2005. óta minden év novemberében szervezünk Klebelsberg-napot Pécskán. Idén november 6-án tartottuk.
5-én a másnapi Klebelsberg-nap jegyében mutattam be a pécskai magyar oktatásnak szánt könyvem.
Alább a könyvbemutatón elhangzottak olvashatók.
Nagy István
Mindennapi tapasztalat, hogy a többségi tengerben sok minden történik, ami ittlétünk agyonhallgatását, múltunk letagadását, elvételét szolgálja.
Az oktatás az egyik legfontosabb ember-, és közösségformáló tevékenység. Ezért egyáltalán nem mindegy, hogy mi történik az iskolákban
Az oktatási rendszerek a legbonyolultabbak közül valók. Ráadásul nagyon nagy a tehetetlenségük. A szeptemberben óvodába került gyermek csak 2022-ban lesz 15 éves, amikor számot adhat addig összegyűjtött készségeiről, tárgyi tudásáról. Akkor vehet rész például nemzetközi tudásszint-mérésen – PISA –, amelynek legutóbbi, 2009-es mérésén a romániai gyermekek Európából – Albániát megelőzve – az utolsó előtti helyet érték el, és a 65 résztvevő ország rangsorában a 49. helyen végeztek.
Ebben a helyzetben tükörbe kell nézni, többe is akár.
A most 11 500 lakosú Pécskán az 1910-es években 17 300-an laktak, akkor 57% volt a magyar, a mostani 3300 27%-ot jelent. Jelenleg mintegy 1800 gyermek jár a pécskai iskolákba, óvodától az érettségiig. De az 1910–11-es tanév I–VI. osztályaiba 547 román – görögkeleti felekezeti –, és 333 állami magyar iskolába Románpécskán, és 1909–10-ben magyarul tanult az akkor 90%-ban magyarok lakta Magyarpécskán 806 I–VI. osztályos gyermek a Felsővárosi meg az Alsóvárosi iskolákba és 270 a község 6630 hektáros, majd 600 tanyás határában lévő hat tanyai iskolájában.
Iskolatörténeti kutatásaim 2005-ben kezdődtek, amikor elkezdtük a 2007 decemberében román nyelven megjelent 600 oldalas Pécska monográfia előkészületeit, amelynek három fejezetét írtam, köztük az oktatástörténetit is.
Ez a könyv egy lehetséges tükre az 1889. óta tartó pécskai magyar tannyelvű oktatásnak, és egy 32 oldalas tanulmányommal kezdődik, amelyben vázlatosan mutattam be az utóbbi 221 év pécskai magyar oktatását. Ezt az 1889–1919. szeptember 20-a között iskolaigazgató-tanító, Szomorú István 12 oldalas tanulmánya követi az 1789–1893 közötti helyi magyar oktatásról. A könyv gerincét az itt 1879–2010 között dolgozó 511 tanító és tanár bemutatása adja: ki, mikortól meddig, és mikor mit tanított a pécskai magyar és a magyarpécskai román oktatási intézményekben. Ezt az 57 oldalas részt a használt források bemutatása, és rövidítésjegyzék előzi meg, mellékletek, a nők férjeik utáni névjegyzéke, az 1958–1977 és az 1990–2001 közötti pécskai magyar középiskolai oktatás vázlatos bemutatása követi. A 150 oldalas könyv végén a 100. évfordulónak szentelt ünnepi ülés szeptember 12-én elhangzott beszédei olvashatók, amelyeket az 1957. utáni iskolaigazgatók mondtak el.
A pécskai magyar oktatás utolsó száz évéről, akár csak az itteni magyarság számáról annak rohamos zsugorodása a leg szembetűnőbb. A nálunk magyarul tanulók száma így alakult: 1881–2 – 517 I–VI-os gyermek, 1888–9 – 784, 1908–9 – 1078, 1921–2 – 1093, 1928–9 – 613, amikor már volt VII. osztály is. Az összehasonlíthatóság kedvéért a most következő tanévekre szintén csak az I–VII–esek számát adom meg: 1951–2 – 470, 1971–72 – 269, 1991–2 – 192, 2009–10 – 94.
Beszédes az is, hogy a Szomorú István által 1891–96 között kiadott magyarpécskai iskolai értesítők tanúsága szerint abban az időszakban évi 332 elsős volt, míg a 2009—10-es tanévben már csak 13.
Sok a még föltáratlan részlet, de talán még lesz időm azzal is foglalkozni. Nem érzem az idő sürgetését, és le is kell, hogy ülepedjenek a közelmúlt történései, mert most még sok – talán már behegedt – seb tépődne föl.
Moldován János – 1961–80 között iskolaigazgató
Ahogy én láttam ez a könyv egy nagyon komoly irattári tanulmányi tevékenysége Nagy Istvánnak, és az adatok, amelyek ott vannak, azok teljes mértékben tükrözik a valóságot.
Tulajdonképpen szeptember 12-én már volt egy összejövetel és akkor nem lehetett érdemben tárgyalni az iskolaépület 100 évével és onnan errefelé a történéseket, mert az idő szorított. Én akkor elég kemény hangon azt mondtam, hogy ezt fórummá kellett volna emelni.
Szerencsére most itt a fórum, amikor tényleg meg lehet ezt a dolgot tárgyalni.
Rengeteg olyan probléma van, amivel benne voltunk, amit átéltünk, és érdemes arra kitérni.
Talán onnan indulnék, hogy Ujj János kollégámnak a tollából több, mint egy évvel ezelőtt olvastam egy cikket, ahol foglalkozott az Arad megyei magyar oktatással, és föltárta azt, hogy főleg 56 és 56 után mennyi kegyelemdöfés érte a magyar oktatást, mennyit szenvedett, mik mentek tönkre stb.
Egy adott ponton Ujj János beszélt Pécskáról is és azt mondta, hogy Pécskán is működött magyar középiskola ettől eddig, végzett ennyi tanuló.
Most én kijavíthatnám Ujj Jánosnak a cikkét, ide egy vesszőt tennék, és folytatnám néhány gondolattal.
Ez a könyv olyan, mint egy fénykép. Benne van minden, ami benne kell lenni. A fényképnek a hátára, amit ajándékozunk azonban az érzéseinkből néhány dolgot följegyzünk, ami ott megőrződik. De a fényképpel az a helyzet, hogy berámázzák, fölrakják a falra, és az emlékek ott hevernek.
Ezért előkotornék néhány emléket, illetve néhány olyan dolgot szeretnék fölhozni, ami mint olyan átélés, ami itt történt, itt éltünk át. Ezért szeretném a tisztelt együttlévőknek elmondani ezeket a gondolatokat, amit a tisztelt jelenlévők, ha úgy gondolják, akkor megjegyeznek, ha nem, akkor engedjék a fülük mellett.
Végignéztem a jelenlévőkön, és azzal akartam dicsekedni, mint a múltkor is akartam dicsekedni, de akkor Tóth József lelőtte az aranyérvet, ugyanis őneki régebbi kapcsolata van ezzel az épülettel, mert Ő itt járt iskolába is. Nekem fél évszázad, de neki több. Most azzal akartam dicsekedni, hogy én vagyok itt a korelnök, de a számra kell üssek, mert a korelnöki címet, az aranyérmet elviszi Funkenhauzer Pál kollégám, aki ugyancsak ’32-es, de májusi.
Mit szeretnék pluszba, és olyasmit, ami adott esetben megfontolandó és érdemes lenne talán rá oda figyelni? Egy kicsi apróság. Innen indítanék, mert – ahogy Ujj János is fejtegette abban a cikkében – az Arad megyei magyar oktatás dolgát, és végigvezette a periódusokat, hol, mikor mi történt. Melyik iskolában mennyien végeztek. És kijött belőle, hogy sajnos ebben az öreg Európában élt egy Józsi a gőzhengerével, aki végighengerelte Európát, és ahol végigment ott bizony volt egy csomó olyasmi, hogy az bizonyos embercsoportoknak, etnikumoknak elég keserű, hogy feketeleves. Hetven évvel ezelőtt elemista voltam, s mint kisiskolás szünetekben az udvaron játszottunk,. Akkor szünetben nem volt mobiltelefon, hát egyebet játszottunk. Volt egy nagyon érdekes játék. Akkor nem tudtam, később aztán elgondolkodtam, hogy tulajdonképpen mit is jelentett. Talán eljutottam a megfejtéséhez. Ezt a játékot úgy neveztük egymás között, hogy cáráztunk. Akkor nekem nem mondott semmit. Ez a cárázás azt jelentette, hogy kimentünk – nem kellett hozzá semmi csak egy kis bicska –, kimentünk az udvarba és kijelöltünk a bicskával egy területet, amit kettéosztottunk. Mindenki beállt a maga területére, majd kockával dobtunk. Aki nagyobb számot dobott az kezdte a játékot. Aki kezdte a játékot az fogta a bicskát és a másik területére beejtette. Ha a bicska beállt, akkor szerencséje volt, ha nem, akkor besült, így mondtuk, és következett a másik. Leejtettem a bicskát, a talajba maradt, ahogy feküdt az éle meghúztam a vonalat, Ezt a vonalat, ami a két területet elválasztotta eltöröltem, és mentem tovább, és játszottam tovább. Aki leghamarabb oda jutott, hogy a másikat kiszorította a területéről az vesztett.
Véleményem szerint 1919-ben Turnu Severinben játszottak ilyen cárázást, csak nem a gyermekek, hanem nagyobbak, és ennek az eredménye az lett, hogy jól megheréltek bizonyos országokat, és ebből elsősorban Magyarország –, amelyik úgy nézett ki, mint egy kárász, olyan nagyobb púpos halacska – szenvedett rengeteg sokat. Ennek eredményeképpen az északi rész elment északra, a keleti rész, a fejrésze elment keletre, a hátrésze elment északra, a déli-délkeleti része elment másfelé, és ottmaradt egy torzszülött, kis megcsonkított ország, ami a negyvenes Bécsi döntés után, Észak Erdély visszacsatolásával egy lófejre emlékeztető alakzatot kapott. Az első nagy esemény tehát ’19 volt. Ott megrázta általában a magyar oktatást, és megrázta Pécskát is. Az a neves tanító, akit említett Nagy István 1919-ig, aki lelke volt a magyar oktatásnak Pécskán, át kellett adja a helyét, és jött utána egy másik valaki, aki ’47-ig, és Szomorú István nem tette le a hűségesküt, ezért visszalépett a tanügyből, és banki alkalmazottként dolgozott tovább itt Pécskán. Tehát általában, ahogy Ujj János írta, hogy milyen, hullámhegyek hullámvölgyek voltak az Arad megyei magyar oktatásban, az érvényes volt tulajdonképpen egész Magyarországra, érvényes volt Pécskára is.
Tehát Pécskán tulajdonképpen ’19-ig úgy néz ki, hogy nagyon kemény iskolaépítő tevékenység, és nagyon komoly foglalkozás volt. Tessék elolvasni, mert Nagy István leírta, hogy hogy vélekedtek az akkor i vezetők, hogy vélekedtek az akkori pécskai lakosok, hogy vélekedett a fölső vezetés, hogy vélekedett maga a közoktatásügyi miniszter, és úgy jellemezte Szomorú Istvánt, hogy a néptanítónak a megtestesítője.
Utána a dolgok elúsztak, jöttek más idők. Tudjátok mi sepert végig. Megint háború kellett, mert Európa nem tud meglenni háború nélkül. Jött a II. világháború. Tudjuk, hogy milyen folyamatok mentek végbe, és az iskolában történt módosulás, változások a negyvenes évek vége felé, s a pécskai magyar oktatás a ’48-as tanügyi reform után, amikor beindult a hétosztályos oktatás szerencsére akadtak Pécskán olyan lelkes tanítók, akik fölvállalták a magyar oktatás ügyét, és mint tanító emberek oda álltak az V–VII. osztályban, és bizony nagyon komoly munkával, nagyion komolyan fölkészülvén csinálták, tanították, oktatták a tanulókat a fiatalok. Tulajdonképpen egy embert kiemelnék ilyen vonatkozásban innen, mert itt van jelen. Ilyen Funkenhauzer Pál is, aki tanítói diplomával dolgozott, tanítóként dolgozott, és miután ide került Pécskára az V–VII osztályban tanított matematikát, és bizony elismerés azért, amit akkor csinált. De mostantól neveket lehetne mondani. A Zágoni család, Zágoni Piroska, Zágoni József. Piroska ő maradt az I-IV osztályba, Zágoni József viszont átment az V–VII osztályba. Gulácsi Zoltán, és lehetne tehát sorolni, Koncsek József, akik átmentették azt az időszakot. majd a folyamat folytatódott, és az 1950-es években a pécskai iskola történetében – érdekes módon – s ezen csodálkoztam is –, hogy az ’56-os események övön alul ütötték a magyar oktatást sok helyen, Pécskán mégis valahogy sikerült átlavírozni a dolgokon. Ügyesek voltak, támogatást kaptak. A könyvben van egy egész sor leírás, hogy hogyan próbálkoztak. A lényeg az, hogy abban a zavaros időben – én ezen elcsodálkozom most is – , hogy-hogy lehetett az, hogy azokban a zavaros momentumokban, amikor itt történt Pécskán az, ami történt, a Szoboszlay ügy, és Pécska annyira központban volt, és annyira szeme előtt volt az állambiztonsági szerveknek, és mégis sikerült eljutni oda, hogy megalakult a pécskai középiskola. Ez óriási jelentőségű volt. És azért mondtam, hogy ide vesszőt tennék az Ujj János cikkéhez, és folytatnám a gondolatot, mert nagyon fontos volt, véleményem szerint, indokolják is, amikor kérik, hogy megalakuljon a középiskola, hogy miért hivatkoznak erre. Sikerült is megalakítani. Voltak lelkes emberek: Gulácsi Zoltán, Bölöni Sándor ’56 után itt tevékenykedtek. Nem szerettem volna a bőrükben lenni, akkor, amit ők kaptak, mert sajnos az iskola is sajnos közvetve belekeveredett a Szoboszlay ügybe az iskolában működő titkár ember, aki fiatal ember volt, és azt hiszem nem is tudta, hogy mi vár rá, illetve mi történik, a háta mögött, de bele keveredett. Gál Andrásnak hívták, és vitte magával az ár az Ő elmondása szerint. Nagyon ügyes zenész, akordeonista, zongorista volt. Az utóbbi időben nem nyilatkozott, de valahol bizalmasan elmondta azt, hogy a parókián zongorázgatott, amikor ott összejövetelek voltak. Hogy miről tárgyaltak – ő azt mondta –, azt nem tudta. Egy adott pillanatban azt kérték tőle, hogy Bandikám holnap nem mész be Aradra, ezt a levelet vidd be, és add le ide, és ide. Ezért a levélért ült hét évet, ha jól emlékszem.
Tehát ilyen események voltak, és hála a fönnvalónak mégis sikerült a középiskolát beindítani.
Én nem voltam azok között, akik szülőbábái voltak a középiskolának.
1961-ben kerültem ide. Abban az időben a dolgok úgy mentek, hogy kaptam egy papírt, amiben az volt, hogy „Începând din data de 1 septembrie sunteţi numit în funcţia de director la şcoala medie nr. 2 Pecica”. Ki vagyok nevezve. Elmentem a főnőkhöz, hogy nem akarok menni. Nem? Kiteszlek Kisperegre. Ezek voltak a büntető területek: Kispereg, Szentpál, olyan helyek, amelyikeket nehezen lehetett megközelíteni. Mit csináljak? Eljöttem.
Eljöttem ide, és itt volt a középiskolánk, de most tovább mi legyen?
Szerencsére az akkori főnöktől kaptam egy ötletet, hogy hogyan is induljunk. Ez úgy szólt, hogy bemész az oroszlánbarlangba – én akkor nem értettem, hogy mire mondja, de utólag tisztázódott bennem, hogy az állambiztonsági szerveknek a szeme rajta van az iskolán, – vigyázz, hogy mit csináltok. Ti vagytok Arad rajon kirakata, úgy dolgozzál, keményen, a tantestülettel és az ifjúsággal, hogy bármelyik pillanatban ellenőrzést kapunk, bárhonnan jött ellenőrzés Arad megyébe a pécskai magyar középiskola terítéken lesz.
Így indultunk. Neki kell vágni. Mit is kell csinálni? Az infrastruktúránál lépni kell. Katasztrofális állapot volt. Itt egy olyan terem, hogy a hajam az égnek állt. Mikor megkapta az iskola, mivel megszűnt a rajon, és a rajonnak a kantinja volt a Kör épületben, és rengeteg tennivaló volt. Húzni kellett keményen. Szerencsére sikerült. Sikerült a bozótvágó késsel elől menvén magammal vinni a tantestületet, és megértetni azt, hogy itt új szempontokat kell érvényesíteni, és ki kell használni az alkalmat. Az emberek csalódtak a múltjukban az által, hogy mindenüket elveszítették a kommunista rendszer következtében, és fölismerték, hogy az egyetlen a tudás, amit nem lehet tőlük elvenni. És melléálltak az iskolának. Csodálatos módon álltak mellé. A kollektív gazdaságok vezetősége részéről, a szülői bizottság részéről éjszakákba nyúlón hosszú időn keresztül jöttek az ottani szakmunkások, csinálták, segítettek, támogattak. A községi tanácsnál működött Kiss György titkár, nyugodjon békében, ahol csak lehetett még egy kicsit lecsípett, és felénk dirigálta azt, és napról napra, mind jobban sikerült gyarapodni. Nem volt az iskolának hagyománya. Induljunk el egy úton. Elképzeltük azt, hogy hogy indulunk el, és nem telt el 2-3 év, amikor sikerült a kicsengetésekből népünnepélyt csinálni. Olyanná vált, hogy az egész Pécskai magyarság áprilistól kezdve azzal foglalkozott, hogy mikor lesz a kicsengetés. Nagyon örültünk, és a szervek is fölfigyeltek. Sőt még olyan is volt, amikor a televízió kijött, és bemutatták. Tulajdonképpen ez pozitívum volt számunkra, mert mi egy új vonalat próbáltunk keresni, és úgy nézett ki, hogy ilyen módon azon sikerült elindulni. A cél az volt, hogy a szervek előtt szépet mutatni, de legyen meg a célunk, amiért csináljuk. Egy időben a Székelyföldön, a kommunista rendszer második felében visszajöttek a régi hagyományok, a tulipános székely kapuk, a tulipános festett ládák, a tulipánmintájú cserépedények. Ez tetszett fölfelé, de nem volt egyéb, mint egy civil tiltakozás, megmutatni, hogy itt vagyunk, helyben vagyunk. Ez is egy ilyesmi volt itt pécskai vonatkozásban. Nagyon örültünk annak, hogy sikerült népünnepély szintre jutni. Ezek a tevékenységünkben lévő pozitívumok, és gondolom, hogy nagyon sok embernek az emlékezetében él még napjainkig is. Tehát a középiskola, mint olyan úgy nézett ki, hogy jó úton indult el, betöltötte szerepét, és menni kell, haladni kell ezen az úton.
Nekünk tévedések elkerülése végett ez nem volt egy diadalmenet, ez nem volt egy olyasmi, hogy na most lakodalmas menet ez az egész középiskolai működés. Ennek voltak buktatói is, elég sok. A buktatókat lenyelették velünk fönt, elsősorban a vezetőségnek a szintjén, és meg kellett úgy oldani, hogy a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon, és a dolgok menjenek előre.
Véleményem szerint a helyiek, a középiskolának nem csak Pécskán hanem a megyében is jól körvonalazódott volt ugyanis sikerült egy „mágnespatkóvá alakítani” ezt az iskolát, olyan értelemben, hogy a helybeliek és a vidékiek is föl néztek rá.
Ha úgy érzitek, volt tanítványok, hogy nem mondok igazat, akkor jöjjetek ide, és mondjátok meg. Úgy éreztük, hogy föl néztek az iskolára. mivel indokolom? Állandóan nagyon sok jelentkező volt a fölvételin. Fölvételiztettünk, most már elmondom, meg volt a fölvételi, a lajstrommal bementünk a tanfelügyelőségre, ott voltak a jelentkezőknek a kérvényei, dossziéi, és a szülőknek a vonatkozásai. Azzal együtt el kellett menni a pártbizottsághoz és pártbizottság elvtárs, aki proletár volt, de azért innen kivett egy töltőtollat mutatván, hogy azért új típusú proli vagyok, és megnézte a lajstromot, és azt mondta, hogy ez nem megy be, az nem megy be. Ez nem megy azért mert ennek az apja kisiparos, és már háromszor fölszólították, hogy menjen be a szövetkezetbe, és nem ment. Ez nem megy be azért, mert ennek az apja pap, stb. Akárhogy végezhettek kiestek, így álltak össze az osztályok. Ennek ellenére jöttek, és azt mondhatnám, hogyha ezt egy központnak tekinteném, és egy körzővel körbe húznám bizony nagy terület az, ami beleesik, kezdve Kisperegtől, folytatva Kisiratosig, föl Varsánd, Zerind, Zimándújfalu, Pankota, Gyorok, stb. Tehát mindenhonnan voltak tanítványaink. Jöttek szülők, ránk bízták. A bentlakás is jól működött. Megvolt az iskolának a vonzáskörzete. Ami szálka a körmöm alatt ma, és ezt el kell mondanom, egy érdekes esemény történt velem 1963-ban. Ezt azért mondom, mert a múltkor is elmondtam, és talán mondhatnám azt, hogy ennek a könyvnek jó lett volna mottójául adni, hogy „romlásnak indult hajdan erős magyar”. Ide jutunk, hogy állandóan lennebb, lennebb, lennebb. És ott van benne, hogy hány lakos és iskolaköteles volt száz évvel ezelőtt, és mennyi van ma. Úgy jártunk mint mikor a tyúk cséplés után bekerül és szétszóródik. Széjjel rúgjuk saját magunkat. 1963. szeptember 10-e tájt folyik a beiratkozás az iskolába. Megyünk haza a feleségemmel. összetalálkozunk egy bácsival, jön a két kicsi unokájával. Az egyik kisfiú, a másik kislány. A kisfiú tiszta magyar család, apa, anya. A kislány édesanyja román, édesapja magyar. Azt mondja a bácsi, hogy köszönjetek a tanító bácsiknak, mert ők fognak minket tanítani. A mozgékony leányka azt mondja, hogy engem nem fognak tanítani, mert nekem anyukám azt mondta, hogy én román iskolába megyek. Oda néz az öreg és azt mondja, hogy mész te az édes apád büdös… Oda mész, ahova apád mondja. Lezártuk a dolgot, elmentünk tovább. Szeptember 12-13-án nézem a titkárnővel az összesítéseket, kopognak az ajtón. Tessék. Jön egy valaki, a kislánynak az édesapja. Elnézést kérek, egyetlen dolog miatt zavarok. Egyetlen dolgot tessék megmondani, hogy volt-e a feleségem beíratni a kislányt? Mondom, hogy nem tudom, de a titkárnő behozta a nyilvántartást, nézi, azt mondja, igen, be van írva a lánya. Hova van beírva, ide ni, az I. osztályba. magyarba? Igen. Akkor jó, jó napot, a viszont látásra.
Ilyen volt a viszonyulás, nem lehetett elkergetni, eltéríteni. Hogy miért térítjük el magunkat ma, erre nem találok magyarázatot.
Összegezném talán. Voltak ennek az iskolának a cárázás, ’19 előtt, Szomorú István idején, nagyon komoly iskolaépítő időszaka, de nem tudtak egy olyan komoly iskolát építeni, és ezt mondjuk a régi vezetésnek is, a régi mentalitásnak a rovására írnám föl. Ha végigjárják a Székelyföldet, akkor tessék megnézni a keresztúri, az udvarhelyi, a csíkszeredai gimnáziumokat, hogy milyen komoly iskolaépületeket építettek ott. Itt nagyon sok gazdag ember volt, nagyon sok komoly épülettel, és ez később is, a kommunista rendszer alatt is, amikor elvették azokat a nagy épületeket a kollektívek beültek azokba, és nem építettek semmit. Az egyetlen, aki épített valamit az Ţârlea volt, a többiek nem építettek. Tehát tulajdonképpen még jó, hogy ez az épület befogadta, illetve meghagyták oktatási célokra. Benne van az, hogy hányan végeztek, hányan szereztek diplomát. Előtte azt hiszem, ha Nagy Istvánnal ketten ha összeállunk, akkor a 20 ujjunkon meg tudjuk számolni azokat, akik érettségi diplomát szereztek Aradra utazva. Utána nagyon sok ember jutott érettségihez, szerzett érettségi diplomát. De nem ez a lényeg, bár fontos, de sikerült egy új szemlélettel egészséges szellemben fölruházott ifjúságot elindítani, akik adott esetben képesek voltak arra, hogy oda álljanak, ahova oda kell állni, hogy vigyék a tanügynek a dolgát, vigyék a magyarságnak a dolgát tovább azon az úton, amelyen tovább kell vinni. Erre nagyon sok példát lehetne mondani, sajnos mi kevesen vagyunk, akiket példaként meg lehetne mondani, mert nem igen jöttek el. Sokkal többen eljöhettek volna. De ha sorba veszem, ne kezdjem Bölöni Györggyel, hanem fejezzem be vele, ne kezdjem Bacsilla Sándorral, Csepella Jánossal, és így tovább. Nagyon sok példát lehetne mondani, akik innen szerezték az indíttatást, és bizony nagyon komolyan helyt álltak, és helyt állnak, és büszkék vagyunk rájuk, mert úgy tevékenykedtek, úgy tevékenykednek, hogy az mindenki számára elismerő, és ha nem tévedek augusztusban volt egy ifjúsági találkozó, ahova meghívtak engem, hogy tartsak egy előadást, és előtte kint az udvaron Faragó képviselő úrral beszélgettünk, ahol ott volt Király András is, és ott volt Szabó Mihály is, aki az ifjúsággal foglalkozik, és Ön képviselő úr azt mondta, hogy erről az iskoláról, az itt végzettekről nagyon sok jót hallott. Erre én akkor büszke voltam, és most még büszkébb vagyok. Ezért feszít ilyen nagyon a mellényem. Néhány ilyen gondolat, ami nincs ott benne (a könyvben), de itt van a fejünkben, és ha van benne hasznosítható, azt őrizzük meg, és lehetőség szerint próbálják megjegyezni, és ezeket a gondolatokat megőrizni, és tovább vinni. Mert nekünk nincs már annyi hátra, mint, amennyi elment. Információ van sok, de ezek az információk elhevernek. Sokszor ezekre nem kíváncsiak az emberek, és azokat elvisszük magunkkal.
Hallottam a közelmúltban valahol a Dráva vidékén egy védett területnek az őrét, akitől azt kérdezte a riporter, hogy ezeket az ismereteket miért nem tetszik közkinccsé tenni? Azt válaszolta: a mai fiatalok tízszer elmennek az internethez, minthogy egyszer eljöjjenek a nagytatához.
Így vagyunk, és ezeket az információkat mi elvisszük magunkkal, pedig ezeket valahol tárolni kellene.
Még nagyon sok mindent lehetne mondani.
Ne tessék azt hinni, hogy itt nem voltak támadások. 1963-ban egy olyan komoly támadás indult az iskola ellen, hogy úgy nézett ki, hogy kitörik a nyakát. Fölvetődött, hogy nagyon sok a középiskola a megyében, és akkor célba vették: Aradon vannak középiskolák, Nagylakon van, és azt nem szabad bántani. Az első cél volt a pécskai román líceumnak a fölszámolása, de hogy ne jusson egyelőre ide, hogy itt két líceum működjön, egy adott pillanatban beállított egy delegáció, Hekker Martin nevűvel az élen, ő volt a minisztérium részéről, egy Erdei nevezetű a tartomány részéről, és befejeződött a társaság Ciobanu bácsival itt Pécskáról. Előadták nekem, hogy a két líceumot egyesíteni kell. Egy adott pillanatban megkérdezték a véleményem. Azt kértem, hogy a válaszom előtt kérhessek a titkárnőmtől egy ív papírt. Megkaptam a papírt, és akkor azt mondta Năsăudeanu – nagyon jó ember volt a maga módján –, és azt mondta, hogy vigyázz, hogy, hogy csináljátok. Ezt kérdeztem: Năsăudeanu elvtárs, ez az iskola csinált-e valami olyat, amiért valamikor is a tanfelügyelőségnek szégyellnie kellett volna magát. Azt válaszolta, hogy soha. Mi megpróbáltunk úgy dolgozni, és most nem értem, hogy Damoklész kardja miért lóg a fejünk fölött. Éppen ezért nem értek egyet ezzel az állásponttal, és azért kértem a papírt, hogy most írjam meg engedelmükkel a kérvényt, amiben azt kérdem, hogy engedjék meg, hogy távozzak az iskola vezetői posztjáról, mert nem vagyok hajlandó egy ilyen összevont vezetésben dolgozni. Álltak, és egy adott pillanatban azt mondták, hogy hagyjam őket magukra. kimentem a tanáriba, dohogva. Majd jöttek szólni, hogy jöjjek vissza., és azt mondták, hogy egyelőre marad minden a régiben, majd elmentek.
Az egyetlen közöttük Ciobanu bácsi volt, bíró vagy mi volt abban az időben, visszajött, megrázta a kezemet, és azt mondta: „directore ai fost revoluţionar, şi ai salvat liceul”.
Na kérem, hát ilyesmik voltak. Ezeket le kellett nyelni. Lenyeltük a békát, átléptük a demarkációs vonalat, és mentünk tovább, ameddig engedték.
Egyetlen dolog, amit szeretnék kihangsúlyozni a jövőt illetően. Ne engedjétek kicsúszni a dolgokat a kezetekből, mert úgy jártunk a magyar oktatással, mint az, aki nagyon örült a halnak, amit kifogott, és nagy örömében addig játszott vele, ameddig az ujjai között a hal kicsúszott. vigyázzunk, ne tegyük saját magunkat tönkre. Ne vegyék rossz néven, ismétlem, legnagyobb ellensége mi magunk vagyunk saját magunknak.
Funkenhauzer Pál – 1956–90 között helyettesítő tanár, majd címzetes tanító Pécskán
Lehet, hogy olyat is említek, ami a könyvben benne van. Nem tudom.
János elkezdte a magyar középiskolai oktatást. Hogy is van?
A legnagyobb ellensége annak a líceumnak a legnagyobb ellensége az akkori pécskai vezetés volt, és az akkori Arad megyei magyar tanfelügyelők. Neveket is el lehet sorolni.
Azt mondták az itteni tanács vezetői – még Rovine volt –, Isten ments! Hát nem lesz traktorista ha a fiúk líceumba mennek? Mit gondoltok, a lányok csak kihegyezik a körmüket, csak az irodába akarnak ülni. Ki fog menni kapálni? Ki vezeti a lovat?
Volt itt egy inspektor, Szőcs. Azt mondta: te Pali, van itt egy kezdeményezés a líceumra, de tudod, hogy a legnagyobb ellenségei ezek, akiket elsoroltam, de meg ne mondd senkinek. Ha akartok líceumot, akkor keressétek meg Belet, aki kisebbségi inspektor volt Temesváron. Hát nem nagyon keresgettük.
Az első, aki összeszedett valamilyen társaságot, hogy líceum legyen – isten nyugosztalja Lukács István volt. ’57 elején tanítottam a fiát, lányát, utána még a kisebb fiát is. Egyszer megállított, és azt mondta: hallja tanár úr, hogy kellene itt líceumot csinálni? Nem tudom, mondtam, mert itt mindenki ellene van a helybeliek, a rajoni párt is.
A nagy pofon az volt: hogy akartok ti magyar líceumot, hát nincs román se Pécskán? Hát istenem, akkor egy kicsit nem akartunk. majd az a tanfelügyelő elvtárs, Martin elvtárs valamiért áthívott. én voltam ott a mindenes a rajoni raktárban a szemléltető eszközöknél. Mondta, hogy mutatkozzak be a miniszter elvtársnak. A miniszter elvtárs oda teszi az ujját a szájához. Ránézek, hát én ezt az embert ismerem. Nem szóltunk semmit, bemutatkoztam, ős is. Jövök vissza, a tanáriban a Kocsik házaspár, a Gulácsi házaspár, a Zágoni házaspár. Abbamaradt itt egy főpróba, mert a a következő nap Cântarea României, vagy ilyesmi volt, és azt kellett volna csinálni. Majd bejövök, és mondom, hogy itt van egy miniszter, akit én ismerek, az egy magyar ember.
Eridj, beszélj vele! Kilépek az utcára, fölül a miniszter elvtárs az autóbuszra –, Banner Zoltánnak hívták –, azt a …, fogom a biciklit, mondom, ez úgyis megáll néhányszor az állomásig. Jegy nélkül fölszálltam a vonatra, megtaláltam. Elsorolom neki, hogy miről van szó. Te, mondom, most már egy pofont kaptak, román líceum már van. Mondom, tudod mit, holnap gyere ki, meglátod, hogy mi lesz itt. Meglátod, hogy milyen kultúra van itt. Tényleg? Hát én a kultúrának a hajtója vagyok. Ide jön az egész rajon. Kerek perec megmondtam neki, hogy az aradiak, Nahlik elvtárssal az élen, azt mondták, hogy mi a frásznak ott líceum, mert ott nincs tanár, ott nincs ez, ott nincs az. Aradra Pécskáról bejutott két-három gyerek abban az időben, de itt volt Tornya, Pereg, Kisjenő, az egész környék. Másnap kijön Banner, de mi nem ismerjük egymást. Behívtam ide az ünnepély után. Elbeszélgettünk. Kijött, elmeséltük neki, hogy mi van. Azt mondta, hogy nyugodtan verbuválják a gyerekeket, garantálom, hogy itt megnyílik a VIII. osztály.
Azért nem igaz, hogy nem vagyunk mi saját magunknak az ellensége. János mondta, csak megismétlem. Pistának pedig köszönöm. Nem tudom még, hogy mi minden van benne, de biztos, hogy egy értékes dolog, mert az is biztos, hogy ahol még tanítottam itt a környéken, kértem igazolást, hogy mennyi volt a fizetésem, amikor nyugdíjba indultam, mind a két helyről azt kaptam, hogy a ’63 előtti papírok elégették, nincs honnan kiszedni. Így maradnak meg a dolgok. Talán a közeljövőbe egy ilyen könyv eszébe juttatja azoknak, akik elolvassák, hogy hű te, ott még volt magyar iskola.
Bacsilla Sándor tornatanár, a pécskai magyar középiskolában érettségizett 1970-ben, iskolaigazgató
A becsület úgy kívánja, hogy én is szóljak egy pár szót. Mindenek előtt Moldován Jánosnak, igazgatómnak szeretném megköszönni az érdekes beszámolót. Élményszámba vehető. Mindig tanulok új dolgokat, pedig én már sokszor beszéltem ezekről a dolgokról.
Itt mindenki előtt elnézést szeretnék kérni a múltkoriért, amikor a mise miatt félbe kellett szakítanom. Személyesen már akkor elnézést kértem. De gondolom most elhangzottak azok a szavak.
Nagy Istvánnak az iskola nevében külön köszönöm a kiadványt. Én is úgy vagyok, mint Pali bácsi, nem láttam még, csak a füzetet, ami nagyon tetszett, és élmény volt számomra. Biztos, hogy ez a könyv még színesebb, és élvezetesebb. Köszönöm, és úgy, mint kollégának és barátnak külön gratulálok ezért.
Úgy tartom, habár én inkább – megmondom őszintén –, hogy a jelent szeretem megélni, de úgy tartom, hogy az, aki a jelenben van, annak kötelessége, és akkor lehet eredményes, ha tiszteletben tartja és ismeri a múltját. Mi is igyekszünk erőt meríteni ebből az értékes múltból, hogy ne hozzunk szégyent rá, és ne azzal fejezzük be, ahogy az igazgató úr zárta, hogy saját magunkat szüntessük meg.
Még a mai jelenhez van egy – most eszembe jutott – idézet, Tizio mondta, hogy egyeseknek az oktatás drága, de nem ismerik a tudatlanságot. Hát most valahogy ezekbe az időkbe így, ilyent élünk meg. Most én a nagy politikára gondolok, nem ránk. Minden, ami az oktatásról elhangzik az minden drága. Mindent a körmünkre olvasnak, mindent megnéznek, és nehéz itt különösebb, nagy dolgokat véghez vinni. A könyvben elhangzik, hogy az ország költségvetésből 10%-a volt az oktatásra, művelődésre. Most a jelenkorban tudjuk, hogy mennyit költenek az oktatásra a mi kormányaink sorozatban az utóbbi években, mondják, hogy annyit, de biztos, hogy, valószínű, hogy még annyit sem.
Meg szeretném köszönni Önöknek, hogy itt voltak, eljöttek, és további támogatásukat is szívesen vesszük.
Még egy kényes problémáról szeretnék szólni, mert előbb-utóbb majd fölmerül, és nem akarom véka alá söpörni ezt a problémát. Ez a nevesítés.
Most már egyre égetőbben fölvetődik ez, és megoszt bennünket. Többel beszéltem. Én nem rejtem véka alá az én véleményem. Takaródzom egy vezetőségi határozattal, amelyik nem zárja ki, de elhalassza. Ezt a halasztást a nevesítéssel nem azért hoztuk, mert nem találtuk meg az igazi nevet, mert egy nevet tudunk találni. De nem szeretnénk divatot (követni). Többek véleménye szerint divat ez most, hogy minden iskola nevesít. Másrészt én a nevesítést az iskolaépületek rendbe hozásának függvényében tenném. Majd egy ilyen nevesített felavatás és ünnepség az már egy rendezettebb épületben zajlódjon le. Folynak, tárgyalások erre. Valami majd el fog indulni, és akkor meg fog ez is történni. Csak egy kis türelmet kérek. Meg fog ez is történni.
Köszönöm Funkenhauzer Pali bácsi tanáromnak a hozzászólást.
Nagy István
Nem szeretnék, egyáltalán nem szeretnék most itt egy újabb vitát indítani a nevesítésről. Egyetlen egy mondatot mondok csupán. Az oktatási intézménynek lelke kell, hogy legyen, és az oktatási intézmény lelkéhez megfelelő referencia kell, és nem a vakolat a referencia, hanem mindig kizárólag az ember. Erről többet nem akarok beszélni most.
Lelikné Farkas Anna – 1970–98 között a Felső Óvoda óvónője
Nem vagyok benne a könyvben.
Nagy István
Tessék? Nem létezik kedves volt óvónőm! Keresse a Farkas – Lelik – Anna Magdolnánál, és ott lesz.
Nem mondtam, hogy az óvónők, a tanítónők, a tanárnők a leánykori nevük sorrendjében szerepelnek a könyvben, de van egy névmutató a férjeik neve szerint is.
Bölöni György, politikus, 1977-ben érettségizett a pécskai magyar középiskolában
Én annak idején diákként tíz évet töltöttem el ebben az iskolában, gyerekként másfélszer annyit. Beke István volt az, akivel kezdődött itt középiskola, és elmondom, hogy velem végződött 1977-ben. Nem azért, mert úgy látták, hogy az a generáció az olyan volt, hogy föl lehet számolni.
1977-ben biológiából volt az utolsó érettségi. Az egyetlen volt, amiből tízesre érettségizett. Akkor Zabos Mária osztálytársunk volt az utolsó, aki érettségizett ebből az iskolából.
Én arról beszélnék, hogy mit láttam, mit éreztem, mit érzek. Mit jelentett még tulajdonképpen ez az iskola. Rengeteg dolgot magunk is hozzáéltünk ahhoz, amit János bácsi, és Pali bácsi elmondott.
János bácsi elmondta, hogy mekkora esemény volt annak idején a ballagás. Én hozzá tenném, hogy ugyanakkora esemény volt az iskola előadás is. A 450 férőhelyes Kultúrotthon mindig teli volt, sőt annál is többen is voltak. Ez azért volt, mert ennek az iskolának volt még egy sajátja – valószínűleg más iskolák is dolgoztak így –, de itt mindig volt valami plusz. Itt voltak délután órák, körök, volt zenekar, kórus, volt sportélet, nem is akármilyen. A Zenekarban Marika is gitározott, én meg furulyáztam. Botfülem van, de megtanultam kottából, és az működött. Most talán rossz érzéssel gondolunk vissza azokra a rendezvényekre, de azoknak is meg volt a maguk varázsa a mi, gyermekek számára. A Majltái Vasárnapokon mindig ott voltunk. Az a rengeteg fellépés. élt az iskola. Ezt éreztem akkor, és ezt érzem most is, hogy ez az iskola élt. Valamikor, nem sokkal a Kálmány Lajos Egyesület megalakulása után beszélgettünk Pálfi doktor úrral, aki akkor az elnök volt, hogy honnan lehetne egy kis pénzt szerezni, hogy megint beindítsunk ilyen, ugye a Búzavirág is tulajdonképpen akkor működgetett, de folyton probléma volt, hogy zenekar kell hozzá, akik a talpalávalót húzzák, de azok ingyen nem játszottak, azokat meg kellett fizetni. Honnan szerezzünk egy kis pénzt, hogy megfizessünk egy nyelvtanárt, aki angol órákat tartana a gyerekeknek. Elmondtam neki, hogy szerintem ez nem pénzkérdés. Ezek a dolgok mind megvoltak ebben az iskolában, és nem azért, mert Gulácsi Zoltán vagy Wünsch Szilárd, aki pár napja jelentette be, hogy abbahagyja aktív kosárlabda-edzői tevékenységét. Nem nagyon szedtünk ezért akkor pénzt. Emlékszem, hogy Wünsch tanár úr reggel hétkor bejött az iskolába és valamikor este, kilenckor, sötétben hazament, de addig folyton volt valami a tornateremben. Volt kosárlabda, atlétika, kocsik Mátyás volt a másik tornatanár.
Ezek a dolgok jutnak eszembe, mert közeledünk egy újabb eseményhez, hiszen november 20-án ünnepeljük a Búzavirág 30. születésnapját. Én úgy gondolom, hogy az, hogy most van nekünk Búzavirág, az is ebből a szellemből került elő.
Moldován János
Ti éltétek át, és tudjátok, hogy hova vitte föl Wünsch a sportot a megyébe, országos szintre.
Van ide befészkelve egy gyönyörű szép tornaterem. Szeretném látni, hogy milyen haszna van az iskolának, a most ide járó gyermekeknek belőle? A húshegyek járnak ide bokszolni. Hogy milyen hasznot húznak nem tudom. Annak idején, amikor Wünsch annyira fölfuttatta veletek a kosárlabdát, akkor Kőmíves Antal, nyugodjon békében, és Csíki Edgár, nyugodjon békében, mivel nem fértünk be a tornaterembe, és Brânduşescu elvtársat úgy megverte Wünsch mindig, hogy sírva mentek haza, azt mondta Csíki, hogy ne búsuljatok, ezt a falat kivesszük, ami az udvar felé néz, megnöveljük a tornatermet, és csinálunk egy olyan részt, ahova elfér a közönség, utána az iskolának a nyakát kitörték, és az egészből nem lett semmi.
Ujj János tudja, hogy adott esetben nagyon jól tudja, hogy adott esetben hogyan lehetett háromszögelni, osztályokat megmenteni. Úgy tekintettek ránk a megyénél, hogy ezek rendesek, ezek nem csalnak. Nem persze, csak annyit kellett tenni, hogy az első évharmadban nálunk szerepeljen két gyermek Tornyáról, hogy itt jár, amikor az őszi statisztikát leadtuk. Utána a gyermek visszament, és meg lehetett őrizni a posztokat.
A Zágoni-, és a Gulácsi családdal és az itt lévő tanítókkal fél napokat ültünk, és folyt a kocolódás, egy vagy két gyermekért, mert egyik keményebb volt, mint a másik, és Zágoni József – nyugodjon békében –, keménykezű igazgatóként – meg is érdemli az az iskola, hogy viselje a nevét –, utolsóig, körömszakadtáig harcolt. Meg kellett húzzuk a demarkációs vonalat. Jóska, idáig van a ti területek, csak innen vehettek föl gyermekeket. Ha elvisztek egyet, akkor hoztok helyette másikat. Ilyenek voltak a viszonyok, és nem hagyták a tanítók. Nem engedték kiengedni a kezükből a dolgokat. Ez volt. Hogy mi van, azt látjuk.
Tóth József, 1980–90 között iskolaigazgató
Volt itt esti tagozat is, akik itt érettségiztek, és nem találom őket a könyvben.
Nagy István
Az az adatrész nincs benne. Csak a nappali tagozat végzősei vannak benne. Azt külön nem találtam meg.
Tóth József
Itt kell legyen.
Nagy István
Ezeknek az évfolyamoknak meg voltak az érettségire jelentkezési dossziéik, kérvényekkel, egyebekkel. Az utolsó nappali évfolyam dossziéját nem találtam. Majd folytatódik még ez a munka. Szabad napjaidon megkeresheted Jóska bátyám, nyugdíjas vagy, unokáid nem neked sírnak, Te vagy a legszabadabb, a leg erre valóbb ember.
A Temesvári Rádió Magyar Adásának Pataky Lehel Zsolt által készített tudósítása itt hallgatható meg: