Nagyvarjas (1333, 1822… ?!)

Írta”: a nagyvarnyasi nép. Fölidézte, mögidézte, mögfésülte, tötte-vötte, gépbe tötte: Szabó István (Nagyvarjas – Sarkad – Szöged, 2013 október)
Megjelent az Aradi Alma Mater Alapítvány Szövétnek című kiadványának 2013. decemberi számának 6–12 oldalain.

Elhangzott 2013.október 12-én, a Szeged-Alsóváros Mátyás-téri Ferences Kolostor Nagytermében, az Ötágú síp Kulturális Egyesület összejövetelén.

Nagyvarjasi iskola és templom

Éccör régön éggy kisvarnyasi faluesze aszonta, hogy ű úgy tuggya, hogy mikor az Úristen a világot teremtötte, akkor aszonta, hogy sok jó embör kis helyön is elfér. Így lött Kisvarnyas. A többiek mög mönnyönek innét dógukra. Oszt így lött Nagyvarnyas. (Mákos Ferenc körösztapám)

Nagyvarjast legkorábban 1333-ban említi a pápai tizedjegyzék, Worias néven. Később Hunyadi birtok, aztán 1552–1566 között földúlja a török, majd a XVI. század végén a törökcsatlós tatárok. Elpusztásodik. Később szerb telepesek lakják, majd a marosi granicsároké. Az 1735-ös Péró lázadás után a szerbek elköltöznek, ismét pusztává válik. Somogyi Gyula szerint 1771-ben kezdik újjátelepíteni, Varjaspuszta néven, de ami bizonyos: 1822-ben Marczibányi uraság nógrádi, szögedi, makói magyarokat és néhány felvidéki szlovák családot telepít, dohánykertészkedés végett. 1910-ben 1755 lakosa van, a hozzá tartozó Kisvarjassal és Szederháttal együtt. A lakosság több, mint kilencven százaléka magyar és római katolikus. A csekély számú román inkább Szederháton, elvétve Kisvarjason élt.

A trianoni „halálkanyar” után az új államhatárhoz préselt zsáktelepülés lesz belőle. Az öregek mesélték, hogy 1920-ig szinte soha nem zárták a házakat se éjjel, se nappal, még a tanyákon sem. Azután saját bőrükön tapasztalták, hogy jobb a zárban bízni, mint az ismeretlenekben. A „koménizmus begyüvetele” után azt is megtapasztaltuk, nemhogy az ismeretlenekben, de immár az ismerősökben sem bízhatunk.

Az 1930-as években a nagyvarjasi I–VII. osztályos iskolának átlag 220-250 tanulója van évente, mind magyarok, de tilos magyarul megszólalni, mind a tanórán, mind egymás között a szünetekben. Az új impérium ellenségként, jobbik esetben potenciális ellenségként kezeli a magyar gyerekeket is. A román tanítók arra biztatják őket, hogy mondják el, miket beszélnek otthon a családban az idősebbek s akkor nem buknak meg, cukorkát kapnak, vagy a tanító úr a szokásos veréskor nem üt olyan sokat és nagyot… Nem tudunk arról, hogy az ebbéli biztatások egyszer is sikerrel jártak volna. Tisztelet a régieknek!

A 2011-es népszámlálás szerint Nagyvarjasnak s Kisvarjasnak összesen 406 lakója van, akikből 215 magyar. Nagyvarjason 2002-ben, vagyis kilenc évvel korábban, 371-en éltek, 268-an magyarok. A mi Nagyvarjasunk sírja már megásatott, de még üres. De üres a bölcső, az óvoda, iskola is. A felújított magyar Isten házából még száll szent-dacosan a fohász, de pár lépésnyire már épülőfélben a vasbetonba ágyazott, vasbetonnal koszorúzott hagymakupolás „konkurencia”.

Az útcán több a kódor kutya, mint a gyerök – mondják a varnyasiak. A félelmetes tizenkettő után tíz perccel vagyunk. Consummatum est?

 

Határnevek, halmok, vizek

Büge (Száraz-ér) ősrégi elnevezés lehet, a Béga és a két Bug folyóval rokonítható. Gyimon (mélyebb, ásott csatorna), Bóka-halom, Csárda-halom (jóformán csak a helye van, Ceaușescu idejében szétbulldózerezték), a Kéthalom, Lacsinda-halom (félig már elhordták, most is hordják??!), Vágott- vagy Ásott-halom. Bikalapos, Nagylapos, Naggyöp. A halmokról tudni illik, hogy ősrégi „földpiramisok”, koruk általában 3–5 ezer év és a „legfiatalabb” is ezer éves lehet. Temetkező és áldozati (vallásos) helyek voltak, vagy un. őrhalmok, esetleg határhalmok. A Kéthalom szinte bizonyosan őskori rituális és temetkező hely. A Lacsinda úgyszintén. A volt Csárdahalom őrhalom lehetett. Ha ezek a halmok beszélni tudnának … s ha akadna ember, aki meg is hallaná őket!

 

Nagyvarnyasiak, akikbül löttek valakik

Nagyvarjasi Oláh Sándor (1907–1983) szobrászművész. Legismertebb alkotása az 1971 óta Kézdivásárhely főterén álló Gábor Áron szobor. A mű eredetileg a nagyváradi Magyar Királyi „Gábor Áron” Honvéd Tüzér Hadapródiskola dísze volt, utána raktárba került. Szerencsére. És szerencsére ez a székelyek fülébe jutott. És szerencsére 1971-ben Ceaușescu épp olyan hangulatban volt, hogy a kő Gábor Áron hazatérhetett Háromszékbe, mert, szerencsére az akkori Kovászna megyei első titkárt úgy hívták, hogy Király Károly. Azóta a székelyek egyik kultikus, megszentelt ereklyéje, zarándokhelye. Ám aki közelebbről is tisztelni szeretné Nagyvarjasi Oláh Sándor művészetét, lábát se köll kitögye Szögedébül.

Elég, ha elsétál a Kossuth-sugárút 37. szám felé, s megpillanthatja a „Gyermekeit váró anya” és az „Örvendező anya gyermekeivel” elnevezésű alkotásokat, 1933-ból. Talán nem mindenki tudja, de a szobrokat Klebelsberg Kunó rendelte meg, amikor itt, Szögedön, Horthy Miklós jelenlétében fölavatta az ötezredik tantermet.

Gulácsi Zoltán (1925–1988) tanító, zenetanár, kórusszervező, népdalgyűjtő, zeneszerző. Kodály, Bartók és Lajtha László nyomában hiánypótló, lelkes és küzdelmes munkával gyűjtötte az Arad vidéki magyar népdalokat, balladákat.1978-ban Búza, búza de szép tábla búza címmel jelent meg a kicsi, de igényes kötet. Kevesen tudják, hogy a ma Erdélynek mondott területen elsőként, 1949-ben, Gulácsi Zoltán pécskai amatőr parasztszínészei játszották el a Háry Jánost, Marosvásárhely, Kolozsvár, stb. hasonló társulatai csak ez után következnek. (Jusson eszünkbe Justh Zsigmond szentetornyai parasztszínháza…)

Csík György (1953–1996) sportlövő-edző Aradon. Az 1988-as szöuli Olimpián egyik felfedezettje, neveltje aranyérmet, a barcelonai olimpián pedig bronzérmet szerzett Romániának. Szöulba nem engedte ki a szeku, mint „megbízhatatlant.” Elvárták tőle, hogy családnevét románosítsa. Legyen Cic vagy Cicu.

Megmagyarázta illetékes elvtársaknak, hogy ez a mi (magyar) nyelvünkön csak macskacsalogató, ő marad tehát Csík. „A Györgyöt elvették, a Csíkot nem adom” – mondta e sorok írójának. Korai, szerencsétlen halála óta klubja minden évben „Memorialul Csík Gheorghe” (Csík György Emlékverseny) néven rendez országos, illetve nemzetközi sportlövész parádét Aradon, hálás tanítványa, az olimpiai bajnok Sorin Babii és egykori klubja, az UTA kezdeményezésére.

Nagy István (1954) Nagyvarjasról elszármazott tanár, kultúramentő, kultúrateremtő. Sokoldalú kutató, könyvek szerzője, társszerzője és kiadója. Az ő tehetsége, hite és küzdőképessége nélkül ma valószínűleg nincs Pécskán Klebelsberg-szobor, nincs Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület, szegényebbek lettünk volna a pécskai, tornyai és nagyvarjasi oktatás igényes, pontos történetével. Nagy István az Arad megyei magyarság nem alkuvó közéleti személyisége.

 

Tájszavak, faluszavak:

– faszent = áll, mint a faszent, képmutató, képmutató és buta, megdöbbent

– kuncsorog = csavarog, vándorol, lófrál, otthontalan („Sé házza, sé mázza – csak magyarázza.”)

– pászta = parcella, 50–100 m hosszú („Na, mekkora pásztát fogunk?”)

– csücskő = hegyes szögben végződő parcella

– díbol, díbolás = ha a gyerekek az ágyak, dunnák tetején ugrálnak

– rezenírozás = a gyerekek valami rosszban törik a fejüket, gyanúsan csöndbe vannak

– kalahüttyös = vagy nincs ki mind a négy kereke, vagy négynél több van, vagy egy oldalon van mind a négy. Okos bolond.

– ékelés = valakit heccelni, szívatni, lehetőleg fölmérgesíteni

– csűbe húzni = leleplezni, helyére tenni valakit, de lehetőleg az „ékelés” módszerével

– eltokásodott = úrhatnám, dologkerülő

– bitangol = csavarog, kuncsorog

– simisumi = ravaszkodó, kétszínű, számító, magának való

– vöszetösze = majdnem teszetosza, határozatlan, tétova (vesz-e tesz-e?)

– koslat = mászkál, „vadászik” valamire vagy valakire („Ez is csak a zaszonyok után koslat.”)

– hóbelevanc = holmi. csomag, motyó

– mögirházta = mögverte, „mögruházta”, „mögrakta”

– siska = gyerökfrizura, a hajzat mindönütt nullásgéppel letakarítva, csak elől, a homlok fölött kicsi hosszabbra hagyva

– londzsol, lélondzsolt = holtfáradt, kimerült, csatakos, űzött

 

Családnevek

Zárójelben: kihaltak, vagy elvándoroltak: Andó, Bereczki, Bicski, Bojtos, Bóka, Bokor, Bognár, Bús … és ide kívánkozik Szomorú és Víg, Czabai, Czank, Csík, (Détári), (Deák), (Dengl – „Dengli”), (Erdéli), Farkas, Fekete, (Fehér), Fiegel, Gál, Guba, Gulácsi, Gyuricza, (Gyurkó), Hallai, Hideg, (Meleg), Horváth, Irházi, Kardos, (Kátay), Katkó, Kiss, Kormányos, (Kóródi), Kovács, Koválik, (Kosnicz), Kristóf, Kreszta, (Laza), Kiss, Makó, Mákos, Matusinka, Mihály, Molnár, Nagy, Ónodi, Ordódy, Oláh, Pintér, Prókai, Rabcsánszky, (Rigó), Sirkó, Szabadai, Szabó, (Szalai), Szűcs, Tapasztó, Tóth, Telek, (Zámbó).

 

Ragadványnevek, csúfnevek

Borbé, Bétyár, Brigádos, Buzéra, Cumi, Csécsoma, Csuszi, Csopa, Dügdügdügg, Hürtyi, Kappanpali, Kóbi, Kocsmáros, Kukkurú, Kulu, Lótos, Lékváros, Lupu, Magyar, Patyari, Tálas, Szentfazék, Tótoláj, Zenész…és még sokan mások.

 

Embör, asszony, gyerök, élet

A gyeröknek példa, a nagynak böcsület köll.

Kitül az igazság, kitül a gazság. („Odalött az i-betű az igazságbul.”, „Csak az első betű hiányzik az igazságbul.”)

Béke a főd alatt, baj a főd fölött.

Éggy gyerök kevés, kettő mög mán sok.

Né kuncsorogj, né kunyérájj! Vagy kérjed tisztösséggel, vagy vödd el, vagy hallgass!

Aki a másikat gyűlöli, magamagát öli. (l. Nietzsche: Ha sokáig nézünk az örvénybe, az örvény visszanéz ránk.)

A jó akkor jó, ha nem muszájbul van.

Nincs útálatosabb a részögös asszonyná mög a gyáva embörné.

Nincs útálatosabb a retkös asszonyná mög a gyáva embörné.

Anyós az, akinek mindég igaza van.

Anyós az, akit nem löhet möggyőzni.

 

Alább néhány „katkólajcsiság”

(Mögboldogult Katkó Lajos a falu szája vót. Vaskos, harsány, kíméletlen humorával sok mindönt, sok mindönkit a mögérdemölt helyire tött. Ezt ű „ékelésnek”, „indításnak” vagy „csűbe húzásnak” nevezte.)

– Ennek is csak arra való a feje, hogy lögyön min horgya a sapkát.

– Ennek is csak arra jó a feje, hogy legalább a szentmisén né a tökit vakargassa.

– Ez is asziszi, hogy az észt városi bulétinra aggyák. (buletin = személyi igazolvány)

– Most nézzetök rá erre a selejtös alakra! Ha éggy hernyóra vagy gilisztára kabátot, nadrágot, szömüvegöt adnának, összetévesztenék űket, mer hogy az eszükrül nem tudnák mögmondani, melyik melyik, az biztos!

– A zanyád jóistenit, legalább eszöd lögyön a hazudozásho!

– Maga is idegyütt a nagyeszivel, oszt kaszával indúna kapáni?! – mondta K. L. egy hívatalos „kiküldöttnek”.

– Nagyvarnyason háromféle embör van: röndös embör, tréhány embör mög én, Katkó Lajcsi!

– A magyar királyi honvídségbe szógátam. Mindönt ki löhet bírni. Még éngöm is!

– Aszitte, hogy a Párt észt is ad a városi nadrágho.

– A maga agyát is az aradi flasztéron csiszolták.

Egy varnyasi embörnek, akirül mindönki tutta, hogy „papucstőtelék” (varnyasi szakkifejezés = papucskormány), oszt aki azt magyarázta, hogy űk a feleségivel mindönt szépen mögbeszének, oszt hun neki van igaza, hun a zasszonynak – mondta Katkó:

Áhá! Szóval té hun macska vagy, hun egér?! Hiszöm, ha hallom az egeret nyávogni!

 

Isten, magyarság, történelem

Nem vótunk igaz magyarok, elhagyott az Isten.

Nem Isten hagyott el minket, mink hagytuk el űtet.

Ha az embör elhaggya Istent, elhaggya magát is.

Hagyd békin Istent, van annak elég dóga.

Nagyon mögöregödhetött a Jóisten is.(l. Isten malmai lassan őrölnek.)

Sénki sé löhet helyöttünk magyar.

Magyar lötté, embör lögyé.

Ha magyar vagy, né hagyd magad.

Nem kicsi a magyar, hanem kevés.

Nem az a magyar, aki mongya, hanem aki mögszenved érte.

– A katolikus mise szöbb, a réformátus magyarabb. A katolikusokná tanú(l)sz, a réformátusokná nem felejtöl. (Fekete Misa bácsi)

– Űk is pont olyan embörök, mint mink, de mink, hálistennek nem olyanok vagyunk, mint űk. (Tóth Imre bácsi Baszarábiárul, mög a baszarábokrul.)

– A magyar vitéz, a némöt kitartó, az orosz elszánt, a szerb bosszúálló, a romány mög romány. (Csík János öregapám mondta Stuparu csendőrőrmesternek a harmincas évek végén, aki amúgy röndös embör vót. Az is kiderült, hogy égymás ellen harcoltak a Vöröstoronyi-szorosban, 1916-ban.)

 

Adomák, szólásmondások:

– Jó áll rajta, mint Örzse nénin az aradi koporsó. Jó néz ki, mint Örzse néni az aradi koporsóba. (Éccör éggy kalahüttyös öregasszony mögmakacsolta magát, hogy űtet csakis aradi, úri koporsóba temethetik el, mer ha nem, ű odalé, a sírba sé lössz nyugton. Neki ez a jussa kijár, ű azt mögérdemli.) Kijárt neki, mint Örzse néninek az aradi koporsó. Mögérdemölte, mint Örzse néni az aradi koporsót. (Katkó Antal bácsitul, az „öregborbétul”)

– Elhagyta magát, mint Bernát. Né hagyd el magad, mint Bernát. Ha elhagyod magad, úgy jársz, mint Bernát. (Vót éccör itt éggy Bérnát nevű embör. Betegös vót szögény, de a felesége mög tán ű is szégyölte, oszt a zasszony aszt mondogatta, hogy á, nem is beteg az, csak elhaggya magát. Mikor oszt möghalt, a zasszony aszt mondogatta: Láttyák, mindég montam, hogy né haggya el magát. De nem hallgatott rám, ikább möghalt.)

– Ha valaki csúnyán káromkodott, akkor aszonták: Ördöghö imádkozik. Jajj, de mongya az ördög imáját. Jaj, de nagyon „bíztattya” az istent.

– Ha a vénasszonyok lefetyöltek a ház előtt, a padon, az embörök odaszótak nekik: Na, mámmögint gyovontok az ördögnek? Na, hízelögnek kentök az ördögnek?

– A forgószélre azt mondták: táncolnak a boszorkányok, boszorkánytánc.

– Ha nagy vihar gyütt, forgószéllel: táncol az ördög a boszorkánnyal, járja mán az ördög a boszorkánnyal a ményasszonytáncot.(Pintér Viktor nénitül. Errül a Viktor nénirül tudni köll, hogy környék szerte üsmert, hírös szakácsnő vót. Kisgyerök koromba éccör láttam, hogy mikor a szárazpaszúlyt áztatta be a másnapi főzéshö, diógörözdöket is rak bele. Aszonta, ahány szömélyre főz, annyi diót tör bele, hogy még fínomabb lögyön. Löhet éggy picit többet is.)

– Hogy vagy ? Hogy mögvagy? Hun kint, hun bent, de leginkább közbe. (Élethelyzetre vonatkozik, de főképpen férfi-nő kapcsolatra.)

– Akkor lössz kerek ez a világ, hajjátok, mikor a vót is, a van is, a lössz is éccörre lössz. (Az „öregborbétul”.)

– Oszt néhogy asziggyétök, hogy mer van rádió, televízió – az embörök okosabbak löttek. Csak azt képzelik. Régön az embör kénytelen vót a saját fejit, szívit mög keze erejit hasznáni, hogy vigye valamire. Mosmög úgy mint a malacoknak a moslékot: odalükik, teccik, nem teccik, zabájjá. Nem a gépekkel van a baj, hanem az emböri röstséggel. (Oláh Jóska bácsitól, az 1960-as években!!!))

– „Sztalin elvtárs szívin viselte az atombombát.” (K. Miklós nagyvarjasi párttitkár mondta 1953-ban, Sztálin halálakor a kötelező gyászgyűlésen. A bolsevista nyakatekervényekben, „újbeszédben” még újonc lévén, nem ezt akarta mondani, így csúszott ki a száján. Látva egyrészt a meghökkenést, másrészt a gúnyos vigyorokat, gyorsan javítani akart: „Bizonyisten, még Nagyvarnyast is, ha hiszitök elvtársak, ha nem!” (Erre mondják Nagyvarjason (is), hogy eltanáta a szarva közt a tőgyit.)

 

Szomszédok, falucsúfolók

Kisvarjas, Tornya, Szederhát, Nagyiratos, Szentpál, Kisiratos, Pécska.

A nagyvarjasiak, igen szorgalmas, iparkodó, tiszta népek. Agyondógozzák magukat, „hajtanak”. Ezt elvárják másoktól is. Mivel a fölsorolt falvak népsége többé-kevésbé ilyen, a nagyvarjasiak másképp „kóstojják mög űket.”

Valami aprósággal, ami „idegösít, mint bolha a gatyába.” Néha annyira, hogy előkerültek a pofonok, bicskák is.

Tornyáról nincs csúfadatom, Nagyiratost hová soroljuk? Én nehezen tudnám megmondani. A szederhátiakat néha „kecskésöknek” nevezik, a szentpáliakat „dinnyésöknek”. A pécskaiakat „zsírosoknak”, némelyek urizálóknak, de jó gazdáknak, ügyes emböröknek tartják.

A két rendhagyó helyzet Kisiratos és Kisvarjas.

Kisiratosról

– „Igazi jó magyar embörök. Kár, hogy nem nagyvarnyasiak.”

– „A kisiratosiak nem csak szeretnek, de tudnak is mulatni.”

– „A kisiratosiak tuggyák, hogy mit akarnak, oszt amit akarnak, azt tuggyák is.”

– „A kisiratosiak összetartóbbak, mint mink.”

– „Amelyik falunak saját papja van, az mind erősebb.”

A nagyvarjasiak zöme mindég fölnézett Kisiratosra, de nem szolgamód, hanem elismeréssel. Ki ezért, ki azért.

Kisvarjasról

Tudni köll, hogy mindösszesen egy rövid úccából áll. Ha Kisvarnyasrul ép bőrrel akartak hazaérni falumbélijeim, nem pedig vágtában, ajánlatos volt nem kíváncsiskodni az alábbiak iránt:

– Hun lakik a pap? (Nincs papjuk.)

Súlyosabb: Melyik úccába lakik a pap?

– Hány sarkot köll még mönni a templomig? (Se sarok, se templom.)

– Melyik a főúcca?

„Kisvarnyas akkora, hogy még vége sé a fingásnak az éggyik végin, a másik végin mán szagulhattyák.” (Mákos Ferenc körösztapám.)

Persze, volt ezekben a falucsúfolókban némi irigység is, hisz a kisvarjasiak jóravaló, szorgalmas, mindég gyarapodó emberek voltak. A nagyvarjasi malmot, régi falunk egyetlen emeletes épületét is egy kisvarjasi jó gazda, jó gépész, Borzák István építette.

 

Amikor a hóhért akasztják…

Az a régi világ még úgy működött, hogy amilyen az aggyonisten, olyan a fogaggyisten. A nagyvarnyasiakat is utóérte a csúfondározás, az űk szeretött, örökölt Ö bötűjük miatt.

Legismertebb: Öttem könyeret.möggyel. Agresszívebb: Öttöm könyöröt möggyöl.

Övön aluli ütés: Bödön döng a köldöködön. Bödön lötyög a töködön. A legfájóbb:

Ödön, bödön döng a töködön ! ( E sorok szerény íróját is leödönözte tizenhárom éves korában egy nálánál termetösebb gyerök egy kiránduláson, mire e sorok szerény írója úgy mögverte a nyelvészkedő ödönöző bödönözőt, hogy komolyan fontolgatták: tanári kísérettel és súlyos fegyelmivel hazatoloncolnak Lugosról. Az még hagyján, hogy őőő, de hogy Ödön is ?! Épp a lányok előtt ?!!)

Más „epitheton ornans”-unk: bicskás, nyakas

Másik: Ide hozzám varnyasiak ! Ez csatakiáltás, harci riadó, gyülekező. Mert hát hajdanában a „ nagyvarjasi expedíciós hadtest” szétpofozott néhány bálat a szomszéd falukban s ilyenkor egy mindenkiért, mindenki egyért, „ottan idegönybe.” Ez szent volt ! Mongyák, ez a széplányok miatt vót. Aszongyák, éccör, sorozáskor az aradi főtér is a miénk vót… „Külsö ellenség” híján egymást püföltük. Hosszú történet lönne ez. Tán még érdekös is.

 

Ahogy a varnyasiak láttyák, kurjongattyák, danójják:

 

Esik esső mög a dara

Fázik a ményasszony fara!

 

Aki miránk bámíszkodik

Az is ide kívánkozik!

 

ablakajja, ablakajjázás = hívatlan vendégök, kíváncsiskodók, potyázók a lakodalmas ház előtt. Illik mögkínáni űket ityókával, édösséggel.

 

Lakodalmas mög régutakísírő

Sárzik, porzik a nagyvanyasi úcca

Mikor végig mögyök rajta

Nyílik, nyílik a babám ablaka

Mikor kopogtatok rajta

Nyísd ki babám, ablakajidat

Hallgasd mög a panasszajimat

Mer égy katonának de sok a panassza

Nincsen aki möghallgassa

 

Nyisd ki babám ablakajidat

Hallgasd mög a panasszajimat

Mer égy katonának nincsen fehér ággya

Fekete főd a párnája. (Szabó Béláné Tóth Mária)

(Figyelmet érdemel a dal befejező két sora. Én ebben a letisztult, szinte balladás változatban csak Szabó Bélánétól hallottam a hetvenes években. Szép hangú, sok „nótát” tudó asszony /özv. Sirkó Jánosné/ Prókai Mari néni. A fiatalabb varnyasi asszonyok közül /Bokor Zoltánné/ Telek Rózsika hangjának igazán lehet örülni. Biztos vannak mások is, ahogy a fajtámat üsmeröm. Hál’ Istennek és Pintér Andrásnak, úgy hallik, asszonykórus alakult Nagyvarjason.

Hadd illesse pár szó néhai kántor, zenész, tréfamester őstehetség Mákos József Ferenc körösztapámat. Egy tornyai zenész, Schneider András sógor mondta róla egyszer: „Az a nóta, amit körösztatád nem tud, az nincs is.” (A régiek úgy népdalt, mind a műdalt nótának hívták.)

Kedvelt lakodalmi dalok még: Esik eső, esik / Esik a kaszárnya falára és Jaj de szélös, jaj de hosszú az az út… Régebben föl-föl hangzott a Szélös a Balaton vize / Kesköny a híd rajta…)

 

A régi öregök meséték

– „Éccör, régön itt a Kéthalomná kapá(l)t éggy lány. Oszt gyütt a vihar, a zítíletidő. A közepibe éggy nagy forgószéllel. Hát oszt itt a Kéthalomná mögá(ll)t. Elősször a kissebbik halom fölött, oszt kipottyant belülle valami. Asztán a nagyobbik halomná, ott is kipottyant belülle valami. Asztán elcsitút. A lány odamönt a kissebbik halomho, hogy mijafene esött lé. Hát tanát éggy szép piros, aranypatkóval kivert, aranyszögekkel talpalt, aranycérnával kivarrt éggyetlenéggy asszonycsizmát. Híjj, de szép vót!

Utánna mögnézi má, mi húlt a zégbül a nagyobbik halomra. Hát az mög éggy embörcsizma vót. Az mög vaspatkóval vót, vasszögekkel, mög vascérnával varrva. A lány csudákozott, oszt jobban mögnézve ezöket a felemás, fenemás csizmákat, látta, hogy mindéggyikbe bele van hímözve betűkkel, hogy: Ha elhozod a párját, tijed lössz a párja. Na de hová a ménkűbe vigye, hogy ű is elhozhassa az aranyos csizma másikját. Töri a fejit, nézelődik. Hát a forgószél hunnan gyütt? A Maruzs felül gyütt, oszt mindönt lényomott, kukoricát, búzát, ami csak vót. Mint éggy út. A lány elindút ebbe a nagy vágásba, vitte a csonka csizmákat. Mönt, mönögetött sokájig. Mán jó ráestelödött, mikor éccörcsak ott vót a Maruzs.

Hová mönnyön, micsinájjon? Ott kesergött, nyögdécsölt a Maruzs partyán, mikor elgyütt az é(j)fél. Oszt akkor mögnyít a Maruzs, mögjelönt a víziördög, oszt aszonta: Ha köllött a párja, lögyé a párom!! Oszt hupp, léhúzta a vízbe, soha többet nem látták.

Hát így jár, akit mögbolondít a kapzsiság mög a kíváncsiság. (id. Horváth András, 1960-as évek elején)

 

Mikor Damjanich bort prédikált, oszt vizet ivott

(id. Katkó Antal bácsi nyomán, aki borbélyinas korába hallotta magátul a vén Kajári Vendeltül, aki Damjanich katonája vót. Oszt elmeséte nekünk valamikor a hatvanas években.)

 

Tuttuk, hogy a tábornok urunknak jó bora van, mer neméccör mökkínát bennünket.

Hát Isaszögné nagyon mögszorított minket az osztrák. Nem bírunk, nem bírunk velük. Damjanich úgy odacüvekölt a fütyürésző golyók közt, mint a faköröszt, nem mozdút az onnan, csak szivarozott. Hát mikor kéri mán a kulaccsát a puccérjátul? Mer mán kilestük, hogy amikor biztos vót a győzelömbe, éggy nagyot, éggy jó áldomást húzott a kulaccsábul. Oszt attul mink is erőre kaptunk. Mer láttuk. Vót, ahogy vót. Lössz, ahogy lössz. Hát éccör oszt inti a kulacsot, de az osztrák alig kétszáz lépésre. Na de a tábornok úr csak jobban tuggya, mint a mink paraszteszünkkel. Rajta, rajta, előre, szuronyt szögezz, előre fijajim, b…sszatok oda nekik! Mer ez a Damjanich még káromkodni is külömbül tudott, mint mink, pedig abba sé tanáni a Kossuth-honvéd párját. Na, vége lött, mijenk lött Isaszög. Űk ketten, a Jóisten mög Damjanich mögsegítöttek.

Mögpihentünk. A tábornok úr most is odagyütt közénk, jókat nevetött velünk, oszt a puccér hozta mán a bort. Erre ez a Balogh Jóska, aki éggy nagy bétyár lókötő vót, aszongya: Alázatos tisztölettel tábornok úr, de én abbul a győzedelmes kulacsbul ihatnék. Damjanich nagyot nézött, asztán nagyot nevetött, oszt aszongya, fijam, majnem tele van, de a tijed az egíssz, ha mögfogadod, hogy mámma mást nem iszol. Hát persze, hogy mögfogadta. Damjanich kulaccsairul tudni köll, hogy olyan jó nagy hasasok vótak, nagy gyomrú nagy embörhö valók.

Balogh elkapta a kulacsot, oszt eresszed. Hej, de szerettünk vóna mink is abbul a hírös kulacsbul nyakalni. Éggy pillanat múva Balogh úgy nézött, mint béka a szentöltvíztartóbul. Hát abba hírös kulacsba tiszta víz vót…

Oszt akkor Damjanich aszonta: Tudom ám, hogy jó tuggyátok, tik istenátkák, hogy Damjanich csak akkor kortyolgat, ha biztos a győzelöm. De most vizet ittam, hogy tik mög bornak lássátok. Bennetök bíztam, de a győzelömbe még nem egísszen.

– Erre aszongya ez a Balogh: A tábornok úr minekünk bort ivott, saját magának mög vizet ivott?! Hogy löhet ez?

– Hát idefigyejj, fijam! Én furfangos löhetök az ellenséggel, veletök mög köll is, de sajátmagammal nem löhetök. Mások mongyonak, amit csak akarnak, de a legfontosabb, hogy maga Damjanich ne mondhassa Damjanichnak, hogy azé buktál, mer ittas vótál.

Hát így vót, mikor Damjanich bort prédikált, oszt vizet ivott.

A váci csatába, mikor mán szuronyra möntünk, Damjanich a szürke lován elővötte a hírös kulacsot, magosra tartotta oszt úgy csurgatott a mönnyei, vérvörös ménösi borbul a fődre, hogy mindönki lássa, asztán éggy jót húzott belülle…

Errül a zöreg Kajárirul tudni köll – folytatta Antal bácsi, a mesélő – hogy ameddig csak bírta a lába, mindön esztendő októbér hatodikáján elgyalogolt innest Varnyasrul igenyöst Mácsára, estére mög visszagyütt. Éccör tán kilesték, hogy mi a jó isten csudáját csinál az ott. Hát aszongyák, körösztöt vetött, imádkozott Damjanich mög Láhner sírjáná. Oszt utánna elővött éggy flaskó vérvörös ménösi bort, locsolt a sírra, aztán ű is iszogatott. Szép lassan, éggy korty Damjanichnak, éggy korty Láhnernak, éggy korty mög magának Kajárinak.

 

A magyar honvédek Nagyvarnyason

Szabó öregapám mesélte

– „Sosé felejtöm el, (1944) szeptembör huszonkettedikérül huszonharmadikára vót. Gyüttek szögényök Arad, Világos felül. lélondzsolva, csatakosan, soknak vérös a köppenye. De rönd vót. Itt, az úccán, az árok partján pihentek lé, fejük alá a sisak, vagy a bornyú, a köpönyegöt magukra terítötték. Úgy. Úgy, mint mink a tizennégyi háborúba. Hítuk űket, szögényöket, hogy gyűjjönek be, mosgyonak, ögyönek, igyonak, pihennyönek ágyba – nem és nem! Oszt akkor aszongya éggy szakaszvezető: Idefigyejjön, bátyám! Ércse mög. Hónap, hónapután itt lösznek az oroszok mög az olájok. Ha mögtuggyák, hogy maguk ennyire szeretni mertek minket, maguknak nagy bajuk löhet. Öregapám így folytatta: Akkor hát mink möntünk ki hozzájuk, az árokpartra. Kivittük a szalonnát, paprikát, paradicsomot, tejet, oszt éggyütt vacsoráztunk. Olyan vót ez, fiam, mint az a hírös „utolsó vacsora”. Akkor éröztük igazán, hogy űk a mi igazi magyar katonagyerökeink. Mer még akkor is védtek minket, mikor mán nem lösznek.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.