakor a vonat alá vetette
magát), hogy tette magánöngyilkosság volt, voltaképpen
megsértődött, amiért kizárták a pártból. „Nem kellene
emblematikus hőssé avatni azt, aki ahelyett, hogy tanított volna
tovább sok nemzedéket, mert nagyszerű tanár volt, végül is
magán meghasonlásból öngyilkosságot követ el. Magán
öngyilkosság.” Vajon saját öngyilkosságát hová sorolná?
Széchenyiről írt esszéjében (Egy
korty a Gróf úr poharából, Látó,
2007/3.) arra jut, hogy a ravasz meghúzásával Széchenyi feladta a
harcot, „így szolgáltatván magyar módra destruáló példát
közvetlen utódainak, és a mai, ugyancsak meghasonlásra hajlamos
magyaroknak”.
Ő kiknek, miféle „mi” számára akart példát szolgáltatni? Létezik-e olyan „mi”, amely számára érthető az ő utolsó gesztusa? Mondjuk, létezik-e még katolikusság, létezik-e még erdélyiség? Vagy már végleg az ideológia pókhálójába ragadtak? A hátizsák kövei a süketség eluralkodását tanúsítják. Ugyanakkor jelzik azt is, hogy talán mégis van fülünk meghallani valamit. Ha mást nem, az „én” mérhetetlen kiszolgáltatottságát.
Gáll
Ernő: Szeretettel köszöntök mindenkit, aki meghívásunkra
eljött és jelenlétével is igazolja, hogy ez a kezdeményezés
időszerű, szükséges volt.
Remélem,
eszmecserénk lefolyása és várható eredmény e meggyőző
bizonyítéka lesz annak, hogy jószándékú emberek szót érthetnek
még akkor is, ha különböző kérdésekben esetleg eltérő
nézeteket vallanak.
Nézzük
csak meg, mi is indokolta vállalkozásunkat? Egyrészt örvendetes,
másrészt aggodalomra is okot adó jelenségek léptek fel
művelődésünkben, s az a veszély is fenyegetni látszott, hogy
elmélyül a szétaprózottság, a különböző felfogások
képviselői közt pedig lehetetlenné válik az érintkezés.
Örvendetes
– véleményem szerint – a vitaszellem megélénkülése, a
különböző, egymástól eltérő nézetek érvényesülése és az
az önreflexió, amely – akár nemzedéki keretek között – az
egyre nyugtalanítóbb kérdésekre keres választ: kik vagyunk,
milyen az a világ, amelyben élünk, s végül, merre tartunk?
Biztató továbbá a „másfajta rajok” egymást követő
stafétája is.
Ha
évekkel ezelőtt, az ún. „elmélet” vagy – tolvajnyelven
szólva – a „szöveg” került bizonyos újító-kritikai
velleitású törekvések közvetítésével előtérbe, mostanság
mintha egy bizonyos költészet válna a messzemenő nonkonformizmus
nem kevés értetlenséget és vihart kiváltó tolmácsolójává.
Jelentkezik végül – s őszintén szólva, számomra talán ez a
legörvendetesebb – egy ugyancsak fiatalos és élénk érdeklődés
a hazai társadalmi valóság, illetve annak feltárása, a
szociológia és a szociográfia iránt.
Egyidejűleg
azonban olyan indulatok és szenvedélyek lobbantak fel egy-egy vita
során, amelyek a természetesnek vehető véleménykülönbségeket
elválasztó szakadékká mélyíthetik, s a félreérthetetlen
jószándékokat félremagyarázva, virtuális szövetségesekből
ellenfeleket csinálnak. Ama érthető igyekezet, hogy kivonjuk
magunkat a hamis tudattal azonosított ideológiák hatása alól, a
régi, részben hitelüket vesztett fogalmak és szimbólumok
kicserélését ösztökélte, félő viszont, hogy ez az igyekezet
részben új kizárólagosságokban nyilvánul meg, részben pedig
olyan cezúrához vezet, amely a folytonosság teljes megszakításával
művelődésünket létalapjaiban gyengíti.
Megmagyarázható,
hogy egy átfogó válság szorításában bizalmatlanság lép fel
bizonyos intézményi rendszerekkel szemben, nem szabadna azonban
eltekintenünk – gondolom – az intézmények és képviselőik
közötti különbségektől. Adott ideológiai tartalmak nyomasztó
monopóliuma s az ennek megfelelő nyelvi struktúrák elleni
tiltakozás kiválthatja a formák, a jelképek iránti fokozott –
már-már kizárólagos – érdeklődést s az egyébként
korszerűnek számító nyelvkritikai buzgalmat. Kérdéses azonban,
mire jó és kinek használ egy csak bennfenteseknek szóló
„metanyelv”-hez való menekülés? Észre kell ugyanis vennünk,
hogy – Aradi kifejezésével – már-már „nem értjük
egymást”, de ennél csak az lenne aggasztóbb, ha nem is akarnánk
egymást megérteni.
Persze,
az említett jelenségeket kiváltó tényezők sem mellőzhetők.
Rámutathatunk az egyeseknél nehezen oldódó maradiságra, a
sajátosságok ama szűklátókörű védelmezésére, amely
betokosodásban, minden „más”-sal s minden nem e tájakról
származó újító gondolattal szembeni elzárkózásban nyilvánul
meg. Van szakmai hübrisz, s ez könnyen dilettantizmusnak bélyegez
minden olyan szokatlan, többé-kevésbé kiérleletlen kísérletet
vagy megfogalmazást, amely nem illeszthető be a professzionalizmus
keretei közé. A szolgalelkűség, a karrierizmus, a kiváltságokkal
is járó pozíciók féltése szintén megteszi a magáét. Biztos
vagyok abban, hogyha köreinkben több nyitottság és megértés,
magyarán szólva több demokratizmus jelentkeznék, az említett
jelenségekben feszülő érzelmi töltés is sokat veszítene
intenzitásából, esetről esetre pedig „proletár-pukkasztó”
jellegéből.
Kedves
Barátaim!
Tudjuk,
a visszahúzó erők mindig előszeretettel használták a szokatlan
eszmék és fogalmak bekebelezésének a módszerét, ami –
tudvalevőleg – a manipuláció egyik válfaja . A jogos
védekezésben azonban ne öntsük ki a fürdővízzel a gyereket is.
Nem volna szabad lemondani például olyan fogalmakról, illetve a
bennük kifejeződő magatartásról, mint nemzetiségi népszolgálat
és az ezt kiegészítő felelősség. Azt hiszem, nem tévedek azt
állítva, hogy éppen ezeknek a hívó szavára jöttünk ide
valamennyien. Ragaszkodásunk e fogalmakhoz természetesen nem
fetisizálja őket. Állandó és szigorú kritikával elkerülhető,
hogy üres szólamokká, bürokratikus tendenciák tolmácsolóivá
váljanak. E felelősségnek kell mindig eszünkbe juttatnia, hogy
míg értelmiségünk derékhada a nemzetiségi létet közvetítő
hagyományosabb szimbólumokhoz ragaszkodik, fiataljaink egy része
pedig valaminő „elitrítus” szertartásának hódolva,
egyetnemértését fejezi ki, a népi sors az iparosodás és
városiasodás olvasztótégelyében alakul.
E
követelmény szellemében, a mai eszmecsere munkafeltételeként
induljunk ki abból, hogy művelődésünk fejlődése és jövője a
sokszínűséget igényli. Egy olyan kis és sajátos kultúrának ,
mint a mienk, vitális szüksége van az elvidékiesedés veszélyét
ellensúlyozó nyitottságra és változatosságra. Vegyük tehát
tudomásul, hogy többféle hagyomány létezik, de egyiknek sincs
monopóliuma . Éppen ezért nincs helye semmiféle
kizárólagosságnak. Senki sem veheti magának a jogot, azt az
erkölcsi tekintélyt, hogy másokat gyanúsítson vagy
megbélyegezzen. A kiátkozások ideje lejárt.
A
sokszínűség nem azonos az atomizáltsággal. Nem azonosítható
egy olyan művelődés képletével, amelynek különböző áramlatai
vagy iskolái bunkerekbe, eszmei sündisznóállásokba húzódva,
szüntelenül egymásra tüzelnek, s még a tűzszünetben sincs
köztük semmilyen kapcsolat, semmilyen érintkezés.
Ha
így értelmeznénk és alkalmaznánk, erkölcsi öngyilkosságot
követnénk el. Művelődésünk létszükségletei nemcsak a
sokszínűséget, hanem azt is igénylik, hogy a különböző
nézeteket vallók között elvi magaslatú vita, hiteles párbeszéd
jöjjön létre. Meggyőződésem, hogy ez a belső dialógus legfőbb
létparancsolataink közé tartozik. A türelem jegyében kibontakozó
párbeszéd elősegítheti a bizonyos létfontosságú tennivalókat
illető egyetértés megvalósítását.
„Ha
a történelmi folytonosságot akarjuk újrateremteni”
Molnár
Gusztáv: Gáll Ernő árnyalt bevezetőjében a folytonosság
megszakításának veszélyéről beszélt a „másfajta rajok ”
jelentkezésével kapcsolatban. Egy ilyen jelenség feltétlenül
fennáll, nem tudom, hogy veszély-e vagy nem veszély; ennek az
okairól és lehetséges feloldásáról szeretnék néhány szót
szólni. Az okait nem kell különösebben részletezni, hiszen
nemcsak a generációk közötti folytonosság esetleges
megszakadásáról van szó, hanem sok esetben az egy generációhoz
tartozók közötti akadozó kommunikációról. Ezt valamilyen
formában át kell hidalnunk, anélkül hogy ez a többszólamúság
ellenében történne. Hogyan? Csakis úgy, ha az elvi vitákkal nem
megelégedve – nem mondom azt, hogy az elvi vitákat mellőzve –,
de azokkal nem megelégedve olyan közös feladatokat keresünk,
olyan közös témákat, amelyek szélesebb szórásban is
érvényesek, amelyeket fontosabbnak tartanak különböző
beállítottságú emberek. Egyáltalán, a munkában érvényesíthető
feloldásról beszélek.
Nem
sok értelmét látom annak, hogy elvi vitákba bonyolódjunk. Valami
gyakorlati kivezető útra gondoltam, gondolok jó ideje. Ez a
gyakorlati kivezető út a folytonosság újrafelfedezése, a
folytonosság újrateremtése lehetne. Nagy tévedés volna azt
képzelni, hogy 1965-ig vagy 75-ig létezett valami folytonosság,
ami aztán hirtelen bizonyos „rajok” jelentkezésével
megszakadt. Itt másról van szó. Közelebbi és távolabbi
hagyományainkkal kell újra megteremteni a folytonosságot.
Elsősorban a különböző világszemléletű, de a közösségükért
egyképpen felelősséget vállaló magyar értelmiségiek Vásárhelyi
Találkozójával. Hivatkozni sokan hivatkoznak rá, de rettenetes,
hogy a mai napig nincs összegyűjtve – nem mondom, hogy nem jelent
meg, ez más kérdés –, de össze sincs gyűjtve a Vásárhelyi
Találkozó teljes anyaga. Ezt meg kell csinálni, meg lehet
csinálni. De ennél is fontosabb újrateremteni a kapcsolatot és a
folytonosságot a 45 után alakuló történelmünkkel.
Persze
lehet arról is vitatkozni, hogy a fiatalok miket írnak az
Echinoxban, a Fellegvárban, jó verseket vagy rossz verseket, hogy
hőbörögnek-e vagy ezoterikusak stb. Úgy látom, hogy ez most
nagyon fontos kérdés itt Kolozsváron. Én őszintén bevallom,
hogy nem tartom olyan fontos kérdésnek. Ma az idősebbekkel való
foglalkozást fontosabbnak tartom. Mivel ezt a találkozót a Korunk
szervezte meg, tennék egy talán hasznosítható javaslatot. A
javaslat a következő: fel kellene mérni, hogy kik tudnak
érdemlegesen nyilatkozni vagy írni a 44 utáni korszakról, össze
kell gyűjteni minél több anyagot, és az anyag egy részéből egy
vagy két számot kell csinálni. Nincsenek illúzióim. Nagyon jól
tudom, hogy lesznek olyan szövegek, amelyeket nem fog a Korunk egy
pillanat alatt megjelentetni. De bizonyos részleteket kiemelni ilyen
beszélgetésekből és visszaemlékezésekből – ezt érdemes
elgondolni. Mert ha egy kicsit is elgondolkozunk azon, hogy
legalábbis szellemiekben milyen stációk következtek egymás után
itt nálunk és egy kicsit Kelet-Európában, akkor rögtön
feltűnik, hogy a sor valahol a „dial-mat” nagy természet- és
társadalomontológiájával kezdődik, a hatvanas évek közepétől
egy sajátos történetfilozófiai beállítottsággal folytatódik,
majd a hetvenes évek közepén fellép ennek a
történet-metafizikának az elméleti kritikája. De mindez csak
spekuláció, filozófia, elmélet. Talán eljött az ideje annak is,
hogy a filozófiai és elméleti csatározások mellett magukat a
tényeket, a társadalmi, politikai és ideológiai folyamatokat is
rekonstruáljuk. És az alapvető magatartásmintákat. Ebben a
munkában többféle szellemi beállítottság, többféle
temperamentum találkozhat. Felidézhetjük és értelmezhetjük a
történteket belülről, kívülről vagy utólag kívül kerülve –
de fogjunk neki és csináljuk végig.
Althusser
írja a Liszenko-kötet bevezetőjében, hogy a bürokratikus
szocializmus alapjellemzője a némaság, a csend, az emlékezethiány.
És ha mi a történelmi folytonosságot akarjuk újjáteremteni, a
puszta tény, hogy végigkövetjük az eseményeket, egyúttal
bizonyos értelemben elvi jelentőségű lesz. Lehet, hogy ezeket a
fiatalokat itt Kolozsváron nem érdeklik az úgynevezett társadalmi
vagy a sajátosan kisebbségi, nemzetiségi kérdések. Lehet, hogy
így van.
Ez
a fajta újrateremtett folytonosság felkeltheti az érdeklődésüket.
De csak ez. Csakis ez.
Amit
elmondtam, nem üres okoskodás, hanem – több mint egy éves munka
után konkretizálódott – reális munkaterv. Teljesen megváltozott
tudattal és megváltozott lélekkel gondolkodom és írok azóta,
amióta magam próbálok bizonyos dolgoknak utánanézni. Sokkhatás
ez, a történelem menetével, ízével és bűzével való
találkozás.
„A
magyar kultúra számtalan diszkontinuus nemzedékváltást ismer”
Egyed
Péter: Lényegében kapcsolódva ahhoz, amit Molnár Gusztáv
elmondott, a kérdésnek néhány más vetületét is ki szeretném
bontani. Miután részt vettem abban, amit ő néhány kolozsvári
fiatal helyi hőbörgésének nevezett, az utána következő egy év
alatt magam is át tudtam gondolni, hogy körülbelül mi volt ez.
Nyilván az első kérdés, ami közvetlenül felmerül, az, amit
Gáll Ernő is kiemelt a bevezetőjében, éspedig, hogy itt
jelenségként észrevehető egyfajta nemzedéki diszkontinuitás.
Véleményem szerint nem törvényszerű, hogy a nemzedékek közötti
folyamatosság mindenkor, tehát ebben az esetben is fennálljon,
hiszen a magyar kultúra számtalan diszkontinuus nemzedékváltást
is ismer. Viszont ha a jelenség magyarázatát keressük, akkor
ennek a diszkontinuitásnak az alapja valószínűleg az lehet (és
itt utalok az előttem szólóra), hogy mivel minden értelmiségi
nemzedék vagy összességében, vagy egyedeiben valamilyen
társadalmilag működő célrendszert testesít meg, ez a nemzedék
vagy nem ismerte, vagy elutasította, vagy nem akarta megismerni az
előtte járó nemzedék célrendszerét. Véleményem szerint inkább
nem ismerte.
A
kérdés az, hogy amennyiben ezt az ismeretet lehetővé teszik,
kialakulhat-e egy olyan közös célrendszer vagy a célrendszereknek
egy olyan közös eleme, amely kritikailag hozzájárulhat ezúttal a
nyelvezet megváltoztatásához is. Ezzel eljutottunk a metanyelv
kérdéséhez. Hogy vannak egyedek vagy csoportok számára
érthetetlen nyelvezetek egy kultúrában , az természetes. Viszont
itt már a kezdet kezdetén olyan jelenséggel találkoztunk, hogy
ezek az érthetetlen nyelvezetek elsősorban a maguk értékmivoltában
tűntek fel. Senki nem próbálta meg azt megnézni, illetve
leszögezni, hogy ezek vannak, s utána azt kutatni, hogy mi a
tartalmuk, mit fejeznek ki, és csak végső soron keresni azt, hogy
milyen közvetett vagy közvetlen értékrendszerek fennállásához,
társadalmi célokhoz kapcsolódnak.
Aki
azonban figyelemmel kíséri a sajtót, az megfigyelheti, hogy
általában az idősebbek aposztrofálnak, tehát ők jegyzik meg,
hogy „fiatal hőzöngők” vagy „tanítványok” stb., stb. Ez
sem eleve elítélendő, ha a kérdés ismerete alapján történik.
Szeretnék utalni arra , hogy a román kultúrában, irodalomban,
amennyire én ismerem, a nemzedékek váltása sokkal harmonikusabban
történik meg, valószínűleg azért, mert éppen ezeknek a
társadalmi, illetve irodalmi cél- és kifejezésrendszereknek a
sokkal komolyabb, mennyiségileg sokkal nagyobbrendű jelenléte
miatt az intézményi asszimiláció sokkal jobban működik, s a
kultúra intézményei a következő generációkat
kritikailag-önkritikailag mindenképpen kapcsolni tudják.
A
sajnálatos az lenne a mi esetünkben, ha a viszonylagos
diszkontinuitás jelenségét az áthidalás igénye nélkül
valamiféle ignoramus et ignorabimus példává változtatnók,
amelyben ténylegesen létrejön az, hogy az ún. „fiatal nemzedék”
elutasítóan viszonyul az előbb elmondottakhoz.
„Nincs
metanyelv”
Palotás
Dezső: Megfogalmazhatnánk így is: Hegyek között, völgyek
között mokanyica kanyarog, / Ülnek benn e kézenfogva … fiatalok
és idősebbek. Értem, hogy miről lenne szó, de nem értek egyet a
szembeállítással. Kinézek az ablakon: itt van a Fellegvár.
Értesültem Nagy Istvántól, hogy ott régebben olcsó kupik
voltak. Ma méregdrága szálloda van a helyükön. Logikus, hogy ha
Nagy István az olcsó kupikról írt, mi a méregdrág a szállodáról
fogunk írni. Ez nem nemzedéki hozzáállás kérdése. Más
valóság, másképp közeledik hozzá az ember. Sehogy nem látom
ezt az ellentétet öregek és fiatalok között … Aztán nem
tudom, mi az, hogy metanyelv …
Egyed
Péter: De itt már megegyeztünk abban, hogy az „érthetetlen
nyelvezetet” nevezzük metanyelvnek.
Palotás
Dezső: Elnézést, én nem beszéltem metanyelvről!
Egyed
Péter: Senki nem beszélt az idősebbek és fiatalok
ellentétéről, éppen ellenkezőleg: „bruderságot ”
tételeztünk.
„Mérjük
fel, hogy mi történt”
Szász
János: Tételezzük inkább fel, hogy nincs metanyelv, hanem
értjük egymást, és egyetértünk. Akkor nem marad má s hátra ,
mint amit Molnár Gusztáv mondott: nézzük meg, hogy mit csinálunk.
Rácz
Győző: Molnár Gusztáv azt javasolta: mérjük fel, hogy
mi történt 45 után a szellemi életben…
Szász
János: Nemcsak a szellemi életben, hanem az egész
társadalomban.
Rácz
Győző: Tehát mérjük fel a rendelkezésünkre álló
dokumentumok alapján, hogy mi történt itt a szellemi életben és
a társadalmi valóságban 45 után, mert azoknak az elméleti
jellegű, ún. elvi problémákat tisztázó vitáknak, amelyek eddig
zajlottak, Molnár Gusztáv különösebb értelmét nem látja. Ez
volna az ő programja. Az, hogy ezt hogyan valósítsuk meg, arról
már nem beszélt.
Molnár
Gusztáv: Egy részleges javaslatot tettem…
Rácz
Győző: Igen, hogy nézzük meg, mi történt a Vásárhelyi
Találkozón.
Molnár
Gusztáv: Nem. A Korunk különszámáról beszéltem, lehet,
hogy irreális ez a javaslat, de konkrét javaslat, meg lehet nézni,
mit lehet ebből kihozni.
Rácz
Győző: Elképzelhetőnek tartok egy olyan számot, amelyben
tényleg történészeket, szociológusokat, filozófusokat, a
társadalmi valóság más kutatóit föl lehetne kérni arra, hogy a
szellemi életet vagy a kulturális élet területeit felmérve
tanulmány jellegű vállalkozásban álljon hozzá ehhez a
kérdéshez. Megszerkeszthetőnek látok egy ilyen súlypontot. Azt
hiszem, azért persze végig kellene gondolni mégis, hogy bizonyos
problémák kidolgozására mozgósítsuk ezeket a szakembereket, s
ennek megfelelően egy átgondolt tematika alapján szerkesszük meg
a számot.
Molnár
Gusztáv: Érzésem szerint nem feltétlenül a
tudományos-elméleti írások műfajában kellene ezt elsősorban
csinálni, vagy legalábbis nem csak ebben. Beszélgetések,
visszaemlékezések közlésére gondolok. A lehető legváltozatosabb
formákra, a szépirodalomtól a dokumentumíráson keresztül az
elméletig elmenően.
Csibi
Károly: A Molnár Gusztáv-féle programot úgy is fel lehet
fogni, mint egyfajta regressziót. Véleményem szerint itt nem erről
van szó. Sokkal inkább arról, ami az irodalomtörténetben is
észlelhető jelenség: a nagyapák és az unokák találkozásáról,
ami a mi helyzetünkben különösképpen érdekesen alakul. Érvényes
az, amit Egyed Péter mondott, hogy nem ismerjük az előttünk járó
nemzedékek célrendszerét. De hozzátenném: ismerhettük-e? A
folytonosság nemcsak újrafelfedezés és kegyes emlékezet, hanem
továbbgondolása annak, ami mögöttünk áll.
Rácz
Győző: A központi kérdést Egyed Péter el akarta
„boronálni”, amikor Palotás Dezsőt „letorkolta”. Gáll
Ernő vitaindítójából is kiderül – bár ő nemzedéki
ellentétről nem beszél –, hogy véleménykülönbségek
centrális kérdésekben vannak. Az a csöndes polémia, amit Gáll
Ernő lényegében Aradi Józseffel folytatott az intézmények
funkciójával, meghatározásával, szerepével kapcsolatban is, az
is lényegében két generációnak különfajta hozzáállása egy
döntő jelentőségű dologhoz. És ha nem is így fogalmazott Gáll
Ernő, hogy öregek és fiatalok közti ellentét, úgy fogalmazott,
hogy mindenki érthette: Aradi véleményéről és az ő
különvéleményéről van szó. Ez pedig kifejez bizonyos fajta
másságot azokban az elméleti kérdésekben, amelyekről szó volt.
Ami pedig ennek a bizonyos metanyelvnek a kérdését illeti, Gáll
Ernő azokra a túlspekulált szövegekre gondolt, amelyek
mesterségesen túlbonyolítanak elméleti kérdéseket és amelyek
egy olyan fogalomrendszer keretében jelennek meg, ahol a fogalmak
egy másfajta jelentést, szemantikai összefüggést hordoznak, mint
amit az ember elfogadott az elméleti irodalomból.
Én
most hirtelen csak egyetlenegy, szerintem nagyon lényeges dologra
hívnám fel a figyelmet. Amikor Gáll Ernő egy régebbi könyve
megjelent, akkor Bretter György egy meglehetősen problémás hangú
kritikát – de nem pamfletet, kritikát – írt a könyvről,
amelynek egyik központi kifogása a könyvvel szemben az, hogy az
egész könyv tulajdonképpen a középfogalmak szintjén tárgyalja
a fölvetett kérdéseket, és nem dolgozott ki magának egy olyan
meta- (tehát filozófiai) nyelvet, amelynek a segítségével
beemelhette volna absztrakcióit az ideologikum világából ennek a
bizonyos metanyelvnek a világába, s ezzel biztosított volna a
tárgyalásmódjának egy olyan elméleti szintet, amely a kérdéseket
ki tudná emelni a köznapiságból. Annak idején én is
reflektáltam erre a kérdésre ugyancsak egy, a Gáll Ernő
könyvéről írott kritikámban, és próbáltam bizonyítani azt,
amit itt Palotás Dezső megfogalmazott, hogy a mi elméleti
irodalmunkban nincs ilyen metanyelv, legalábbis én nem ismerem el
egy ilyen metanyelvnek a jelenlétét, és soha nem bíráltam
fiatalok szövegeit, és nem utasítottam el fiatalok szövegeit azon
az alapon, hogy túl absztrakt vagy túl spekulatív a megközelítési
módja ennek vagy annak a kérdésnek, de igenis elutasítottam néha,
kollektív megbeszélések alapján, olyan úgynevezett „metanyelvi”
szövegeket, amelyekben logikai töresek vagy következetlenségek
jelentkeztek.
Palotás
Dezső: A metanyelv fölösleges és zavaros. Összemossa a
két lehetséges megoldást, hogy jó szöveg vagy rossz szöveg, jó
irodalom vagy rossz irodalom. Azt hiszem, ez a kategória inkább
zavarosban halászóknak való holmi.
Rácz
Győző: Lényegében egyetértünk.
„Itt
két jelenségről va n szó”
Szász
János: Disztingváljunk: itt két jelenségről van szó,
legkevesebb két jelenségről. Az egyik az, amire Gáll Ernő utal,
hogy van Kolozsváron és nemcsak Kolozsváron egy új költői, de
nemcsak költői rajzás, amely új formanyelvvel jelentkezik, ezt
nevezhetjük, ha akarjuk metanyelvnek, de akkor metanyelv volt minden
avantgarde formai újítás mindig. A kérdés az, hogy mikor lesz
egy új formanyelvi hullámból vagy metanyelvből irodalmi köznyelv,
tehát mikor tanulják meg ezt a nyelvet, mint ahogy minden nyelvet
meg lehet tanulni. Ha van benne erő kor- és önkifejezésre, akkor
végülis kibújik ebből a „hurkából”. Ez az új rajzás is a
nyelvet ebből a metaállapotból, amivel minden mindig kezdődik,
ebből a kezdetlegességből, amin itt most nem a megmódolás
kezdetlegességét értem, feltétlenül eljuttatja majd az olvasó,
befogadó számára élvezhető köznyelvi szintre, amennyiben
lesznek, leszünk addig még olvasók egyáltalán.
Más
kérdés az értekező nyelv kérdése. Olyan régi motorosnak, mint
jómagam is kétszer el kell olvasnom egy-egy ilyen szöveget, ami
nem volna olyan nagy baj, hiszen azért van fejem, azért vagyok
olvasó, de valóban egy olyan nyelvi „síkföld” alakult ki.
Hogy ennek van-e értelme, ahogy Gáll Ernő felvetette, az egy külön
kérdés. Hogy ennek belső esztétikai, alkotáslélektani indítékai
megvannak, az vitathatatlan . Kérdés csak az …
Rácz
Győző: Bocsáss meg, hogy közbeszólok. Van a kérdésnek
egy olyan vonatkozása is, amiről „óvatosságból” nem szoktunk
beszélni. Ennek az ún. meta-nyelvnek a kialakulásában, sajnos,
egy társadalompolitikai, társadalomtörténeti szituáció is
közrejátszott. Van itt egy-két tehetséges elméletíró, aki
tényleg arra vállalkozott, hogy továbbgondoljon elméleti
problémákat. A továbbgondolás eredményeinek a megfogalmazása és
közlése már sokkal nehezebben ment azért, mert azok az
intézmények, amelyek lehetnek konzervatívak is, és lehetnek
haladók is attól függően, hogy a benne ülő egyének milyen
tartalommal töltik meg ezeket az intézményeket, szűrőkként
jelentkeztek. Ezeknek az elméletíróknak egy része ezért éppen a
metanyelvvel próbálta meg „átrázni ” – nem támadóan
mondom –, átrázni ezeket a szűrőket…
Cs.
Gyímesi Éva: Úgy hiszem, a fogalom eltérő felfogásából
eredő félreértések elkerülése végett nem lenne haszontalan
röviden tisztázni itt, milyen nyelvhasználati módokat is nevezünk
olykor megalapozottan, máskor megalapozatlanul vagy szükségből
metanyelvnek. Különbséget kellene tenni legalább három közkeletű
értelmezése között. Eredeti jelentése azzal a követelménnyel
függ össze, hogy a tudományokban – gondolok itt elsősorban a
humán tudományokra – a „tárgynyelv”-et meg kell
különböztetni attól a nyelvtől, amelyen róla beszélünk, a
„metanyelvtől”. Ez logikai követelmény, és a fogalomalkotás
terén abban nyilvánul meg, hogy a metanyelv alkotóelemeinek mindig
jól meghatározottaknak, definiáltaknak kell lenniük, mindig
ugyanabban az értelemben, következetesen kell előfordulniuk. A
definiáltság és egyértelműség követelménye pedig végülis
minden tudományra, s a filozófia nyelvezetére is áll. A
tudományos fogalomalkotásnak e „metanyelvként ” nevezett
rendszere lényegében a tudományos kutatás hatékonyságának és
az ismeretközlés ellenőrizhetőségének alapfeltétele, tehát
nem elvetendő.
Itt
azonban még legalább kétféle, az eredeti értelmezéstől eltérő
jelentésben fordult elő. Az egyik az a felfogás, miszerint a
különféle okokból burkoltságra, rejtezkedésre kényszerülő
nyelvhasználat lenne az úgynevezett metanyelv, a másik felfogás
szerint pedig metanyelvnek neveztetik mindközönségesen az, ami
érthetetlen, ami zavaros, ami blöff. E két sajátos értelmezés
talán túlságosan is eltér az általános, bevett, eredeti
jelentéstől, és megnehezíti az elvi vitát. Különösen, ha a
zavarost, a valóban értelmetlent nevezzük elegánsan így. Úgy
vélem, nem szabad ennyire visszaélni a fogalommal.
Azok
a fiatalok, akikről itt szó van, szerintem pontosan azért
figyelemre méltók, mert mindenekelőtt megpróbáltak kidogozott
fogalmi nyelven beszélni dolgainkról. Egyed Péter szemiotikai
jellegű tanulmányaira gondolok elsősorban, amely az első, eredeti
értelmében vett metanyelv használatára tett kísérletet. Az
igaz, hogy metanyelv címén sok színvonalon aluli, valóban zavaros
szöveg is fut a szerkesztők és bizonyos szerzők önmagukkal
szembeni igénytelenségének jeleként, de ezek egyszerűen rossz
írások, nem pedig jól átgondolt nyelvhasználati módok.
A
metanyelv sajátos értelmezésének a mi közéletünkben, sajnos,
vannak negatív következményei. A burkoltság, a rejtezkedés
alkalmat ad olyan kifejezések forgalmazására, amelyek pontatlanok,
azaz először is nem fedik azt, amit kifejezni akarnak, s ezért
könnyen vissza lehet élni velük. A szerintem mitizált fogalmak
között van például „a sajátosság méltósága” és a
„népszolgálat”. Különösen az első vezethet félre könnyen,
mert ez a megnevezés arra vonatkoztatva, amire akar vonatkozni,
illuzórikus: legfeljebb a méltóság illúziójáról, de sokkal
inkább méltatlan helyzetről kellene beszélni helyette. A
másodikkal általában úgy élünk viszsza, hogy színvonaltalan,
provinciális tevékenységet fejtünk ki népszolgálat címén.
Holott itt elsősorban az a dolgunk, hogy mindenki a maga helyén
lehetőleg maximális minőséget nyújtson. Másfelől a „struktúra
” körvonalazatlan fogalmával is vissza lehet élni: ha egy ifjú
szerzőnek visszaadják a kéziratát, akkor azzal vigasztalja magát,
hogy nem „illeszkedik a struktúrába”. A fogalmaknak ez a
ködösítése egyáltalán nem válik hasznára a vidékiség más
tüneteivel is küszködő kultúránknak és közéletünknek.
Rácz
Győző: A maga hozzászólása némileg korrigálja azt,
amit Molnár Gusztáv mondott. Ő ugyanis azt állította, hogy nincs
értelme az elvi vitáknak. A maga hozzászólása pedig éppen azt
bizonyítja, hogy igenis van értelme elvi vitáknak még arról a
kérdésről is, hogy van-e vagy nincs metanyelv. Igenis érdemes
volna egy elvi vitát folytatni azért, mert amint most a maga
hozzászólásából kiderült, itt a tudományos szaknyelvi
metanyelvről volt szó, aminek semmi köze nincs a szónak ahhoz a
jelentéséhez, ami a metanyelvvel kapcsolatban a filozófiában
kialakult. Én ezért mondtam, hogy a mi elméleti irodalmunkban
nincs metanyelv…
Cs.
Gyímesi Éva: Nálunk. Egyetemesen a tudományos nyelv a
metanyelv.
Rácz
Győző: Én abban az értelemben mondtam ezt, hogy bennünket
nem zavar, hogy nincs metanyelv. Nem az a kifogásunk, vagy
személyesen nekem nem az a kifogásom bizonyos szövegekkel
kapcsolatban, mint ami pl. Gáll Ernőnek. Őt zavarja bizonyos
szövegek túlspekuláltsága, amit ő metanyelvnek nevez. Én ezért
korrigáltam Gáll Ernőt, és azt mondtam, hogy engem ez bizonyos
kéziratok megítélésében nem zavar. Engem az zavar, amikor a
metanyelvnek nevezett – hogy én is Aradit idézzem – „szövegben”
nem lehet semmiféle logika alapján végiggondolni vagy elfogadni
azt az értékítélet-rendszert, amely egy tanulmányban
többé-kevésbé követhető vagy sem.
Cs.
Gyímesi Éva: De akkor tisztázzuk, hogy ez a szóhasználat,
amivel itt mi élünk, egy sajátosan méltóságos
metanyelv-szóhasználat? Vagy pedig általánosan a metanyelv
fogalmát értjük rajta?
Palotás
Dezső: Tekintve, hogy irodalmi vagy irodalomkritikai
szövegekről van szó, ezek magyarul vannak, és vagy
túlbonyolítottak, vagy nem, vagy homályosak, vagy nem. Vagy
rosszak, vagy jók stb…
Nincs
értelme a metanyelv kifejezést használni. Tudományosan hangzik,
nagyon szép, minden recenzens kölyök használja, mert jól
hangzik. Ennyi az egész.
„A
metanyelv kérdése másodlagos kérdés”
Molnár
Gusztáv: A metanyelv kérdése másodlagos kérdés. Nem
lényegtelen, hisz a fogalmak definiálásáról van szó, valóban,
de nem hiszem, hogy azért jöttünk most ide, hogy bizonyos
fogalmakat definiáljunk.
Bizonyos
helyzeteknek a megítéléséről van szó, bizonyos tennivalóknak a
körvonalazásáról. Rácz Győző megjegyezte azt a kijelentésemet,
hogy az elvi vitának nem látom értelmét. Ezt én is bizonyos
szűrővel értettem. Egy adott helyzetben nem látom értelmét.
Egyébként alapvetőnek tartom. De az elvi vitákon túl kell közös
nevezőre jutnunk.
Csibi
Károly: A metanyelv kérdése nem is annyira másodlagos,
van ugyanis egy eddig még nem érintett oldala. A metanyelv
problémakörébe sok mindent bele lehet gyömöszölni, lévén hogy
mindenki másképpen érti. Az előzőkben a metanyelv
érthetetlenségét érintettük, és próbáltuk kimeríteni, tehát
a „szakzsargon” öncélú használatának a kérdését. A
jelenségnek van azonban egy veszélyesebb oldala, melynek foglalata
éppen a Rácz Győző által említett ún. „célzatos metanyelv”.
A külső okok miatt másképp ki nem fejezhető – közölhető –
tartalmak metanyelvi sugallata szükségszerűen kialakult megoldás,
és az ilyen irányú igyekezet elismerést érdemel minden olyan
esetben, amikor egyébként – és ettől függetlenül – értékes
műalkotásban vagy nagy súlyú közérdekű írásban jelenik meg.
Az olvasó többnyire mindig el is érti az így jelzett fogalmat. Az
általam nehezményezett eljárás főleg a modern hazai költészetben
érhető tetten: a szerző meglovagolja ezt a lehetőséget, és
bőven szállít ilyen bújocskázó, szövegen kívülre utaló
célzásokat. Sajnos, leginkább olyankor, amikor a vers egésze
egyébként silány lenne. Egyfajta jelszóvá vált szavakat
csempész be a sodrás, lendület nélküli szövegbe (sokszor a
kurzív segítségével kiemelve), amivel el is éri célját, a vers
álesztétikumát elvakult katarzissal fogadják. Az ilyen „kódolt”
fájó pontokra építkező szerző egy-kettőre felkerül aztán a
bestseller listára, de kérdés, meddig marad rajta. A közösség
öntudatát nem azzal erősíthetjük, ha a költészetet ily módon
kisiklatjuk.
„A
minőségről van szó”
Cs.
Gyímesi Éva: Akkor már beszéljünk a minőségről, mert
erről van szó. Azon a címen, hogy valaki divatozó nyelvet
használ, nem fogadhatunk el sem az idősebbek a fiataloktól, sem
fordítva semmiféle szöveget. A közös nevező, amiről beszélnünk
kell az idősek és fiatalok között, hogy milyen minőséget
termelünk szellemiekben, értelmiségiek képzésében egyáltalán.
Csibi
Károly: Szerintem annál inkább fennáll a veszély. Talán
a mai olvasó a költészettől többet vár. Olyasmit, amit máshol
nem talál meg. Ha úgy véli, hogy a metanyelvi megfogalmazások
mögött megtalálta, feltétel nélkül elfogadja a verset anélkül,
hogy annak külnösebb értéke lenne.
Könczei
Ádám: Itt van egy nemzedék, aki elégedetlen a korábbi
szellemi élettel, a szellemi élet körülményeivel, intézményeivel
stb., s ezt az elégedetlenségét csak bizonyos nyelvi burokban
fejezheti ki. Meg kell értenünk magát a folyamatot, ami ilyen
helyzetet szül. Hogy mikor kezdett ez a nyelvi burok önálló
életet élni, mikor kezdte elveszíteni eredeti funkcióját
Feltenném a kérdést: vajon csak egy nemzedéknek volt
dicséretreméltó kiváltsága, hogy végül is szembenézett
bizonyos keretekkel, és megpróbálta őket meghaladni? Ez csak
nemzedéki kérdés?
Palotás
Dezső: Valóban nem tudom, miért kell bennünket mindig és
állandóan és feltétlenül nemzedékként emlegetni? Állítólag
a második Forrással kezdődött ez a nemzedékesdi. Azóta dívik
ez a „egy mindenkiért és mindenki egyért” típusú
nekünkrontás. Szász Jánostól senki sem kéri számon, hogy mit
írt Fodor Sándor. Az ún. fiatal nemzedék esetében egy kalap alá
veszik az egész társaságot. Az egyik közülük ír egy
szamárságot, máris: „ilyen ez a nemzedék”! Együtt kell
maradniok és egy szűk vályúban kell turkálniok mindaddig, amíg
valahogy ők is megöregszenek, akkor azután már nem kötelező
nemzedéknek lenni.
Tehát
én nem vállalom a felelősséget azért a szamárságért, amit
történetesen egy velem egykorú ember írt. Más se vállalja az én
szamárságaimért a felelősséget.
„Az
elszigetelődés veszélye”
Tóth
Sándor: Szerintem hiba volna elbagatellizálni ezt a
„nemzedéki kérdést” , aminthogy hiba volna elmisztifikálni
is. Új nemzedék jelentkezése , a nemzedéki staféta – biológiai
törvényszerűség következménye . Az volna a nagy baj , ha
egyszer megszakadna. Minden új nemzedék az integráció igényével
s egyben a konfrontáció jelszavával lép porondra. Ez mindig
bizonyos feszültségekkel, bizonyos kollíziókkal járt, mindig
bizonyos problémákat vetett fel. A múltban is, ma is. A maiakkal a
mi feladatunk szembenézni.
Palotás
Dezső tiltakozott itt a leghevesebben a nemzedéki besorolás ellen,
aki évjárata szerint éppen ehhez a most jelentkező nemzedékhez
tartozna. Azt mondta, hogy őt ne vonják felelősségre mások
szamárságaiért, másrészt az ő szamárságait ne olvassák rá
nemzedéki alapon mások fejére. Ebben neki igaza van. Csakhogy a
nemzedéki kérdés nem ennyiből áll. Éppen Palotásnak személyes
tapasztalatai is vannak arról, hogy mennnyire más dolog a kapukon
kívül rekedni, szemben azokkal, akik inter muros csinálhatják a –
nemtudommit. Ez bizony nemzedéki élmény. Ha nem is kizárólagosan
nemzedéki, de mondjuk sajátságosan nemzedéki élmény. Olyan
élmény, amit jobb megspórolni. És az induló nemzedékből
egyesek, többen meg is spórolják maguknak, a többség azonban így
vagy úgy megismerkedik vele, és ez a tapasztalat – kollektív
tapasztalat – aztán egyik meghatározója lesz egy nemzedéki –
az egész nemzedékre többé-kevésbé jellemző – közérzetnek.
Minthogy pedig – legalábbis nemzetiségi kultúránkban – a most
induló nemzedéknek nem kedvez egy jelentősebb társadalmi
mobilitás felhajtó ereje, e közérzetnek ma nagyobb a nyomatéka,
mint a korábban induló nemzedékek esetében.
De
van itt más is – ugyancsak a csökkenő társadalmi mobilitás
jegyében –, amiért azt mondom: nem a legszerencsésebb csillagzat
alatt indul ez az Echinox – Fellegvár – G. G.-kör-nemzedék.
Úgy néz ki: értelmiségünk nemhogy bővített módon, de ma már
inkább csak genetikailag reprodukálja magát. Nem vállalkozom a
jelenség értelmezésére, nyilván igen sok tényező
együtthatásának az eredménye, ezek között is a rossz iskolának
bizonyára jelentős a felelőssége. Mindenesetre a tapasztalat azt
mutatja, hogy a magasabb szellemi igényű fiatalok túlnyomó
többsége értelmiségi családból származik, ahol tehát
négykézláb mászkáló koruk óta a könyvtár, a lemezjátszó
környezetében, a család megfelelő szellemi légkörében nőttek
fel. Ez az előzménye annak, hogy – tessék odafigyelni –
publikáló fiataljaink túlnyomó többsége írók gyereke,
professzorok gyereke stb., stb.
Rácz
Győző: Palotás Dezső képviseli itt a munkásosztályt
egyszemélyben…
Tóth
Sándor: Szinte egyszemélyben. Szinte egyszemélyben.
Molnár
Gusztáv: A parasztságot is képviselik egynéhányan…
(Derültség)
Tóth
Sándor: Ebből viszont az következik, hogy ezt a
generációként is jelentkező társaságot súlyos veszélyek
fenyegetik. Egy bizonyos elszigetelődés veszélye, egy bizonyos
belterjesség veszélye, sokkal inkább a saját kevésbé szerencsés
születésű nemzedéktársaiktól való elszigetelődés veszélye,
mint a szellem világában való elszigetelődés. És talán ebből
adódik a metanyelv-kultusz, az egymásnak-írasmódja, amivel sokkal
inkább elszigetelődnek olvasóiktól, mint amennyire értéket
teremtenek.
Erről
persze ők nem tehetnek, és ostoba dolog volna ilyen szempontok
alapján, nem pedig kit-kit értéke szerint ítélni meg. De maga a
tény, ez a helyzet rejt magában bizonyos veszélyt, és nagy
mulasztásuk lenne, ha ezt idejében nem tudatosítanák. Milyen
veszélyre gondolok? A belterjesség és az ebből következő
elszigetelődés veszélyére. A „gesztusokból is értjük
egymást” alapján az egymásnak írás veszélyére. Egyszóval a
kottéria-szellem veszélyére, amely a körön kívüli
nemzedéktársaiktól szigetelné el őket.
Tény,
hogy bizonyos szempontból mostoha körülmények között indul ez a
nemzedék. Ezért aztán ha elégedetlen és elkeseredett, azt én
nagyon is meg tudom érteni. Még azt is megértem, ha a mai fiatalok
apáik vétkének, mulasztásának hiszik, hogy az örökségük
olyan, amilyen. Mert ugyan mit hagyunk rájuk? Egy csomó kérdőjelet.
Illetve ha mégis, más is akadna abban a poggyászban, azok a
kérdőjelek eltakarják. Mindebből természetesként következik a
„majd mi megmutatjuk nekik” gesztusa. Tökéletesen egyetértünk:
így van ez rendjén. Ám ha csupán borzas indulataikat mutatják
meg, azzal már nem tudok egyetérteni. Észlényektől,
intellektusoktól joggal várom el, hogy mondanivalójukat a ráció
primátusa jellemezze.
A
metanyelv-vitához szeretnék még hozzászólni. Ez a terminus egy
új diszciplína új terminusa. A fogalom viszont, amit jelölnek
vele, és az igény, amit hozzákapcsolnak, nagyon régi, itt Gyímesi
Éva fogalmazta meg, megkülönböztetve azoktól a rejtőzködő,
illetve blöff-szövegektől, amelyek számára jogosulatlanul
sajátítják ki ezt a terminust. Gyímesi Éva szerint ugyanis olyan
szöveg felel meg a metanyelv igényeinek, amelyik tárgyát az
általános szintjén ragadja meg, éspedig definiált és mindig
azonos értelemben használt – tehát tudományos igényű –
fogalmak, fogalomrendszer segítségével. Hát erről a teoretikus
igényességről mondom, hogy ez nem valami nóvum, de a metanyelv
elkötelezettjei elméleti igényességükben még tovább mennek. A
tárgy metaforikus megközelítését, sőt a középfogalmakkal való
operálást is olyan eljárásoknak tekintik, amelyeket –
mindkettővel kapcsolatban ily értelmű programatikus
megfogalmazásokat hallottunk az eddigiek során – a metanyelv nem
tűrhet meg, mert szennyezi elméleti tisztaságát.
Csakhogy
– szerintem – egy ilyen tiszta „meta”-szöveg nem alkalmas
bonyolult szövevényű jelenségeknek, folyamatoknak – ilyen a mi
valóságunk húsba vágóan fontos teljessége is – a logikai
konkrét szintjén való elmélet reprodukálására. Felhoznám e
kérdés kapcsán Bibó István példáját. A negyvenes évekbeli
nagy tanulmányai a XX. századi magyar elméleti irodalom ritka nagy
teljesítményei. Ezekben Bibó a tárgyát igényesen kidolgozott,
következetes kategóriarendszerrel, valamint a középfogalmak
segítségével ragadja meg, sőt a metaforikus eszközök
felhasználástól sem riad vissza. Vajon ez utóbbiak ellenére
olyan reveláló az elméleti teljesítménye, vagy talán éppen
ezért? Ajánlok egy kísérletet: fordítsa le tiszta
alapkategoriális metanyelvre valaki, mondjuk A kelet-európai
kisállamok nyomorúsága (1946) című tanulmányát, és aztán
vessük össze a „fordítást ” az eredetivel – hogy
meggyőződjünk arról: nagyon bonyolult jelenségek és folyamatok
árnyalt elméleti megragadásához a bibói modell adekvátabb, mint
a metanyelvelés.
Meg
kell mondanom, hogy a metaforadömping értekező prózában,
elméleti igényű írásban engem is nagyon zavar. Ám ha számot
vetek nemzetiségi művelődésünk szűkös kereteivel, akkor azt
mondom: ne öntsük ki a fürdővízzel a gyereket. A Korunk
olvasótábora – szerencsére – jóval szélesebb, mint
szerzőinek köre. Nos, ha a szerző mondanivalóját elméleti
igényességgel fejti ki, hát ne tagadjon meg egy-egy
metaforafogódzót attól az olvasójától, aki enélkül talán
leszédülne az elvontságuk meredélyein, ezzel viszont bátorítást
kap a továbbkapaszkodáshoz. Ha az írásnak egyébként megvan a
gerince, ettől még nem veszít rangjából. Sőt: nyert. Megnyeri
tudniillik azokat az olvasókat, akik különben nem olvasnák el,
mert NEM tartoznak a beavatottak szűk köréhez. Amikor szűkös
kamarával kell gazdálkodnunk, gondoljuk meg ezt is.
Molnár
Gusztáv: Teljes mértékben egyetértek azzal, hogy a
konkrét, adott esetben metaforákat is használó nyelvezetre a mi
viszonyaink között nagyobb szükség van, mint akár a tisztán
szaktudományos, akár az egyértelműen spekulatív filozófiai
nyelvre. Ezt egyébként még csak nem is nevezném fogyatékosságnak:
pozitive meghatározható nyelvezet ez, és pozitive meghatározott
feladatköre van. De – Bibót említetted – azt hiszem, hogy ő
tiltakozna vagy tiltakozott volna a leginkább, ha nem halt volna meg
néhány nappal ezelőtt, az ellen, hogy akár ezt a nyelvezetet is
egyedülállónak tekintsük. A Bibó nyelvezetéről van szó, egy
konkrét, ún. középfogalmakkal operáló, sok esetben az egyszerű
józan észre apelláló nyelvezetről. Ezt sem szabad kizárólagossá
tenni.
Én
meg vagyok győződve arról, hogy egy egész sor jelenséget csak
ilyen nyelvezettel lehet megközelíteni. Viszont az általam
említett rekonstruálásoknak például olyan aspektusai is vannak,
amiket csak a legrafináltabb, német filozófián edződött
nyelvezettel lehet visszaadni. Úgyhogy nemcsak szellemiekben, hanem
a nyelvezet terén is a pluralizmust kell irányadónak tekintenünk.
„Milyen
nyilvános fórumai vannak”
Cs.
Gyímesi Éva: Van egy nagyon lényeges pontja annak, amit
Tóth Sándor mondott. Azt hiszem, objektíve nem olyan mostoha
körülmények között jelentkezik ez a nemzedék, amely az Echinox,
a Fellegvár, újabban a Napoca universitară hasábjain is
jelentkezett. Ha most megnézzük, hogy milyen fórumai vannak ennek
a nemzedéknek, nem is lehet azt mondani, hogy annyira kevés.
Egyed
Péter: Milyen nyilvános fórumai? Ezek nem nyilvános
fórumok.
Cs.
Gyímesi Éva: Engedd meg, hogy beszéljek, jó?!?! Ha nem is
nyilvános fórumok ezek, a keretet, a lehetőséget szerintem most
sem töltjük ki eléggé lényeggel. Az itt közölt nemzedékhez
szóló olvasmányok lehetnének sokkal igényesebbek. Az, amit Gáll
Ernő fölvetett a vitaindítójában, a nemzetiségi sorssal szemben
érzett felelősség minden tevékenységi területünkön, az
szerintem közvetlenül összefügg a minőséggel.
A
felelősség – minőség; a minőség – felelősség. Minden
nemzedék akkor méltó önmagához, és akkor nyerheti el a másik
nemzedék tiszteletét – és itt kölcsönösségről van szó –,
ha ezt a minőséget megvalósítja.
És
ez a minőség szentesítheti csak a dolgok többsíkúságát,
többszólamúságát, mert hamis az a többszólamúság, amelyikben
az egyik szólam rossz minőség és a másik szólam jó. És ne
próbáljanak többszólamúságként magyarázni egyesek, itt nem a
vitaindítóra gondolok, rossz minőségeket, mert egyesek a
többszólamúsághoz való jog kivívása címén próbálnak
elfogadtatni rossz minőségeket. Gondolok itt olyan versekre vagy
esszéknek nevezett irományokra , amelyek még a versezet vagy az
iromány nevet sem bírják el olykor. Minket megdolgoztattak,
átíratták a kéziratainkat, mielőtt azok megjelentek volna. Nem
személyeskedésként mondom, de nincs senki, aki a fiatalok
dolgaival foglalkozna, és minőségi mércét szabna írásaiknak.
Aki nem ideológiai, hanem minőségi szűrő legyen.
Palotás
Dezső: Ez megint a nemzedéki szemléletre vezethető
vissza. Mert nézzük meg az Utunk évente kétszer esedékes
ifjúsági oldalát. „Rájuk szánunk egy oldalt, jöjjenek a
fiatalok!” „A-tól B-ig, B-től Z-ig, ezt meg ezt hozták.”
Aztán az egészet bedobáljuk, ezek fiatalok úgyis.
„Három
dolog van, amit pillanatnyilag nem tudunk összehozni”
Szász
János: Ahol nem írják oda, hogy fiatalok, ott sem szűrnek.
Cs.
Gyímesi Éva: Így van!
Szász
János: A minőség végső soron közhely, de közhelyekben
élünk, ezt el kell fogadnunk, amíg vannak emberek, akik írnak.
Három
dolog van, amit pillanatnyilag nem tudunk összehozni. Tehát, egy:
Gáll Ernő a nemzedék és a metanyelv kérdését kizárólag a
folytonosság szempontjából vetette fel. Hogy meg tudjuk-e
teremteni azt az eszmei, művészi gondolati folytonosságot, amivel
ennek a nemzetiségnek nemcsak a költői, hanem más felelős
értelmiségijei is szóba tudnak állni a saját népükkel. Számára
izgató, hogy ezek a nyelvezetek vajon ezt a fajta dialógust hogyan
tudják egyáltalán biztosítani. Másik: itt ülnek a teremben
nyilván most induló fiatal költök, akik még első kötetükig
sem jutottak el, nekik problémáik vannak, az egyik az, amit Tóth
Sándor mondott el, hogy bizony mostohák a körülményeik, a másik,
amit Gyímesi Éva mondott, hogy bizony nincs minőségi szűrő,
nincs igényesség velük szemben. Harmadik: az, amit Molnár Gusztáv
mondott, és én úgy veszem ki, hogy Gáll Ernő egyetért ezzel,
hogy közös munkafeladatokat kell találnunk, ha nem is éppen a
legfiatalabb, most induló költőkkel – akiknek az a dolguk, hogy
először írják ki magukat, találják meg önmagukat –, talán a
többiekkel, hogy ezt az eszmei folytonosságot, az állandó
önmeghaladást, a fönnálló megkövesedett gondolkodást gátló
önismeretet és az öneszmélést gátló folytonossághiányt
megszüntessük. Természetesen ezek a fogalmak, lehet, hogy ködösek,
de elfogadtuk őket. Akkor én bedobnám a sartre-i
„elkötelezettséget”, mégpedig a nemzetiségi elkötelezettség
jegyében, azt, hogy gyakorlatilag anyanyelvünkből,
hovatartozásunkból adódik, hogy elkötelezettjei vagyunk ennek a
közösségnek, amelyből jöttünk.
Azt
hiszem, ez olyan széles platform, amelyben mindnyájan
találkozhatnánk. Ez elől nem térhetünk ki, legfeljebb a
folytonosságok radikális megszakításával.
Tóth
Sándor: Mindenképpen frusztrációval!
„Ugyanabból
a közösségből vétettünk”
Szász
János: Hogy a lélek – ha elfogadjuk ezt a metafogalmat –
miféle sérelmek és törések által vészeli át a létezést, ez
egy más kérdés. Most arról van szó, ha a „népszolgálat” –
Balogh Edgár kedvenc szava – nem kell a fiataloknak, találjunk
nekik és önmagunknak egy másik fogalmat. Mindegy, a dolog nem a
szón múlik, hanem azon, hogy ugyanabból a közösségből
vétettünk, amelyet szolgálni! szeretnénk. Ehhez tényleg szükség
van bizonyos szinten közös feladatokra, amelyekben a most induló
nemzedék is részt vehetne. Lesz, aki elhull az úton, a kérdés
csak az, mennyivel veszélyeztetettebb ennek a most induló fiatal
nemzedéknek a helyzete, mint más fiatal nemzedékeké volt. Ha ezt
tudnók kitapogatni, itt megtalálni azokat a módozatokat,
amelyekben találkozhatna intézmény és nemintézmény, tapintat és
odafigyelés, kritika és beszélgetés, szóval minden, ami ebből a
veszélyeztetettségből valamit le tudna faragni, valamit el tudna
hárítani belőle. Tehát ha egy kicsivel bensőbb, meghittebb
viszonyokat tudnánk kialakítani, alkotók, emberek, személyek és
szerkesztők között. Ez a feladat valóban az idősebbekre hárul,
mert a fiatalok nincsenek benne az intézményekben.
„Alapvető
elvékonyodást tapasztalhatunk”
Egyed
Péter: Tóth Sándor bizonyos fenntartásokat fogalmazott
meg ennek az értelmiségi nemzedéknek a genetikai újratermelésével
kapcsolatban. Én azt értettem ki mindabból, amit ő mondott, hogy
ő attól fél, attól tart, hogy ez a generáció származása (még
mindig a származás! – mintha nem a hivatástudat vagy
elkötelezettség döntene itt), esetleges melegházi körülményei
stb. miatt sokkal kevésbé érzékeny a romániai magyarság
szociális kérdései, létproblémái iránt, sokkal kevésbé
ismeri azokat, mint az előttük járók.
Már
maguk azok a tények, amelyek itt felmerültek, véleményem szerint
ezt cáfolják, ugyanis a legfiatalabb értelmiségiek, akik itt
ülnek ebben a teremben, egyelőre értelmiségi pályájuk kezdetén,
eléggé proletársorsban kezdik azt, amit kezdenek. Hányódnak
eleget az országban, összmagyar és szociológiai célokkal. Nem
hiszem, hogy a problémák ismerete terén olyan handicappel
indulnak, ami melegházi helyzetet eredményezne.
Ez
a nemzedék – és itt kapcsolódnék a Szász János felvetette
kérdéshez – ez a nemzedék legalábbis mostanáig lényegében
kevésbé tudta kifejezni a közfogalmak szintjén mindazokat a
célkitűzéseket, amelyek az állami, a társadalmi és a szakmai
integrációkból számára meghatározott ideológiaként
megfogalmazhatóak, s következésképpen az ehhez kapcsolódó
szimbólumok kidolgozásával is elmaradt.
Itt
visszatérnék a vita elején megfogalmazott kérdéshez. A nagy
megrázkódtatások után a közfogalmak szintjén politikai,
ideológiai, értelmi szempontból abszolút elfogadhatóan kialakult
az – gondolok itt Kós Károlyékra vagy az októbrista
emigrációra, később a Magyar Népi Szövetségre –, hogy mit
jelent feladatként, célokként, államilag, társadalmilag,
érzelmileg eligazodni és integrálódni. Ez a nemzedék viszont sok
ok miatt – amelyekbe a kérdések tudományos, kritikai
taglalásának a hiánya is belejátszik – az integrációt
teoretikusan a már említett metanyelven oldotta meg, amit én
ezentúl fodormenta nyelvnek fogok nevezni. Tehát ha valaki, egy
nagyon éles eszű ember, aki – tegyük fel – egy társadalmi
mélylélektanosnak vagy egy Diltheynek az empátiájával fog
rendelkezni, ennek a korszaknak a különböző esztétikai
természetű, irodalomtörténeti-irodalomkritikai „szecskáit”
elemzi, akkor felfedezheti, hogy ezekben egy eszmei vonulat van –
és ennek kifejezője a fodormenta nyelv. Továbbmenve azt mondanám,
hogy egy Kafka-esszében például az állami és a társadalmi
integráció nagy problémái aposztrofálódnak – egyedekről van
szó – államelméletként.
Másik
probléma – ha az előttünk járó nemzedékek számbelileg jóval
tehetősebb, jóval mutatósabb mennyiségben tudják ma megmutatni
magukat, akkor kérdés, hogy az ezekben az 5–10 éves
intervallumokban egymást követő nemzedékek számbeli és kohéziós
súlya hogyan viszonyul az előzőkhöz. Énszerintem mind a két
vonatkozásban – számbeli és kapcsolatbeli vonatkozásban is –
alapvető „elvékonyodást ” tapasztalhatunk.
Az
értelmiség szakmai és erkölcsi reprodukciója és fejlődése
olyan probléma, amelyet megoldani – létkérdés. Természetesen
ez is más kérdések rendszerében szemlélendő, s egy jövendő
vita kiindulópontja éppen az értelmiség itteni és jelenvaló
funkcióinak és feladatainak, státusának a vizsgálata lehet.
„Nem
szabad a fiatalok kézirataiba beavatkozni”
Szőcs
István: Gyímesi Éva valami olyasmire tett célzást, hogy
az ő nemzedéke és számtalan előtte járó nemzedék azért volt
előnyösebb helyzetben, mert az idősebbek nevelték, oktatták,
irányították őket, vagyis „stilizálták” a szerkesztőségbe
beérkezett kéziratokat.
Cs.
Gyímesi Éva: Én nem ezt mondtam!!
Szőcs
István: Volt egy olyan korszak, amikor a szerkesztőknek az
volt a feladatuk – örökölt módszer volt –, hogy a beérkezett
kéziratokat „jobbá” tették. Visszaadták, átdolgoztatták a
szerzővel, átírták.
Nagyon
szerencsétlen módszernek tartom, bár húsz éven át én is
gyakoroltam. Nem szabad a fiatalok kézirataiba beleavatkozni!! Nem
azért, mintha igenis nem lenne ok beleavatkozni és nem volna
indokolt a beleavatkozás, hanem azért, mert egy bizonyos dacból –,
ha nyíltan nem is, de belülről – visszautasítják a
beleavatkozást. Tehát a kritika felülről lefelé nem
gyakorolható.
Az
igazi kritikát csak a nemzedéken belül lehet elvégezni. Azért
örülök a Palotás Dezső megjegyzésének és általában egész
magatartásának, mert látom, hogy ez a kifogás a metanyelvi
jelenséggel szemben nemcsak az idősebbeknél jelentkezik. Annál
kevésbé, mert annak idején az idősebbek is beleestek ebbe a …
ez nem is romantika, hanem valamiféle hókusz-pókusz, szélhámosság
volt. A szavak időnként devalválódnak. Elvesztik a tartalmukat.
Ez egy ismert jelenség.
Ha
viszont a fogalmak vesztik el a tartalmukat, legközkeletűbb
fogalmaink, akkor az ezekhez való viszonyban igen nagy különbségek
vannak a nemzedékek között. A folytonosságot tekintve végzetes
különbségek.
Általában
az írókat két nemzedékre lehet osztani: akik vállalnak egy
folytonosságot az előttük járókkal, és akik nem: akik teljesen
újra akarnak mindent kezdeni, ha egyáltalán akarnak kezdeni
valamit, és ha egyáltalán vannak elképzeléseik. Mert sokszor az
rémlik fel az emberben, hogy e mögött a különbségre való
törekvés mögött nincsen semmiféle elképzelés. Egyszerűen
tagadása annak, amit az előttük járó nemzedék elkoptatott,
elhasznált, egyszerűen olyanfajta megszüntetése az inflációnak,
amikor más elnevezésű papírpénzeket adunk ki, de ezekre ugyanúgy
nincsen aranyfedezet. És ez a kérdés nem volna problematikus, ha
csak azok írnának bonyolultul, ha csak azok törekednének egy
bombasztikus, tudományoskodó, elméletieskedő nyelvezetre, akik a
semmitmondásukat akarjá k ezzel eltüntetni. Ezt általában a
középszerű költők művelik, de megvan ez a kritikában,
esszéírásban. Gondolok például Boér Gézár a vagy Bréda
Ferenc néhány írására, ahol úgy érzem, hogy túlhajszolja a
nagyzoló kifejezéseket.
A
lényeg azonban mégsem ez. Az ember a huzamos használatban megutál
fogalmakat, szavakat, és amikor ezeket el akarja hárítani magától,
nagyon gyakran a mosdóvízzel együtt kiönti a gyereket, és ez a
legveszélyesebb a metanyelv kérdésének nevezett jelenségben.
A
fiatalok saját egzisztenciájukat érzik fenyegetve. Vagyis úgy
látják, hogy megírtak minden megírhatót az előttük járók.
„Nem marad más számunkra, mint hogy csak reprodukáljunk,
befogadjunk és ismételjünk? Vagyis lemondjunk a költészetről,
lemondjunk egyáltalán a magasabb szellemi tevékenységről, és
más foglalkozást válasszunk??”
Természetes,
hogy minden egészséges érzés ez ellen föllázad. És itt
kezdődik aztán a minőség kérdése, hogy milyen jellegű ez a
lázadás, mennyire őszinte: beéri-e azzal, hogy igényeskedő
szóhasználattal, újszerű terminusokkal biztosítsa a maga jogát
a megszólaláshoz, vagy tartalmivá is tud válni?
Tekintsünk
el attól, hogy minek nevezzük a jelenséget, a lényeg az, hogy ez
a nemzedéki különbség nem is a fiatalok, hanem elsősorban az
öregek számára veszélyes. Nem értjük a fiatalokat, mert nem
fejezik ki magukat eléggé őszintén és elég tárgyszerűen. Nem
az a baj, hogy a fiatal nemzedék egy különlegesen bonyolult
nyelvezetet használ, hanem az a baj, hogy a fiatalok nem találtak
maguknak egy igazán őszinte és kifejezőképes nyelvet.
És
nem is keresik.
Ne
feledjük el, mi a lényeges különbség a 45 éven felüliek és
alattiak között – mert itt húzódik valahol a határ. Mi
idősebbek többféle társadalmi rendszerben éltünk, sőt nagy
részünk többféle impériumban , tehát egészen különböző
erkölcsi értékfogalmaink voltak különböző korokban. Olyan
szavak, hogy „társadalmi változás”, „forradalom”,
„háború”, egészen mást jelentenek a számunkra, mint az
utánunk jövőknek, akik ezeket legfeljebb csak áttételesen
ismerik.
Ugyanakkor
mi, idősebbek sem tudjuk, hogy azt a látszatot, amit ezek a
fiatalok keltenek, milyen valóság igazolja.
Németh
László mondja valahol: „Aki jól tud valamit, azt egyszerűen
tudja.” A lényeg az, hogy a fiatalok teremtsék meg az ő
egyszerűségüket. Nem úgy, hogy utánozzák a miénket. Ha már
szembeszállnak az apákkal, ne térjenek vissza feltétlenül a
nagyapákhoz. Teremtsék meg a saját egyszerűségüket a saját
bonyolultságuk helyett. Azt hiszem, ez a lényege ennek a kérdésnek.
„Nem
ismerheti meg önmagát”
Juhász
András: A minőség kérdését én másként látom. Annak
a korcsoportnak a helyzetéből indulok ki, amely saját
egyéniségének, egyéni nyelvének megteremtésére törekszik.
Ahhoz, hogy megtalálja önmagát, következetesen kell dolgoznia.
Tehát dolgozik: megteremti a saját formanyelvét, megfogalmazza
önmagát. De munka közben megismerheti-e önmagát? És
megismertetheti-e magát az olvasóközönséggel, ha a fiatalok
kéziratai fiókokban halmozódnak fel?
Nem
azt látom a minőség problémájának, amit Cs. Gyímesi Éva, hogy
hiányzik a „szűrő”, hogy a fiatalok kéziratait nem
dolgoztatják át. A probléma inkább az, hogy a kéziratok
hónapokon-éveken át a fiókokban várnak megjelenésre, a
következő ifjúsági oldalra vagy összeállításra. Amikor
viszont szabad utat kapnak, minden változtatás nélkül közlik
őket. Én ebben látom a problémát. Ami nyolc hónap múlva jó,
miért nem jó nyolc hónappal előbb is?
A
„jövőnek írunk” – ez rendben van. De miért mindig csak a
„múltbeli ” önmagunkkal találkozhatunk és a jelenbelivel
soha? Saját minőségünkkel nyilvánosan csak akkor
szembesülhetünk, amikor már túlléptünk rajta, s már csak
szégyenkezünk miatta. Az egyéni önmeghaladás – ami nemzedéki
jelentőségű is lehetne – ilyen körülmények között
kinek-kinek a magánügyévé válik. Nemcsak a szerző nem láthatja
tényleges önmagát, az olvasó sem láthatja valóságos mivoltában
a szerzőt. Az alkotónak nincs folytonos nyilvánossága, a
pontszerű jelentkezés következtében a róla alkotott kép is
mozaikszerű.
Mi
teszi ezt nemzedéki problémává? A folytonosság hiánya
véleményem szerint egy egész korosztályt a minőség görcsös
akarására kényszerít. A ritkán adódó „mozaik”-lehetöségeket
maximálisan kihasználni, mindent a pontszerű jelenlétbe
bezsúfolni – ez az elszánt keserűség létrehozza a maga –
nemzedéki szinten jelentkező – esztétikáját, etikáját és
nem utolsósorban a maga ideológiáját.
Munkásapa
gyereke vagyok, anyám háztartási alkalmazott, három testvérem
van. Ezzel manapság nem szokás kérkedni. Csak azért mondom, mert
tisztában vagyok a lehetőségeimmel. Írásom elsüllyeszthető egy
asztalfiókban, megjelenik nyolc hónap múlva, vagy nem jelenik meg,
lényegtelen. De nem érzem lényegtelennek, ha egy egész nemzedék
viszonylatában történik ugyanez. Egy írásfolyamat csak akkor
válik – nem egyéni, hanem ténylegesen közösségi –
manifesztummá , ha alkotó, befogadó egyaránt követni tudja saját
önmeghaladásának, minőségi alakulásának folyamatát. A köz –
legyen az nemzetiség vagy társadalmi réteg – e folytonosságon
kívül nem tudatosíthatja saját értékeit, nem ismerheti meg
önmagát.
A
Forrás-kötet lehet a fiatal alkotó értékelésének
viszonyítási rendszere. Egy ilyen kötet azonban valamely fejlődési
folyamat megkésett lenyomataként mindig csak az egyén, sohasem az
egész közösség, réteg, korosztály mozgásának értékelési
támpontja. A fiatal alkotóknak pontosan azért van szükségük
saját maguk teremtette keretekre (lapra, mellékletre), hogy nemcsak
egyéni, hanem közösségi szinten is „manifesztummá”
válhassanak.
„A
fiatalság nem akar népszolgálatot?”
Balogh
Edgár: A társadalmi hatékonyság jelentőségéről
szólnék. Azok az ifjúsági megnyilvánulások, csoportosulások,
mozgalmak, jelenségek, amelyekről ma beszéltünk, a diákság
részéről megnyilvánuló újabb és újabb kísérletek, de a
nemcsak az ifjúságra , hanem a középnemzedékre is
vonatkoztatható nyelvi kísérletek, formajátékok – ezek mind
nagy jelentőségűek az irodalom fejlődése szempontjából. De az
írásnak nyilvánvalóan szerepe van, a magyar nemzetiségnek a
tudatfejlesztését szolgálja szűkebb, szélesebb, még szélesebb,
akár egyetemes vonatkozásban.
Ami
minket, idősebbeket, akik hasonló ifjúsági mozgalmakból nőttünk
ki, megdöbbent, az a mély ellentét, ami egyrészt a mai sajtó és
a közönség, másrészt a fiatalság és a közönség
eltávolodásából ered. Más a sajtó eltávolodása a maga
sablonjaiban, sztereotípiáiban, és más ennek a belülről
forrongó fiatalságnak a kísérletező törekvéseiből fakadó
távolsága a közönségtől. Mindkettő veszélyes.
Úgy
érzem, hogy az írás művelőinek mindig is gondolniuk kell arra ,
vagyis minden ifjúsági csoportosulásnak feladata és célja tudni,
hogy kire miképp akar hatni, kit miképp akar megváltoztatni. Azok
a nagy változások, amelyeken a társadalom az urbanizáció, az
iparosítás, a nemzetiségi politika következtében átmegy, mind
állandó válságban tartják a társadalmat és egy új
nemzedéknek, egy új ifjúságnak – legalábbis az irodalom
keretén belül – nemcsak a belső minőségi letisztulasára,
nyelvi fejlődésére, hanem ezeknek a változásoknak a
tudomásulvételére, a dolgokhoz való viszonyulására is gondolnia
kell. Olyan mértékben lesz jelentős ez a nemzedék, amilyen
mértékben hatni fog tudni írásával a szélesebb, még szélesebb
vagy egyetemes magyar tömegekre.
Felvetődött
itt a népszolgálat kérdése. Nem értettem meg, Gyímesi Éva mit
akart mondani azzal, hogy a fiatalság nem akar népszolgálatot.
Talán misztikus fogalomnak tartja ezt a szót? De hisz ez nagyon
egyszerű, a szó maga megmondja : az értelmiségnek, amely nem
azonos szerepében a népegésszel, van egy felgyűjtött
tudásanyaga, egy specialitása, így írók esetében az irodalom,
az orvostudomány az orvosok esetében, s ezt olyan szélesebb
tömegek felé kell tudnia közvetíteni, azok anyanyelvén, amelyek
egyénileg nem specialisták orvostudományban, mérnöktudományban
vagy irodalomban. A népet szolgálni tehát nyilvánvalóan azt
jelenti, hogy én, fiatal magyar értelmiségi fölkészülök arra a
szerepre, amit be kell töltenem.
A
televízió magyar adásában hallottuk, hogy egy felhívásra több
mint 800 magyar színjátszó, műkedvelő csoport, énekkar
jelentkezett. De van-e nekünk 800 olyan rátermett emberünk, aki
ezeknek a művészi színvonalát biztosítja, aki irányítani tudja
ezeket a kisközösségeket? Ugyanez a kérdés áll a
szabadegyetemekre, az ifjúsági lapokra, de a meglévő
intézményekre is, amelyek sokszor megkeményedettek, sablonosak.
Oda be kell tudnia törni a fiatalságnak. Meg kell találnia a
módját. Döntő jelentőségű, hogy a GG-csoport, a
Fellegvár-csoport és még mondhatnék más irodalmi köröket,
hogyan tudnak a meglévő kereteken túl behatolni a magyar közéletbe
úgy, hogy a legszélesebb közönségünket a nemzetiség
újrafelfedésében előmozdítsák. Ami pedig a sajátosság
méltóságának kérdését illeti, az sem misztikus fogalom…
Herédi
Gusztáv: Edgár drága, nem azt kérdezte, hogy mi az a
sajátosság méltósága, nem a fogalmat akarta Gyímesi Éva
tisztázni, nem olyan primitív ő, hogy ne tudja, mi ez…
Balogh
Edgár: Majd ő megvédi magát!
Herédi
Gusztáv: Dehát ne vicceljünk! Éva azt kérdezte, hogy ma
ezt hangoztatni hogyan lehet, és milyen alapon és milyen tartás
van mögötte.
Balogh
Edgár: Hogyha a nemzetiség a sajátosság méltóságáról
beszél, akkor – a szó maga megmondja – teljes jelentőségében
felismeri és elismeri mindazt a jelképrendszert a nyelvtől a
képzőművészeten át a zenei anyanyelvig, mindazt, amit meg kell
őriznünk és tovább kell vinnünk, hogy az a közel kétmilliónyi
ember, aki a mi nyelvünkön beszél, és a nemzetiségünkhöz
tartozik, le ne maradjon az emberi fejlődésről.
Én
a magam részéről helyeslem azt a javaslatot, amelyet Molnár
Gusztáv vetett föl, hogy a régebbi nemzedékek hasonló
kísérletét, vagyis hatékonyságra törekvését, a nemzetiségi
életben való céltudatát, programját, sikereit, balsikereit, jó
vagy rossz próbálkozásait föl kell újítani. Nem azért, hogy a
múltba merüljünk, azt hiszem, Molnár Gusztáv sem így gondolta,
hanem azért, hogy ez a kitűnő értékekkel jelentkező mai
fiatalság is megtalálja a maga céltudatát a nemzetiségi életben,
megtalálja a sajátosság méltóságát, megtalálja a
népszolgálatát.
Egyed
Péter: Kapcsolódnék a Molnár Gusztáv javaslatához, és
én is tennék egy javaslatot, amin már rég töprengek. Mindenféle
szempontból rendkívül hasznos lenne, ha például a Korunk
szentelne egy vagy több számot a jelen pillanatban Romániában
működő összes nemzetiségi intézményeknek.
„Kiút:
a nagyobb tér biztosítása”
Csibi
Károly: Lévén, hogy a nemzedéki kérdésről is szó
esett, és Juhász András kollégám is felvetett néhány
részkérdést, egy idevágó visszatérő problémakört szeretnék
részletezni. Az értelmiség ún. biológiai reprodukciójának
veszélye, amit Tóth Sándor említett, szerintem nem amiatt
fenyeget, amit Egyed Péter kivédett, tehát világnézeti
beszűkülés vagy talajvesztettség miatt, hanem azért, mert az
effajta „családon belüli” szukcesszív székfoglalás
következtében létrejön egy konzervatív, normatív-kizáró
jellegű sajtógyakorlat. Érzésem szerint a sajtópolitika hibáit
nem szabad a „cenzúra” rovására írni, nagyon sok esetben a
kialakult és megszilárdult szerkesztőségi „érdekközösségek”
működése idézi elő a lapok beszűkülését, érdektelenné
válását. Így kezdi egyik-másik létfontosságú nemzetiségi
sajtóorgánumunk a „kevesek lapja” ragadványnevet felvenni az
olvasók körében, ami a mi sajátos helyzetünkben távolról sem
jelent értékmegkülönböztető, kiemelő ítéletet. Ennek oka
nagyrészt az, hogy a felülemelkedett, vagy ezt mímelő X (vagy „X
fia”) nem emelkedik ugyanakkor a személyes érdekféltés fölé
is, megindítva így a szerkesztőségi manipulációk sorát, melyek
a mezőny többi összetevőinek a kizárását eredményezik. Kérdés
az, hogy nem fogják-e túl későn felismerni, hogy egyedül
maradtak, s a mellőzött nemzedék már nem képes székfoglalásra.
Mert az értelmiségi családokból – a műszaki pályák vonzása
miatt – egyre kevesebb „hivatásfolytató” születik. Kiút: a
nagyobb tér biztosítása a fiatalok számára, nemcsak
mennyiségileg (hasábokban), hanem a szükséges pluralizmus
érvényesítésével is.
„A
nyelvhasználatok kölcsönös toleranciája”
Balla
Zsófia: Azt hiszem, körüljártunk valamit, amiről
mindenki beszélt, és mégsem mondtunk semmit. Újra elismételném
a legfontosabb kérdéseket. Miért kell
társadalmi-társadalompolitikai okokból metanyelvet használni?
Miért utasítja el egy idősebb nemzedék az új nemzedék nyelvét?
Mi ennek az oka? Miért nem ismerheti már eddig is a fiatal nemzedék
azt a történelmi periódust, amelyet Molnár Gusztáv említett?
Vajon csak lustaságból? Hiszen rengeteg emlékirat jelent meg és
jelenik meg folyamatosan. Lehetséges-e ennek a tényszerű
ismertetése, hiszen történt rá utalás, hogy működésbe fognak
így is lépni bizonyos szűrők? […] Nem mondom azt, hogy
ilyenfajta kutatás nem folyik, de kérdés, hogy fel lehet-e valamit
tárni szociológiailag? […] nincs szociológia és pszichológia?
Miért gyanús az, aki meghalad? Miért lehet visszaélni a
metanyelvvel? Miért nem bontható le a sajtó nyilvánossága előtt
a kettő különbsége, a tudományos igényű nyelvé és azé, ami
tényleg halandzsának minősülhet? Miért csak egy ilyen
beszélgetésben?
Más
kérdés: miért defenzív az értelmiség? Hogyan, mi módon
kényszerülhet nyílt vitára, hiszen egész délután erről
beszéltünk. Miért nem ad az iskola lehetőséget arra, hogy
csatornaváltás történjék, hogy az annyiszor fölhánytorgatott
hermetizmust elkerüljék? Hogy valóban más rétegek is
eljuthassanak oda, hogy partikuláris érdekeiket meg tudják
fogalmazni, azért, hogy ne kelljen az értelmiségnek azt hinnie,
hogy neki mandátuma van, és mindenki helyett szólnia kell. Miért
nem valósulhattak meg e partikuláris érdekeknek egyéb
megfogalmazásai is? Miért idegenedik el az említett fiatal
értelmiségi, nemzedéktag vagy nemzedéktárs, személy szerint ki
szigeteli el őket? Mi hívja elő azt, hogy nemzedékre való
különbség nélkül jelenik meg a sajtóban halandzsa és
nem-halandzsa, és nem működhetik az a bizonyos minőségi szűrő?
Tóth Sándor vitákat elemző Korunk-tanulmányában szó van az
álviták túlburjánzásáról. Honnan van ez? Azt hiszem, erről
kellene beszélni, végül is csak így juthatunk el az
adottságokhoz.
Ebben
a pillanatban akkor az is megfogalmazódik, hogy mi lesz a funkciója
a Molnár Gusztáv megfogalmazta igénynek, annak, hogy
középfogalmakkal írjuk le önismeretünket. Pótolhatják-e ezek
azokat a körülményeket, amelyek különben is előhívnák ezeket
a leírásokat? Vajon ez a vita a metanyelvről nem azt az elvi
kérdést példázza, hogy valami megint azért küzd, hogy a maga
nevében jelenhessék meg, hogy ne kényszerüljön nyelvváltásra,
fogalomváltásra, hogy állandóan ki kelljen lépnie önmagából,
és másképp kelljen érthetővé tennie magát, mint ami? Szász
János szerint a veszélyeztetettséget a kultúrán belül kell
„kihordani”. Erről v a n szó. A kultúrán belüli tolerancia
éppenséggel példaszerű lehetne. Nem kéne elfogadnunk azt, hogy
„szegény ember vízzel főz” – ebben ellent kell mondanom Tóth
Sándornak. Nem szabad belemennünk abba, hogy nem bírjuk meg a
konfrontációt, a kritikát, a lebontást. Nem hiszem, hogy
tényismeret nincs az elméletíróknál; nemigen lehet őket
halandzsázáson rajtakapni, legalábbis az igényesebbjét
bizonyosan nem. Hiszen a lebontás is valami felé mutat, nagyon is
érezhető, hogy mi az, amit elutasítanak – akár „fodormentául”
–, pontosan az, ami az előbbi kérdéseimet idesoroltatta, ami az
idegenkedést, ingerültséget kiváltja.
Az,
hogy a költészet ragaszkodik a formanyelv-újításhoz, az
egyáltalán létezésének alapfeltétele. Hiszen ha általában
olyan funkciókat vállal magára , amelyek valójában az
ideológiakritika, szociológia, közgazdaságtan, jogtudomány
felségterületeihez tartoznak, akkor közvetve elismeri azok
működésképtelenségét. A sokféle nyelvhasználat és ezek
kölcsönös toleranciája példaszerű lehet. Olyan erkölcsi
magatartás, amelyet kívánatosnak tartok. Amennyiben egy egész
közösség igénye, hogy őt a maga sajátosságában az adott
környezet elfogadja, tolerálja, akkor pontosan ennek a közösségnek
kell, azt hiszem, azt a pluralitásmodellt megteremtenie, amely
létének erkölcsi előfeltétele, egyáltalán ez teszi életképessé
ezt a közösséget.
„A
többszólamúságnak legyen felelős emberi hangja”
Domokos
Géza: Az lenne jó, h a akadn a köztünk valaki, aki
megválaszolna Balla Zsófia kérdéseit.
Rácz
Győző: Ehhez két óra kellene. Még két óra.
Gáll
Ernő: De megérné!
Szász
János: Kéne hozzá tíz év.
Domokos
Géza: Nem hiszem, hogy idő kérdése, és kétlem, hogy
valaki megválaszolhatná. De ha meg is válaszolná, túl öreg
vagyok ahhoz, hogy higgyek romantikus közhelyben, miszerint ha egy
igazságot egyszer kimondtak,
már győzött is. Mint a gyakorlat embere, engem azok az igazságok
érdekelnek, melyek cselekvéshez segítenek. Valaminek az
elindításához és sikeres, de legalább félsikeres befejezéséhez.
Elnézést kérek, ha felszólalásom elüt eddigi beszélgetésünk
jobbára elméleti jellegétől.
Meglepett,
hogy többen is vonakodtak kimondani vagy próbálták elsimítani a
nemzedéki ellentétek problémáját. Persze hogy van ilyen. Már
utaltak rá, hogy megvan a biológiai magyarázata, de ami még ennél
is lényegesebb: a társadalmi élmények különbözőségéből, az
önmegvalósítási esélyek másságából fakadó közérzet: oka.
Miben látom én a dolog bonyolultságát?
Elsősorban
abban, hogy nemzetiségi intézményeink – egy-két kivétellel –
befagytak. Nem járja át őket a fiatalítás friss levegője. Egyed
Péter utalt rá – s én alátámasztom állítását –, hogy
mennyivel jobb a helyzet a román szellemi életben. Húsz éve
dolgozom a Scînteia-házban. Tanúja lehettem sok új szerkesztőség
megszületésének, a meglévők szakadatlan
módosulásának-változásának, újságírógenerációk, kis- és
nagyemberek menésének, jövésének, előre- vagy hátralépésének.
Csak a mi lapjainknál nemigen változott a helyzet. A román
kollégák elmennek egyetemi tanárnak , állami vagy
pártfunkcionáriusnak, diplomatának, miniszternek. Vagy lebuknak.
Nemzetiségi ember nem egykönnyen bukik le…
Gáll
Ernő: De akkor alaposan!
Domokos
Géza: De akkor nagyon! Ha tíz esztendővel ezelőtt a tévé
magyar szerkesztőségének, A Hétnek és a Kriterionnak
a létrehozásakor valóságos munkahelyi boomról beszélhettünk
Bukarestben, ma úgyszólván „táblás ház ” van mindenütt.
Minden hely foglalt. A vidéken megjelenő művelődési lapoknál az
utóbbi évtizedben csak elhalálozás, elegáns vagy kevésbé
elegáns lelépés, nyugdíjazás után ürült hely. Ha kimutatás
készülne nemzetiségi intézményeink vezetőinek funkcióban
eltöltött éveiről s a munkaközösségek átlagéletkoráról,
nagyon elcsodálkoznánk… Hogy Egyed Péter például ott van, ahol
van, s nem lehet neki itt Kolozsváron a képzettségének és
tehetségének megfelelő munkahelyet biztosítani – szimptomatikus
jelenség. Mindez kihat most induló irodalmáraink, fiatal kutatóink
közérzetére és a munkakedvére. Az új intézményi munkahelyek
teremtése döntő problémája szellemi életünknek. Meg kell
találnunk a módját annak, hogy ezt kellő súllyal elmondhassuk,
és a jelenlegi helyzeten változtatni lehessen.
Gondoljuk
csak el: amikor Szabó Dezső közzé akarta tenni mondandóját –
most ne minősítsük ezt a mondandót –, kiadta saját költségén
a Füzeteit; Bródy Sándor megjelentette a Fehér könyveket; Németh
László a harmincas években a Tanút. Erdélyben, ahogy az első
világháború utáni új írónemzedék jelentkezett, kezdetét
vette az Erdélyi Fiatalok mozgalma , és napvilágot látott a
Tizenegyek antológiája. Megértem, hogy a mostani fiatalok kétségbe
vannak esve; úgy érzik, egy csomó mindent, fontosat, lényegeset
nem tudnak elmondani, közölni. Félnek, hogy mire odajutnak, hogy
elmondhassák – bábáskodás nélkül mondhassák el! –, már
nem lesz érdekes, s mások lesznek ők maguk is. Azt szeretnék,
hogy ami most van bennük , az jelenhessen meg, saját szerkesztői
koncepcióban. Nem áltatom magam, tudom: jelen pillanatban új lap
vagy folyóirat létrehozása irreális óhaj. Megoldást az ifjúsági
mellékletek kiadásában látok. De ne mi, a „művelődési
hatalom” mostani gyakorlói szerkesszük vagy „irányítsuk”
azokat, hanem ők, szocialista társadalmunk fiatal alkotó erői, a
jövő letéteményesei. Akik közlésre vágynak, s azt szeretnék,
hogy a bizalom légkörében irodalompolitikát, kultúrpolitikát
csináljanak. Nem az a probléma, hogy a melléklet külön jelenik-e
meg, vagy bekerül a laptestbe. A lényeg szerintem: ki szerkeszti.
Erre kellene megoldást találnunk, s az Utunk, a Korunk – az Igaz
Szó, az Ifjúmunkás, az Igazság tapasztalatát is figyelembe véve
– sokat tehetne e tekintetben. Szóba került az Echinox, s azonnal
elhangzott az ellenérv: milyen nyilvánossága va n az Echinoxnak?
Ami igaz is.
Sejtem,
hogy Molnár Gusztáv mit szeretne megtudni abból az időszakból,
melynek a kutatását javasolja. Biztosan sok a ma is érvényes
tanulsága annak a kornak Mégis, a folytonosság újrakötését
elsősorban a jövőhöz igazítanám. A tennivalókhoz. Vegyük
például kultúránk, irodalmunk kapcsolatát a munkásosztállyal –
a korszerű marxizmus ideszámítja a mérnököket, technikusokat is
–, amely számban és társadalmi szerep tekintetében rohamosan
növekszik. Nem lehetünk elégedettek a jelenlegi helyzettel. Aligha
volt idő, amikor a magát elkötelezettnek valló művészi alkotás,
kulturális intézményeink rendszere annyira laza kapcsolatban állt
volna a romániai magyar munkással, mint ma. Tudom, hogy ez súlyos
kijelentés, de állítom: így van! Gondolok a munkásemberre mint
az irodalom és művészi alkotás alanyára, de azt
is gondom, hogy mi foglalkoztatja őt. Hogyan viszonyul
nemzetiségéhez, anyanyelvéhez? Hogyan vélekedik rólunk,
művelődési munkánkról? Az a benyomásom, hogy a televízión, s
részben a színházakon kívül, semmilyen más formában –
beleértve a könyvkiadást is – nem találkozik rendszeresen,
nincs eszméltető kölcsönviszonyban nemzetiségi kultúrájával.
Tisztában vagyok vele, sok ága-boga van a kérdésnek. Egyik, s
talán nem is legkisebb, a mi tehetetlenségünk és
képzelőerő-hiányunk. És ne haragudjon meg senki rám, ha
kimondom: ifjú költőinket és prózaíróinkat – tisztelet a
kivételnek – mintha nem is foglalkoztatná a kérdés. Amiről
írnak, és főleg ahogyan írnak, nem sok jót ígér ez irányban.
Nem szeretném, ha félreértenének: jó, hogy van neo-avantgarde ,
ezoterikus költészetünk és a magunkfajta bonyolult vagy
álbonyolult emberek „belső történéseire” figyelő prózánk.
Van immáron metanyelvünk is. De ha csak ez lenne – pedig a
tendencia ilyen irányú –, az sem lenne jó.
Aztán
itt vannak az iskolák. Olvastam A Hét évkönyvében a Nevelés- és
Oktatásügyi Minisztérium igazgatójának a tanulmányát.
Megdöbbenéssel vettem tudomásul, hogy az 1977–1978-as tanév
több mint 180.000 főiskolai hallgatójából 7.497 a magyar
nemzetiségű diák. Ha jól számoltam, 4,15 százalék.
Megdöbbenéssel, mondom, mert az arány, az ország magyar
összlakosságát (7,9 százalék) figyelembe véve, szembeszökően
alacsony. De ennyi nem elég. Mint ahogy a sérelmes duzzogással sem
megyünk semmire. Meg kell vizsgálni a jelenség okait. Biztos
vagyok benne , hogy az ismert vagy feltételezett okokon kívül, szó
van itt tanulóink hiányos felkészültségéről, nem kielégítő
romțn
nyelvtudásáról, számos középiskolánk gyenge színvonaláról
is. Amiért, má r megbocsásson a világ, mi is felelősek vagyunk.
Ezzel
összefüggésben, érintem csupán a sokszor emlegetett szakmaiság
problémáját. Az elmúlt évtizedben sok értekezletet tartott a
Kriterion különböző szakterületek embereivel, könyveink
olvasóival. Ott világosan megfogalmazódott, hogy mire vár az
illető tudományos diszciplína, mit kér a közönség. Kiderült,
hogy kevés olyan szakírónk van, aki a sürgetett munkákat jól,
korszerűen, a magyar szaknyelv mai színvonalán meg tudja írni. Es
ami még meggondolkoztatóbb, alig akad közöttük fiatal, vagyis
30-40 éves szakember. Hol a hiba? Legalább mérjük fel a
helyzetet, keressük meg a magyarázatát. Csak a tény
konstatálásával, „honfiborúval” e téren sem jutunk messzire.
Vagy:
ki tudná megmondani: milyen fiatal értelmiségünk idegennyelv
tudása?
Íme,
csak néhány kérdés, amit nemzetiségünk jövője szempontjából
égetően fontosnak tartok.
Ha
mindezt és szellemi életünk sok más dolgát-baját
végiggondoljuk, feltétlenül el kell jutnunk a Gáll Ernő
bevezetőjében említett minőségi igényhez. Közbevetőleg: nem
tudom, miért ne lehetne az emberi, állampolgári, nemzetiségi
méltóságnak is minősége? Rá kell jönnünk az itt is
megfogalmazott korparancsra, arra tudniillik, hogy nekünk,
nemzedékek és szakmák képviselőinek – az olykor
elkerülhetetlen összeütközéseken túl – kommunikálnunk kell
egymással. Ha nem is egész nemzetiségi közösségünkkel – már
csak azért sem, mert egy csomó dolog, amiről itt vita folyt, nem
is érdekli az egész közösséget –, de legalább azokkal, akik
akár az anyagi, akár a szellemi javak létrehozásánál
nemzetiségünket képviselik, gondjait megfogalmazzák, művelődési
és erkölcsi gyarapodásán munkálkodnak.
Befejezésül
fiatal esszéíróink és a Kriterion kapcsolatáról. Annak idején
örültünk, hogy kiadhattuk a Szövegek és körülmények című
gyűjteményt. Tudtuk és nyilvánosan is megfogalmaztuk, hogy vele
valami új kezdődik kultúránkban. Az öt szerző közül azóta
négy saját kötettel jelentkezett a Forrás-sorozatban. Bizalommal
várjuk a további szövegeket, és reméljük, meglesznek hozzá a
körülmények is. Egy kikötéssel élünk csupán, hogy ezeknek a
szövegeknek szocialista és nemzetiségi valóságunkban gyökerező
célja is legyen. Es arra is gondoljanak a kéziratok szerzői – s
az eljövendő mellékletek szerkesztői! –, hogy
többszólamúságuknak meglegyen az igazi, a felelős emberi hangja.
És legyenek annak meghallói. Enélkül értelmetlenné válik
minden. Meddővé silányul a legragyogóbb tehetség, zsákutcába
kerül a legtisztább szándék is.
„Nem
azért kell a folytonosság, hogy legyen”
Aradi
József: Megpróbálok, lehet, hogy nem sikerül,
megválaszolni néhány kérdést azok közül, amelyeket Balla Zsófi
itt nekünkszegzett. Először is végigfutnék azokon a
magatartásokon, amelyek az itt elmondott problémákkal szemben
jelentkeztek. Típusokat lehetne felállítani.
Molnár
Gusztáv programja és a hozzá kapcsolódó javaslatok kimondottan
értelmiségi találkozó jelleget kölcsönöznek ennek a vitának.
Értelmiségi kategóriájú emberek ülnek itt, és azt a legkisebb
közös nevezőt keresik, amelynek alapján egyáltalán egy közös
programot el lehet fogadni. Ez a program nem gondolt, illetve nem
kérdezett közvetlenül rá pontosan arra a kultúrán kívül
rekedt rétegre, amelyre Domokos Géza utalt, a nemzetiségi kultúra
művelőinek, termelőinek lehetséges igazolóira, a befogadókra .
Tehát itt adva volt a közös értelmiségi tennivaló, és a közös
értelmiségi tennivalóhoz fűződő javaslatok.
Volt
ettől függetlenül, s talán ezt leginkább Juhász András
képviselte, egy bizonyos értelmiségi státus felé törekvő
érdek, mely nem kíván a Molnár Gusztáv féle programhoz
kapcsolódni, nem az értelmiségi önigazolás centrális
kérdéseivel foglalkozik, hanem a folyamatos nyilvánossághoz való
jogát szeretné érvényesíteni. Nem véletlen, hogy Juhász András
munkás származására hivatkozik, s ezzel két dolgot közöl: azt,
hogy kívül érzi magát a kultúrán, és azt, hogy belül akar
kerülni, mégpedig a szokásos mechanizmusok révén.
Végül
Palotás Dezső képviselte a népet, a maga destruktív, minden
értelmiségi fontoskodást megkérdőjelező stílusával. Ö volt
„a nép szava”.
A
közös nevezőre visszatérve, nyilvánvaló, hogy itt miről van
szó. A közös nevezőben énazonosságunkat keressük; a Molnár
Gusztáv által javasolt folytonosságprogramban, annak a múlthoz
való kötődésében nagyon erős nyomatékkal szerepel a nemzetiség
saját identitásának keresése. Új ebben az irányulásban az,
hogy ezt az önazonosságot nem a régmúltban vagy legalábbis nem
elsősorban Bethlen Gábornál vagy Apáczainál, hanem a közvetlen
közelmúltunkban keresi. Ezt a közvetlenül kitűzött célt ő a
„történelem ízével és bűzével” együtt próbálja
megtalálni, s ebből a szempontból nézve teljesen másodlagos a
kérdés, hogy ebben a pillanatban milyen elvi viták folynak,
illetve vannak-e Kolozsvárott ilyen vagy olyan költők, „hőbörgők”
vagy „nemhőbörgők”. Ez az értékrangsorolás rendkívül
világos, mint ahogy a kiindulópontja is az. Abból indul ki
ugyanis, hogy ebben a pillanatban a romániai magyar értelmiségen
belül az identitást érintő kérdésekben, tehát alapvető
kérdésekben nincs egység. Hogyan szoktuk elképzelni ezt az
egységet? A hagyományokhoz való viszonyunk egységének. A
különböző elnevezésekkel való kísérletezés, a „sajátosság
méltóságának” a vitája : ezekben mind azzal küszködünk,
hogy „nem értjük egymást”. A nemzetiségi identitás
mineműségét illetően tehát nézeteltérések,
felfogáskülönbségek vannak, ami nemcsak a múlthoz való
viszonyunkat, hanem elsősorban a jövőhöz való viszonyunkat
érinti. Hogyha következetesen végiggondoljuk, emögött különféle
lehetséges alternatívák húzódnak meg.
Ennek
a többes számnak az okaira kellene rákérdeznünk ahhoz, hogy
továbbléphessünk, és azután arra is rákérdezhessünk, hogy a
jelen helyzet és a jelen magatartásmintái, azok az adottságok,
amikkel az emberek ezekre a kérdésekre nálunk itt válaszolnak,
ezek hova nyúlnak vissza, mennyire állandó adottságok, mennyire
és mikor változtathatók meg. Hogy ne csak morális
imperatívuszként adresszáljuk egymásnak ezeket a kérdéseket, ne
csak felhívjunk egységre, hanem megnézzük, hogy milyen
„hagyományos” közegellenállása volt mindenfajta
változtatásnak az értelmiségen belül is, és az értelmiségen
kívül főleg.
Bárki,
aki lapnál dolgozik, nem tud szemet hunyni afölött, hogy van egy
kollektív jelképhasználat, amely nagy történeti
keretszemélyiségeinkre, történeti helyeinkre utal vissza, és van
egy ettől függetlenül jelentkező, ettől függetlenülő másik
jelképhasználat, mindegy, hogy ezt fodormentanyelvnek hívjuk vagy
milyen nyelvnek, a filozófián belül ennek a másnak a jelképe
lehet Wittgenstein, mint ahogy a műszaki értelmiség egy időben
Bronowskira hivatkozott. Lényeg az, hogy ellen-jelképet keresnek,
amely nem úgy, nem abban a formában működik, mint a hagyományos
jelképek. De az ókori mitológiában is lehet olyan jelképeket
találni, amelyek nincsenek benne a bevett, közhasznú
identitásszimbólumok sorában. Gáll Ernő az
ellenjelképek rituális használatára utal, amikor „elitrítus”-nak
nevezi ezt a jelenséget.
Ezen
túl és ezen kívül – és úgy érzem, a műszaki értelmiség is
mindjobban kívül kerül mindenfajta hagyományos jelképhasználaton
–, ezen kívül ott vannak a „nép” tömegkommunikációs
jelképei és rítusai, a ma délutáni „népé”, aki a
futballmeccseket hallgatja vagy nézi, azok az identitáskereső és
közösségkereső rítusok, amivel az az ember erősíti magát vagy
teremti meg a saját folytonosságát, aki számára a hagyományos
kulturális jelképek némák maradnak .
Nem
tudom, meg lehet-e egyetlen szóval jelölni azt a furcsa jelenséget,
hogy ezek a hagyományos jelképek egyre
kevésbé a tartalmuk révén, egyre kevésbé a mögöttük
lévő történeti és helyi folytonosság révén hatnak. Ezt a
jelenséget én ritualizációnak nevezném,
a nemzetiségi kultúra ritualizációjának. Minél rituálisabb
ezeknek a jelképeknek a használata a nemzetiség kultúrán kívüli
rétegei számára, annál nehezebb ezekhez hozzáférni. Ez a
ritualizáció elsősorban a jelképek befogadásában nyilvánul
meg. Lehet, hogy a kultúra termelői a jelképeket tartalmi módon
gondolják el, befogadásuk, használatuk mégis közvetlen,
látványszerű. És elutasításuk is rituális jellegű. Ez a
folyamat nagyon is meggondolkoztatónak tűnik számomra, s egy csomó
kérdésünket talán átértékelteti velünk. Többek között a
szövegírókkal kapcsolatos kérdéseinket és az olyan új
jelenségekhez való viszonyunkat, mint a Fellegvár, Echinox és
társai.
Egyszóval az ún. „elitrítusok” szerepének megítélésében
juthatunk így másfajta , a hagyományostól eltérő
következtetésekre.
Először
is néhány kemény ténnyel számolnék, amikor megpróbálom a jövő
felől levezetni, mi történik majd ezekkel az egymástól
függetlenülő, többes számba került
kollektív- és csoportrítusokkal.
1.
Gondolok elsősorban egyfajta értelmiségi arányeltolódásra.
Annyiszor elmondtuk már kiadói találkozókon és másutt, hogy a
fiatal értelmiségen belül – nemzetiségi vonatkozásban is – a
műszakiak kerültek túlnyomó többségbe. Ez a műszaki értelmiség
eltávolodott a hagyományos klasszikus-humán kultúrától, s ezért
nagyon nehezen tudja vagy egyáltalán nem tudja megfogalmazni a
saját önidentitását. Ha mégis erre kényszerült, ezt legfeljebb
csak a hagyományos kultúra adott eszközeivel, adott jelképeivel
teheti, például néprajzi könyvek vásárlásával. Nézzük meg,
hogy ezek az emberek hol élnek, menjünk el Rostás Zoltán
nyomvonalán Craiovára, Bukarestbe és Galacra, és keressük meg
nemzetközi hírű műszaki értelmiségünk színe-javát. Itthon
alig tud valaki róluk, egyszerűen nem részei a magyar nemzetiségi
kultúrának. Munkájuk, amit csinálnak, nem integrálódik
közvetlenül az identitást kifejező kultúrába, úgy tűnik,
ebben a pillanatban nem használható jelképként számunkra, vagy
nevezzük nevén a dolgot – nem egységesít.
2.
Van egy népesedési adottság. Az a kemény tény, hogy semmilyen
adminisztratív intézkedés nem változtatta meg ennek az etnikumnak
a hagyományos születési magatartását. Ebből a tényállásból,
ha csoda nem történik, akkor távlataiban nézve le lehet vezetni,
hogy adva van egy nemzet, amely egyre jobban fiatalodik, és adva van
egy nemzetiség, amely az ország különböző részein
különféleképpen, de bizonyos helyeken nagyon erőteljesen
öregszik. Lehet, hogy ez most még nem érzékelhető, de hosszú
távon ennek következtében egyre nagyobb lesz a nemzedékek közti
szakadék, amit az intézményes és nem intézményes törekvések
közti szakadékként érzékelünk. A korral jár, hogy az ember
merevedik, hajlamosabb lesz a rugalmatlan válaszokra, válaszai az
elöregedett populációk biológiai rítusaira hasonlítanak,
amelyek a volthoz, adotthoz ragaszkodva az önismétlés fantasztikus
rítusait tudják kidolgozni önmaguk folytatására.
3.
A harmadik kemény tény, amire itt többen utaltak, hogy bizonyos
kulturális központokban pontosan a hetvenes években nőttek fel
azoknak az értelmiségieknek a gyermekei, akik nem egyszerű
genetikai reprodukció révén lettek a negyvenes, ötvenes években
értelmiségivé, hanem a szó szoros értelmében véve ,,a népből
jöttek”. Velük tulajdonképpen tetőzött is Kolozsvár vagy
Marosvásárhely értelmiségi utánpótlása, hiszen tetőzött
bizonyos értelmiségi rétegek irányában e hagyományos művelődési
központok befogadóképessége is. Ha ezt a tendenciát
meghosszabbítjuk, mindaz, amit itt a hermetizmus vagy a metanyelv
„veszélyének” értelmeztünk, hosszú távon teljes mértékben
elvékonyodik. Egyszerűen nem lesznek a hagyományos
kultúrcentrumokban élő elvékonyodó értelmiségi rétegeknek
olyan típusú és olyan számú „értelmiségi hőbörgésre”
hajlamos gyermekei. Amit itt láttunk, az egy demográfiai csúcs
kivételes adottsága. Kinek lesznek ilyen gyermekei? Hol folyik majd
az értelmiség genetikai és nem genetikai újratermelődése?
Vidéken. Egyed Péter „értelmiségi proletariátusának”
lesznek gyermekei, akik pontosan azokban a vidéki szakiskolákban
„képződnek”, amelyeknek a színvonaláról itt beszéltünk.
Mert vannak ugyan a nemzetiségi értelmiség kulturális
újratermelésében részt vevő ún. „elit” iskolák, de nem
vidéken, nem a hagyományos művelődési központokon kívül. Más
kérdés, hogy közben a nemzetiségnek ú j kulturális központjai
is keletkezhetnek…
E
kemény tények halmozódásából le kell tudnunk vonni a
következtetéseket. Sokféle prognózis adódhat belőlük, csak az
nem, hogy a főveszély az ún. szövegírók, az érthetetlen
nyelvezet, tehát az említett elitrítus felöl fenyegetett volna,
vagy fenyeget bennünket. Annál kevésbé, mert a nemzetiségi
kultúrában való részvételük, „szerepvállalásuk” legalább
annyira problematikus, mint a fiatal műszaki értelmiségé vagy a
kultúrán kívüli „tömegeké”. Intézményeik, akár az
egykori Stúdió-51-re gondolok, akár az Echinoxra, akár a
Visszhangra, tulajdonképpen nem igazi, csak kábeles nyilvánosságot
kaptak. Úgy funkcionálnak, mint a vezetékes rádió, akkor jut el
hozzájuk valaki, ha nagyon utánajár. Egyedül a Fellegvár tűnik
kivételnek. De ha alaposabban megvizsgáljuk a Fellegvár
fogyasztási szokásait, azt tapasztaljuk, hogy az Igazság-olvasók
többsége nem tekinti a magáénak, apróbetűs, nem az ő rítusuk.
Kérdés, hogy mi az ő rítusuk. És meddig lesz az adottság az ő
rítusuk. Ehhez tudnunk kell, mi az, ami megváltoztatható.
És
ezzel eljutottunk a prognózis módszertanának a kérdéséhez.
Kereshetünk történeti analógiákat. De ez is csak egy korábbi
adottság kiragadott keresztmetszete, melynek hasonló vonásaival
próbálunk mai jelenségeket magyarázni. Talán célravezetőbb a
folytonosságot keresni és a Molnár Gusztáv-féle programból
kiindulni. Ez a folytonosság azonban nem öncél. Nem azért kell a
folytonosság, hogy legyen, hanem azért van rá szükségünk, hogy
le tudjuk mérni, mi az, ami állandó az adottságainkban. Mi az a
változtatásokkal szemben mutatkozó keleteurópai
„közegellenállás”, vagy akár etnikai sajátosság, amely
nemcsak az etnikum születési magatartásában nyilvánul meg, hanem
az adott és öröklött magatartásmintákban, azok szűkösségében
is. Ezeknek a „közegellenállásoknak” a felderítése nélkül
egyetlen prognózis sem lehet hatékony.
„Más
a rítusuk, mások a jelképeik”
Történetileg
nézve az ún. „nemzedéki höbörgés” valóban nem tűnik új,
sohanem-volt jelenségnek. „Nemzedéki hóbörgéssel” vádolták
az Erdélyi Fiatalokat éppúgy, mint a köréből kikívánkozó
Venczel Józseféket, a Helikon-ellenzéket éppúgy, mint a Magyar
Párt ellenzékét. A „höbörgés” mindig azt jelentette, hogy
„bomlasztják az egységet”, és ezzel a kisebbség önidentitását
erősítő konszenzust, magát a kisebbségi létet kérdőjelezik
meg. De nyomban a történeti analógiák csapdájába esünk, ha
eltekintünk attól, hogy milyen társadalmi összefüggésrendszerben
„történt” ez a nemzedéki polarizáció. Többen is utaltak
ugyan itt erre a kontextusra, de ennek a tényleges tartalmáról nem
esett szó.
Olyan
ideológiai mezőben jelentkeztek ugyanis a két világháború
között az új nemzedékek, amelyben különböző ideológiák
ütköztek és keveredtek egymással. Nemcsak azért alapítottak új
lapokat, mert éppen másfélék voltak, vagy mert másféleségük
miatt nem jutottak be a meglévő lapok intézményi kereteibe, hanem
elsősorban azért, mert saját lapjukban saját (vagy sajátjuknak
hitt) másfajta ideológiájukat fogalmazták meg. Az ideológiai
többes szám alternatíva-bőségében mindig adódott egy olyan
ideológia, amelyben az új nemzedékek megtalálták
önazonosságukat. Ebben az ideológiai többes számban, az
ideológiai mező egészét véve alapul, a kisebbség szempontjából
– paradox módon – az alapvető értékeket, bizonyos alapvető
nemzeti jelképeket illetően konszenzus volt, vagy legalábbis
nagyobb volt a konszenzus, mint a jelképhasználati egyes szám
körülményei között. Tehát a polgári nyilvánosság a kisebbség
sokkal szélesebb rétegeit érintő egyetértés és identitásélmény
lehetőségeit biztosította, azzal, hogy az ideológiák harcában
is az identitás alapvető jelképeit forgalmazta . Ezért fontos
örökségünk a Vásárhelyi Találkozó.
A
marxizmus győzelmével új helyzet állt elő. Az új helyzetben
lényegesen megváltozott a nemzedékváltás és a nemzetiségi
intézmények viszonya. Új intézményeket,
új kereteket hoztak létre. Ezekbe az új keretekbe aztán vagy
belenő egy nemzedék, vagy sem. Szerencsés esetben, mint az
Ifjúmunkás vagy a Megyei Tükör, az új nemzedék (ez esetben az
ún. második Forrás-nemzedék) „magáévá tette” a keretet,
„belenőtt” abba.
Ehhez
az új helyzethez vegyük most hozzá, hogy Bibó István
Kelet-Európájában élünk, ahol a szubjektum találkozása saját
népével és létével mindig rendkívüli problémákat jelentett a
szubjektum számára. Ez az elég tartósnak számító adottság
szabta meg, hogy a népi-nemzeti jelképek használata, tehát a népi
ideológia mindig a mindenkori hatalmi keretekre támaszkodott, az
adott intézményi keretek kihasználására törekedett, az éppen
uralkodó ideológiával együttműködve próbálta saját érdekeit
képviselni. A nemzetiség vonatkozásában ez sokkal
hatványozottabban jelentkezik. Az „együttműködés ethosza”
jellemezte azt a nemzedéket is, amelynek a gyermekei most
,,hóbörgéssel” vádoltatnak. Ez az ethosz mindig az adott
intézményi keretek maximális, minőségi kihasználását
szorgalmazta, s folyamatosan átörökítette magát az újabb
nemzedékekre mindaddig, amíg az egyazon ideológián belüli
megújulás lehetőségeivel és alternatíváival lehetett számolni,
mindaddig, amíg az adott ideológián belül az újabb és újabb
nemzedékek más-más formában – akár nemzedékideológiában –
meg tudta fogalmazni saját törekvéseit, ki tudta fejezni saját
érdekeit és szükségleteit. A második Forrás-nemzedék ilyen
nemzedék-ideológiával „csempészte be” magát az adott
keretekbe.
A
prognóziskérdés most a következő: mi történik akkor, amikor a
társadalom szerkezetváltozása következtében (városi
léthelyzetben) – ami egyre inkább világjelenség – az
identitásválságok korát éljük. Nemcsak a nemzetiség
atomizálódott egyedei találják meg mind nehezebben saját etnikai
identitásukat, hanem – mint Egyed Péter elmondta – az ifjúság
is, sőt az ifjúság esetében kettős identitásválságról is
beszélhetünk. Arról van szó, hogy az ifjúság nem tudja
megfogalmazni a saját integrációját lehetővé tevő ideológiát,
mert etnikai önazonosságához és társadalmi önazonosságához
egyaránt nehezen jut el. Valószínűleg ezekkel az
identitásválságokkal függ össze az a ritualizációs folyamat,
amelyet az előbb mint jelenséget leírtam.
A
kérdés tehát a következő: mi történik az egynemű szemléleti
mezőben és a szubjektum kelet-európai adottságaival megterhelten
akkor, ha azt a kettős ritualizációs folyamatot is tudomásul
vesszük, amely egyfelől a nemzetiségi kultúrában, másfelől az
ifjúsági-értelmiségi szubkultúrában – az előbbi
tükörképeként – végbemegy. Az erre a kérdésre adandó
válaszunk – vagy válaszaink – azért fontosak, mert ettől
függ, hogy milyen szerepet tulajdonítunk a jövőben az újabb
értelmiségi nemzedékeknek. És ettől függ az is, hogy hogyan
határozzuk meg az értelmiség társadalmi-nemzetiségi
felelősségét.
Balogh
Edgár „népszolgálati” elképzelése szerintem mindaddig
érvényes marad, amíg az értelmiséget olyan szakértőként
fogjuk fel, aki a tudását adja át a népnek. Már távolról sem
ilyen egyszerű a helyzet, ha abból indulunk ki, hogy értelmiségi
tudásunk mindinkább hipotetikus tudássá válik. És ezt az
állandó felülvizsgálatnak kitett tudást kell átadni egy olyan
kelet-európai népnek, amely bizonyosságokhoz szokott. Minél
bizonytalanabb a helye-helyzete, annál „nagyobb” bizonyosságokra
áhítozik. Teljességgel kérdésessé válik ez a „népszolgálati”
elv akkor, amikor az említett ritualizációs folyamat következtében
az értelmiség mindinkább arra kényszerül, hogy a jelképek
átadásában tekintse szakértőnek magát. Még kérdésesebb a
helyzet, ha ezek olyan szentségként kezelt, mindinkább
ritualizálódó jelképek, amelyeknek a használata kizarólag az
értelmiségre korlátozódik. Mert az értelmiség belső
jelképhasználata annál több szertartásszerű elemet tartalmaz,
minél kevésbé számíthat befogadásra a nemzetiség egyéb
rétegeinél. Azoknál, akiknek más a rítusuk, mások a jelképeik.
A befogadás nehézségei pedig egyre szertartásszerűbbé teszik
magát az „átadást” is. Hogyan alakul ebben a helyzetben az
értelmiség funkciója? Ha a ,,népszolgálat” nevében azt
tesszük a feladatává, hogy mindenkihez el- vagy inkább
„le”-juttassa a saját jelképeit, hogy a hagyományos humán
kultúra jelképei alapján teremtsen nemzetiségi-társadalmi
konszenzust, sajátos ellentmondáshoz jutunk.
Egyrészt
eltekintettünk attól, hogy nemcsak az értelmiségnek lehetnek
saját rítusai, saját jelképhasználata . Másrészt az
értelmiségen belül sem biztos, hogy a ma már döntő súlyú
műszaki értelmiségre a hagyományos humán jelképek
„rátukmálhatók”…
Balogh
Edgár: Elsősorban az anyanyelvről van szó, csak azután a
jelképekről! Az anyanyelv szempontjából egyenlőek!
Aradi
József: Nyilvánvalóan az anyanyelvről is szó van…
Tóth
Sándor: A fogalmi gondolkodás legalább annyira sajátj a
az embernek, mint a jelkép és a rítus!
Aradi
József: Valóban sajátja – anyanyelv is, fogalmi
gondolkodás is. Azokban a korszakokban, amikor a közösség könnyen
meg tudja találni saját identitását az ideológiák többes
számán belül, ezek a kérdések fel sem tevődnek. Most viszont,
amikor – éppen több tényező összefonodása következtében –
a nemzetiségi kultúra és az ifjúsági szubkultúra vonatkozásában
egyaránt új helyzet állt elő – az új helyzettel az is együtt
jár, hogy maguk a kérdések másként vetődnek fel: a „jelképek
rituális átadásának” értelmiségi-szakértői tudása az
önazonosság szempontjából fontosabbá vált a verbálisan
megfogalmazhatónál.
Történetileg
nézve, míg a két világháború között és közvetlenül a
háború után az ideológiai többszólamúsághoz a rítusok egyes
száma társult, máig teljesen megfordult ez a helyzet. Különbözőek
voltak az ideológiák, de ugyanazt énekelték, ugyanabba a
törzskávéházba jártak, ugyanazt a városképet használták
jelképként az ideológiai frontvonalak mindkét oldalán. Ma „egy
az ideológia”, de mást énekelnek, más kávézóba vagy kocsmába
járnak, más „városképet”, „Fellegvár-képet ” használnak
nemcsak a különböző nemzedékek, hanem egy nemzedéken belül is.
A jelképek, rítusok többes számához az is hozzátartozik, hogy a
Fellegvár-oldal „nemzedéke” más csoportrítust dolgoz ki a
maga számára, ami a sajátja, amit ő maga hozott létre, míg az
intézmények az adottság, a hagyomány rítusait védik és viszik
tovább. Egyed Péter „rejtett ideológiáról” beszélt,
szerintem a rituális többes szám rejtett ideológiai többes
számot hordoz.
Ha
következetesen végiggondoljuk a dolgokat, az itt „hőbörgésnek”
vagy „metanyelvnek” nevezett átmenet után egy olyan „egy
szál” nemzedék következik majd – s ezt éppen a felhozott
„kemény” tényekből muszáj levezetnem –, amelyiknek, ha
létezni akar, nyílt formában is meg kell maj dtudnia fogalmazni
saját kettős identitását. És nemcsak önmaga számára
fogalmazza azt meg, nemcsak saját értelmiségi létével tud úgy
találkozni, hanem más rétegek létével, értékeivel,
jelképeivel, tudásszükségletével is, s e találkozás a
különneműségek dialógusa lesz. Molnár Gusztáv programja
feltétlenül ebben az irányban tesz egy lépést, mert a történelem
többszólamúságával való tartalmi ismerkedés nemcsak egyféle
rituális jelképhasználatot, hanem egyáltalán mindenféle
ritualizációt rombol. Mindenképpen olyan dolog ez, amiben
különböző nemzedékek és törekvések közös nevezőre
juthatnak, ha a többszólamúság folytonosságának feltárása ez
a közös nevező.
Vannak
eltűnt, elsüllyedt nemzedékek is – ilyen a második
Forrás-nemzedék és a szövegírók közti hiátus nemzedéke –,
akiket ez a történeti kihívás feltámaszthat. Ha az itt jelenlévő
fiatalok elsősorban inkább önmagukkal voltak elfoglalva, s nem
válaszoltak erre a kihívásra, talán ez az elsüllyedt nemzedék
vállalkozik majd a Molnár Gusztáv-program vagy az Egyed
Péter-javaslat végigvitelére.
Az
elmondottak értelmében én a létező rítusok többes száma
mellett tudok csak állást foglalni, a kölcsönös tolerancia
gyakorlása mellett. Ebben a dologban – úgy érzem – sokkal
nehezebb megegyeznünk…
Szász
János: Így van. Így van.
Aradi
József: …lévén, hogy ezek nem a hagyományos értelemben
vett racionális kérdések. A hagyományos racionalizmus a közre,
az egység iránti felelősségre hivatkozva könnyen kitudhatja a
nemzetiségi kultúrából mindazt, ami a mindennapi élet
forradalmához, szűkebb csoportok közösségteremtő kísérleteihez,
saját intim jeleik megteremtésének szándékához kapcsolódik. A
köz- és a magánszférának ez a tendenciaszerűen jelentkező
egybeolvadása a hagyományos racionalizmus számára nyilván
irracionalizmusnak tűnhet. Nagyon is hozzászoktunk ahhoz, hogy
minden verbális síkon és minden könnyen racionalizálható módon
folyt a kultúránkban, és amikor egy olyan helyzet előtt állunk,
hogy egy történeti tendencia más köntösben, a szertartások
köntösében jelentkezik – fogalmi nyelvvel is lehet rítusokat
végezni, talán a fodormenta-nyelv a legjellemzőbb ilyen fogalmi
nyelvvel végzett rítus –, ezt képtelenek vagyunk megérteni,
következésképp a mögötte húzódó történeti tendencia is
érthetetlen marad számunkra.
Tóth
Sándor: Fordítva ültünk a lóra, uraim! Ez kellett volna
vitaindító legyen, és akkor talán eljutottunk volna valahová.
Gáll
Ernő: Fél év múlva találkozunk.
A
magnófölvételt készítette Markos Péter-Pál. Lejegyezte Bretter
Zoltán és Aradi József. A szerzők némelyikre utólagosan
kiegészítette a szövegét.
Nagy István Arad megyei fizikatanár rendszeresen jelen van a közösségi oldalakon közéleti, politikai, tanügyi vitákban. Több alkalommal is markáns véleményt fogalmazott meg a romániai közoktatással kapcsolatban, amelyet lesújtó színvonalúnak tart. Erről beszélgettünk.
Pedagógusként lesújtó véleményed van a romániai közoktatásról. Hogyan látod ebben a rendszerben a magyar oktatást? Jobb vagy gyengébb minőségű, mint a román nyelvű oktatás?Romániai oktatás: nem keresik a baj okát részletei…
A napokban mutatták be Irházi Jánosnak a Pályabeosztás című könyvét, amelyben Király András mondja el eddigi pályafutását. A politikus tükörországban részletei…
Napok óta a frusztráltságából legitimációba menekített Szövetségi Képviselők Tanácsa örömének arckifejezését próbálom kitalálni.
Tehetem, hisz 1993 és 1995 között tagja lehettem a testületnek.
Az 1989 decemberében kezdődött politikai életem első pofonját az SZKT gyergyói alakuló ülésén kaptam. Az RMDSZ Arad megyei Önkormányzati Konferenciája elnökeként voltam tagja a testületnek. Az említett gyergyószentmiklósi ülésen annyi intoleranciát tapasztaltam az akkor alakult frakciók legnagyobbikától, a demokratáktól, hogy azóta sem tudom feledni. Akkor a fiatalok képviseletével és képviselőivel volt bajuk, de úgy hírlik, hogy az ifjak mostanság is útban vannak.A szüzesség mint szükség részletei…
2015 októberében indult a Nyugati Jelenben Juhász Béla interjúsorozata, amelyben aradi személyiségeket kérdezve azok portréit rajzolja meg. Úgy gondoltam, hogy mintegy hatvan megjelent interjú után, ideje őt is bemutatni.
2011-ben az asztalnál ülő Pellegrini Miklós mellett Juhász Béla adott elő a pécskai Klebelsberg Napon.
A napokban mutatták be Irházi Jánosnak a Pályabeosztás című könyvét, amelyben Király András mondja el eddigi pályafutását. 
