87 év szálloda után 100 év iskola

A néhai Magyarpécska egyik legrégibb épületében ma iskola van.

Szeptemberben volt száz éve, hogy az addig vendéglő-, szálloda- és postaállomásba iskolát telepített a község, mert saját pénze nem volt iskolaépítésre, a kormánytól sem kapott, de ott állt az alig kihasznált emeletes épület a község központjában. A gyermekeknek meg kellett a tanterem, hiszen a 9917 magyarnak 1078 gyermeke járt iskolába: 308 elsős, 257 másodikos, 219 harmadikos, 173 negyedikes, 76 ötödikes és 45 hatodikos.

A 100. évfordulót iskolanappal ünnepelte a Pécskai 2-es számú Általános Iskola, amelynek a 2009–10-es tanévben egy-egy magyar és román tannyelvű osztálysora volt, amelyekbe 113 illetve 124 gyermek járt.

Az évfordulóra készült el az alkalomra szánt könyvem első fejezete, amely itt érhető el.

Az eseményen rendeztem egy kerekasztalt, amelyen megszólalhattak az iskola 1956. utáni igazgatói.

Az 1956–61 közötti igazgató, Kocsik József írásban küldte el üzenetét.

Az egykori szálloda néhai báltermében, amely ma az iskola díszterme, az asztalnál – balról jobbra –Nagy István, Moldován János, Tóth József, Beke Rozália, Andronie Erzsébet és Bacsilla Sándor szólalt meg.

A beszélgetést Nagy István vezette.

Alább az általuk elmondott beszédek szerkesztett változata olvasható.

Bacsilla Sándor, iskolaigazgató: Megkérem Nagy István tanár urat, hogy tartsa meg előadását.

Nagy István: (Kivisz még egy széket az asztalhoz.) Igen. Úgy néz ki, hogy egyedül vagyok, és mégis hat szék kell.
Mindjárt kiderül, hogy miért.
Mivel máris öt perces késésben vagyunk, és a fél tizenegykor kezdődő tanévnyitó szentmisére illik odaérni, és mert összesen ötven perc áll rendelkezésünkre, no meg azért is, hogy ebbe az időkeretbe beleférjünk, én leszek a szelep. Ezen az értendő, hogy utánam mások fognak beszélni, és miután ők befejezték, akkor én kitöltöm a rendelkezésünkre álló 50 percet.
Megkérem tehát – időrendben visszafele menet – Bacsilla Sándor igazgató urat, hogy foglaljon helyet az asztalnál.
Bacsilla Sándor: Köszönöm. Helyet foglalok, de mindjárt elmegyek, mert szervezési teendőim vannak.
Nagy István: Elengedünk igazgató úr.
Bacsilla Sándor előtt Andronie Erzsébet volt az iskola igazgatója. Őt a helyiek Gyöngyinek ismerik.
Andronie Erzsébet előtt Beke Rozália volt az iskola igazgatója.
Beke Rozália Tóth József székébe ült.
Tóth József: Előzetesen leporoltam a széket.
Nagy István: Tóth Józseffel Moldován Jánost váltották le.
Moldován János Kocsik Józsefet váltotta, aki nem tudott eljönni.
Kocsik József Gulácsi Zoltán után következett, aki 1985-ben meghalt.
Gulácsi Zoltán Bessenyei Béla után lett az iskola igazgatója. Bessenyei Béla 1922-ben született Kolozsváron. Most Budapesten él, 88 éves, és 14 éve paralizálódott, ezért nem tud itt lenni.
Bessenyei Béla előtt, 1919-től – a trianoni határ-megállapítástól 1947-ig – Lajta János volt az igazgató, aki ’19 után Laita Ioannak nevezte magát.
Lajta János előtt, 1889-től – 30 éven keresztül – Szomorú István volt az igazgató.
Előtte Hegedűs János és Lind Jakab vezette a magyarpécskai iskolákat.
Akkor legyen úgy, ahogy az elején mondtam. Átadom a szót az igazgató úrnak.

Bacsilla Sándor: Én nem vártam arra, hogy most ide ülhetek. Ha már Kocsik József igazgató urat fölemlítette Nagy István tanár úr, akkor azt javasolom, hogy hallgassuk meg – az én beszédem helyett – a Kocsik József igazgató úrnak erre az alkalomra írott ünnepi üzenetét. Felolvassa Dancu Gréta.

Drága barátaim!
Tisztelt Pedagógus Társak!
Kedves Szülők és Gyerekek!
Mint szeretett iskolánk egykori igazgatója és tanára mély meghatódottsággal vettem megtisztelő meghívásotokat a pécskai magyar iskola százéves fennállásának ünnepségére.
Az idő azonban szalad, és én – végtelen sajnálatomra – erősen hajlott korom miatt csak lélekben tudok veletek lenni. Pedig nagyon büszke vagyok Rátok, hogy a történelem minden vihara ellenére álljátok a sarat.
Nyugdíjazásom óta az anyaországban élek, és itt mi valahányszor aggódó figyelemmel kísérjük a határon túli magyar iskolaügyet. Ugyanakkor fájdalommal és megdöbbenéssel kell látnunk, hogy közben a határon túl, még az öntudatos Erdélyben is – sajnos még Nálatok is –, félreértelmezett, és alaptalan karrierizmussal indokolva magyar gyerekeket román iskolába járatnak. Pedig a magyar tehetség akkor is kivirul, sőt csak akkor igazán, ha édes anyanyelvén és magyar pajtások közt indul neki a tanulásnak. Az állam nyelvét úgyis elsajátítja, és végül is kétnyelvű, de kettős műveltségű lesz. És minden ember annyit ér, ahány nyelvet beszél.
Kedveseim!
Üdvözletemet – ha lehet – olvassátok föl ünnepségeteken. Azonban csak lassan, érthetően. Ugyanis az utóbbi években a tévékben és rádióadásokban érthetetlenül gyors hadarásoknak lehetünk fültanúi. Az idősebbek szépen beszélnek, de az ifjúság közül sokan olyan sebességgel hadarják a magyart, mintha a tatár kergetné őket.
Kérlek tehát, legyetek szószólói a szép, értelmes, jól hangsúlyozott, megfontolt magyar beszédnek, még ha mostanában „divat” is a hadarás. Vigyázzatok a magyar nyelvre, amely a világon egyedülállóan hangzatos – és idegen fülnek is dallamos, és nagyon kifejező.
Javasolnám, legyen a pécskai magyar iskola a „Szépen Mondott Magyar Beszéd” mozgalom elindítója. Ennek megszervezése a nemes cél mellett dicsőséget is hozna iskolátokra.
A Jó isten áldását kérem Rátok, a 100 éves szeretett iskolánkra, a nagyszerű és önzetlen tantestületi tagokra és Rátok, gyerekek (családtagjaitokkal együtt), mert Ti vagytok a jövő.
Budapest, 2010 szeptembere
Kocsik József,
iskolátok volt igazgatója és tanára

Nagy István: Olykor érik az embert meglepetések. Ilyen meglepetés volt számomra ez a levél is. Hétfőn beszéltem Kocsik Józseffel telefonon. Mondta, hogy csütörtökön Pécskán lesz, és eljuttatja hozzám azt a levelet, amit az alkalomra ír. A levél megérkezett. Nem hozzám, de most megkaptam. Köszönöm neki. Egyébként a telefonban az utolsó mondata így hangzott: Üdvözlöm a szervezőbizottságot.

Andronie Erzsébet: Tisztelt vendégek, kedves házigazdák!
Örömmel fogadtam a 2-es számú Általános Is­ko­la meghívását, erre a magas szintű ren­dez­vény­re, erre a nagyon fontos alkalomra.
Egyszer fordul az elő, hogy egy iskola százéves.
Szerény és egyelőre rövid tanári pályafutásom alatt sok iskolában megfordultam, de egyet mondhatok, és szerintem sokan vagyunk így. Mindig úgy jövök ide, mintha haza jönnék. Sose érzem magam vendégnek. Amikor belépek a kapuján melegség fog el, és jó, hogy itthon vagyok. Ez – bár csak hat évet tanítottam ebben az iskolában – a kollégáknak, a diákoknak köszönhető maradandó emlék.
Itt kezdtem a negyedik tanári évemet. Szerencsém volt nagyon lelkes, szakképzett, odaadó kollégákkal dolgozni, akiknek ezúton is megköszönöm a támogatását, segítségét. Nagyon sokat tanultam itt. Kitűnő igazgatók alatt dolgozhattam: Tóth József és Beke Rozália.
Amit ma tudok – és ugye folyamatosan fejlődünk –, annak az alapjait itt szereztem meg. Mindenkinek köszönöm.
Más időket éltünk, úgy anyagi, mint más szempontokból. Nem voltak pályázati lehetőségek. Kisebbségi iskolaként nem részesültünk támogatásban. Ez, amint látjuk az iskolán – mivel már korábban is voltunk itt – mára pozitív irányba változott. Úgy az iskola, mint a diákok, a vezetőség is nyitott a kapcsolatteremtésre. Pályázatokat nyernek, és ez látszik. Nagyon fontos szempontnak tartják a gyerekek életre való nevelését. A munkájukért én gratulálok nekik. Minden elismerésem.
Kívánok minden kollégának, minden jelenlevőnek jó egészséget, eredményes munkát a pécskai 2-es Számú Általános – magyar nyelvű – Iskolának pedig még sokszor száz évet.

Beke Rozália: Végighallgatva Kocsik tanár úrnak az üzenetét, levelét, gyönyörűen megfogalmazott mondatait én egy kicsit most bajban vagyok.
Évek óta nem volt alkalmam, hogy beszédet mondjak egy nagyobb közösség előtt. Most egy kicsit izgulok, mert nem egy előre megírt szöveget kell elmondanom, hanem ami most a szívemből, a lelkemből jön.
Megköszönöm Nagy István tanár úrnak, hogy meghívott erre az előadásra, erre az alkalomra, és örülök, hogy itt vagyok.
Kezembe fogom azt a kis könyvecskét, amit szintén őtőle kaptam, amelyben az utolsó oldalon az iskola igazgatói – kinevezésük sorrendjében – vannak felsorolva, és a tizedik helyen én is olvashatom a saját nevemet.
1990-ben, a rendszerváltás után, több évi, más iskolában folytatott munka után – együtt a férjemmel – sikerült a pécskai iskolához kerülni, és a ’90-es évben az a megtiszteltetés ért, hogy rám bízták az iskola igazgatói funkciójának a betöltését.
A körülmények úgy adódtak, hogy ez két évig tartott, de ha hozzá teszem azt a tíz évet, amit szintén igazgatóként dolgoztam egy másik általános iskolában, akkor úgy érzem, hogy 12 év igazgatói időszak elég ahhoz, hogy egy pár olyan gondolatot tolmácsoljak önöknek, ami az én meggyőződésemmé vált, és lényegében a tapasztalatom.
Aki azt gondolja, hogy tanárnak, igazgatónak lenni egy nagyon könnyű feladat, az nagyon-nagyon téved.
Az igazgató – aki különben elvállalja ezt a funkciót – tudatában kell, hogy legyen annak, hogy ez egy nagyon felelősségteljes munka. Felel a tanári kar munkájáért, és az egész iskola tevékenységéért.
Meghajtom a fejem azon kollégák előtt, akik ezt a funkciót valaha is – egy pár évig, esetleg több évtizedig – betöltötték, mert munkát, időt, energiát nem kímélve azt tették, amit tenniük kellett, és éveken keresztül dolgoztak azért, hogy ennek a településnek az ifjú nemzedéke valóban majd, az idő folyamán, más iskolákban, munkahelyeiken megállják a helyüket.
Én ez alatt a 12 év alatt egy pár következtetésre juthattam.
Igazgatónak lenni nem is olyan könnyű dolog. Az igazgató nem egy magányos farkas, aki jár-kel az iskolában, parancsokat osztogat, esetleg ellenőriz. A munkájának csak akkor van eredménye, ha egy szakmailag felkészült, fegyelmezett, munkájában pontos tanári közösség veszi körül.
Az igazgató feladata nem az, hogy alattvalóként kezelje a kollégáit, hanem egyenlő embertársként, egyenlő értékű kollégaként. Nemcsak szakmai irányítónak, hanem egy kicsit pszichológusnak is kell lennie, mert együtt kell éreznie a kollégáival, jóban, rosszban, sikerben, sikertelenségben. Akkor van értelme az egésznek. Amit hangsúlyozni szeretnék: tiszteletadás nélkül – ez fentről lefele vagy fordítva –, kellemes közérzet és nyugalom az iskolában nincsen.
Az iskolai tevékenység oktatói-nevelői folyamatának – szerintem – van néhány kulcsszava. Ahhoz, hogy minden rendben menjen, és eredménye legyen az oktatói-nevelői munkának egy pár dolog kell.
Kell egy alaposan fölkészült, szakmai tudással rendelkező tanári kar.
Szükségeltetik – minden további nélkül – a fegyelmezettség.
A pontosság a munkában.
Az egymás iránti tiszteletadás.
A tanár, az igazgató, az egész közösség részéről nagyon-nagyon sok türelem.
És nem utolsó sorban szerénység.
Az iskolában a gyerek van a központban. Őérte történik minden. A tanári kar őértük dolgozik.
A másik tényező, ami szintén a sikerhez, az eredményekhez vezet, az a szülőkkel való nagyon jó kapcsolat kiépítése.
Az együttműködés.
A jó viszony.
Mert végül minden a gyerekért történik.
A kollégáim előtt, akik igazgatói funkciót töltöttek be, meghajolok. Tudom, hogy milyen nehéz dolog. Annak nehéz, aki komolyan veszi. Aki nem veszi komolyan, annak könnyebb.
Tisztelettel meghajolok minden kollégám előtt, akik most is aktívan dolgoznak, és akik mindent megtesznek annak érdekében, hogy a munkájukat siker koronázza, becsülettel megállják helyüket – falu szót használnék, bár itt városban vagyunk – és megpróbálnak a falu igaz lámpásai lenni.
Én kívánok mindenkinek nagyon jó egészséget, a munkához elsősorban, és minél több sikert, megelégedést, hogy a gyerekek, akiket mi tanítottunk vagy Önök tanítanak, mindig kellemes emlékekkel maradjanak meg az iskola iránt, és mindig jó szívvel térjenek vissza oda, ahol megkapták az alapokat, és ahol szeretettel oktatták, nevelték őket.

Tóth József: 1980. szeptember elsején neveztek ki igazgatónak.
Az olyan módon történt, hogy épp egy retyezáti hegyi túráról érkeztem haza diákjaimmal. Arra se volt időm, hogy a túrabakancsot megpucoljam. Behívtak a tanfelügyelőségre, és azt mondták: holnaptól te vagy az iskolaigazgató, indulj haza, és végezd a munkádat.
Majdnem úgy éreztem, hogy sántítok hazafelé, mert nem sok fogalmam volt, hogy mit is kell tenni. Amikor hazaértem kiderült, hogy a titkárságot is megszüntették. Az iskolai adminisztrációról pedig nem sok fogalmam volt. Úgy éreztem, hogy: na, sánta itt egy púp is a hátadon. Aztán ez így ment. Évekig nem volt titkárság. A nyolcvanas évek második felétől fél normával kaptam titkárnőt. 1990-ben az új tanévet már úgy kértem, hogy mentsenek föl. Elég volt az a tíz év.
1977-ben végzett az utolsó líceumi osztály. Utána  tíz osztállyal működött az iskola mezőgazdasági, majd kőolajipari profillal. Mindenféle profilok voltak. Indítottunk egy esti líceumi osztályt is – ugyancsak mezőgazdasági profillal –, amelyik befejezte. Tehát elég sok volt a teendő.
A nyolcvanas évekre volt jellemző igazán, hogy a pártpolitika keményen rátenyerelt a tanügyre, az iskolában folyó munkára. Főleg a tanügyért felelős pártaktivistáknak a rosszindulatú, akadékoskodó, merev magatartása volt nyomasztó.
Milyen is volt ez a tíz év, a nyolcvanas évek?
Nagy nehézségeket okozott az iskolaépületek karbantartása. Nem kaptunk elegendő pénzt. Gond volt mindenféle, a javításokhoz szükséges beszerzéssel.
Nagy gond volt a tüzelőanyag beszerzése. Voltak olyan telek, hogy 7-8 fok volt az osztályokban, a gyermekek félóránként kérezkedtek, hogy menjenek ki a WC-re, mert úgy fölfáztak. A tüzelőfáért a kollégákkal és a diákokkal kellett menjünk az erdőbe, és nagy nehezen szereztük be.
Előfordult, hogy a kiutalt fát más iskola kapta meg. Nekem csak ideküldték, hogy írjam alá, hogy megkaptam. Aztán mondtam, hogy mondják meg az autó rendszámát, amelyikkel ide küldték, mert én nem kaptam semmit. Úgy kellett télen menni, és nyárfát vágtak ki nekünk, ami annyira vizes volt, hogy nem lehetett vele fűteni.
Másik nehézséget az jelentett, hogy a tantervet nagyon nehezen lehetett teljesíteni, mert szeptember 15-étől majdnem november elsejéig – őszi mezőgazdasági gyakorlatnak nevezték – munkán kellett részt vennünk, ami másfél hónapot elvett. Utána május elején megkaptuk a selyemhernyót, és egészen a tanév befejezéséig azzal kellett küszködnünk. A tantermeket ki kellett ürítsük, nem volt hova tegyük már a diákokat. A végén a hernyók mind megbetegedtek, és teljesen haszontalan volt a tevékenység.
Ez mind-mind az oktatás és a tanterv teljesítésének a rovására történt.
Mellékesen még olyan dolgokat is a nyakunkba akasztottak, mint juhtenyésztés. Ötven kost kaptunk, és azokat kellett nevelni. Persze nem voltak meg a szükséges feltételek. A kollektív gazdaság besegített, és szénát biztosított. Egy juhászra rábíztuk. Együtt tartotta az ő nyájával, de egy hónap múlva jelentkezett a szép juhászné, hogy valamit csináljunk a kosokkal, mert mégis sok ötven kos az ő kis nyájának. Kiderült, hogy kasztrálni kellene, de az arabok nem veszik át. Ilyen módon – teljes csőd és ráfizetéssel – végül felnevelték a kosokat.
Ilyen dolgok mentek. Az oktatás mintha nem is lett volna fontos. Mondván, hogy az életet be kell vinni az iskolába, hát behozták, de nagyon birka szagú lett.
Nem akarom tovább mondani, mert tragikomédia volt az egész.
Nyomasztó volt, hogy feszültség alakult ki a tantestületben. Mindenki gyanakodott. Féltek egymástól. Az az érzése volt a kollégáknak, hogy a belügyieknek az embere biztos, hogy ott van. Mert mindenütt ott volt. Ez feszült hangulatot teremtett.
Ne is beszéljünk olyan esetekről, amikor Ceauşescu jött, és a látogatását megszervezték.
Az hihetetlen, hogy hogyan történt.
Az, aki lejött Bukarestből, és előkészítette, olyan kifejezéseket használt, hogy „te belesc”, tehát kibelezlek. Hihetetlen. Éreztük, hogy tobzódik a terror és a diktatúra.
Attól rettegtünk, hogy a gyerekeink – ott, ahol sorfalba álltunk – valami olyat mondanak, amitől az iskolának sok kellemetlensége származhat, mert öt méterenként idegen emberek – nem tudtuk, hogy kik – ott lökdösték, hogy tapsoljanak.
Mindezek ellenére folyt az oktatás, és a tanterveket sikerült megvalósítanunk.
A kollégák a lehetőségeknek megfelelően, becsületesen helytálltak. A tantárgyversenyeken, ahol lehetett, kultúr-megmozdulásokon, Megéneklünk Románia megszervezésben részt vettünk. Ez is inkább megterhelés volt az iskolára.
Fényes éveknek mondták ezt az időszakot, de mi nagyon sötét éveknek éreztük.
Én azt mondom, és azt kívánom, hogy soha többet ilyen fényes, sötét éveket ne éljünk meg.
Végül is vége szakadt ennek az őrületnek és jött az 1989-es forradalom. Még azt a tanévet befejeztem, és kértem, hogy mentsenek föl az igazgatóságból.
Akkor, amikor megkaptam ezt a kinevezést nem nagyon értettem, hogy miért kaptam. Előttem egy nagyon jól felkészült, szakmailag is kitűnő, vezetői adottságokkal rendelkező kolléga volt az igazgató, János, és az egy nagyon kellemes és kedves időszak volt.
A sporttevékenységtől kezdve mindenféle, pezsgő iskolai élet volt. A Bolyain végzett kollégák egymás után jöttek. Jókedv volt, nagy munkalendület, hegyi túrák, sportesemények. Igazán szép időszak volt, de a nyolcvanas évekre nem szívesen emlékszem.
Ilyen körülmények között mentek a dolgok. Dehát valahogy végigcsináltuk.
Ennyit szerettem volna elmondani.

Nagy István: A gyanakvásról csak annyit, hogy 1984 augusztusában söpörtem az utcát. Jött egy katonaruhába öltözött fiatalember, és azt mondta: hogy jöjjek be a rendőrségre. Ott Rusu titkosszolgálati alezredes várt, és több órán keresztül beszélgettünk. Aztán írtam egy sok oldalas akármit, ami úgy kezdődött, hogy alulírott Nagy István, két kiskorú gyermek apja… Biztos ott van még mindig az egyik polcukon. A fiunk akkor három éves volt, a lányunk meg egy.
Moldován János következik. Nézem az órát. Tíz óra hét perc.

Beke Rozália: Nem jut idő neked.

Nagy István: Az, hogy nekem nem jut idő, nem gond.

Moldován János: Szeretettel köszöntöm mindannyiukat. Köszönöm a meghívást, a lehetőséget, hogy ezen a tevékenységen részt vehetek. Olyan értelemben, hogy még két lábon járó lényként jöhettem el ide, és mint lélegző valaki mondhatok egy-két gondolatot, ami a múltat illeti.
Nem illő az alkalomhoz, de mondanám, hogy nagyon sajnálom, személy szerint, hogy ilyen satuba fogott időbeosztású ez a tevékenység, mert tulajdonképpen egy magasabb szintre emelkedő fórumjelleget kellett volna, hogy öltsön. Ugyanis én ismerem a volt diákok hozzáállását az ebben az iskolában évtizedeken keresztül zajlott munkához, és tudom, hogy nagyon sokan eljöttek volna, ha fórumként lett volna megszervezve, ahol sok mindenről lehetett volna beszélni.
Rengeteg sok esemény volt ennek az iskolának az életében, amit ki kéne itt teregetni és megbeszélni, mert ők is részesei voltak, mi is. Sajnos erre idő, lehetőség nincsen.
Azért beszélek kicsit hangosabban, mert 16 alkalommal – tanév végén, júniusban – itt álltam, és a líceumi osztály búcsúztatásakor én mondtam a búcsúztató beszédet. Ugyanis én voltam a főmufti – ahogy mondták annak idején –, én voltam az iskolaigazgató, tehát rám volt akasztva ez a dolog.
Abban az időben nem úgy volt, hogy megpályáztuk, megnyertük stb.
Kaptam egy átiratot, Zimándújfalun dolgoztam. Az átirat így szólt: szeptember elsejétől a pécskai 2-es Számú Középiskolához ki vagyok nevezve igazgatónak. Kész. Mese nem volt. Ezt így el kellett fogadni.
Ha visszatekintünk, akkor bizony rengeteg sok szép dolog volt.
Az embernek van egy nagyon jellegzetes tulajdonsága. A memória olyan érdekes, így teremtett Isten, így nőttük ki – attól függ, hogy ki milyen szemlélet alapján kezel bennünket –, hogy a kellemetlenektől igyekszik megszabadulni, felejteni, és a kellemeseket megőrizni. A kellemes emlékek sokkal nagyobb mértékben jönnek elő, és ez teszi széppé azt, hogy visszaemlékezzünk a múltra. A mi korunkban már sajnos ott vagyunk, hogy a múltból táplálkozunk, és a jövő felé tekintünk, annak a reményében, hogy holnap is még fölkelünk.
A lényegi dolog, amit elmondanék.
Környezetünkben élő, és élettelen elemek vannak. Élettelen elem ez az épület, akit szeretnék megszemélyesíteni, szeretnék köszönteni, és még sok évtizeden, évszázadon át működőképességet kívánnék neki, hogy sokáig álljál öreg barátom, öreg épület. Barátomnak tekintem, mert ötven év köt hozzá. És ötven év bizony nem kis idő. 1961 óta direkt, indirekt kapcsolatom van vele. De ezzel csak ezüstérmes vagyok. Megelőz ilyen vonatkozásban Tóth József kollégám, akit nem 50 év köt ide, mert hamarabb volt ő már itt – 1944-től –, mint ide kerültem volna, tehát ő az aranyérmes, én csak ezüstérmes vagyok, ilyen vonatkozásban. Higgyék el, hogy ez is nagy idő, és kemény munka volt.
Kiigazítanék valamit a tévedések elkerülése végett. A pécskai oktatás, a pécskai magyar oktatás nem százéves. A pécskai magyar oktatás visszanyúlik az 1770-es évek vége feléig. Akkor indult. Ha a pécskai száz évről van szó, akkor ez az épület ad otthont – száz éve – annak az intézménynek, amit mi is szolgáltunk néhány évtizeden keresztül.
Ha már itt vagyunk, akkor engedtessék meg, hogy két kiadványt vegyek a kezembe. Az egyik az 1890-es években megjelent, Szomorú István nevű neves iskolaigazgató-tanító írásait tartalmazza. 120 év elteltével egy másik kiadvány, ami tulajdonképpen csak a leves, ahogy nyilatkozott a szerkesztője, s reméljük, hogy e mellé, úgy, ahogy megígérte, megjön a második fogás és a desszert is, ennek a kiadványnak a szerzője Szomorú István kettő, akit úgy becézünk, hogy Nagy István. Ő legalább olyan kemény, húzós legény, mint, amilyen volt annak idején Szomorú István tanító, akinek a gondolatait Nagy István átmentette ebbe a kis füzetecskébe, és következtetek arra, hogy a fő művében is benne lesznek. Áll az ember, és, ahogy szokás mondani, ácsorog. Tátott szájjal nézi azt, hogy hogy volt képes egy vidéki iskolaigazgató-tanító ilyen nemes gondolatokat papírra vetni, ilyen nemes módon gondolkodni, ilyen lelkületű ember legyen az 1800-as évek végén? Gondolatait levezette, véleményét kifejtette, átélte azokat az időszakokat, és papírra vetette. Ilyen szempontból nehezebb dolga volt és van Nagy Istvánnak, mert ő sok mindent nem élt át, és ezért be kellett menjen, és átnyálazzon egy nagy rakás papírt és, mint román porszívó szívja ott a port az irattárban, ahhoz, hogy hozzájusson egy csomó adathoz. Meg vagyok győződve – mert megígérte, és olyan makacs, keményfejű, mint az anyacsavar, nagyon húzós, és nem ismer határt, ami a saját magával szemben támasztott igényeket illeti –, hogy megjelenik a tulajdonképpeni kiadvány is, és a Szomorú István kiadványa óta eltelt időt, 120 évet letárgyal benne.
Örvendek, hogy ez megjelenik, és örvendenék, ha száz év múlva lenne egy Szomorú István III., aki elővenné, kézbe venné azt, amit most Nagy István összerak majd, terítékre hoz, és összevetné, hogy mi is történt.
Azért mondtam, hogy örvendenék, mert sajnos nem vagyok optimista. Általában nem vagyok pesszimista természetű ember, de látva a pillanatnyi helyzetet, és azt, hogy miként alakulnak a dolgok, nem tudok optimista lenni jövőnket illetően.
Van nekem néhány olyan adatom, ami azt hiszem, hogy Nagy Istvánnak sincsen meg. Mivel nem tudom pontosan, hogy az ő előadásában mi lett volna –, jó lett volna, ha előtte meg tudta volna tartani, és utána ehhez igazítjuk a magunk véleményét, álláspontját – ezért engedtessék meg, hogy ezekről beszéljek.
Fontosnak tartom kihangsúlyozni azt, hogy ebben az épületben az oktató-nevelői tevékenység beindítása annak a méltánytalanul elfelejtett nemes tanítónak és iskolaigazgatónak a nevéhez fűződik, akit úgy neveztek, hogy Szomorú István.
Ez az 1910-es évek elején történt. Előtte a hatalmas erőfeszítések: iskolaszervezés, iskolaépítés azt eredményezte, hogy hat – írd és mondd hat – tanyai iskola működött kint, ahol a lakosság mezőgazdasági tevékenységet folytatott, hogy a gyermekeknek helyben, a tanyák között, a lakhelyükhöz közel legyen meg a tanulási lehetőség. A három városi iskola mellett hat tanyai iskola működött.
Szomorú István ügyes kézzel, megfontoltan, talpraesett módon irányította, kormányozta, rendezte és szervezte több mint húsz tanító irányítását.
Az 1910-es népszámlálási adatok értelmében Pécskának nagyjából, Magyarpécskára vetítve és a Románpécska területén élő magyarokat is figyelembe véve, nyolcezer magyar lakosa volt.  Ma 3400-ról beszélünk. Vessük össze a dolgokat, és mondjuk azt, hogy 60%-kal kevesebb van ma, mint akkor volt.
1910-ben iskolaköteles gyermek 1387, iskolaköteles gyermek alatt értették az I–IV. osztályosokat. Ma azt hiszem, hogy van száz-valamennyi tanuló az V–VIII-ban. Az I–IV-ben mennyi van, 70?

Bacsilla Sándor: 68, magyar tagozaton.

Moldován János: Ez több mint 90%-kal kevesebb.
Na, kérem, ezt a két dolgot vessük csak össze, és nézzük meg, hogy mi történt 100 év alatt? Hatvan százalékkal apadt az összlakosság, 90%-kal az iskolába járandó I–IV. osztályos gyermekek száma. Mondjam ki? Kimondom. Vessünk előre száz évet, és ha ezt az öngyilkoló, önpusztító magatartást folytatjuk, és folytatjuk kérem, nincs mese, nincs megállás, úgy néz ki, elveszítették föntről leig a józan gondolkodást, ami a kormányzást illeti. Olyan kézbe került a kormányzása ennek az egész országnak, ami sajnos hullámzó vizekre vezette az ország hajóját. Kilátástalanság, elkeseredettség – ez nem titok, nincs, amit szépíteni a dolgokon –, és ennek eredményeképpen föltételezem, hogy néhány évtizeden belül nem lesz visszafordulás, nem lesz gyarapodás. A lakosság elöregedett, elöregedik. Ha a plébános úrtól kérnők az adatokat láthatnánk, hogy sokkal több évente az elhalálozás, mint a házasságkötés, nem is beszélve a keresztelőkről. Tehát ugye mind negatív, negatív, negatív.
Olyan ügyes produkálók vagyunk, hogy minden kettő produkál egyet, és azt mondja, hogy van egy szép lányom vagy egy szép fiam. Annak idején annyi gyermek volt vidéken, kint tanyákon, hogy nem fértek be az iskolába. 150-180 gyermek volt egy osztályba berakva, és dolgoztak a tanítók, csinálták a dolgukat. Ma alig tudják összeszedni a szükséges tanulószámot ahhoz, hogy működhessen az iskola, és még örvendünk, hogy sikerül összeszedni, sikerül működtetni.
Íme, néhány gondolat, amin el kell gondolkodni.
Nem nekünk, mi sajnos nagyon rohanunk a vége felé, de azoknak, akik utánunk jönnek.
Vajon mit lehetne érdemben tenni?
Mi nem tudunk beavatkozni, de annyit legalább, hogy az, ami megvan, aki megvan, aki iskolába jár, azokat legalább olyan szemlélet alapján neveljük, amilyen szemléletet annak idején próbált a régi tantestület ebben az iskolában kialakítani, és amit próbált bevinni emberekbe.
Amikor itt a középiskola megalakult, akkor a fő kérdés a szemléletváltás volt. A meglévő szemléleten szerettünk volna változtatni. A Márki-féle monográfiában ugyanis a pécskai embernek a jellemzése úgy szólt, hogy „jó módú, gazdag, szorgalmas földművelő. Mindene a földművelés, a jó mód. Van azonban néhány olyan vonása, ami megkérdőjelezhető, illetve amire oda kéne figyelni. Az iskolával, a templommal szembeni magatartása nem állt a helyzet magaslatán.
Két példa. Az első.
X tanító az Iskolatanács ülésén azt kérte, hogy

Bacsilla Sándor: Egy perc.

Moldován János: utaljon ki egy köbméter fát, egy köbméter deszkát, hogy padolja ki a szobáját, mert van három gyermeke.
Nyolcvan hektáros nagygazda: 80 hektár szántóm van, földes házban lakom, tanító úr is lakhat.
A második. Nem hívja meg soha asztalához tanítóját és papját, de meghívja a jegyzőt, és a csendőrt, akitől fél.
Ezekben a példákban olyan nehéz gondolatok vannak, és ezért mondtam el.
És tessék, itt van, jön az igazgató, máris hajt, szorít, hogy nyomás kifelé, pedig rengeteg dolog volna, amit föl kéne vetni.
Még egy dolgot. Engedtessék meg nekem, hogy ezt elmondjam, mert olyan információ, ami máshol nem szerepel, és szeretném vele ennek a neves tanítónak, Szomorú Istvánnak a személyiségét kihangsúlyozni, hogy mi, ha most visszanézünk, értékelhessük őt.
1908-ra Szomorú István 25 évet töltött el a pályán. Kollégák, a közösség, az akkori községvezetés nagyon megünnepelte ezt az embert, sőt a tanügyminiszter, a közoktatásügyi miniszter meleg hangú, érdemeit elismerő irattal tüntette ki. Indoklásként mit hoztak föl, miért kapta ezt a kitüntetést? „A magyar néptanító eszményes megszemélyesítője ernyedhetetlen buzgalmánál, gazdag tudásánál, és ragyogó tantestületi eredményeinél fogva szorgalmas tevékenységéért.” Ilyen egyéniség volt az, aki bevezette ebbe az épületbe az oktatást. Azóta mi még itt-ott barkácsoltunk rajta, csináltunk, hogy utánunk mit csinálnak? Nagy István most megmutatja…

Bacsilla Sándor: Igazgató asszonyok, igazgató urak, az iskola nevében köszönöm szépen, hogy itt voltak. Külön köszönöm Nagy Istvánnak ezt az emlékfüzetet. Én áttanulmányoztam, gyönyörű. Minden vendéggyerek egy emléklappal kapja ajándékba.
Most bejelentem a következő programot. A tanulók, a tanárok most kötelezően mennek a templomba.
A meghívottakat nem tudjuk kötelezni.
Három percünk van a bevonulásig. Kérlek szépen benneteket. Utána találkozunk az iskola udvarán, kötelezően, megint tanároknak, diákoknak, tanévnyitó.
Parancsoljatok.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.